Part 7

Egy fia s egy leánya volt Mikola Miklósnak. A fia jelenben, alig tizenhat évű, Bátori Zsigmond udvarában nemes apródi szolgálatot tett, s majd mindig a fejedelem közelében volt, hol találkoztunk véle. Leánya Margit, Gyulafiné (ezt is láttuk a Mikola-ház erkélyében) szép özvegy, mintegy huszonhét évű lehetett.

Margit egy volt azon ritka, regényes lények közűl, kik mindenütt, hol megjelentek, élénk érdeket s tündéri bájt terjesztenek maguk körül. Szépsége, a méltóság, mely őt körülsugárzá, bizonyos eredetiség minden mozdulatában s tettében, őt a köznapi világtól elválasztva, mintájaként jövendő, felvilágosodottabb század élőinek tünteté elő; s ezen átszivárgás a jövendőből jelenbe, oly hajdanszerű, oly szabályteljes alakban mutatkozott, hogy benne egykori századok asszonyát, jövő századok világától körűlfénylve lehetett képzelni.

Volt valami Margitban, a mi távol tartá a legmerészebbet. Nem kevélység, nem hidegség, nem tekintetének méltósága, hanem azon báj, mely varázsihletként sugárzott ki belőle, s nemét a mesés igézetnek képezé.

S e lelkes, remekszerű lény, kinek minden tette hibátlan, minden mozdulata festői, minden hangja égi, nem volt szerencsés. Feltűnt valami benne, főként fiatalabb korában, mondhatni túlvilági, földön nem honos, a mi okozá, hogy őt földi öröm egészen boldoggá nem teheté. Alig tölte be tizenhat évet, mikor férjhez ment. Férje gazdag, szép, talán jó is bizonyos tekintetben, de könnyelmű ember volt. Se nem érté, se nem méltánylá nőjét, kit atyjának óhajtása s nézetei vezetének karjai közé. Egy fiacskájuk volt, ki Gyulafi távollétében jött világra; s úgy látszék, azon hév ragaszkodás, azon szenvedélyes szeretet, melylyel Margit a kisdedhez viselteték, őt honosítani kezdék a földön, s kibékéltetni sorsával; de férjének halála előtt még, elveszté fiacskáját. Az udvari pap meghitteinek megjóslá a gyermek halálát jóval előre, mire őt különös körülmény indítá. A kis Bálintnak jobb vállán születésekor kis fekete kereszt vala látható, mely különös és sok beszédre alkalmat adó jel azonban, születése után néhány hét múlva eltűnt, s a fiú, bár vonásaiban keveset változott, jóval szikárabbá lőn.

Férjének halála bizonyos ábránd komolyságot áraszta Margit képére. Ő Gyulafit talán soha sem szerette; de oly hibátlan teremtés, kinek egész lelke csupa gyöngédség volt: nem élhetett ily közel viszonyban valakivel a nélkül, hogy lelke teljes erejéből ne igyekezzék azzal a képzettel megbarátkozni, hogy szíve is vonz férjéhez. A lelkes hölgy e hármas veszteség után sem volt megtörve; s habár az emberismerő bizonyosan erőtetésre akadt is rá egész magaviseletében: a többség benne mégis a komoly ugyan, de nyájas, semmiből magát ki nem vonó háziasszonyt, a mindenkihez illően szives hölgyet találá. Sokan igyekeztek a gazdag, felséges özvegynek szerelmét megnyerni, de czélt távolról sem érhettek; s a mi ezen egyetlent oly kiválólag különbözteté több nőtársaitól, az volt, hogy őt egy visszaidézett kérő sem gyűlölheté. Mindenki szinte nevetségesnek tartotta Margit ellen szólani vagy őt hibáztatni; oly önkénytelen, oly legyőző volt az irántai közvélemény.

E feltűnő tulajdonokat Margit egyrészt lelkes anyja nevelésének, másrészt vele született gyöngédségének köszönheté. Hamari özvegysége s anyjának halála őt jókor önállóvá tevék. Az öreg Mikola sem volt ment azon tartózkodástól, mely Gyulafinak ellenében önkénytelenné vált; s így azon elsőségi viszonyt akaratlan s öntudatlan gyakorlá Margit, mely egy családban a feltűnő tulajdonokkal jár, akkor is, ha ezeknek birtokosuk idejére fiatalabb azoknál, kikre lelkének fönségével hat.

E két gyermeke mellett volt még Mikola Miklósnak egy közel rokona, Csáki Gízella, a háznál; tizenöt évű leányka, ki, gazdag szüléi elhalván, Mikolánál mint nagybátyjánál s gyámnokánál lakott. Előző szelídséggel s rokonszeretettel ölelte az angyali gyermeket Mikola s lelkes leánya Margit, ki özvegysége óta atyjánál tartózkodott.

Ha Gyulafiné, mint idomteljes szobor remekebb korból, hajdanszerű, tisztúlt, szabályos vonásaival, szobrászi tagjaival, visszaemlékezetként művészibb századra, lepte meg a nézőt; Gizellában, az egészen női Gizellában is sajátságos érdek volt. Mint a fejlő rózsa, mely a tavaszi harmat gyöngyeit szívja először félig nyílt kelyhébe; mint a madár, mely anyafészekben első kiröpte után pihen, körülbámúlva azon légkört, melyet egykor szabad országként hasítand szárnyacskáival keresztül; mint a lázas betegnek első éber gondolatja, mely őt magának az életnek s kedveseinek adja vissza; oly varázs, oly tündéri báj ömledt el e bájos gyermeken. Érzékeny a szó legszebb, legnemesebb, lágyabb értelmében: olyan volt szíve, mint az aeolhárfa, melyet egy gyönge szellet sóhaja hangokra olvaszt. A mi mást komolylyá tett, a Gizella sötét kék szemeibe könnyeket csalt, s a mi másnak édes kínnal szorítá keblét: az őt felmagasztalá, túltevé a világon. Egy angyal volt ilyenkor, a kin át- s körűlsugárzik a mennyek mennyének dicse. Tagjai mintha nemesb anyagból olvadtak volna össze; érzékei mintegy kapcsolatban lévők, régiebb, emberen túlibb szellemekkel, oly finomak, oly benyomást fogadók, oly hirtelen izgathatók valának. Félénk, külső veszélyekkor egy csattanás elejté lábáról; egy ismeretlen fény remegésbe hozá, s mégis poklát a kínnak tudá szótlan hókeble alatt szendergetni.

Ártatlan mint angyal, tiszta mint a liliom tavaszi leple. Ő mint tizenöt évű, gyermekebb volt sok nyolcz évűnél; oly tisztúlt, oly szentesűlt volt e kedves teremtés, hogy mindent átlátszóvá szűrt, megnemesített maga körül, s a legdurvább szóhajtó, nemét a védhetlen varázsnak érzé körében, mely őt tiltá ezen égből szállt előtt illetlent vagy szögest vagy tisztátlant szólani, bár szólhatott volna bátran; mert neki, a tisztának, minden tiszta volt.

Abafi Olivér, mint egyik legközelebbi rokona a Mikola-háznak, megjelent ott néha, már igen fiatal korában s atyja életében. Első megjelenései a Mikola-háznál egészen érdek nélküliek voltak. Sokkal fiatalabb volt az öreg Mikolánál; vadabb, neveletlenebb, mint hogy a lelkes Margit, vagy annak később férje is, ki bár szeszélylyel teljes és könnyelmű, egy volt Erdély legműveltebb ifjai közül, vele örömmel társalkodhatnék. Ő a Mikola-háznál többnyire a szótlan, asztal végén ülő, bús magyar szerepét játszá, duzzadt arczczal, melyen könnyen látható volt, mennyivel jobb szivvel mulatna bagoly-kunyhójában, vagy ismert kopók s agarak társaságában.

Az öreg Mikola volt az első, ki az akkor ép, ideges, elhatározott tekintetü gyermekre figyelmes lőn, s másokat is figyelmeztetett; de mind e mellett is Abafi sem kedves, sem kedvetlen jelenés nem volt, s egy maradt azon szánandók közül, kikről elmentük után, a jelenvoltakat elszámlálván, utoljára szokják mondani: «ő is itt volt».

Azonban az emberismerő, ki e durva gyermeket némi figyelemre méltatá, veheté észre: mint függeszté ájtatos bámulással olykor nagy sötét szemeit Margitra; mint örül, ha ez megszólítja, milyen kész lángoló arczczal parancsit teljesítni, s hogy mindez nem azon gyöngéd szerelmet lehelő odaolvadással, hanem egy nemével a remegő tiszteletnek történik, melylyel néha tanítvány viseltetik oktatója iránt, kitől félni tanúlt, de kit tisztel is, s kinek kedvét keresi; mert jóváhagyásával tisztelve érzi magát.

Szinte lehetetlen gondolni, hogy a bár ritkán megjelenő, de iránta mindíg egyiránt hév tisztelettel viseltető Olivérnek legfiatalabb korában s durvaságának ellenére is szinte fellengő, bár többnyire néma hódolását Gyulafiné észre ne vette volna. Az a Margit, ki senkit meg nem külömböztete, ki mindenkihez angyali szelidséggel s méltósággal teljes nyájassággal viseltetett: Abafi iránt némileg el látszék elveitől térni. Az igaz, hogy iránta sem volt melegebb, közelítőbb, sőt talán hidegebb, figyelmetlenebb; de mivel őt mégis észrevette, mivel néha önfeledéseit, helytelen tetteit mentegeté; mivel néha egy vagy másnak teljesítésére felszólítá az úgy szólván megvetettet, senkivel észre nem vettet, s ki iránt legközelebb rokoni bizonyos felsőségi viszonyt vevének föl; ezt Abafi természetesen mint megkülönböztetést tekinté, ha nem is maga iránt, legalább a mások vele bánásokkali egybehasonlításban! s ebből világos, hogy Margit csak az Abafi szemében tért el szokott módjától, a valóságban mindíg hasonló maradt magához.

Atyjának halála után Olivér gazdag birtokába lépett. Féket eresztvén ekkor szenvedélyeinek, mindig mélyebben s mélyebben sülyedt. Aljas czimboraság, durva kedvtöltések tölték be a napok s éjek mámoros hézagait. Csak vadászat s lovaglás válták fel nemesb foglalatosságként néha az előbbenieket s edzék meg benne azon természetes makacs bátorságot, s azon szinte óriási testi erőt, melyek természet ajándékai valának. Ritkábban jelent meg a Mikola-háznál, hol az öreg Mikolának jól vélt gúnymosolya, s a lelkes Margit csendes, szomor, feddő tekintete terhére valának. Így haladt több idő szennyes örömök közt, aljas körben átélve vagy áttombolva, nem egészen világos perczek híján, addig, míg őt ezen történet elején a fehérvári úton találtuk először. Ezen idő óta láttuk gondolatainak menetelét, s e villámsugára egy nemesb iránynak lelkében, őt ujra a Mikola-házhoz kezdé vonni. Tündér fénykörében tiszta erkölcsiségnek állt újra Margit előtte, gyermeki éveinek bálványa, kit félt és imáda; serdülő fiatalságának horgonya, mely őt szebb, nemesb világhoz ragasztá s Kolosvártt létekor már majd mindennapos volt a Mikola-háznál.

Gyulafiné igen jól ismerte azon szelid hatalom erejét, melylyel ő Olivért hódolásra birta, s némi érdeket kezde keblében sejdíteni, már Kolosvárra érkezte előtt is, oly ifjú iránt, ki csupán lelki erejének sugallásából, önállást kezdett nyerni magának, alapot lépteinek, irányt gondolkozásának. Margit érzé magában, hogy ő nem volt üres, szótlan személy a nézőjátékban; tudta, hogy egy tekintete, jóváhagyó mosolya, kézszorítása, minő hatásúak; tudta, hogy egy szava szivesen adva, s a maga helyén, nincs elveszve soha. Bámulhatunk-e, ha mindezek összevéve, érdekessé tevék előtte azon férfiút, ki közfigyelmet kezdett gerjeszteni, s kinek minden tette jóslás volt nagy jövendőre.

Ritkán fejlik érdek férfiú iránt asszonyi szívben azon gyöngéd szellemi elegyék nélkül, mely az arczra bibort, a szívbe melegebb dobogást idéz elő; s így nem lelke egyedül Margitnak, szive is részrehajlóvá lőn Olivér iránt. Talán nem volt szerelem, a mit Margit érzett; de bizonyosan igen rokon indulat a szerelemmel. Sokszor kétség keletkezett a hölgy kebelében iránta. Lehet-e ember nemes valaha, ki már nemtelen, aljas volt egykor? Megbirja-e földi kebel azon harczot, mely szükséges, hogy valaki úgyszólván önmagából nemesüljön ki? s e kétség őt komolylyá tevé pillanatokra. De a hölgyi szívnek sajátja azon bizodalom, melylyel ragaszkodik az iránti képzeteihez, ki érdekes előtte. Így Margit is bizott Abafiban; kezdé hinni, hogy ő győzend, s lelki ereje letiporja végre minden aljas szenvedélyek rugódozásait: s e hiedelem nevelé, magasztalá, edzé azon gyöngéd részvétet, mely őt, kegyenczéhez vonzá! s néha ejte szót, villant tekintete, emelkedék sóhaj, melyek gyaníttaták, mennyire érdekes Abafi előtte. Annyi bizonyos, hogy Margit önérzetei iránt nem volt tisztában, midőn már némelyek bizonyosnak hitték, hogy ő Olivért szereti.

Abafiban azonban ily indulat nem volt. Gyermekkora óta Margittal növekedvén, legközelebb rokona a háznak; szeretetében valami testvéri, valami egészen szellemi volt. Ő, mint föllebb is láttuk, Gyulafinénak lényét még fellengőbb szempontból fogta föl, mint a többi látogatói a Mikola-háznak. Már azon ájtatosság neme, melylyel ő Margitot tisztelé, minden földi vágyat kirekesztett kebléből; s bár különös, de mégis igaz, hogy ő nem hihette, hogy Margit valakit szerethessen a szó földi értelmében, s a szentségtörés egy nemének hitte volna, az inkább anyaként tisztelt iránt hiú vágyakat édelgetni keblében; azért változhatlan tartózkodás jelelé azon ájtatosságot, melylyel ő Margitnak hódolt, s melyben a nemnek külömbsége egészen ki volt feledve.

Leghűsebb s zártabb Olivér iránt a kis Csáki Gizella volt. Tudjuk, hogy ő volt első, kinek Abafi szemébe tünt, midőn a Mikola-ház erkélye alatt ellovagolt. Ha a vidám Judit ezt néha enyelgésből említé Gizella előtt: fülhegyig felpirúlt, s néha meg is haragudott.

Ha Abafi megszólítá, úgy látszott, mintha szégyen borítaná el, s a vidám gyermek Abafi jelenlétében szinte duzzadt s szótlan volt. Margit azt hitte, hogy ellenállhatlan idegenkedés az, a mit Gizella Olivér ellen érez, s ez sebzé őt. Nem egyszer szólt magasztalva róla, Gizella lesüté szemeit s hallgatott. Szembetünőleg kerülé Abafi társaságát, s ha néha történetesen szeme a deli, gyönyörű ifjún nyugvék: hirtelen, megszégyenülve kapta le róla.

Sokan különbözőül magyarázták a serdülő szűznek e különös magaviseletét. Tudni, hallani kellett neki a Mikola-háznál Abafinak előbbi rendetlen életét; s gyöngéd tisztasága lelkének kellemetlenül lehetett érintve oly ember jelenléte által, kit ő megromlottnak hitt, bár Gizellának arról, mi a romlottság, tiszta képzete nem volt, s ő attól csak mint ismeretlen rossztól borzadott. Már azt hitte, hogy talán Abafinak kevés figyelme iránta, okozá e visszavonulást: mert Olivér úgyszólván reá sem nézett, s őt egészen mint gyermeket tekinté; s mind megszólításban, mely ezeriben egyszer történt, mind enyelgéseiben, volt valami, a mi Gizellának ellenében csak gyermekhez szólott.

Sem dicsérni, sem gyalázni, sőt még említeni sem hallá senki Gizellától Abafit, mióta többször járt a házhoz, s ha néha víg kedvvel beszélgetett leánytársai között, vagy a fiatalabb férfiakkal: Olivérnek csak meg kellett jelenni, hogy Gizella azonnal elnémuljon.

Egyszer kérdé Margit:

– Miért gyűlölöd Abafit? a ki, bárminő megromlott is lehetett egykor, most egészen megváltozott, s egy a legérdekesebb fiatal emberek közül Erdélyben.

– Én nem gyűlölök, – felelt lesütve szemeit Gizella – senkit. S mi érdeke lehetne ily gyermek becsülésének Abafi előtt, ki engem észre sem vesz?

– Okát én sem tudom megfogni, – viszonzá Margit – de azt hiszem, becsülni fogod, ha mélyebb tekintetet vetsz szívébe. Ő mindenesetre nem mindennapi ember.

– Kérlek, – mond Gizella lángba borult arczczal – kedves Margitom! ne említsd őt; én még gyermek vagyok, nincs is annyi itélő tehetségem, valakinek érdemeit átlátni. S ha szeretsz, ne szólj Abafiról többet; igérd ezt nekem! – mond, angyali jósággal nyújtva szép kezecskéit Margitnak.

– Nem tudtak megfogni, Gizella! Ám legyen, én elő nem hozom többet; de ha jön, légy barátságosabb iránta: észrevehetné hidegségedet s fájna neki!

– Fájna! – mond Gizella kétkedő mosolylyal. – Ő azt nem fogja észrevenni, Margit! – S ekkor kérve emelé szemeit Gyulafinéra, mintha az egész beszélgetés terhére esnék.

Margit elhallgatott, s halkkal meggyőződött arról, hogy Gizellának hidegsége Olivér iránt orvosolhatlan, vagy ismeretlen körülménynek okozatja, melyet kifürkészni tiltá gyöngédsége.

ELEVEN SZOBOR.

Oh, mit keressz itt?

_Wieland_.

Az éjjel, mikor Abafi Gúti Mózes uramtól haza ballagott s megtámadtatott, sikoltást hallottunk a Mikola-ház erkélyéből, s így gyaníthatjuk, hogy valaki az Abafi viadalát észrevette. Ez úgy is volt.

Mióta a véres jelenetek kétes aggodalomba sülyeszték az elméket Kolosvártt: az ijedtség s borzadás a kis Gizellára veszélyes befolyást gyakorlott. Nem alhatott; néha szorult keble mély sohajjal látszék magán könnyítni akarni, s az egész lényén szembetünő elcsüggedés mutatkozott. – Később fekszem le – mond egykor Margitnak – talán jobban elalhatom. – S ez föl nem tünt sekinek, mivel Gizella nem egyszer varrt vagy font, a mi akkori időben a legnagyobb házaknál divatban volt, késő éjfélig.

Ő a szép füszerteljes augusztusi éjeket az erkélyben virrasztá, míg önkénytelen sülyedt késő álom szemhéjaira. Miért ült ő itt s nem másutt, mi űzte álmát, mi emelé szűz keblét, miért csillogott ragyogó gyöngye a fájdalomnak titkon s látatlan selyem pilláin? ki tudná megfejteni. Egy világ az emberi kebel, s érzések ezrei számtalan vegyületben hullámzanak titkos redőiben.

Azon éjjel is, midőn Olivér a tiszta holdvilágította éjen csöndesen folytatá lépteit a néptelen téren keresztül: az erkélyben volt Gizella; az oda nyiló tágas szobának egyik nehéz, faragásokkal terhelt asztalán haldoklott a félig olajtalan mécsesnek hármas lobogványa, mint az aggkor végnapjai, néha-néha perczegve föl, halk neszszel, s elsötétülve megint.

Ott ült a szép gyermek, gyermek-alakban s ártatlanságban, szűz vágyakban s érzésekben; szép halavány arczán a zsenge, fejlődő vonalak szunnyadtak, előérzeteként egy szebb, egészen kifejlendő idomteljes jövendőnek; félig bágyadtan nehezkedtek nagy éjsötét szemeire annak héjai; s így tekinte föl az ég csendes királynéjára, mely sugárpalástjának közepette komoly nyájasan olvada földhöz, ezüst habokban. Ki az ő keblébe látott, ki tudta volna, mi zajong ott, mi fenyeget azt szétrepeszteni? bámult volna rajta: ah, de ezt senki sem tudta!

Látta Abafit csendes haladtában, s fölkelvén székéről, kisérte szemeivel: ábránd, komolyság tünt fel vonásain, s valami fájdalmas egész tekintetében. Sikoltása bizonyítja, hogy a viadalt látta; igen is látta, miként támadtaték meg Olivér, minő nyugodtan nyúl kardjához, miként rogyik össze előtte az első, ki kardot emelt reá; mindezt látta, de többet nem. Neme a lázas hidegnek szaladott végig minden idegein; tagjait feszülve érzé; hirtelen forróság szinte perzselve ömlött el, váratlan követve a tagjain zsibbadó fagyot; ólomsúly nehézkedett szemeire, térdeit érzé megtörni, s egy sikoltással rogyott végig az erkélyen; válla egy széknek szögletét surlá hullásában, s vakító haván keresztül fiatal vére serkedezett.

Minden mély álomban volt a Mikola-háznál. Margit, ki már a múlt napokban megszokta Gizellának késő lefektét, rég az ágyban pihent; lelke álom karjai közt merengett, s álmak űzték egymást, létesítve avagy semmisítve legtitkosb vágyait lelkének.

Éjfél után lehetett: az éji őr, az akkor divatos, hosszú kürtön hallatá kisérteti énekét; s még hangzék távolabb s távolabb egyhangú dala, több társainak mindig halkabb visszhangjától ismételve.

Gizella megmozdult, fölveté égi szemeit, a mécses el volt aluva; a halvány hold adott ezen éjjeli jelenetnek kétes festői világítást; fölemelte fejét, maga elébe bámult. Valami őrült volt e fagylaló tekintetben. Végre fölemelkedett, egyik hideg kezére támaszkodva, s így ült némán, gondolat, erő, nézés nélkül egy szoborkővé vált tekintettel: Phidiás vagy Praxiteles, a kétségbeesés oda bámulását így véste volna ki a hideg márványból.

Darab ideig ült így ő; azonban Margit fölébredt, s a szobájában pislogó mécses világa meggyőzé őt, hogy Gizella még le nem feküdt. A hófehér ágynak kárpitjai szétvonva tünteték ki a nehéz, aranynyal áttört szövetű paplant, mely félig hátra volt vetve, – s a nyomatlan dagadó párnákat láttatá; hol Gizella ily későn? gondolá s a termeken át hangzék dalszerű hangján Margitnak: – Gizella! Gizella!

SZESZÉLY.[3]

Igen, igen, igen! mondá, a szavakat hirtelen s gyorsan ejtve ki.

_Walter Scott_.

Másnap este felé középnagyságú terem nyílik fel előttünk; falait sötétvörös kamuka födi. Egyetlen magas, felülfestett üvegekkel, alant fehér ónas karikákkal berakott ablaka a kolosvári térre néz. A szoba hosszat négyszeget képez; az utczára nyiló ablakkal szemben áll egy magas, czifra faragású ajtó, aranyozott párkányokkal. Ezen ajtótól jobbra-balra látunk két magas kárpitos ágyat: hófehér patyolat, szép redőkbe szedve, foly le rólok; ezeken túl két hosszú, nagy virágú szövettel bevont pamlag nyúlik kétfelől, szemben egymással, s mindegyike előtt csinosmívű asztalka, rakva asszonyi munkákkal, ollóval, selyemmel, s félig végzett himzésekkel. Az ablaktól jobbra-balra két, fehérrel bevont asztal simul a falhoz, mindkettő nagy ezüst tükörrel, melyek fölül gömbölyük s hátulsó támasz segedelmével állanak. Ezek körül sok apróbb s nagyobb ezüst, többnyire hólyagos mívű edények és szelenczék, félig vagy egészen megaranyozva, s néhány, becses kövekkel kirakva. Ezen öltöző asztaloknak egyik főékességök a nagy ezüst korsók; egyik a Mikola-, másik a Csáki-czímerrel. Alakjok, alant öblös, gömbölyű, felül nyulánk, vékony; s egy pár tömeges, aranyozatlan gyertyatartó.

A magas ablak előtt nehéz, veres kárpit folyt le, jelenben ezt egészen eltakarva, s a szoba közepében négy lánggal ömlik el a lenyuló mécsesnek világa.

A magas ajtótól balra helyzett ágynak kárpitjai félrevonvák; lábánál tágas karszék nyugszik, s ebben látjuk Mikola Margitot ülni: lelkes szemei a legmélyebb részvéttel vannak az ágyra függesztve. Egyszerű házi öltözete folyt le szép tagjain, könnyű redőkben, s egyik karja a szék jobb párkányán nyugszik. Az ágyban látjuk, mint egy patyolat-fellegben a kis Gizellát feküdni. A ki Guidó angyalait látta, ki Correggio Ámorát bámulta, annak lehet némi fogalma azon látványról, mely itt tünik szemünkbe. A szép gyermeki fő behúnyt szemekkel s reszkető mosolylyal ajkai körül, pihent a párnák közt, melyek mintegy kerítvényt képeztek körüle. Sűrű fürtei szétválva, gazdag hullámokban, gyürűdzék körül havát homlokának, hajnalát arczának s márványát keblének s vállainak. Karjai a pamlagon kívül nyúltak el, s félig föltüremlett inge alól idomteljes gömbölyűséggel igézék a szemet, mely félig kitünő vállain, keblének liliom halmai s karjai közt szédelgő kétkedéssel andalgott, választni akarva s nem választhatva. Csendesen látszék szunnyadni. Ekkor megnyílt a szobának magas ajtaja, s egy éltes, komoly férfiú széles, őszbe vegyült szakállal s hosszú, redőzött öltözetben lépett be, melyet derekához sima szíj szoríta; hóna alatt kis czéderfa-ládácskát tartott, rakott mívűt, s néhol gyöngyházzal ékesítettet. Csendesen közelített az ágyhoz, helybenhagyó fejintéssel viszonozván a Gyulafiné figyelmeztetését az alvóra.

– Hogy van betegünk? – kérdé az öreg férfiú suttogó hangon.

– Álma, úgy látszik, csendesebb mióta az erkélyből magán kívül ide hoztuk – felelt Margit fojtott hangon. – Még ily nyugodtan nem volt. De jó volna, édes Áron, ha üterét megtapogatná én úgy látom, most sem egészen ment a forróságtól.

– Azt hiszem, – viszonzá Áron hasonló hangon – ez a láznak közelítését jelenti, egyébiránt az álom legjobb orvosi szer… ne háborítsuk. Néhány óra múlva újra ide jövök: addig az előbbi szert jónak látnám mással fölváltani. – Ezzel kivévén ládácskájából egy üvegcsét, oda nyujtá Margitnak. – Itt, – mond, – a csillapító nedv, melyből nem több öt cseppnél tiszta vízben lesz adandó; de csak a láz közti nyugodtabb szakában a betegnek. Margit helybenhagyólag intett, s Áron csendesen, s a betegtől észrevétlenül távozott.

Akkori időben, ha voltak is néhol honi orvosok, a legnagyobb házaknak több bizodalmuk volt külföldről számos bizonyítványokkal érkezett idegenekhez, kik között nem egy zsidó vala. Ilyen, s méltán nevezetes volt Áron, s azért mind a fejedelemnél, kit Kőváron veszedelmes torokfájástól mentett meg, mind számos erdélyi úri családnál bejártas.

Az orvos távozása után, úgy látszék, hogy azon nyugalmas alvást, melynek édjét mosolygó ajkakkal éldelé a kedves Gizella, nyugtalan lázzal hánykolódás váltja fel. Szemeit félig nyitá meg, s föl-fölemelgetvén fejét, kezét jobbra-balra voná el képe előtt, mintha füstöt akarna elhárítani tekintete elől. Ajkai mozdulni kezdettek, mint azé, ki szól; de hang nem hallatszék.

– Oh! – mond végre megrázkódva s felnyitva szemeit, melyek hirtelen behunyódtak újra – minő égi lakhely ez! Olivér, nézd!… ott a rózsabokor!… mennyi nyílt rózsa!… minő színvegyület? – Elnémult újra; kis szünet után arczát a legszebb pír futá el, szemei ismét felnyíltak, egész tekintetében sugárzó magasztaltság tündöklött. Égi volt, valóban égi s szinte félelmes, avatlan szem előtt; mind azon nemében a betegségeknek, mely a kórt testin felüli tehetségével a tisztán látásnak ruházza fel.

Leírhatlan szép arczának öröm s boldogság lehelt minden vonásaiból.