Part 6

– Hibázasz, – szólt Betlen, – ha benne csak gladiatort látsz; ő a szó nemesb értelmében is tud bátor lenni: mutatja azon félelmetlen nyilatkozás a gyűlésben, s a fejedelem előtt, mely adja az ég, vesztére ne vezesse.

– Én egyszer bámúltam lélekjelenlétét, – mond Kenderesi. – Tudod-e Tolcsvai! a belényvadászaton, midőn egy folt belényt azon borzasztó magasságról a mélységbe ugrattunk? Ő legelül volt, szélsebességgel űzött két belényt maga előtt emelt kopjáival, midőn hirtelen, alig két lépésnyire tőle, ásíta az örvény feléje. Én közel valék s elveszettnek hivém. Ekkor hirtelen kantárrántással ada más irányt lovának, s mentve lőn. De ím itt jő, Isten hozott Olivér! jer közénkbe! csillog a piros bor a kancsókban előttünk, s van ok búfeledésre, jer!

Abafinak egész tartásában valami különös volt; a ki őt tegnap látta, alig ismert volna reá. Egyszerű barna zekéje nyitva állott ingének felső részével, s láttatá széles domború mellét; kardját egy szögletbe veté, veres süvegét az asztalra; arcza lángolt, szemei szikráztak, leveté magát egy szalmaszékbe, közel Betlenhez, némán nyújtva kezét neki különös kifejezéssel arczában, melyben részvét s vad dacz valának vegyűlve.

– Isten köztetek! – mond Tolcsvaihoz fordúlva. – Igen, bort ide! és sokat!… Mit is tehetünk jobbat! – mond vad kaczajjal. – Rossz ez a világ! gyáva és aljas. A ki itt jobbúlni akarna, csörgő süveget kellene rakni fejére… Bort, mondom, bort!

Betlen s a többiek bámúlva szegezték reá szemeiket.

– Mi lelt Olivér barátom? – mond első, – szólj! Mióta vér folyt közöttünk, szorosabban van szívem hozzád csatolva; felelj, mi a baj!… Őrt álljak-e egy zordon éjjel helyetted? vagy megvíjjak tízzel éretted? mi bánt?

– A világ, az emberek, magam, s minden, – felelt Abafi, az asztalra ütve öklével, hogy a kanták tánczoltak körüle. – Egy fejedelmi gyermek öleti le hazánk első férfiait; egy gyermek szabja árát a Mikola Margit öleléseinek, melyek ördögöt istenítnének.

Betlen fölemelkedett helyéből, kérdőleg függesztve szemeit a szólóra.

– Nem téged értelek! – mond ez, kezet nyújtva, hah, – pokol! hogy ezt kell látnom s tűrnöm! Gyáva félelem fogja el az ősz férfiakat, kik a had viharai közt váltak azokká, s mind ez kiért, miért?… Ah, hagyjatok hallgatnom, mert szégyenleni kezdem, hogy rokka helyett kopját szorítok markomba… Bort, mondom, bort! – s az előtte álló kancsót felragadván, utolsó csöppig kiüríté s egy szögletbe vágta, hogy cserepei szétugráltak a szobában.

– Ördögöt! – kiálta fel Tolcsvai, – te hadat izentél az emberiségnek, Olivér? Tudod-e, hogy veszélyes időkben kell helyt állani az észnek. Hideg erő s fontolás ellenmérge az erőszaknak, nem boszú, mely szavakban árad; s nemde, Abafi vér foly ereidben?

– Értelek, – felelt Olivér, – az Abafiak hűsége ismeretes. Nem gyűlölöm én Bátorit; de irtózom tetteitől, melyek minden szívet elidegenítnek tőle; s gyűlölöm Gesztit, az olaszokat, kik körüle sürögnek s elébb-utóbb vízre viszik a habozó, ingatag fejedelmet… Legyen hideg, ki tud; én nem tudok. Egy pokol lángja feszíti keblemet, s a mit visszafojték óriási erővel öbleibe, most tör ki.

– Tudod-e, barátom! – szólt közbe Kenderesi, – jó lesz egy kis higgasztóval élni; ha forrásban a vér, hűtni kell: hűlt erő az igaz erő.

– Bor, – mond Abafi, – s szép leányok! ez kell nekem most, nem egyéb.

A fiatal urak tovább is folytaták beszélgetésöket. Olivér lángolt; minden szava, minden mozdulata különös elegyét képezé a férfias méltó rezzentségnek, s nem-férfias gyáva panaszkodásnak. A bor nem könnyen ártott nekie: de még is jelenben némi hevülést érze tőle.

Míg így beszélgetének, a kis Tóbiás besurrant az ajtón, s azon figyelmet, melylyel Mózes és Orsolya a beszélgetőkre ügyeltek, vagy megállva hátaik mögött, vagy kifordúlva kivánataik teljesítésökre, igen tudta használni; szétjártatá nagy kerek szemeit a szobában, az asztalon, a székeken, az ablak párkányain, míg végre a pohárszék tetején biztosított mézes máglyán nyugodtak meg, mely vágyainak világító tornyaként pillongata reá, a magasból. A kis Tóbiás azon csintalan összeszedésével arczának, melylyel a gyerekek a figyelmet kivánják kikerűlni, emele föl egy faszéket, s közelíte vele a pohárszékhez, megmegállva, s ha anyja vagy atyja arra tekintének, a szék elébe vonúla, hogy kis termete azt elfödje. Így haladt ő halkkal, míg czélt érve, széke a pohárszék közelébe volt helyezve. Ekkor hasonló ügyességgel a kis lóczák egyikét emelé föl s a székre illeszté. Így a hágcsó készen lévén, csendesen fölmászott előbb a székre s onnan a kis lóczára, emelt karral próbálgatván, ha elérheti-e a tányért.

Míg a kis Tóbiás ily csellel igyekezett a czirmosra kent csínyben újra részesűlni: ifjaink az asztalnál nekihevűltek már, főként Abafin egészen látható volt, mint igyekszik elméjét elszórni s magát hajdani szenvedélyeinek átengedni. Nemsokára hangos hahoták s nem a legillendőbb tréfák válták föl a komoly indulatok kiömlését, mint ilyen helyeken, s bor közt gyakran történik.

Ekkor nyilt meg az ajtó, s két férfiú lépett be leemelt süveggel, szótlan foglalva helyet egy kisebb asztalnál. Az egyik barna, nagyszemű öreges ember, egészen kopasz homlokkal, bal szemét fekete szalag borítá s állát hosszú, széles, sűrű szakáll födé; fekete dolmány simúlt izmos tagjaira, melynek nagyobb részét egy bő, sötét színű köpenyeg burkolá el: a másik fiatal, hadi tekintetű ficzkó volt; mindkettőjöknek álla sötét kendővel lévén körülkerítve, vonásaikat csak félig lehetett kivenni.

Orsolya mérges tekintetet vetve a bejöttekre, valamit sugott férje fülébe. Mózes azzal az arczkifejezéssel, mely a kénytelen szívességet jeleli, lépett közelebb hozzájok, kik halk hangon bort és sajtot parancsoltak.

Míg a tisztes kovácsné a vett parancs teljesítésére sietett, Kenderesi fölkelt az asztaltól. – Barátim! – mond, – tudok egy jó helyet közel a vár falához a Közép-kapu felé, Sára asszonynál, hol jó bor s szép leányok, jámbor teremtések vannak. Itt, – folytatá, megvető tekintetet vetve a bejöttekre, – fellegesedik az idő, ki jő velem?… Abafi… bor s leányok! jer!

Mindnyájan felugrottak. A kis asztal mellett ülő, fiatalabb férfiú összeszorítá ajkait… Ebben a pillanatban nyúlt fel kezével a kis Tóbiás, lábujjhegyen emelkedve, a pohárszék tetejére. De Mózes uram is ekkor vette észre, miben jár a kis ház örököse; s lekerítvén nadrágszíját, azzal a kárvágyó mosolylyal, mely némely szülőknek sajátjuk, ha gyermekeiket csínyben érik, közelített feléje. A kis csenész hátra tekintett s atyjának szándékát észrevevén, hirtelen el akarta bocsátani a tányért; azonban elvesztvén egyensúlyát azzal együtt, melybe fogódzni akart, nagy csörömpöléssel a földre zuhant; s épen az ajtó felé közelítő Abafinak lábaig hempergett, fülhasító ordítással.

A gyermek jót ütött az orrán, mely vérzett; de mind e mellett is Mózes gazda szíjjával szeldelni kezdé, szorosan tartván a kézzel-lábbal kapálódzó fiút gallérjánál, kinek az ajtón bejövő Orsolya segítségére érkezett, minden erejéből igyekezvén férjét lecsillapítani.

Abafi darabig szótlan nézte a sajátságos jelenetet; arczán komoly felleg vonúlt el, úgy tetszék, mintha mély gondolatok lepnék meg, mintha valami kétes visszaemlékezés világolna agyában. – Ne kinozzák a szegény gyerkőczét! – mond érzékeny hangon, – a kárt megfizetem én. – Ezzel a többiekhez fordúlt. – Isten veletek! – folytatá határozott hangon, – én itt maradok.

– S te nem jősz? – kérdé Betlen.

– Nem! – felel Abafi kurtán.

– Nem! s miért? – mond Tolcsvai s Kenderesi egyszerre,

– Ej! – szólt Betlen, – hagyjátok! ő nem jő, ha kimondotta; ismerem az Abafi-főt. No, – tevé hozzá nevetve, – Isten veled, Olivér!… máskor…

Ezzel mindnyájan kimentek. Abafi csendesen foglalt helyet a kemencze mellett.

– Mi az idő, Orsolya? – mond, magához intve a kis Tóbiást s simogatva képét.

– Tíz óra lesz már, – felel ez.

– Még egy negyedórát pihenek itt, – mond Abafi, – aztán haza megyek.

A férfiak a kis asztal mellett suttogva beszélgetének együtt; az ifjabb néha-néha Abafira szegzé szemeit, s tekintetének vad lángja mély gyülölségre mutatott. Nemsokára fölkeltek, s elhagyták a szobát.

Mózes bizodalmasan közeledett Abafihoz.

– Uram! – mond, – vette-e kegyed észre ama két bagolyt a kis asztal mellett?

– Nem először, – felelt a kérdezett, – mi közöm velek!

– Nem tanácsképen szólok, uram! – folytatá Mózes félsuttogó hangon, – de ezek nem jóban járnak.

– S hiszed-e, viszonzá Olivér mosolyogva, hogy két ilyen nyomorúlt megijeszthetne?

– Az nem, uram! de ki tudja, mi a szándékuk, s hányan lehetnek!

– Ne aggódjál, jó gazda! – folytatá búcsuzva, – lelkem tiszta, kardom éles, szívem helyén: mitől tarthatnék?

Mózes rázta a fejét. – Én gyanítok valamit, de lelkem nyugodt, mert kimondám. Jó éjszakát! – folytatá, búcsúzva a távozó Abafitól, ki e közben kardját köté fel, valamit nyomván a kis Tóbiás kezébe, kinek arczát örömsugár borítá el.

– Jó éjtszakát! – viszonzá Abafi.

SIKOLTÁS.

Én egyedül vagyok ellenséged, nem más.

_Corn. Nepos._

Csendesen, mély gondolatokba merülve haladott Abafi a Búza-utczán végig; a Torda-utcza szögleténél balra térve, a piacz felé vette útját. Méltán bámulhat az olvasó hősünkön, ki úgyszólván visszaesve hajdani szenvedélyeibe, lépett a Mózes szobájába, s bort s leányokat óhajtva, s midőn talán némi keserű érzéssel láttuk őt egy kétértelmű ház felé indulóban; egyszerre megáll, s elhatározottan kinyilatkoztatja, hogy nem megyen.

Ily visszaesések könnyen megmagyarázhatók. Nem egyszer sülyedt ő rövid időre, régi életmódjába vissza: s nem mindig volt azon lelki éberség őrként gátlója önfeledésének, mely most tartóztatá hátra. Dicséretére állíthatjuk azonban, hogy darab idő óta minden ily visszaesés, ha az indulatok ingerültsége eloszlott, neki fájdalmat okozott; s azon keserű érzés, mely őt meglepte, midőn lelke mámorából ébredt, mindíg élesebb, mindíg fojtóbb lőn; s így azon erő, mely száguldó szenvedélyeinek legyőzésökre kivántaték, mindíg edződött, a legtermészetesb úton.

Míg egy rossz vagy aljas tettnek megbánása neki kevesebb fájdalmat okozott, addig nehezebben is tudott annak ellentállni; de mióta mélyen szívében feszűltebb húr pendült meg: a rossz tett megbánása által okozott fájdalom előérzete, mintegy segédje azon erőnek, mely kivántaték, hogy indulatinak ellentálljon.

Többször az életben egy csekélységnek nagy következései vannak. A büszke ember hányszor tulajdonítja egyedül lelki fönségének s erejének néha egy kis körülményke következményeit.

Gondolhatta-e Orsolya asszony, midőn gondosan szeldelé a tordai pogácsát vendégei számára, hogy ezeket a kis Tóbiás fogja megtizedelni? s hogy e tettének következménye egy ember fejében oly eszmének fog életet adni, mely őt a helyes útra téríti, ki talán megizelítvén újra az aljas örömöket, örökre elveszett volna a jónak.

Midőn Abafi a kis Tóbiást földön látta maga előtt: eleven szinekkel állott előtte, életének egyik legérdekesb jelenete, a kis Zsigának megmentése; jutott tisztán eszébe, szívének, lelkének akkori aljas iránya. Emlékezett, hogy ez vala indulatinak úgyszólván napforduló pontja. Lassan, fénysugárként világúltak elméjében azon szép, nemes föltételek, melyeket még kevés napokkal ezelőtt oly forrón ölelt kebléhez, miként hivé, hogy lelke nemesűlhet; s gondolá, hogy halad óriási léptekkel a tökélynek. Szorúlva érzé szívét, szégyenleni kezdé, hogy abban oly kevés erő van azon az úton, melyet tűze ki magának, megmaradhatni. – Nem! – mond szép felhevüléssel, – nem térek ki az útból többé. Mi pótolja, mi pótolhatja az életben vissza azon égi nyugalmat, melyet jótettek öntudata önt el a kebelbe? Érzem az erőt lelkemben. Nem! utálva legyen örökre minden aljas! S e pillanattól fogva erősen és szilárdul a rény tiszta ösvényét követem.

Így fűződék gondolat gondolathoz. Abafi átlátá, hogy az, a mi őt szinte visszasülyeszté, fájdalmatlan semmiségébe, még nem oly körölmény, melyet férfiú-erő le nem győzhetne.

Az igaz, hogy szégyenűlten tekintett szét a gyűlésben; s látva azon sok réműlt arczot maga körűl, neme a megvetésnek lepte meg szívét. Első fölléptének a polgári pályán nem volt sikere… S bármiként okoskodjunk, oly tettnek sikeretlensége, mely nagy lelki erőbe került, igen visszaijesztő, s mintegy czáfolatát tekinti első nézetre az elme, azon czél helyességének, mely vezérlé tettünket… A fejedelem szavai szívét mélyen sebzék. Bár e szavak némileg helyzetének fontosb voltát jelelék ki, a mit Abafi elméje igen is tuda észrevenni. Szándékának tisztasága szűz lobogásában tűnt föl képzetében; nemes volt, mit óhajta. Lelkes honfiak ügyében szólalt fel, s azon keserű érzet környezé őt, mely minden emelkedettebb kedély előtt oly ismeretes, s mely ólomsúlylyal nehezedik a lélekre, midőn tetteink nemes czélzása félreértetik: s midőn szép, boldogító remény helyett sivatag, lelketlen valót talál a cselekvő útjában.

Így fölhevűlve, s visszaidézve fellengéseiből, a köznapi aljnak avába, nem bámúlhatunk Abafin, ha beteg, szenvedő lelke, mint a sinlő test, érzékenyebb, bántalmakra rezzenhetőbb lőn. S talán a lelkes, érzéssel teljes, bár kissé könnyelmű Betlen czélzás nélküli enyelgése, őt jobb órában szintoly enyelgő tréfa-czáfolatra birná, milyen ártatlan volt a megtámadás. Az a szives közelítés, melylyel Olivér fellobbanását s annak véres következését kivánta kárpótlani s a regényes lángoló barátság, mely a két ifjút holtig csatlá egymáshoz, elég bizonyítványa az egykori s a mostani Abafi közti külömbségnek.

A Betlenneli összecsapásban, lélektani elvekből kiindúlva, visszaesést az emberismerő nem talál. A legnemesebb lelkekben vannak fölhevülések, s a legjobb ember lehet pillanatokig igazságtalan, főleg ingerlett állapotban, s ha az indulat, mely vezérli, nemes. Ilyen volt minden tekintetben, a mely Olivért lobbanásba hozta: nővédelem, lovagi tartozás.

Az oly természetes visszaesések egyike leginkább hősünk panaszos kikeléseiben mutatkozott, s azon odaengedésben, mely őt szinte aljas örömök örvényébe sülyeszté… A tökélynek indúlt Abafi mélyen érzett, hallgatott, és cselekedett volna, ha azt szükségesnek látta vala; a tökély útjából kitörő panaszkodott, ingadozott szép feltételeiben, s kétségbe indult önmaga iránt; de a visszaesésnek legczáfolhatatlanabb jelensége, az okokon kapkodás volt e visszaesések mentségére.

Az ő nemtője: vagy történet, vagy egy kis körülmény azonban, mint láttuk, visszaigazítják őt a helyes ösvényre, s állíthatjuk, hogy azon szép elhatározás: többé aljast nem tenni, aljast nem gondolni, nem volt még soha ily szilárd, ily erő- s akaratteljes benne, mint jelenben.

Csendesen haladt Abafi az éji sötétben; a roppant egyház szeszélyes tornyának árnya széles reszkető vonalban olvadt keresztül az egész tér hosszán; magasról bámult le az éj királynéja, fénylő udvarának seregéből, a komoly hadi tekintetű városra, s ezüst párázati átömledeztek a gót torony faragásain, dicskoszorút ívezve körülök. Minden utcza néma és néptelen volt; csak azon esti nesz, mely néha suhan a légen keresztül az æol-hárfa elhaló hangjaiként, enyelgett az Abafi halló érzékével. Egy mécsesnek vereses ragyogványa látszék még a Rása-háznak nagy ablakából, kétes világot ömlesztve körüle, s egy hosszú árnyék vonult el s vissza az ablaknál, alkalmasint az álmatlan Cariglié. Olivér folytatá útját. A mint a térnek majd közepe tájára érkezett, halk susogást hallott mögötte, olyat, mint a selyemszöveté a sima deszkázaton; hátra tekintett s csöndes léptekkel sötét köpönyegbe burkolt lényt látott maga után haladni. Abafi megállapodék. Több bátorság s több bizodalom volt emberünkben, ismert, úgyszólván óriási erejéhez, minthogy e kullogónak követése némileg nevetséges ne lenne előtte. Azonban kardját előbbre rántá s nyugton ment odább; alig ért a széles Közép-utczába, midőn hirtelen egy sötét kapunak öbléből három ember rohant ki meztelen kardokkal. A támadók arczainak alsó része kendőkkel volt beburkolva, s öltözetük sötét színű.

Olivérnek úgy tetszett, mintha kettejében a Gúti Mózes szobájában ivó kétes alakokra ismerne.

– Add meg magadat! – mond az egyik mély hangon, – minden védelem sikeretlen.

Abafi kardot rántott, s a felelet e megszólításra hatalmas vágás volt, mely a szólót azonnal földhöz teríté. A más kettő heves viadalt kezdett. Hősünk nem feledvén az őt követő rejtélyes személyt, nehogy hátul támadtassék meg, a fal felé vonult, sebes kardcsapásaival hátrálva az ellentörekedők sűrű vágásait.

Míg így vivna kétes szerencsével, a közel Mikola-ház erkélyének egyik ablakából halk sikoltás hasított az éj csendjén keresztül.

– Ördög szállt-e beléd! – mond egyik a vivók közül, félrevetvén kardját s buzogányát ragadván elő, melylyel hévvel támadá meg Abafit.

– Ketten egy ellen! – megszólalt ekkor egy, Olivér előtt nem ismeretlen hang, s a buzogányos férfiú földre terűlt.

Abafi hirtelen torkon ragadá a megmaradott harmadikat, s visszafordúlt a védelemre jötthöz, kiben az őt követőre ismert.

– Nem köszönöm, – mond, – éji madár! közbejöttödet; hátulról ejtéd el támadómat, s az nem férfias.

– Veszni hagyjalak-e? – felelt az ismeretes hang, félrelépve. – Egy ellen nem védnélek. Orgyilkosok ellen nincs lovagi szabály.

– Te vagy! – szólt Abafi észrevehető meglepetéssel, – te, nem kértelek-e, – folytatá szelid, de mégis szemrehányó hangon, – hogy ne kövesd lépteimet?

– Taníts meg előbb, érzéketlen! arra, hogy ezt tenni tudjam, – felelt a segítségére jött szép ifjú s mély bánatos kifejezés ült keleti vonásain. – Nem kivánok én semmit, Olivér! de míg vér buzog ereimben, a nap mely éltemet világítja, te vagy! S mégis mi csekélység az ahhoz mérve, mit én tehetek, mit te cselekedtél s cselekszel.

– Elég! – mond Abafi kitérőleg, – elég! – Ekkor kezét nyujtá az ifjúnak, s mondhatatlan szivességgel, hangjában, folytatá: – Nincs balul véve, te jó, hiv, hálás lélek, de távozzál; jó éjtszakát!

A kétes lény hallható zokogással távozott, Olivérnek kebléből önkénytelen sóhaj emelkedett.

– Te pedig, – mond megtámadójához, ki meredten, mintegy kővé válva veszteglett vasmarkának súlya alatt, – harmadrésze azon nyomorúlt egésznek, mely Abafival akart mérkőzni, igen kicsiny vagy boszúmra! sem a te, sem a küldőd, sem a társaid nevöket nem vágyom tudni. Itt, – folytatá, erszényét a porba vetve, – emlékezzél ezen órára, melyben kezem tartott kőszoborként maga előtt! – S ezzel egyet fordítván rajta, a két másikra zuhantá, s távozott. A védelmére jött ifjú más felé vevé útját.

Ekkor fölemelkedett a lesujtott orgyilkos, fél ülő helyzetben öklére támaszkodva; arczán a dühösség lángja lobogott, s felragadván tőrét, Abafi után hajítá; a tőr ennek füle mellett sivított el, s egy-két lépésre előtte furódott a földbe.

Abafi egy lépést tőn hátra, megállt, s hosszú megvető tekintetet vetve a nyomorúlt gyilkosra, szótlan távozott el.

Az ifjú hirtelen fölkapta a tőrt a földről, s a gyilkoshoz sietett.

– Ne bántsd! – kiált hátra parancsoló hangon Abafi, – távozzál!

Az ifjú a tőrt keblébe rejtette, küzdeni látszék magával, s vontatva távozott el, mintegy varázshatalomtól nógatva.

– Én, én egyedül vagyok ellenséged. Abafi! – rebegte a gyilkos, – én, s leszek, míg vér forr ereimben! átok reád minden lépteidre nyomorúlt. – Utolsó szava szinte fuldokló volt, s fájdalmasan hánykódott a földön még pihegő, vérbe ázott társai között.

A MIKOLA-HÁZ.

Különbözők, de kedvesek mindketten.

_Moor_.

Vannak arczok, melyek nemzeti bélyeggel bírnak, s mutatványai azon összes családi arczkifejezésnek, mely egész nemzet többségében feltűnő. «Ha angolt akarsz látni», mond Utasi, «nézd Master Blomot; a hosszas arcz, a kiálló hólyagos, igen világos szemek, vörhenyes haj, hatalmas orr, az ábránd, elszórtság egész lényén, s lelkesűlő vonalai arczának, ha tárgya heviti, benne egy tekintetre megismertetik az angolt. Vagy Don Velasco Hermosot tekintsd, s ha a kevély castiliaiban spanyolt akarsz megismerni, nézd barna gömbölyű arczát, sötét kerek szemeit! az egyenes, inkább rövid mint hosszú, tompa végű orrot, a dagadó ajkakat, a méltóságot lépteiben, a keresettséget mozdulataiban, s az egész alakján szétsugárzó rátartást,… s őt azonnal spanyolnak fogod látni.

Igy vannak egyes családok, egyes háztájak, melyeket, ha megismerünk, általános képzetünk leend egy egész nemzet bizonyos osztályának háztartásáról.

Ily mutatványi, vagy minta-család volt Erdélyben a Mikola-ház. Ki ezt látta, annak alkalmasint lehete általános képzete minden gazdag erdélyi család háztartásáról, szokásairól, kedvtöltéseiről azon korban, melyben történetünk mozog.

Akár falun, akár városon mulatott ezen érdekes család, feltűnt körében azon egyszerű szíves emberszeretet, a fitogtatás nélküli vendégbecsűlés, azon bájló mód, mely mindenkit kényelmes helyzetbe tud tenni, s kevés perczek alatt házinak, ismerősnek varázsolja a legidegenebbeket. Gazdag aranyozott bútorok, nagy-értékű szőnyegek, nehéz selyem-kárpitok; ezüst a legnagyobb bőségben, szinte minden szükségre, még konyha edényre s lópatkóra is használva; számtalan cseléd, az akkori izlés szerint, kiáltó színekbe öltözve; egy pár óriási csatlós, apródok, irnokok, tisztek, számtartók, kulcsárok; egy tisztes, vidámtekintetű nyájas udvari lelkész, s végre az udvari bolond, mint szükséges kiegészítő része az akkori fényesb háztartásnak.

Nyárban nyitott ajtó, ablak; könnyű, többnyire selyem vagy rása öltözetek, nyerítő ló az udvaron, ugató ebek sokasága, s egy barna, kurta, zömök peczér, hosszú kürttel s rövid vaskos lábakkal, ásítva a sötét kapu homályában.

Télben meleg lobogó tűz a nyitott, szeszélyes alakú kemenczékben vagy falba vájt kandallókban. Csinos, bő, finom prémzetü téli öltözetek. Egy tágas leányok-szobája, a nyitott kandalló körül gyűlt fonó asszonyokkal, kik víg mesélgetéssel űzik a hosszú téli est unalmait, s köztük néha az annyira ismert, erdélyiesen holtig szép, éltes háziasszony; vagy mosolygó, rózsapiros, galambszelid leánya. S mind e kedves, házias jeleneteken a szép egyetértés, a gondos rend, s a magyar otthonosság bájló ihlete állt ragyogva: a fagyos udvarról belépő, zúzos bajuszú vadász, vagy lovaglásából csatakosan hazatérő, kedvelt, várt és félt háziúr, számtalan mosolygó arcztól fogadva, s az udvaron borzas, fülhegyig burkolt, medve- vagy belényvadászok izmos kopjákkal, toporzékoló apró lovakon.

Nem volt Erdélyben látogattabb, szerettebb, becsültebb háznép akkor, mint a Mikola-ház, s oly varázszsal birt azon kedves elfogadó szellem, mely rajta elömlött, hogy kiki azt magáénak tekinté. Jól esett a szelid hölgynek, ha szép dolgozással szaporíthatá ékitményeit; a zordon vadásznak, ha őzet aggathatott a konyha előtti fogasra, vagy buzogányt, kopját cserélhetett az öreg Mikola Miklóssal, kinek arcza az ő mindenkori vidám, kényelmes, egészséges kifejezésével, szinte jól esett a szemnek.

Mikola Miklós mintegy ötvenhét évű, közép termetű, teljes, erős, ideges férfiú volt, félig őszbe vegyűlt, s a feje tetején igen ritka haját tőbbnyire gazdagon zsinórral terhelt bársony süveg födé, melyet csak az asztal előtti s utáni imádság közben, s az egyházban szokott leemelni. Arcza kerek, piros, egészséget lehelő, s igen vidám kifejezésű volt, kék szemeiben a szivesség sugárzott; szép horgas orra, ép fogakat előtüntető ajkai, s többnyire redőtlen homloka, azon kellemes érzést idézték elő, mely az embernek oly jól esik valakinek ellenében, kit többnyire vidámon talál.

Mint mindenütt azonban, úgy a Mikola-háznál is emelkedtek fellegek néha, melyek a házi csend, az otthonos örömök egét, mely ez életvidor család fölött boltozott, alkonyíták. Margitnak férje, Gyulafi Bálint, történetünk kezdete előtt négy évvel húnyt el; nemsokára követé őt Mikola Miklósnak neje, Abafi Mária, Erdély egyik legszebb és leglelkesb asszonya. Mindkettőnek halála mély gyászba borítá nemcsak az egész családot, de az egész háznépet. Ezek az emberek nem úgy örültek, mint mások. Volt valami összes, s valami sajátságos e közös bánatban, melyben az utolsó cseléd is részt vőn. Az első fájdalmat később ábránd, komolyság követte, s végre az idő enyhité, s a Mikola-családba az otthonos öröm köszönt be újra.