Part 8

– Kedves, héven szeretett Olivérem! – mond – szívem választottja, jer, ülj ide mellém?… hogy háláljam meg neked szerelmedet? Oh, boldogság! – folytatá szinte dalhangon, – te szeretsz, te enyém vagy! Ez álom!… nem, nem!… úgy-e nem? – rebegte, előre nyújtva két kezét, mintha más kezeket szorítana. – Ezek a te kezeid, Olivér! azok, melyekkel támadóidat sujtád a porba? s melyekkel Gizelládat oly édesen, oly lágyan, oly forrón szorítod szívedhez!

Margit eszmélt.

– Egek! – mond – most értek mindent; ő szeret! – s kezeit szemeire tapasztván, fakadó könyüket törle azokon szét. – Igen, – ismétlé – ő szeret! A mi lángolva ég, bár elfojtva, keblemben: most érzem egész védhetlen erejében én is… Szegény gyermek! oh, több ez láznál! ezek jelenségei az őrültségnek. Istenem! mit tegyek? hivjak-e valakit?… most csendes újra? – folytatá tünődve. – Nem, nem!… E tiszta, ez angyali gyermek legmélyebb, legrejtettebb titkát adjam által másoknak?… Nem… ez szentségtörés lenne.

Gizella újra fölriadt álmából; arcza elhalványodott, ajkai remegtek; olvadékony sápadtság futá el tagjait, félig nyitott szemei meredten néztek, s kezei összeszorítva maga elébe voltak feszítve, mintegy védőleg; harsány éles sikoltás hangzott ki ajkairól.

– Oh egek, – kiált fel – három egy ellen!… Oh, az ő! az Olivér!… Ő és én! hiszen az csak egy; – s kebléhez szorítá kezét s ájultan rogyott vissza párnáira. Nem soká hevert így, eltünt a fakó sápadtság, s az ég szellemei mosolygottak ajkai körül; s gyöngéd ezüst hangkiejtéssel, szerelem lángjában izzó szemekkel szólalt meg: – Oh, ne! nem, jó Olivér! – mond, kezét védőleg emelve föl, – ládd, az nem szabad!… Oh ne kivánd! – Újra hallgatott, s kis szünet után folytatá; – Igazad van, oh mindenem!… hiszen te az én kedves egyetlen férjem vagy! az az Olivér, kit első megpillantásától fogva forró hévvel ölel szivem!… Igen – rebegte, s seraphi mosoly játszék ajkai körül, – házasok adhatnak csókot egymásnak, úgy-e, Olivér? vagy ők is vétkeznek, ha teszik? – mond, mély szeméremmel lesütve szemeit. Oh, – folytatá lángoló arczczal – te ámitasz, Olivér? vagy nem, én hiszek neked, jer, – ismétlé, terjesztett karokkal – jer! – a levegőt csókolá meg maga előtt, s szemei félig bezáródtak, arcza havát sötétebb pír borítá el, majdnem kereken tünve ki bőre liliomán, mintha elvarázsolva egy eddig nem ismert gyönyör által, azon édes, szenderítő andalgás nehézkednék érzékeire, mely az élvezet édjét követi. – Oh! – mondá, vagy rebegé.

Mit kelle Margitnak érzeni e bájteljes, de rá nézve keserű, szívszorító jelenetkor, nehéz leírni. Világos talán most először, hogy Olivért szereti. Lelkéből olvasott lázas hevében a kis Gizella, s minden szava az ő ártatlan, több mint gyermeki, az ő angyali tisztaságában a Margit szívéhez szólott. Ő asszony volt, s talán nem érdemes annyi becsülésre, ha minden gyengeségtől ment lett volna. Neme a féltékenységnek kezdé keblét összefűzni; de az erényes nő mintegy önmagától borzadva szegzé minden lelki erejét ezen őt meglepő eszmének ellenébe.

– Ah! – mond hallhatlan, mintegy lelkében, – én is asszony vagyok, gyenge asszony! s én hihetém… balgatag csalódás! hogy ment vagyok minden gyöngeségtől. Minő érzet ez, mely engem meglepett! Én Olivért szeretem, én Olivért féltem: neme a gyűlölségnek emeli fejét érzésim zajából e tiszta angyal ellen, ki némán tud ennyi szerelmet szűz keblébe fojtani, s ki most sem szól, hajh! csak őrültsége függeszt szavakat ajkaira! S van-e jogom Olivért félteni? szeret-e ő engemet?… Oh, ne csald meg magad, hiú nő! nem szerelem, nem azon gyöngédségből szállt indulat az, mely őt hozzád vonja: megszokott tisztelet nem egyéb; s én szeretem, én imádom! – folytatá kitörő könnyekkel. De nem! ne lássa soha senki Margitot gyengének, ne a világ, ne Abafi, – tevé lágy, szerelemteljes hangon hozzá, – ne senki!

Gizella azonban nyugtalan hánykódott az ágyban; a forró láz teljes mértékben fogta körül. Ajkai fölcserepesedtek, arcza lángolt, szemei őrült meredten álltak félig felnyitva, s hó keble gyorsan emelkedék föl s le. Újra felrázkódott lázas mámorából; borzadva szorítá össze ajkait, kezei jártak, mintha valamit tapintana velök.

– Egek! – mond alig érthetőleg, be mély e seb! – Légy nyugton, – rebegte gyöngéd hangon – lelkem Olivérem! a szer, melyet reá illeszték, hatós; enyhülést fogsz tapasztalni. Magam szedtem sziklás bérczeken a fűszeres növényeket, s Margit utasítása szerint készült az ír. Légy nyugodt! – ismétlé a részvét legjelentőbb kifejezésével arczában. Úgy-e sajog, kedvesem! nagyon? mintha magam érzeném. Nyugaszd ide vállamra fejedet! félre simítom sürű fürteidet homlokodról. Oh, be forró homlokod! – mond, kezével simogatva a paplant maga előtt. Újra elhallgatott, s csendesen látszék szunnyadni. – Te nem szólasz! – kérdé rebegő hangon, mintegy eszmélve, – nem ismersz-e engem, kedvesem? én vagyok Gizella, a te hív nőd, a te kis Gizellád, ki tégedet oly forrón, oly kimondhatatlanul szeret! Gizellád, a te Gizellád, kinek annyi kedves nevet tudsz adni! kinek nincs gondolatja, csak te, és mindig te!

Margit változó érzések közt merengve hallgatá a szép angyali beteget, s hol lágy kezecskéit szorítá gyengén, hol homlokát törülgeté.

– Szegény, – mond – ily ifjú, ily mélyen érző, ily szenvedélyes! hová vezethet ez? Oh, ha őt boldoggá tehetném, őt és Olivért! Igen, ez igen kedves, igen boldogító lenne reám nézve is.

Margitban nem volt azon lanyha, beteges érzelgés, mely oly sok hölgyben feltünő. Ő szeretett, önmaga előtt sem tagadhatá többé, s e pillanatban mélyen s czáfolhatlanul nyilatkozott lelkében ezen öntudat. De miként maga minden köznapin túli fönségével bírt az érzésnek: úgy benne az indulatok is nemesek voltak, s lelki ereje nem engedé, hogy szenvedélyei őt ferde útra téveszthessék.

Érzé mélyen lelkében Margit, hogy minden nemes lélek az életben bizonyos czélra törekszik, s ha nem teszi, nem élt, vagy élte állati tengéssé aljasult. Atyjának hanyatló napjait otthonos örömök szelid bájaival körülövedzeni, gazdag birtokaiban a nép jólétére mindent elkövetni, fohászokat szüntetni, könyűket törölni, titkon, nem látva senkitől: az vala azon szép, azon jóltevő kör, melyben szerényen s zajtalan éldelé szívörömeit. Most, midőn a Gizella titkos szenvedélye ily különös úton nyilatkozék előtte: komolyabb gondolatok környezék lelkét. Kezdé fontolgatni, hogy ő Olivérnél idősb, s talán egykor nem tudná őt oly egészen boldogítni, mint azt nemes szíve óhajtá, s mily mérhetetlen fájdalom lenne azt, kit annyira szeretett, maga iránt hűlve látni; de hát ha azon hódolás, így füzé odább gondolatit, mely sokkal szembetünőbb volt, mint hogy észrevétlen maradhatna, nem is szerelem!… Volt egy szózat a Margit keblében, mely ezt neki mindig s mindig újra sugallá: «Ő testvéri szeretetet érez irántad, ő tiszteleten épült barátsággal vonzódik hozzád, s miért szenvedélyek lobogását elegyítni ezen érzések szelid melegéhez! Így mindig fog ő irántam érezni! igen, s talán mindig forróbban, s én leszek legigazabb, legmeghittebb barátnéja.» Így űzte egy gondolat a másikát. Minden föltétele Margitnak a jövendőre, nemes lelki erővel teljes s hozzá illő volt.

Ő látta, tudta, hogy Olivér Gizella iránt semmit sem érez, sőt az ártatlan gyermeket szinte észre sem veszi.

– Oh, – mond magában – nem volna-e isteni, dicső, e két szivet egymáshoz közelíthetni? – Újra mélyen látszék Margit gondolkozni; de folytatá: – Ha Abafi kitörne azon útból, melyet magas lelke szép pályaként tűze elébe, s ha visszasülyedne aljas szenvedélyeinek özönébe: Gizella, az ártatlan, a tiszta, az égi! csak köznapi ember közelébe jutna, s mindazon fájdalmakért s azon keserű csalódásért magamat kellene vádolnom. Nem, nem! ez irtózatos lenne.

Szép nagy tervnek vázlata kezdett a Margit nemes lelkében alakulni.

– Igen! – mond, s könny ereszkedék szeme héjaira, s keble magasabban emelkedett; – Gizellát kiművelni, a nemes anyagot a tökélyre fölvezetni, s hatni az Olivér lelkére, megedzeni szép föltételeit, biztatni útjában; s ha így egymáshoz érdemesekké idomúltak, ha egymást észrevették, megismerték, talán szeretik: kezeiket egybe tenni s a mennynek gyönyörét éldelni egykor oly boldogságban, melyet, legyőzvén önszenvedélyét, maga teremte elő. – Ez volt terve Margitnak, s bár szive megtörnék, kivívandó a sors s maga ellen.

Gizella felnyitá újra szemeit; Margit csöndesen fogta meg kezét.

– Hogy érzed magadat, édes jó angyalom? – kérdé.

– Szomjas vagyok, – szólt, föleszmélve Gizella. – Oh ne, – mond – ne azt a sűrű italt, vizet adj, Olivér! kristálytisztát, mint az én szerelmem.

– Gizella! – mond újra Margit, vizet adván neki egy pohárban, melyet az mohón vive ajkaihoz – nem ismersz engem?

– Igen, igen, igen! – mond őrült sebességgel Gizella. – Hogyne! hiszen te királyné vagy. Nem, nem! te hatalmas tündér vagy, üvegből van öltözeted, mely szép redőkben olvad tagjaidra, s arany rózsák inganak halántékaid körül. Igen, – folytatá, maga elébe bámulva, – öltözeteden át látom szivedet verni. Oh, mely tiszta az!… Oh! – kiált fel, félig fölemelkedve, kis szünet után, – hiszen te Margit vagy, a jó Margit… – s ekkor lázas hévvel foná gyöngéd karjait a Gyulafiné nyaka körül.

– Reám ismersz-e, kedves? – szólt Margit újra, könnyel tölt szemekkel, simogatva, s egy csókot olvasztva ajkaira.

– Reád? – felelt a gyermek, szenvedélylyel legeltetve szemeit a Margit szép vonásain. – Te, jó angyal! ha ismerlek-e? hiszen minden boldogságomat neked köszönhetem. Te szereted őt, úgy, mint én szeretem, vagy nem… oh nem! úgy nem szerethet senki. Az ő lelke az enyém, vére dobog szívemben, s egy tekintete… ah, nincs szó kifejezni! minő boldoggá tesz! s te lemondál róla, érettem, az egyszerű gyermekért, te, Margit! az asszonyok elsője, az imádott Margit!… Miként háláljam meg én azt neked? Oh! – folytatá, s könnyek ereszkedtek szemeibe, – jól tudtad te, hogy én nélküle nem élhetek! láttad néma keservét szivemnek, láttad álmatlan éjeimet! Mindezt láttad, – mond, s mintegy elfáradva képzeteiben, elhallgatott újra. Kis szünet után folytatá, szorosan szorítva a Gyulafiné kezét szivéhez, – te mindent tudtál, és hallgattál mint én!… és cselekedtél!… Te tevéd össze kezeinket, te nyitád meg a mennyek-mennyének kapuit előttünk! – Gizella arczát dicsfény látszék körülsugározni.

Láza szünni kezdett halkkal, lehellete csöndesebb lőn, a lobogó tűz szemeiben gyöngéd lánggá olvada, s álom nehezkedék szemeire. Margit néma tünődésben ült mellette. Egy kép terjed előtte, s lefejlődésében láta egy rajzot, s képzete népesíté azt, s mindenütt magát látta, mint jóltevő tündért, – s komolyan látá magát s némán. Csak olykor villant örömsugár szét arczán, s az örömsugárt nem az ő ege lövelé körüle.

– Igen, – mond Margit, s gyengéd csókot nyoma újra a Gizella homlokára, – teljesülni fog álmad, ha teljesülhető! s én élni fogok nem gyáva panaszok közt, nem utálva az életet, bár reményfosztva s képzelt egemből kirekesztve! – folytatá mély sóhajjal, – élni s munkálni, míg dobog ez a szív; míg hat, szól, izgat a lélek keblemben!

CSETÁTYE BOLI.

Mi az újság?

_Victor Hugo_.

Ha Péter egyházát Rómában, vagy a westminsterit Londonban, tekinti a szem: bámúlva hódol az emberi kéz, az emberi elme műveinek. Óriási boltozatok, roppant s mégis karcsú oszlopokon nehezkedve, az ájtatosságra hevítő szent homály belől, a bámulatos méltóság, a bátor emelkedés külről, az építészet nagyszerű fogásaiban a lelket emelik, az ember kevélyebbé lesz, mintegy látva magát odább s túlélve munkáiban. Szép a művészet, jeles, bájoló; de eredményeivel hasonlítva mi és mekkora a természet, minő roppant művek keletkeznek titkos műhelyeiből! Vízözön, tűzhányó hegyek, földingások munkásai. Hegyeket zúz, völgyeket tölt, barlangokat váj, s bármit tesz, legkisebb művei kicsinységekben nagyok, csodás voltok miatt; s a legnagyobbak, ha fegyverkezett szem tekinti azokat legapróbb részleteikben, elérhetlen finomságúak. Egy angol tű nagyitóüvegen át nézve, durva, egyenetlen vasdarab; a méhnek fulánkja milliomszor nagyítva, síma s görötlen, mint a gyöngyház.

Szóval: az emberi kéz munkálatainak szépsége csalódás, a természetéinek valóság. Művei kevélylyé teszik az embert, a természetéi megszégyenítik: itt a mérleg különbségek méltánylására.

Hegyek ormain szabadabban lehel a tágúlt kebel, szárnyakra vágy, s a szem bűvös tükrébe egy világot fogad fel, alatta terjed a vidék s a magasban oly nagynak hiszi magát a kis ember! A tenger síkján, ha rubinkoronával emelkedik a királyi nap, vagy violaszín fellegek közt hanyatlik vízsírjába, végig csillogva, hosszú fénylő vonalban, a zöld elem hánykódó zománczán: a kebel elfogódik, mintegy elszigetelve a lakott földtől, s eltépetve azok köréből, kikhez szív-vágyai olvasztják ezer lánczczal s érzéssel; minden tartalékja önmaga! A ház, mely hullámokon nyargal vele, önkészítménye; a tű, mely rögtét vezérli, öntalálmánya; s a czél, melyre törekszik, önidézetű.

De a barlangok sötét odvában, a mély hegytüdőkben, körülbámulva roppant függőleges sziklaszeletektől, körül lehelve a mély sötétség avától: különös, mondhatlan báj varázsolja le az embert; elfogódás, vallási gerjelmek emelkednek, tünnek s jelennek. A pokol torkaiban a lélek mennyről gondolkozik s láthatatlan szárnyakkal emelkedik ördögi tanyáról Istenhez föl, azon örök szellemhez, ki mindezt teremté s műveiben önmagát teremti, idézi, állítja elő, elragadván s érzékenyítvén az embernek lelkét, felszívja magához a földit s leszivárogtatja az égit a földhöz.

Erdélynek egyik legszebb barlangja messze a havasföldi szélektől, a volkáni szoros közelében van, s jelenben neve Csetátye Boli, a mi magyarul Boli várát teszi, s egy Boli nevű pórtól veszi nevezetét, ki itt egyedül több hétig védé magát száguldó törökök s tatárok ellen.

Hegyes, egyenetlen sziklahegy, majdnem meztelen hever, viritó zöld fatömegekkel borzadozó halmok közt, mintegy biztos helyzetében kevélyen éghez tekintve föl. A nagy útról kanyargó ösvény vezet a hegy tulsó oldalához, hol feketén, avúlt torokkal tátong a Boli barlangjának sötét nyilása. Néhány lépéssel beljebb hirtelen kiöblül, magasan dagadva fel, óriási egyházként mutatkozik a vándor előtt: kiálló sziklaormain két oldalról természetes karzat vonul magasan, számtalan üregekkel. A tág öböl éjféli végein zuhogva csattog kövecseken keresztül egy hegyi folyam; szélessége több ölnyi, mélysége ritka helyt kevesebb könyöknyinél. A barlang keblében ásott utat magának a jéghideg folyam sötétzöld habjaival, s meredek falait nyaldosva hajlong bús morajjal jobbra kanyarodva a sziklák alatt, s medrével utat képezve a hegyeken keresztül, vagy barlangit, vagy a hol födetlen, az ég azurjától kárpitoltat.

Azon időben, melyben a jelen történet fonalát felfogtuk, a barlang élénk képet bájol előnkbe; magasan, füstgomolytól fátyolozva, tűz lobog annak hűsében, nagy hasábokon átrecsegve; oldalaiban hosszú sorban lovak rágódnak, eleikbe halmozott zöld füvön, nyerítve s tobogva; a tűzhöz közel, lombokra terített farkas-bőrökön hever hordócskára könyökölve egy meglepő tekintetű férfiú; a mennyire ezen helyzetben kivehetjük, teste zömök s ideges, arcza komoly; magasan költ homlokán kevés hajszálak tengenek, nyiltan hagyva fejének alsó részét; kora mintegy hatvan évre mutat, fejének alsó részét sűrű, sötétveres haj födözi, tömött csigákban lapulva nyakához; homlokának felső része síma és hófehér, mint azoké, kik azt többnyire födve tartják, közel a szemöld íveihez azonban, tetszhető redősor mutatkozik, keresztülmetszve két mélyebbtől, melyek szemöldei közt vonulnak fölfelé s indulatos hevességre mutatnak. Vékony, magas, vége felé hirtelen legörbülő orra, tekintetének némi sajátságot ád, melyet kihólyagzó, igen világos, nagy kék szemei még növelnek; finom ajkai széles szájának félig nyitva állanak s hosszú, hófehér fogsort tüntetnek elő, erőre s épségre mutatva; állát sűrű veres bajusz és szakáll födi. Öltözete egyszerű, nyitott barna zekéből áll, mely alól szétnyílt inge fehérlik, szőrös, naptól sült mellét kitüntetve; szárait bőrnadrág folyja körül, évek szennyével fénylő s lábain durva tág csizma van.

Nem messze e férfiúhoz, kinek némi felsőségi tekintete látszaték lenni a többiek közt, a tűz körül festői csomókban állanak magas, napsütötte képű emberek, vagy nehéz vasfonalingekben, vagy hófehér farkas-kaczagányokban, súlyos fegyverekkel s azok nélkül; tovább az itt-ott halmozó romokon ülnek néhányan komoly arczczal s élénk kézmozdulatokkal; egy-két lapos követ, vagy üres hordót, melynek feneke fölfelé van fordítva, könyöklenek vagy térdelnek körül, mások, harsány szóváltás és kaczaj közt, koczkákkal űzve unalmokat. Ezen elcsomózott embertömegek közt szállonganak egyesek föl, le, a tűz s lovaik körül.

Az egész arcz- és alakvegyületen némi durva erő szelleme lehelt s a sajátságos csoportozatok körül a máglya sötétpiros lobogványa ömleszté kétes habozó fényét, óriási rémekként nyujtva fel a barlangnak szirtoldalain sötét árnyait a bennlevőknek. A jelenet nagyszerűen regényes volt.

Körültekintve a vészjósló tarka tömeg közt az ember, őket tolvajoknak vagy hadfiaknak vélné.

Különösen szembe tünt két csinos férfiú, mind arczuknak fehérsége, mind öltözetüknek finomsága által. Tagjaikon sötétszínű, térden fölül érő dolmányok voltak, vert aranyozott s kövekkel terhelt széles boglárokkal, melyek kapocs gyanánt szorították azokat össze; oldalaikon drága kardok csüngöttek s egész tekintetök arra mutatott, hogy nem rég vannak e vad sereg közt. – Keresztbefont karokkal nyugton, sőt szinte vidáman álltak a tűz mellett egymással beszélgetve s keveset figyelve a többiekre.

– Boldizsár! – mondá az idősb, mintegy negyven éves férfiú, kerek, piros, egészséges kinézésű arczczal s ideges tagokkal, – kinek kezére jutnak a szép Cseszeliczki-jószágok?

– Ki tudja, – felel a fiatalabb egykedvűleg a másikhoz fordúlva, hogy a máglyának lángja egészen láttatá szép fiatal jelentő arczát, tűzzel teljes kék szemeivel, – valami sehonnainak az olasz földről, Béla bátyám! mint a Lónyai-birtok nagy része.

A két beszélő valóban Cseszeliczki Boldizsár, előkelő, igen eszes fiatal ember és Lónyai Béla voltak. Az első eszéről, az utóbbi vitézségéről ismeretes férfiú, kinek megkegyelmezett ugyan a fejedelem, de jószágait elszedé s Lónyait száműzé.

Sólyomnak nevezték Cseszeliczkit gyorsaságáról, Csatárnak Lónyait hadi híreiért.

E seregben mindenkinek álneve volt.

Sólyom hallgatott kis ideig. – Ej bátyám! – mond, ki tudja, mit hoz a jövendő. Mig jókedv s erő van, addig két ily férfiú keresztülúszhat az élet hullámain!

– Igaz! – felelt Csatár végigvonva kezét szép hosszú szakállán, – míg bő vagyonunkban ültünk, csatát és bajt óhajtánk; most benne vagyunk. Búsuljon, a ki akar és tud, én nem!

– Soká kalandoz Villám, – szól a farkasbőrökön ülő férfiú, Csatárhoz fordúlva, – aligha nem szúrt le egy pár tatárt útjában; csak baja ne lenne.

– Ne féltsd Markó, – vigasztalá Csatár, – a tűzről pattant leányt; ez is jobban illenék férfiúnak mint hölgynek. A minap két kóborló tatár vette űzőbe; de alig vette észre szándékukat, azonnal visszafordult. Úgysegélyjen, nem bánta volna a két tatár, ha ment volna; egyik ott hagyta fogát, a másik jó nefelejtset vitt magával.

– De Villám is jó ütleget kapott kopja nyéllel, – szól közbe Sólyom, közelebb lépve – szekéren vontuk a barlangba. Most is látszik a nehéz keréknek vágása a patakban.

A ki Csetátye Boliban járt, e kerékvágást mai napig is láthatja; talán azóta sem járt több szekér arra.

– Igaz! – viszonzá Markó – de esküt is tőn, hogy ide hozza fejét a tatárnak, a ki akkor megszabadult.

– Ej! – mond nevetve egy zömök férfiú, közel Markóhoz kopjára támaszkodva – ki is lehet azt szemelni a sok közül! meglakol az első érette, kit talál.

Tompa kürtrivallás hangzott be a barlangba, százszorozva az öblökbe vonúlt visszhangtól. A férfiak azonnal fölugrottak s fegyvereikhez nyultak, a barlang nyilásához vonulva, melynek sötét torkán ugratott egy komoly tekintetű lovag be. Öltözetének keresetlen egyszerűsége, kék dolmány s egy körüle kanyarított medve-kaczagány őt az itt-levők egyikének jelelé. Mintegy harminczöt évű lehetett, arcza szabályos, hideg komoly, de jelentő volt; a szenvedély kora redőket szántott homlokára, mely ritkás hajjal nyúlt fel magasra.

– Halló, Dandár! – kiált rá a vezér visszatérve a tűzhöz – nem vártalak ily jókor! Mi a hír Kolosvártt? Látom, jól megszalasztád a Karvalyt, szakad a tajték róla. – Ezzel újra leheveredett a farkasbőrökre.

– Jól jöttem – felelt a megszólított, leszállva lováról. – Vezessétek, de csak itt a barlangban; kívül nem tiszta a lég: tar-főket láttam a sűrűben bolyongani s mint baglyoknak, csillogtak szemeik a rengetegből felém!

– Úgy szerencséről szólhatsz, – jegyzé meg Sólyom, közelebb lépve hozzá, – hogy bántatlanul hagytak.

– Messze láttad-e őket ide? – kérdé Markó nyugodtan.

– Mintegy két órányira, – felelt Dandár, közeledve a tűzhöz. – Aligha valami tervök nincs! Mert bár észrevettek, nem bujtak ki a sűrűből s még kopját sem vetettek felém.

– Kevesen lehetnek, – mond egykedvűleg a vezér – ez az oka.

– Én is azt hiszem, mert csak megzaklattak volna; bár a Karvalyomnak egy sem hágna nyomába.

– Hányan mentek el innen Törővel, Botos?

– Nyolczan, – felelt a zömök férfiú, ki az előbb szólalt meg.

– Mindenesetre, – folytatá Markó, – készen állunk. Bár Villám volna már itthon!

– Villámot nem féltem, – szól közbe Botos – száznak is túljár az eszén!

– Ülj ide Dandár! – szól Markó az újon jötthez fordulva, – a tűz mellé, s ti is közeledjetek! Itt a kulacs! tudom szomjas vagy, vad toborzó, igyál s szólj!

Dandár jót húzott a kulacsból s leheveredett, végignyújtva ideges tagjait a bozontos farkasbőrökön.

Az egész csoport a tűz köré tódult, szemeik figyelemmel voltak Dandárra szegezve.

– Tudjátok-e, – kezdé ez, – mi a legújabb hír? Déván hallottam. Szalánczy Lászlót tulajdon kastélyában, Branyicskán, a fejedelem emberei összevagdalták.

– Mióta a törökkel bomlik a frigy, keveset gondol a fejedelem az okos követtel.[4] – S hát a fejedelem? – kérdé Markó.

– Ő készül, – felelt Dandár. – A törökkel, mint mondják, egészen felbomlott a béke.

– Úgy gyűlni fog dolgunk! – kiálta fel Markó. – Gondoltam én azt előre, mihelyt a Boldizsár és Kovasóczi kivégeztetésöket Szamosujváron hallottam; s a Kendi Ferenczét s Bornemisza Jánosét Gyaluban.

– Nem jó hírt hozok nektek sem, Sólyom s Csatár!

– Mi rosszat hozhatnál? – mond nevetve Csatár – míg kardom lóg oldalomon s szívem nem ficzamlik ki helyéből, nincs baj!

– Míg bor s szép hölgyek vannak, – folytatá Sólyom, – min aggódnánk? mi túl vagyunk úgy is már mindenen.

– Jószágaitokat elosztotta a fejedelem s te – Csatár – száműzve vagy Magyarországra!

– Oda közel vagyok s mehetek ma, – felel Csatár, Markó felé fordulva kérdő tekintettel.

– Jó helyt vagy itt! – nyugtatá meg Markó s képén azon önbizalom tünt fel, mely neki sajátja volt. – A határok királya vagyok, – folytatá felállva s büszkén tekintve maga körül Deli Markó. – Ha jó dolga van Zsigmondnak, nem fog újat húzni velem!… Itt, Sólyom! ezt hozták a napokban Kornis Gáspártól. – Ezzel egy tekercset nyújta Sólyomnak.

Sólyom a tűzhöz hajolva, végigfutotta a sorokat

– Hm! – mond, – fejedelem jókor gondoskodik magáról; Mihály s Razván vajdákkal már kezett fogott s a szélek óriásának tesz most igéretet. No, – folytatá vígan, – szép birtokaim, kincseim, pénzem, minden – oda! a fejedelem vette el; ő tudja miért; de mégis, – mond kirántva kardját s lobogó arczczal körültekintve; Éljen Erdély! éljen a Bátori István rokona! Én Erdély mellett állok, míg szivem dobog, míg karom feszül: s ki úgy érez, mint én, rántsa ki kardját!

S a kardok csörtetve zajgának ki sok hüvelyből s a barlang odvai rivalák vissza: «Éljen Erdély!»

Markó komolyan tekintett maga körül. – Éljen Erdély! – ismétlé nyugodt hangon; – de ne hirtelenkedjünk! A török hatalmas. Jó lesz őt darabig kétségben tartani az iránt, melyik párt legyen az, melyben állni szándékozunk; a mit úgy is – folytatá kevélyen – én fogok elhatározni!