Part 14

– Várj – mond Abafi, leoldva karját – jobbról emeld… vigyázz… ne húzd sebesen… így. – Péter gondosan leemelte a sodronyinget nyakából.

– Szerencséje volt az urfinak ezzel az inggel, mert ketté esett volna vállperecze. Vizet hozok; egészen összealudt vére a dolmányon.

– Magam is nehezen bírom már a karom, de előbb levetem dolmányomat. – Ezzel kigombolá öltönyét fél kézzel.

– Uram! – mond Péter – csöndesen lehúzván jobb karjáról azt: – a másik ujját jó lesz fölbontani; úgy tetszik, hogy válla földagadt.

– Nem bánon. Nem láttál senkit?

– Ma még nem; de azon köpönyegbe burkolt ember, ki tegnap betekintett a sátorba, nem jóban járt; s míg utána ugrottam, a sűrűségbe vonult előlem s többé nem láttam.

– Villám volt.

– Arra megesküszöm, hogy nem ő.

– Hát ki? – szólt Abafi, ágyára dőlve – de erről később, most siess víz után.

A szolga kiment, nemsokára vas-edénybe vizet hozott s fekvő urának nagy gonddal áztatá karját. – A seb nem mély – jegyzé meg az inas. – De mégis jó volna az öreg Gyárfást előszólítani, ő nem igen messze van ide.

– Nem bánom; de előbb, a hogy tudod, kösd be; mert újra vérezni kezd.

Péter tépett rongygyal jól-rosszul berakta a sebet s fehér kendővel körülkerítvén azt, a sátorból kilépett.

Abafi, egészséges könyökére dőlve hevert ágyába. A sátor nyílásán által látszott nem távol a tűz; s a táborban föl s alá járkáló őrök s a had fiainak zsibongásuk, lónyerítés, fegyver-csörgetés egyesülének azon élénk hadi zajra, mely a katonai életnek oly eleven, lármás alakot ád.

Nemsokára Péter kilépte után a Villám fakója kapará a földet s nyeríte harsányul künn. Egy csínos fiatal ember lépett ekkor a sátorba; zöld köpönyeg volt rákerítve s fejét egyszerű veres süveg födé.

– Te itt, Izidora! – kiált föl Abafi – jó lélek! fakód épen jött haza, holnap visszavezettetem, ma még lakjék jól az én abrakomból. De mi hozott ide?

Izidora letevé köpönyegét s a besugárzó tűz fakó fénye világítá csinos termetét, részvéttel közelíte Abafihoz. – Kegyed sebek kapott – mond – s engem nyugtalanság hoz ide. Mély-e a seb? Istenem! hogy ezt mindjárt észre nem vettem, még a csatahelyen bekötöztem volna. Mennyi vér veszhetett el azóta!

– Nyugtasd magad!… a seb csekély. Oldd le a köteléket, nézd meg; Gyárfás után küldöttem; de a te kis gyöngéd kezed, hív lélek! jobban, szelidebben fog azzal elbánni.

Izidora azonnal ruhacsomót vevén ki kebléből, azt a szőnyegre tevé s a sebnek kötelékét gondosan leoldva, műértőleg s határtalan gyöngédséggel kötözé be azt újra. – A daganatra jó lesz e füveket megfőzetni – mond, egy csomóra mutatva – reménylem, Gyárfás gyógymódomat helybenhagyandja. Ezt a párnát kissé fölebb emelem… Így, most csendesen legyen!… Fáj-e még? – kérdé, Abafira hajolva. – Egek! Én oda vagyok! – kiált, egyszerre összedőlve.

E pillanatban sivított egy nyílvessző Abafinak feje fölött a sátron keresztül; az első Izidorát találta.

– Hah! mi ez? – kiált Abafi, felugorva – Izidora, jó lélek! mi lelt?… Egek! te vérzel… Segítség!

Künn nagy lárma támadt; több szózat hallatszék s köztök vad káromlások. Abafi felölelte Izidorát, ki alig pihegé: – Az atyámat, oh Olivér!… a fiam!… egek! hogy kell meghalnom a nélkül, hogy őt lássam! – Itt elállt szava s halálsápadtság futá el arczát. Abafi az ágyra helyezé.

– Megállj, lator! – szólt egy ismerős hang a sátor előtt.

Abafi kirohant. Péter, Gyárfás s Betlen tarták torkon fogva a gonosztevőt, ki a sátorba lőtt s nyílvesszejét, mint ki jól tudja a járást, egyenesen az ágynak irányzá.

– Ki vagy? – szólt Betlen – Olivér! találva vagy-e?

– Bár inkább én lennék! mond Abafi a legmélyebb fájdalommal – én sértetlen maradtam. Oh, jer Farkas! segíts; szegény Villám oda van, talán nem él már!… S te, Péter, siess a Deli Markó sátrába; ott a völgyben van alant, jobbra, a fejedelem sátorához alig háromszáz lépésnyire; a zöld lobogóról megismered. Vedd legjobb paripámat, siess!… Ezen orgyilkost vigyétek Peredhez; életével felel róla.

– Izidora, oh! – mond dühösen a gyilkos, – Izidora, s nem te Abafi? – Oh, pokol! hogy hibázhaték így!… Izidora! – rebegte, – te vagy találva? te, a kinek életeért ezret vetnék poklokra!… S te élsz Abafi! te, kire irányoztam nyilamat. – S ki akará magát szabadítani az őt körülfogó sokaságtól.

– Ez Dandár, – hangzott ki a sátorból alig hallhatólag. – Oh irtózatos!… Hála neked, Isten! hogy engemet talált.

– Ne vigyetek! – mond Dandár, őrült szemeket vetve maga körül, – hadd lássam egyszer még, egyetlen egyszer!… Ah, Izidora! átkozott legyen az óra, melyben ívemet faragták! átkozott a kéz, mely azt feszítette! s átkozott ezerszer te Abafi, kire irányoztam s kiért Izidorának kell vesznie.

Borzasztó volt Dandárt látni, kivel többen tíznél küzdöttek, s mégis alig birtak vele.

Dandár a nagy erőlködésben lankadni látszatott, nem küzde többet; szemei kidagadtak, tajték borítá ajkait, alig szólhatott. – Ah! – mond, – álljatok meg, egy perczig csak! látjátok, én csendes vagyok, mint egy gyermek; én nem teszek semmit! Kössétek hátra kezeimet, – folytatá, bánatosan körüljártatva szemeit s hátra tevé kezeit, – én tűröm, mint a bárány!… Ah, csak még egyszer! vezessetek lábaihoz, hogy a port csókoljam le saruiról, hogy még egyszer nyugodjék szeme rajtam, ha haraggal is. Ássátok ki egyik szememet, hogy lássam pillanatig a másikkal! aztán, – mond vadon fölkaczagva, – legyen a tietek az is!

Újra körülfogták Dandárt, s hurczolni kezdték a sátor elől; dühösen védte magát, nem kiáltott, nem ordított, egy bőgés neme volt, a mi mély torokhangon gomolygott ki melléből, rémítve s iszonyítva. Így tudták nagy bajjal távoztatni.

Abafi, Betlen s Gyárfás azon közben a sátorba éptek. Abafi leirhatatlan tekintettel függeszté szemeit Izidorára. – Oh, te hív, te jó lélek; érettem kell-e neked ily fiatalon elveszni! De nyugodjál meg, fiad az enyém, s az enyém marad, míg élek!… Oh, Gyárfás! mindenem a tied, ha megmented.

Izidora fölveté szemeit, valamit rebege, de érteni nem lehetett.

Gyárfás azonnal dologhoz látott. Csendesen emelé ki a nyilat oldalából. Izidora összeszorítá ajkait, de egy sóhaj nem rebbene föl azokról. Gyárfás megvizsgálta sebét s azt gondosan bekötözte. – A seb még gyógyítható, – biztatá Izidorát, – csak csendesen, kedves kisasszony! itt e cseppek enyhíteni fogják a seblázat is.

Izidora hitetlenül rázta fejét, s kezét Abafinak nyújtá: – Érzem, – mond, – hogy meghalok! Oh, Olivér, te élj!… Isten, hálát adok neked!… Légy atyja Zsigámnak, – folytatá, alig rebegve. S azon hölgy, ki vad tűzzel veve részt a csatákban, ki minden egyéb volt, midőn kopjáját robbantá ki, csak asszony nem, kinek ugar lelke csak férfi-örömet ismert, hölgy csak gyengeségeiben volt, oly szelíd, oly egészen női, oly érzékeny lőn e pillanatban, s arczán oly gyöngéd kifejezés alakult, hogy benne senki nem ismerhete Villámra.

Olivér egy indulat-elegygyel, melyre nincs nyelv, függeszté szemeit a szép, most valóban nőileg szép hölgyre, megfogván kezeit. – Légy nyugodt! – mond lágy hangon, – reménylem, sebed nem halálos, csak légy nyugodt!

– Oh, fiam, oh, kedves Zsigám! kedves kis szőke fejecském, a te szelíd, jó szemeiddel,… Istenem! de távol, s milyen távol vagy tőlem! Ki fog téged oly hévvel szívéhez szorítni, mint én!

– Csendesen, kedves, jó lélek! kedves Izidorám! te élni fogsz: de mindenesetre Zsigának, az én Zsigámnak atyja lesz. Az Isten előtt igérem ezt neked, esküim legszentebbikével.

– Oh, Olivér! a te Izidorád… a te fiad… egek!… a te Izidorád… én… a véres Villám… a vad Dandár ágyasa,… a név, rény, szemérem nélküli Izidora!… Ah, szív, repedj meg! légy, üdvös nekem, oh, halál!… én éltem,… igen, oh igen, én éltem!… – Lángolva emelte szép, elhaló szemeit Olivérre, s keblére szorítá kezeit, s mély fohász emelkedék… nem kebléből, hanem lelkének izzó mélyéből, s pillái elfödék szemeit, arczán olvadékony halványság sápadt körül, s lehellete föl látszék akadni… ő elszenderült, vagy ájult, vagy meghalt. Márvány kép volt, melynek hideg vonalain látszék nemesültebb lélek lebegni.

Így nyugodt ő. Olivér nyugtalan járt sátrában. – Gyárfás! – mond, – kivánj, a mit akarsz, de mentsd meg őt! Egy kín fűzi össze minden idegeimet, oly hatalommal, milyet e szelíd indulatban nem gyaníték.

– Uram! – szólt Gyárfás halkan s komolyan, – legyen férfiú! szoktassa elméjét azon képzethez, hogy ő megszünt élni.

– Megszünt! – mond Olivér elhalványodva.

– Nem még, – felelt Gyárfás, – de két óránál többet nem merek neki igérni.

Abafi szótlan mereszté szemeit váltva Gyárfásra és Izidorára.

– Ily fiatal, ily kecscsel teljes, ily hív!… s két óra! – mond mély érzékenységgel szavában, – s érettem!… oh, ez fáj! és keserű nagyon.

– Talán jobb volt így, – szólt Betlen, kezét nyújtva Abafinak. – Te szeretted, igen, Olivér, ne tagadd, te szeretted! s mire vezethetett volna ez?… Ő boldog! fiát elfogadtad; utolsó óráit közeledben tölti, a kedves, érdekes teremtés!

– Farkas, – te kegyetlen vagy, hideg okosságod e borzasztó perczeken szívem metszi át. Szerettem vagy nem, mit tudom én azt most… Egy atya, egy barát vesztesége irtózatos! S mi minden érzés, egybehasonlítva azon példátlan ragaszkodással, melyet e szerencsétlen bizonyított irántam! Te szívemet ismered, barátom! tudod minden redőiben titkát, s mit önmagam előtt rettegek fölnyitni, tárva áll előtted. Igen, szerettem, mint jóltevőt a leghálásabb szív szerethet, mint barátot a legforróbb barát, s éltem hosszú évei nem lesznek képesek elfelejtetni velem ezen egészen eredeti teremtést!

A szőnyegre ült Olivér, közel Izidorához: testi fájdalma, sebe el volt feledve; néma, szótlan tünődés nehezkedett lelkére.

Izidora szunnyadni látszék, Betlen eltávozott, az orvos maradt egyedül Olivérrel.

Abafi fölkelt. Úgy tetszett, mintha valami fontos tárgy foglalná el elméjét: egy helyre szegzé szemét… s különös, hogy arczán néha-néha örömsugár villant keresztül. Nemesnek, szerfölött nemesnek kelle ezen örömnek lenni; mert az Abafi arczának kifejezése oly nyugodttá, oly érdekteljessé vált, a minő talán sohasem volt.

Olivér az orvosnak kezét ragadta meg. – Gyárfás! mondja kegyed, nincs-e semmi remény többé az Izidora éltéhez?

– Nincs!

Abafi sóhajtott. – Mit gondol? – folytatá, jelentő vizsgáló tekintetet vetve Gyárfásra, – nagy öröm árthatna-e, siettetné-e halálát?

– Neki csak perczei vannak hátra; s én azt hiszem, hogy öröm inkább nyújtani, mint rövidítni fogja ezen perczek számát.

– Tökéletesen hiszi-e ezt kegyed?

– A mennyire ember lehet valamiről bizonyos, igen, – felelt Gyárfás, figyelemmel meresztve szemét Abafira. – De én nem tudom fölfogni, mi lehet azon öröm, melyet számára készít kegyed.

– Mégis, mégis, – sóhajtott Abafi, s ezzel kilépett a sátorból, parancsot ada egy csatlósnak, ki azonnal elsietett.

Izidora eszmélni kezdett; arczán csendes, nyugodt komolyság volt; kezét nyújtá Olivérnek.

– Atyja Zsigámnak! – mond lágy, ércztelen hangon, – oh, tedd őt boldoggá!… Egek! hogy őt nem láthatom most utolsó órámban!… Elválni az élettől a nélkül, hogy gyenge karjai nyakamat átöleljék!… a nélkül, hogy kis szájacskája rebegné: Anyám!

Olivér közeledett hozzá, megfogá kezét, a legérzékenyebb hangon kérdé: – Érzesz-e fájdalmat, Izidora! jó lélek, könnyebbülsz-e?

Izidora könynyel telt szemét emelé Abafira. Valami kifejezhetlen báj volt e tekintetben. – Ah, te jó; – rebegte, – érzem, minő gyöngéd, minő boldogító azon érzékeny figyelem, melyet irántam mutatsz, Olivér! Nekem nincs fájdalmam; csak egy:… három lénytől szakadni… oh, ez fáj! Atyám is késik.

– Nyugodjál meg, Izidorám! Ő jön, s nem akarod-e, hogy őt meglepjük valamivel, mi talán bánatját enyhítené?

Izidora figyelmezett. – Meglepni? – kérdé, – hogyan?… Ah, az ő fájdalma irtózatos lesz!

– Izidora! – mond Abafi, lelkes tekintetét nyugtatva a beteg leányon, részvéttel teljes hangon, – tudsz-e nagy örömet elbírni?

– Örömet? egek! talán fiam? – mond, s arczát lángoló öröm sugárzá körül.

– Nem! – felelt Abafi, ráhajolva, – fiad az én fiam! ő boldog leend! s talán érzékeny szíve megrepedne, ha anyját így szenvedni látná. Ő nincs közel… s ez talán jobb így.

Izidora elnémult. – Igaz, – mond kis szünet után, – én kegyetlen valék vágyommal, őt sírni látni… oh az elébb ölne meg!

– Nem volt-e valaha egy titkos óhajtásod, Izidora, vizsgáld meg lelkedet, s el tudnád-e bírni annak teljesülését?

– Nem, nem! – mond Izidora, tagadólag intve fejével, – nem olyan, mely rögtön teljesülhetne

Olivér szívéhez szorítá kezét Izidorának; szava elállott, mintha nem merné, vagy nem tudná kimondani, a mi a lelkét hullámoztatja.

Izidora bámuló tekintetet függesztett reá.

– Izidorám, – folytatá Olivér, – legyél nőm! adj atyát fiadnak, s engedd, hogy nevemet viselhesse azon lény, kinek annyi hálával tartozom,… légy nőm! – s lehajlott rá s egy csókot nyomott ajkaira, s az érzéstől elfogódva némán tekintett reá.

– Oh! – mond Izidora, s két kezét szorítá keblére, s szeme égnek emelkedett. Nem szólott, úgy nézett, mint a kit tündér ige levarázsol, mint a vak, kinek orvos-kéz nyitja meg a szép világ ragyogványát.

– Te hallgatsz! – szólt Olivér, simogatva homlokát.

– Igen, igen, – kiált föl Izidora, – nem csalt meg szívem, midőn azon férfiút imádtam, ki így égi angyalként áll előttem! Te Erdélynek legszebb, leglelkesebb fia! te Abafi, kiért ezer szív eped, kire ezer szív vágyik,… te tudnád ezt tenni! érettem, nyomorultért, ki oly távolságra állok tőled, mint kelet nyugottól!

– Csendesen, kedves, – nyugtatá Olivér.

– Nem! – felelt szenvedélyesen Izidora, – hallja az egész világ, hogy Abafi Olivér az emberek legnemesbike!… Oh, Olivér, eltaláltad; igen is, volt egy titkos vágy keblemben, de oly titkos, hogy magam is e pillanatban találtam reá.

Az orvos közeledett.

– Nem jó lesz, – mond, – a sok beszéd most, kedves kisasszony!

– Olivér! – szólt Izidora, – lehetséges-e? Oh, ez álom, úgy-e?… Olivér az enyém! az én férjem!… hát nem vagyok többé kirekesztve a világból?… sorban állhatok azokkal, kiknek azon lehetőségért, hogy rád számolhassanak, egy hosszú életet adtam volna?… A tied, oh! – mond könnyek közt görcsösen nevetve, – Abafiné!… Fölléphetni a világban ily férj oldalán, s büszkén nézni le az első királynéra; s mindezt annak köszönhetni, kit imádok, ki előttem Istenként áll, magasan kiválva mindenek fölött.

– Én ártottam neked e nyilatkozással, – szólt Abafi, megragadva kezét mély részvéttel, – ah, csendesedjél, nehogy magamat vádoljam, hogy azzal hirtelenkedtem.

– Nem, nem! – mond szenvedélyesen a hölgy, – nem halok meg! én élni fogok!… Látod, minden fájdalom megszűnt!… Én ölelni fogom fiamat; én leszek a legirigylettebb, a legboldogabb nő, oh, Olivér! – mond alig hallhatón, s körülfoná karjait nyakán, s kebléhez voná őt, s lázas forró arcza könnytől ázottan olvadt képéhez.

Így szorítá Abafit magához, és mindig szorítá, s szemei bezáródtak, ajkai elsápadtak, jégsúlylyal feszültek karjai Abafira,… Izidora nem volt többé!

– Ah, én megöltem! – kiált föl iszonyodva Abafi, ő meghalt!… Oh, Gyárfás, mit cselekedtünk! – folytatá, fölkelve, s kezeit szemeire tapasztva.

– S kegyed vádolhatja-e magát? – nyugtatá Gyárfás égbe emelt szemekkel, összetevén kezeit. – Ő neki meg kellett halni! nem volt mentség, ezt bizonyíthatom; s kegyed a mennyet varázsolta elébe; ő soha boldogabb talán nem volt, mint ezen órában.

Némán állott Abafi a szép halott előtt, s világa a fájdalomnak hevert ólomsúlylyal szívén… Kevés időre e szívrázó jelenet után belépett egy tisztes szerzetes azon csatlósnak kiséretében, kit elébb elküldött Abafi… Kezét nyújtá neki Olivér: – Későn, atyám! – szólt, a halottra mutatva.

Ló-tombolás hallatszék kívülről, s letoppanása egy nehéz testnek. – Ez a barlangok arszlána, – mond Abafi, Deli Markó!

A KIS ZSIGA.

– – – tán gyermeked – – – minden örömed Emésztő sírba szállt.

_Vörösmarty_.

Izidorát másnap hadi pompával temették el; tizenkét levente vitte zászlókra fektetve a szép halottat. Sírja előtt zárák egyszerű koporsóba; így fogadá tetemeit, távol honától, a közelebbi helység temetője.

A Deli Markó fájdalmát leírni nincs toll. Nem panaszokban, nem könnyekben mutatkozék ez. Néma, sötét, fagyos volt, mint egy téli sír. A mosoly elköltözött ajkairól örökre; s úgy állt, mint egy éjszaki jégtorony a hullámok közepette, várva, míg a vész aláássa alapját, iszonyú dörgéssel zuhanó egykor össze.

Dandárt a fejedelem általadá Markónak; de minekelőtte ez boszuját állhatná, mely irtózatos lett volna, a gyilkost halva találták. Tátongó seb volt fején, s a vér szélesen terjedt körüle a homokban. Őrei állíták, hogy a reggelt előző éjtszakán tompa koppanást hallottak, mély hörgéstől követve. A szerencsétlen azon a tőkén zúzta szét a fejét, melyhez lánczolva volt.

Abafi tette, mely Gyárfás és a szerzetes által esett tudtára a vad bajnoknak, meghatá szívét. Két nappal a temetés után, melynek ágyúdurrogásai pokolvisszhangként zúgtak még agyában, belépett a barlangok arszlána Abafinak sátrába, és pedig aczéljában nehéz fegyverzetének, s két nappal jötte után még látható volt nyoma lábának.

Abafi szótlan fogadta őt. Arcza el volt a szép fiatal hősnek változva; valami reszketegség ajkain, félig szemeire nehézkedő pillái s görnyedt állása valának tanui: mennyire hatott ezen eset lelkére,… s bizonyítványa annak, minő sokszerűek azon érzések, melyek a szivet ostromolják. Szánakodás, hála, barátság egyesültek Abafiban, veszteségének keserűségét nagyítók. S most, minekutána ezen érdekes lény, ki úgy egész lelkéből az övé volt, megszünt lenni: ürt érzett Abafi szívében, melyet csak az érthet, ki egykor szeretett barátját, de barátját a szó legteljesebb értelmében, vesztette el.

Deli Markó csendesen állt meg Abafi előtt. – Kegyed, – mond mély hangon a barlangok arszlána, – nemes, nagylelkű férfiú!

Abafi hallgatott, némán borúlt a komoly bajnok aczél vállára.

– A mit leányomért tett, – mond Markó, – mert a jó szándékot egészen tett gyanánt veszem, átköltözteté leányomnak lelkét az én keblembe: a kegyedé vagyok, mint ő az volt véglehelletéig! – Itt elhallgatott, széles kebléből fohász emelkedett, durva kezét nyujtá Abafinak. – Az én életem, – folytatá Markó, – elveszté világát, sivataggá, télivé, néptelenné vált: én mindent elvesztettem, mindent! önmagamat gyermekemben. Oh, Izida! – mond azon mély szomorú hangon, mely szinte kisérteti, szinte földalatti.

– A mit tenni akartam, – felelt Abafi csöndesen, – nem tehetém meg; őt az egész világ előtt nőmnek ismerni, fiának atyát adni, ezt akarám. Az elsőt halála megakadályozá, a másiknak egész éltem lesz bizonysága, – mond, kezét nyújtva Markónak.

– S ha élt volna? – szólt Markó, – ha fiatal ereje legyőzte volna a halált? akkor… Abafi?

– Mikor kivántam jobbnak látszani, mint vagyok, Markó?! Végső pillanatait boldogítni fia tekintetében, kiért élt, halt, őt megnyugtatni, a világ előtt neki nevet adni, bár a sír szélén; ezt, s ennyit akartam. De ha élt volna, soha Abafi nem szegte szavát, – folytatá méltósággal teljes, de szelid hangon, – ő Abafiné maradt volna, s én tudtam volna megadni s megszerezni neki azon tiszteletet, melyre mint nőm számolhatott.

Markó arczán örömsugár vonult el, szinte észrevehetetlen; darabig szótlan állt Abafi előtt, azután nyugtalan járt a sátorban s a szőnyegre ereszkedett, mint a ki hanyatlani érzi erejét. – Keblemben egy titok hever, – mond Deli Markó, – melyet tovább abban zárva tartani nem szükséges.

– Titok? – szólt Abafi, figyelmezve.

– Zsiga, – folytatá Markó, sötéten függesztve szemeit Abafira, – nem az Izidora fia.

Abafi megrázkódott, mintha tulajdon fiának sorsa jönne kérdésbe. – Nem? – kérdé a meglepetés igézetével arcza kifejezésében, – nem az Izidora fia?

– Nem, – viszonzá Deli Markó csendesen.

– Kié hát? s tudta-e ezt Izidora?

– Nem tudta, boldogságára! s én nem birtam volna azt vele tudatni soha.

– Ez talány előttem, – mond Abafi, – melyet meg nem foghatok. Szóljon kegyed! az egekre kérem: szívem össze van fűzve.

– Üljön ide mellém, – felelt Markó, – hallgasson ki csendesen s itéljen.

– Izidora tiltott szövetség gyümölcse. Anyja előkelő családból származott; neve örök titka szivemnek. Ritkán s rejtélyesen jöheték anyjával össze csak… de ne többet erről. Izida férfiak közt növekedett; mint gyermek már jeleit adá azon határozottságnak, elszántságnak, s regényes iránynak, mely később őt egygyé tevé a legérdekesebb, a legsajátságosabb teremtések közül. De minek ezt kegyednek mondani!

Sóhaj emelé az Abafi keblét.

– Minden ellenmondások mellett, melyek e különös teremtésben oly atyafitlanul s mégis oly szorosan álltak egymás mellett: ő szeretetreméltó gyermek volt. Gyengeségei, hibái, különösségei nevelése rovására esnek… s talán, – folytatá Deli Markó kis szünet után, – az enyémre. Igen… én túl a rendén engedékeny atya voltam!… Nagy szó, a mit mondok, levente! még soha ember a szélek királyának ajkairól nem hallá: ő parancsolt nekem s én féltem tőle!… Első botlásait én mentegettem. Ki leányomat szerette, kedves volt előttem. Dandárrali szövetsége nem volt titok. – Láng borítá el a Markó arczát, lábával toppantott, csörögve zengett nehéz fegyverzete. – Dandár!… oh, gyáva… orgyilkos!… Ő nincs többé… Ha él!… boszúm irtózatos lenne!… Mint árva jött seregembe, vad, makacs kölyök volt, de erős hadban. Sok panaszom volt reá, de mindent megbocsáték akkor neki; hiszen ő leányomat szerette!… s mégis! – Markó elhallgatott; boszú, dühösség szikrázott szemeiből.

– Szép volt Izida! oh, – folytatá szenvedélyesen Deli Markó, – szép! szép, mint anyja! és tűz… láng… szenvedély, mint anyja! Ő vétkes lőn; tiltott szerelmének gyümölcse egy gyönyörű fiúcska volt; s én, hiheti-e kegyed! a helyett, hogy kárhoztatnám, a kisdednek bolondja valék,… egy gyerekes nagyatya, ki azt órákig hordám ölemben.

– S ki volt a gyerek atyja? – kérdé Abafi feszülve.

– Leányom soha sem vallá meg. Én gyanítom, hogy Gyulafi Bálint, Mikola Margit férje; mert akkortájban jószágainak közelében tanyáztunk, s az egy éves fiatal férj örömestebb mulatott Izidámmal, – folytatá némi rátartással Deli Markó, – mint Erdély első leányával, a híres Margittal. De hallja kegyed tovább. A kis fiú a világra jött. Gyulafi Bálintnak egyik jószágában; Izida igen el volt gyengülve, s darab ideig féltettem életét. Még e gyengélkedő állapotban, melynek nagyobb részét kábult álomban tölté, történt, hogy egy este sikoltást hallván, berohanok, s a kis Zsigát a padlón találom mély sebbel homlokán. Izida fölrettent mámoros álmából; azonnal az öreg asszony, kinél Izida feküdt, s a ki a vidékben mint gyógyító nagy hírt szerzett magának, a gyereken, a hogy tudott, segített; a seb nem volt mély, s kevés időre meggyógyult. A milyen borzasztó volt ezen estekor az Izida fájdalma, oly kétszerezett volt szeretete gyermeke iránt, midőn az fölgyógyult. Ugyanekkor… jegyezze meg kegyed jól… vettem én a gyermeknek jobb vállán egy keresztalakú, fekete jegyet észre, mely az előtt figyelmemet elkerülé. Izidám fölgyógyult, a gyermek növekedett, s midőn ötödik évét éré, leányom Alvinczen egy öreg ismerős asszonynak adá által, mivel tanyánk gyakori változása s életnemünk nem engedé, hogy a gyermeknek növeléséről gondoskodhassék… Mennyire szerette fiát leányom, tudja kegyed; miként mindjárt Alvinczen termett egykor: úgy minden héten látá a kis Zsigát kegyednél is; és mégis, – mond Deli Markó komor hangon, – a kis Zsiga nem az ő fia volt!

– A csomó mindig összeszőttebb, – szólt Abafi feszült figyelemmel.

– Mindjárt világúlni fog a homály, – felelt Markó. – Ezelőtt mintegy három évvel egy szerzetes lépett sátramba. Uram! – mond, – a legfontosabb dolog kivánja, hogy kövess hirtelen Kérdéseimre nem akart felelni. Én követém. A szomszéd falu felé mentünkben a szerzetes a következőt beszélé nekem: