Part 15

– A napokban terhes beteghez hivattam. Midőn azon kunyhóba érkeztem, hol a beteget igen veszélyes állapotban találtam, az könnyebbülni látszék. Én melléje ültem; lelkészi hivatásom szellemétől indítva, a vallás vigasztalásival kivántam aggódásain enyhíteni. A beteg kérő tekintettel emelé szemeit rám. «Atyám!» rebegte, «én nagy bűnös vagyok, van-e kegyelem Isten előtt, ha azt szívből megbánom? a mennyire lehet, jóvá kivánom tenni.» Én igennel feleltem, s kértem, hogy szívét öntse ki előttem, főként, ha még, a mit vétett, reményli helyre hozhatni. Az asszony arra kért, hogy haladék nélkül kegyedhez menjek, s hirtelen hozzá jövetelre birjam, bűnét minden név nevezése nélkül gyónván meg nekem.

– Beszéd közben, – folytatá Markó, – megérkeztünk egy alacsony kunyhóba, hol a beteget, úgy, mint a szerzetes leírá, durva készítésű nyoszolyában találtuk. Úgy látszott, hogy elméje egészen helyén van. A nőnek kérésére a szerzetes eltávozott; én egy kis lóczán foglalék helyet ágya mellett. A mit a nő nekem hosszasan sírás, sóhajtások közt előadott, röviden mondom el… A beteg Gyulafi Bálintnál, a Mikola Margit kis fiának dajkája volt akkor tájban, mikor az én kedves, – Markó elfogódott, – az én kedves Izidám! – mond mély sóhajtás után, – betegágyban feküdt. A kis Gyulafit, atyjának nevéről, Bálintnak keresztelték, s egy-két nappal lehete idősb csak Izidám kis Zsigájánál. Gyulafi nem volt honn; fontos követség kiséretében Lengyelországba ment, négy héttel nejének szülése előtt; s onnan csak hetek múlva várták vissza. Margit gyermekét szenvedélyesen szerette, s ha gyöngesége nem ellenzené, bizonyosan önkeblén táplálta volna; de ezt nem tehetvén, anyai legédesebb foglalatosságának e hiányát a legnagyobb gondossággal pótlá ki. Ritkán távozhatott a dajka a gyermekkel szobájából; de megtörtént mégis egyszer, hogy a dajka a gyönyörű nyári délutánt a kertben töltötte, s gyümölcs után nyúlván, az egyensúlyt elveszté, s a gyermekkel összerogyott. Azonnal vér borítá el a kis Bálintot, ez eszméletét elveszté. A nő magán kívül rohant ijedtében, eltakarva a gyermeket, azon öreg asszonyhoz, hol Izida szállva volt, s kit az előbb említék. Velei tanácskozásának következése az lőn, hogy Izidám álmát hasznokra fordítván, a Margit gyermekét helyezék a földre a bölcső mellé, mintha onnan esett volna ki; s a dajka a másikra adván a Margit fiacskájának öltönyeit, azt magával vivé!… A csere annál könnyebben megtörtént, mivel a két gyermek gyanítható okokból hasonlíta egymáshoz, s a kunyhó igen sötét volt. A többit már tudja kegyed, – mond Markó, félbeszakasztván beszédét.

– Ah! – kiált fel Abafi, – tehát a kis Zsiga a Margit fia volna, Bálint?… Nem, nem! ez lehetetlen: hogy maradhatott ily sokáig titokban? S mi birhatta az öreg asszonyt a tettre s elhallgatásra?

– A tettre, – mond Deli Markó, – alkalmasint az, hogy a dajka tulajdon leánya volt; s méltán tartott tőle, hogy kenyerét gondatlansága miatt elveszti: annak elhallgatására pedig a tett maga.

– De hát később, – kérdé Abafi, – mikor a Gyulafi vélt fia meghalt, s a titok fölfedezése mindkettejöknek nagy jutalmat szerezhetett volna?

– Akkor – felelt Markó – az én parancsom s az én erszényem. A gyermek a fölfedezett titok után három holddal mula ki.

– S mi birhatta rá kegyedet? – fürkészé Abafi, feddőleg nyugtatva szemeit Deli Markón, s felállva mellőle.

– S azt kérdi kegyed? – felelt Deli Markó hevülve, – kegyed, ki Izidát ismerte! Neki megmondani, hogy fia nincsen; őt, a szenvedélyes anyát, ki anyai érzetében élt, e boldog csalódástól fölébreszteni… annyi lett volna, mint őt megölni. Ah! tehettem-e én ezt? én, Deli Markó, az atya, ki életemet adtam volna egy boldog órájáért!

Abafi komolyan tekintett Deli Markóra; de e komolyságon által villant némi rejtett öröm, melyet, ki Abafinak vonzódását Margithoz ismeri, tudni fogja megfejteni. – A tett, – mond Abafi komolyan, – nem volt helyes, bajnok-társam, Markó! Hogy megtörténhetett, hogy így, s nem másként esett: értem, megfoghatom; de jóvá nem hagyhatom.

– S kegyed megölte volna Izidát? mert az lett volna a fölfedezésnek bizonyos következése. Ezer báj, ezer öröm szorít másokat az élethez: ő csak gyermekében élt!… a mi vész ölében a szirt a menekvőnek, az vala neki anyai érzete! horgony, mely élte hajóját csatlá az élethez; mentő ág a vízben süllyedőnek, s a kötél, mely az égő házból füst és lángok között nyúlt le előtte… Oh, kegyed megölte volna!

– Mit tettem volna, Markó! – felelt Olivér, kezet nyújtva, – nem tudom. Ember vagyok, s nem akarom állítni magamról, mert… atya nem vagyok,… ha egyébként cselekedtem volna-e? de anyát gyermekétől megfosztani azért, hogy más abban a csalódásban éljen, hogy gyermeke van: helytelen tett. Én hiszem magamról, hogy nem tehetném; de a hit s tudás közt még tág hézag van; s én ember vagyok!

Deli Markó csendesen állott Abafi előtt. Valami oly szenvedő, oly hideg, keserű volt egész alakján elöntve, hogy amaz szorúlva érzé szívét. – Oh, Markó! – mond, kezét ragadva, – a mi veszteségünk iszonyú!

Deli némán szorítá Abafit kebléhez.

Abafi leült újra. – Markó, – mond, – az előbeszélt történet valószínű. Kegyed hiszi, talán tudja is; de azt be is kell bizonyítani, Mikola Margit a legboldogabb teremtés leend e világon! de, hogy az lehessen, minden kétséget el kell hárítanunk.

– Az könnyen megeshetik, – szólt Deli Markó nyugodtan. – A dajka, vallomása után, felgyógyult s él, anyja is még életben van; azon kivül a keresztalakú jegy is bizonyit valamit.

– S még valami! – kiált fel Abafi élénken, – igen, igen, nincs kétség! a gyermek Margithoz hasonlít; ez régen föltünt nekem már. S az anyai szívnek sugallása lesz az utolsó s legnagyobb bizonyítvány.

Eleinte a gyermek egészen atyjához, Gyulafihoz hasonlított, – mond Deli Markó, – később magam is vettem némi változást vonásaiban észre. Mindez gyerekeken annyiszor történik, míg felnövekednek.

Deli Markó hosszasan ült Abafinál, s együtt végezték, mit kellessék a jövendőre tenni; mindenesetre pedig, hogy a dolog előre mély titokban maradjon… Fejedelmi parancs szólítá őket később a Bátori Zsigmond sátrába.

REMÉNYTELEN KIVÁNAT.

Egek! ezt nem vártam.

_Harro Haring._

A fejedelem a sátrába összegyült hősöknek tudtokra adá, hogy seregeit haza vezeti. A törökök a Dunán átköltöztek, s ő azt hitte, hogy mostanra eleget tett. Voltak sokan, kik szándékát hátrálni óhajtották, s ezek közt Abafi is, ki bármint vágyott élte napjának, a szép Cristiernának közelébe juthatni; de jelen szerencséjében a magyar- s oláhországi seregeknek, jobbnak itélte a vasat addig verni, míg meleg.

A habozó, változékony Bátori megúnta a táborozást, s visszavágyott Erdélybe; nem hogy ott állandóul maradjon, hanem inkább, hogy egy régen szívébe rejtett vágy teljesülésén dolgozhassék az udvarában létező számos olasz urakkal, kik előtte oly érdekesnek festék Olaszországot, s oly nyugalmasnak a bibornoki méltóságot, melyre titkon mindig vágyott.

A seregek elindultak, s nemsokára a fejedelem is, az Abafi, Bocskai, Keresztúri, Kornis Gáspár és Betlen kiséretökben, Erdélynek határiba lépett.

Érzések ezrei ostromlák az Olivér keblét. Izidora halála mélyen sebzé hálás szívét. A Mikola Margit boldog meglepetésének előérzete hathatós ír volt beteg kedélyére; de azon ürt, melyet lelkében érzett, nem töltheté be egészen. Ő szeretett, remény s kinézés nélkül. A mit Izidoráért tett, vagy inkább tenni akart, valamint elébb a táborban, úgy később Erdélyben, sokképen itélték. A nagy többség meg nem foghatá őt, bámulta kárhoztatva, bámulta jóváhagyva. Ki lelkületét egészen ismerte, nem csodálkozott rajta: neki így s nem másként kelle s lehete cselekedni. Margitot s Cristiernát az Abafi tette fölmagasztalá. A női szívnek sajátja, ily elhatározások becsét helyes szempontból felfogni!… Gizella hallgatott, de szívének mélyében szólt egy hang: boldog Izidora!

Minél inkább közeledtek Fehérvárhoz, hol jelenben Cristierna tartá udvarát: annál inkább feszíté Abafinak keblét azon kétes kín s kéjvegyület, mely szívének jelen helyzetében igen is megfejthető: hogy találja ő Cristiernát, ha a lelkes, erényes nő, már áttekintvén őt, már gyanítván szenvedélyét, nem fogja-e hideg távolságban tartani! S – ha igen, – mond Abafi, – ám legyen! az ő képe szivemben fog élni örökre! s nincs az az áldozat, melyet érte nem tennék. – S valóban, oly egészen szellemi, oly fellengő volt hódolása, hogy állításán nem kétkedhetünk.

Megérkezett végre Bátori, győzedelmeinek fényétől dicsőitve; s az erdélyiek méltánylói a hős s vitézi tetteknek, a múltat feledve, kétszerezett figyelemmel s hódolattal fogadák ifjú fejedelmöket… Cristierna hódító nyájassággal jöve eleibe, ki őt udvariasan, de hideg tartózkodással üdvözlé. A mennyire sebzé szívét e nem érdemlett visszaidéző bánásmódja férjének: annyira akará s tudá azt rejteni s ki az ő angyali arczának nyájas, vidám kifejezését látta, őt boldognak vélte volna.

A szokott ünneplések s tisztelkedések végre elhangzottak. Abafi jószágaiba ment. Első cselekvése volt a fejedelemtől nyert birtokot Cseszeliczkinek visszaadni, kit Sólyom név alatt ismertünk meg a Deli Markó szabad zsákmányosai közt s ki Lónyaival, vagy mint álnévvel nevezék, Csatárral együtt, az utolsó hadban tett szolgálataikért, egyebet puszta kegyelemnél nem nyerhetének.

Bátori Abafinak e tettét nem a legjobb kedvvel vevé; de adott szavát átallá ezúttal megszegni.

Otthon Abafi épen találta s egészségesen a kis Bálintot, nem Zsigát többé. Udvari lelkésze nem győzé eléggé a bájos gyermeknek előmenetelét, igyekezetét dicsérni… Abafi s Deli Markó, ki őt kisérte, minden bizonyítványokat a kis Bálint sorsáról megszereztek. Abafi mindent úgy talált, miként azt neki Deli Markó elbeszélte. Nem volt több kétsége; s így elbúcsuzott Markótól, ki zordon seregéhez tér vissza, ellenségesen magával s a világgal… Abafi pedig Fehérvárra sietett s magával vitte a kis Bálintot, kit előbb kimélve tudósita mindenről. Bálint vélt anyját szerette; Abafihoz leirhatatlan hajlandósággal ragaszkodott; nem csoda tehát, ha új helyzetének ismeretlen boldogsága vesztését vele nem felejtheté. A gyermek bús, örömtelen volt, s mindig Izidorát sóhajtá vissza. – Ki fog engemet, – mond Abafihoz simúlva, – úgy szeretni, mint ő! ki anyám volt, igen anyám inkább, mint valaha más az lehetne!

A hirtelen örömök hatása még zöldebb emlékben volt hősünk előtt, minthogy Margittal boldogságát hirtelen s váratlan merné megismertetni, ki jelenben Gizellának látogatására, atyjával, a vidám, öreg Mikola Miklóssal, Fehérvárott volt.

A gyermeket Abafi elrejté, s első látogatásakor Margitnál csak arra figyelmezteté, hogy fiának születésekor keresztalakú jegy volt a vállán, mely később eltünt; s nem lehet-e gyanítani, hogy a gyermek elcseréltetett.

Margit ezen észrevételen nem kevéssé ütközött meg; de azzal végzé feleletét, hogy fia karjai közt végezé életét, s hogy ily jegyek sokszor szűnnek vagy változnak meg.

Másnap Abafi újra előhozta a dolgot, hozzá adván, hogy neki gyanúja van, hogy e csere valóban megtörtént.

Margit figyelmessé lőn. – Abafi! – kiált fel, – ily reményt gerjeszteni anyai kebelben a nélkül, hogy valósúlhasson kegyetlenség! Ah, ne szóljunk erről többet! ily boldogság… egek!… ily mennyei öröm nincs földi életre számítva!

De ha meg is valósulna! – mond Abafi, – s általam?

Margit fölugrott helyéből. – Oh, Olivér! – rebegte, – nem, nem! hiszen ez lehetetlen.

Igy halkan szoktatván elméjét a valósághoz Abafi, kimélve s vigyázva az egész titkot közlé Margittal.

Az ő örömét leirni ki tudná? Egy új világ nyilatkozott előtte: ő anya volt. S midőn a bájos, érdekes gyermeket szorítá kebléhez; midőn arczában férjének s önvonásait feltalálta; midőn ezer csókkal illette vállán a keresztalakú jegyet; midőn mindent… mindent megtudott, s a múlt szenvedései összeolvadtak a jelen gazdag boldogságának melegétől: ő akkor mennyben volt! – Nincs kivánatom több az életben! – mond örömtől elragadva, s égnek emelve könnyel telt szemeit, voná keblére gyermekét. – Ah nem! – folytatá könnyek közt mosolyogva s kezét nyújtva Abafinak, – van még egy! egyetlen egy, annak boldogsága, ki a menny üdvét varázslá életemre, a ki arra oly érdemes!

Mikola unokájának szerfölött örült; s nemsokára a történet egész Erdélyben tudva lőn.

A kis Bálint új helyzetét szerető nagyatyjának s az őt imádó anyjának ápoló karjai közt könnyen megszokta. Ő gyermek volt; s nemsokára oly édesen, oly szeretettel mondá Margitnak: «anyám!», mint egykor Izidorának.

Míg Abafi a Margit boldogságát meleg szorgalommal eszközlé: a fejedelemasszonynak gyakran vala közelében, s többször látta Gizellát is, a nélkül, hogy iránta többet érezne, mint azelőtt. Cristierna mellett Abafi gondolni sem tuda egyebet, csak őtet!

Néhány nappal azután, hogy a kis Bálint születése világosságra jött, Bátoriné, kinek magaviseletében maga iránt semmi változást nem tapasztalt Abafi,… őt magához hivatá.

Láttuk, hogy Fehérvártt utolsó létekor a fejedelemné nem hivatá őt oly sokszor, s nem bizá meg annyiszor, mint azelőtt. Kétszeres vala tehát öröme e parancsnak vételekor, s ő a szerelem szárnyain sietett a fejedelmi hölgyhöz.

Olvasó-szobájában találta Cristiernát, pamlagán ülve; arcza nyájas, de komoly volt. – Isten hozta, lovag! – mond a fejedelemné, – közelebb, közelebb! – S valami oly mondhatatlan báj volt egész alakján; oly szelid, s nyájas volt tekintete, hogy Abafi elragadva s elmerűlve állott szótlan előtte.

– Nekem, – monda Cristierna, kevéssé vontatva, – egy kérésem van kegyedhez.

Abafi hallgatott! de arcza kifejezésében olvasható volt azon készség s öröm, melyet Cristiernának kérése idézett elő. Úgy tetszék neki, mintha ő soha ily kegyes, ily égien nyájas nem lett volna iránta.

– A kérés fontos! – folytatá kis szünet után, mosolyogva függesztve szemeit Abafira.

Olivér hallgatott, arczát öröm lobogta körül, mintha mondaná: mennyire boldogítja egy fontos kérésnek így előre bizonyos teljesíthetése.

– A kegyed hallgatása, – szólt Cristierna, – kérésem teljesítését biztosítja; de mondatlan s előre is igéri azt kegyed?

Abafi szenvedélyes «igen»-nel felelt,

– Bárminő nehéz, bárminő életre ható legyen? – folytatá, szemeit mindig figyelemmel szegezve reá Cristierna.

– Minél fontosabb, minél nehezebb: annál nagyobb örömmel! – viszonzá a kérdett mérsékelt hangon, mintha indulatit kívánná fékezni.

– De, – mond tovább Bátoriné, – ha a kérés egészen váratlan, – ha kegyednek terhes teljesítése, ha keresztülvágja minden élet tervét, ha…

– Ha lehetetlen! – felelt Abafi szenvedélyesen, – lehetővé teszem, kegyelmes asszonyom! Én készen állok! kijelentése a parancsnak s teljesítése egy!

– Nem parancs, – igazitá ki szeliden a fejedelmi hölgy, – de egy óhajtás, melyet szivem megszokott lehetőnek, teljesülhetőnek hinni, mely engemet boldogítna! s hiszem, a kegyed boldogságát is eszközlendő lenne egykor.

– S mi az? asszonyom! ah, szóljon Nagyságod! hogy készségem, óhajtásainak teljesítésében, legyen bizonyítványa: minő forrón, minő teljes szivemből vágyok megnyugtatására valamit tehetni! bárminő váratlan, bárminő széttörő életemnek minden tervét, bárminő elemei legyen,… szóljon!

A fejedelmi hölgy gondolkozni látszatott; pír futá el arcza havát; nem minden megindulás nélkül szólt, rebegve: – Abafi! én kegyednek jó, szerfölött érdekes, szeretetreméltó nőt választottam.

Abafi elhalványodott; sötét komolyság borítá el homlokát hirtelen, s volt valami szinte szemrehányó, szinte feddő arczának szép vonásain. Ily ajánlást attól hallani, kit imádunk, s ki épen ezen ajánlás által határozott visszaidézést jelent ki; még akkor is fájdalmas és keserű, midőn szerelmünk viszonzatlan, s mikor azt annak tárgya nem is gyaníthatja!… Ilyen helyzetben volt Abafi. Cristiernának a legszivesb, a legrésztvevőbb hangon tett ajánlata sérté, sebzé Abafit. Önmaga kárhoztatta szivének hullámzását; szégyenlé, hogy így elhagyá magát áltatni indulatitól… Tudta, értette: szenvedélye minő merész, minő helytelen; s még sem tuda meglepetésének oly hirtelen ura lenni, mint máskor; érzette mélyen szívében, hogy szerelme tiszta, szenvedő, öntagadó; hogy nincs abban semmi, a mi egy égi szerafot is sérthetne; s mindennek meggondolása őt szótlan odabámulásba süllyeszté.

Cristierna elhallgatott, vizsgáló tekintetét jártatva az ifjún. – Kegyed elnémult! – mond végre; s nem volt e kifejezés egészen czélzás nélküli.

– Kegyelmes asszonyom! – Ez volt mind az, a mit Olivér mondani, vagy inkább rebegni tudott.

– S oly nehéz Abafinak, – így fogta föl a beszéd folyamát a kis szünet után Bátoriné – oly kivánatot létesítni, mely az én megnyugtatásomra szolgálna! – A hölgy elpirult, mintha többet mondott volna, mint akart.

Abafi nehezen lélekzett; egy helyre voltak szemei függesztve, belső harcz emelé keblét, s arczán viharos rángás tünteté elő lelkének hullámzását. Cristiernának utolsó szavai kitünteték, hogy őt áttekintette, hogy vétkes, de nem… nem vétkes, csak helytelen szenvedélye nem titok többé… Oh, finom ily esetben az asszonyi tapintat… Láng borítá el arczát; fél térdre hullt a nő előtt, s azon hirtelen elhatározással, mely Abafinak sajátja s vonása volt, midőn egy nagy tettre szánta el magát, de csak olyanra, melynek nemes voltát átlátta, s mely elveivel összhangzásban volt… felelt fölkelve (mert letérdeplésekor feddő tekintetével találkozott Cristiernának):

– Kegyelmes asszonyom! parancsa meglepett inkább, mint mondanom lehet és szabad, – tevé alig hallhatólag hozzá, de, mivel az én imádott, az én mélyen tisztelt uralkodónémtól jő: nekem csak egy feleletem lehet.

– Lehet? – mond Cristierna, kérdőleg függesztve szemeit Abafira, s tekintetében valami volt, a mi bizonyítá, hogy a kitétellel nincs megelégedve.

– Van! – felelt Abafi elhatározottan.

Kis szünet lőn, melyben mind Cristierna, mind Olivér mély gondolatokba voltak merűlve.

– Abafi! – mond Cristierna, nem egészen erőltetés nélkül mosolyogva, – s kegyed nem is kérdi, ki az, kit választottam?

– Akárki legyen! – felelt Abafi – Nagyságod választá őt: én nyugodt vagyok! – De arcza kifejezése czáfolni látszék állítását.

A fejedelmi nő bájjal teljes hangon folytatá:

– Remélem, Abafi! hogy választásom meg fogja tetszését nyerni. Azon hölgy, kit ily jeles levente élete társául választottam, fogadott leányom! s érdemes minden tekintetben ily férjre. Ő, – folytatá rövid szünet után, figyelemmel tekintve Abafira – az én kedves, jó Gizellám!

Abafi nem felelt. Arczában legkisebb változás, legkisebb árnyéklata a meglepetésnek sem volt észrevehető. A fejedelmi nő akárkit nevezhetett volna, neki mindegy volt e pillanatban… Azon hölgynek, kit imádott, parancsát teljesíteni: ez állt előtte; minden egyébb semmivé olvadt e gondolattal szemben.

– S hogyan? – szólt Cristierna – kegyed hallgat? helytelen-e választásom?

– Gizella szeretetreméltó gyermek! s Nagyságodnak, – mond Abafi magasztalt, de szenvedő hangon – fogadott leánya.

Cristierna lesüté szemeit. Annyi elszántság, annyi bánatos, s annyi jelentő volt az ifjú szavaiban, hogy szívét önkéntelen elérzékenyűlve érzé. – Abafi! – rebegte mondhatlan lágysággal hangjában – én a kegyed boldogságát akarom, s e bájos gyermekét is! Ő kegyedet szereti! ezt tudom… Igen, szereti! fiatal szívének egész első zsenge lobogásával; s kegyed… egy szép előérzet jósolja nekem… boldog leend.

Abafi sóhajtott; lelke nem hiheté, nem gyaníthatá e boldogságot.

– Remélem, folytatá Bátoriné bizodalmas hangon, fölkelve s közelítve az ifjúhoz – remélem, sőt számolok rá, hogy kegyed ezen óhajtásomat egészen magához illőleg fogja teljesíteni, a mint azt fejedelmi házunkhoz leghivebb, legtökéletesb leventéjétől egyébként nem is várhatom.

Kézcsókra nyujtá a szép angyali hölgy kezét Abafinak, ki azt gyöngéden voná ajkaihoz. – Holnap kegyedet, mint Gizellának, az én Gizellámnak – mond észrevehető czélzással s hangnyomattal – vőlegényét fogom viszont látni!

Abafi mélyen meghajtá magát, s szótlan távozott.

GIZELLA.

Ők boldogok.

_Shakespeare_.

Másnap reggel Abafi Mikola Miklósnál volt. A két férfiú egyedül beszélgetett… Mikola Miklósnak örömtől lángolt arcza; Abafi csendes, vidám s nyájas volt, mint tőle, ki indulatit fékezné tudá és szoká, ki félig semmit sem tett, lehetett várni.

– Gizi! – mond Mikola Miklós, vidáman beszólva a szomszéd terembe, – Gizi! jó gyermek, jer ki egy szóra!

Gizella kilépett.

Mikola Miklós szivéhez szorítá őt. – Kedves jó angyalom! – szólt, – bár szívednek, a mit mondani akarok, szintannyi örömet okozna, mint nekem!

Gizella meglepetve emeli szemeit Mikolára.

– Gizi! – folytatá ez, megcsókolva homlokát vidáman, – én jó hírt mondok neked, melynek minden leány örűl!… Találd el, Gizi! – folytatá megcsipkedve arczát.

Valami kétes előérzet lobogta lángjával körül az érdekes hölgynek arczát. – Bátyám! – mond az ő kedves hangján, – mindig enyeleg: én nem tudok találni. – Gizella földre tekintett, ajkai körül csendes mosoly vonúlt el.

– Kérő van a háznál! – kiált fel kiömölve az öreg.

– Oh! – sóhajtott Gizella, fülhegyig fölpirúlva s újra elhalványodva.

– Te hallgatsz? – kérdé Mikola.

– Én nem megyek férjhez! – felelt Gizella komoly csendesen,

– Soha? – mond vígan Mikola, mint a ki tervének sikerén nem kétkedik.

– Kedves, jó Gizellám! – szólt Abafi. – Oly fontos, oly elhatározó kérésem van az én szeretetreméltó Gizellámhoz, hogy azt igen komolyan kivánom tenni. Tőlem – folytatá nagy szivességgel hangjában – tudja meg azt, nem mástól, s feleljen nyugodtan s meggondolva rá! Ha reméli, hogy velem boldog leend, ha szive szabad: én az enyémet kezemmel együtt ajánlom azzal az igérettel, hogy éltem legszebb s legkedvesebb kötelessége leend, ily szeretetreméltó hölgyet boldogitani.

Gizella ingadozott lábain. – Kegyed, Abafi; – mond meglepetve s alig hallhatólag, – Olivér! – tevé a leglágyabb, szinte dalhangon hozzá, – s mi szülheti e hirtelen elhatározást?

– Képedből látom, – mond Mikola kifakadva, – hogy te szereted Olivért. Gizim! kosarat ne adj, nem szabad adnod! Jer! – folytatá élénk vidámsággal, Abafihoz vezetvén őt, s az ifjúnak kezei közé adván, – ti egymáséi vagytok! hiszen, – erősíté kezeit dörzsölgetve, s gyönyörűséggel legeltetve szemeit a szép páron, az nem is lehet másként!… Jer, Margit! – szólítá meg az épen belépő Gyulafinét, – jó leányom, jer! végy részt örömünkben; Gizimnek férje van… Olivér!

Az öreg Mikola magán kivül volt örömében; s mindezt oly hirtelen, oly élénkséggel tevé, hogy a míg Gizella észrevette: az Abafi karjai közt volt. Minden álomnak tetszett neki! de az álom égi volt, s mint a ki fölébredni fél, simúlt némán az ifjú keblére.

Egy könnycsepp csillogott Margitnak szemében. Ő szótlan szorítá Gizellát szívéhez, a nemes lélek!

Egy kérdésünk lehet még; ha boldog volt-e e házasság?

Abafi Cristiernát szerette. Láttuk, hogy e szerelemben valami lovagi s regényes magasztaltság volt. Ő hölgyeért egészen e szellemben áldozta fel magát, boldogítá azt, kit éltének csillaga, Cristierna, vezete karjai közé, kit magáénak, kit leányának nevezett, kinek boldogsága őt megnyugtatá.

Abafi hitte, hogy Cristierna előtt szerelme nem titok; s mennyire volt e hiedelem valószinű, az előbbiekből világos. Az erényes, lelkes nő őt áttekintette végre, mert női gyöngéd tapintat előtt férfi-szerelem, bárminő rejtett, titok soká nem maradhat, s így czélzása volt az ifjú lelkének más irányt adni. Gizellát szerette, egynek a legérdekesb teremtések közül tartá; hogy Abafit szereti, tudta. Ismerte Cristierna Olivérnek regényes ragaszkodását szenvedélyéhez, s hitte, hogy azon szenvedelem, melylyel iránta viseltetik, más viszonyok közt talán szelidebb lobogású leend,… végre, hogy oly szerfelett érdekes lénynek közelében, mint Gizella, ki még e felett Abafit imádja,… idővel másnak fog helyet adni.