Part 5

E készség s természetes bátorsága, magyarázhatóvá s érthetővé teszik azt, hogy erkölcseinek szelidülésre indultok után, némi ingert sejtett lelkében, e tehetséget nagyobb, közhatásúbb esetekben is használni; sejté már, hogy ha egyszer életében azon helytelen álszégyent képes lesz legyőzni, mely őt közhelyeken szólástól tiltá eddig: ő a hon ügyében hasznos munkás részt veend. Meg volt az akarat benne Erdélynek akkori kétes viszonyaiba szóval s tettel beléelegyedni.

Volt társalkodási szavalásaiban, mióta rendesebben élt, valami folyó s természetes: örömest hallá őt az ember szólani. Lovaglási, vadászati, szerelmi történetecskéit vígan, szeszélylyel tudta előadni: s így a nagyobb dolgokbani szóláshoz is bírt már némi tehetséggel; a durva anyag – hogy úgy szóljak – megvolt, csak tisztulni, higgadni kellett annak.

Nevelése annyira el volt hanyagolva, mint láttuk, hogy ő keveset tudott; de szerencséjére, vettük észre azt is, hogy ő sok akarattal bír, hogy lelke lassanként önerejében kezde bizakodni, nem csodálhatjuk tehát őt, ha az elmulasztott évek ürét aczél-szorgalommal igyekezett betölteni. Nagy segítségére volt újra e szándékában nagy tudományú s művelt udvari lelkésze s még többel a Mikola-ház, melyhez vérség, szomszédság csatlák s ennek nemtője a remek, egyetlen Margit, ki iránt Abafi egy nemével a remegő, tartózkodó ájtatosságnak viselteték. Úgy állott előtte Margit, méltán, mint elérhetlen. Ha valaki neki azt mondotta, hogy Margit szeret: ő azt nem hitte s nem színlés volt e nem hivés; nem annak gondolása, hogy oly érzékeny s a szó legnemesb értelmében asszonyi lény, mint Margit, ne tudna szeretni, – nem! hanem azon czáfolhatlan meggyőződés lelkében, hogy nincs férfi, ki őt érdemlené, s különös merő képzete annak, hogy az érzések határa a Margittali érintésekben – a becsülés.

Bizonyosan érdekteljes Abafi lelkének e fényülése és simulása mindenki előtt, kit az erény, az erkölcsiség nemes föltételekre hevít, Abafi kezde lelkében ily érdeket önmaga iránt sejdíteni; s így azon hiedelem, hogy neki nemesülnie kell, s emberien szólva a tökély délpontját elérheti: szinte folytonos, szinte kedvencz képzetévé idomult.

EGY SZÓNOK.

Ki vagy, s kinek hínak.

_M. Cottin._

Abafi szállásáról, hol keveset időzött, az egybegyűlt ország rendei közé sietett.

Oly kétségben tudta Bátori Zsigmond a kolosváriakat tartani, mint fentebb láttuk, hogy senki sem gyanítá a fejedelemnek szándékát, s így a rendek az elfogott hon nagyjainak ügyökben szólának még akkor, mikor néhányan közülök már megszüntek élni.

Abafi volt első, ki fölkelt. Minden szem rábámult; nagyobb része az ott levőknek nem ismerhete rá; oly nagy volt a mosti s egykori Abafi közt a különbség. Egyszerű fekete selyem kamuka dolmány, mellény s nadrág födé deli, mérték- s idomteljes tagjait oly keskeny készülettel, mely szinte láthatlan volt. Csak szép-őseitől rámaradt, drága kövekkel terhelt, görbe kardja láttatá benne az agg Abafi-ház gazdag ivadékát.

Bátran kelt föl helyéből; nagy, lelkes szemei körülszárnyalták a rábámuló sokaságot. Neme azon habozásnak, mely szinte félelemmel párul első felszólaláskor, nagy gyülekezetben, lepte meg őt; arcza elhalaványult, komoly kétkedés vonaglott keresztül vonásain; szemei előtt, mintha hálózva lennének, szikrák szökdeltek, s a nagy, tágas egyház boltjairól, úgy tetszék neki, – mintha az embertömegre alant sűrű köd ereszkednék.

Rebegő volt a hang, melylyel megszólalt, de azon lelki erő, mely fővonása volt lelkületének, halkkal győzedelmes lőn álfélelmén és álszégyenén. Mindig teljesebbé, mindig érczesebbé vált hangja, s végre minden szava a szép gót egyház legtávolabb rejtekeiben is hallható s érthető lett.

Tiszta, minden keresettségtől ment s egyszerű volt előadása. Nem kárhoztatá a fejedelemnek azon óhajtását, hogy keresztény frigyeseket keressen; kivánta, bár a szelid, égből szállt vallás mindenhová terjeszthetné szárnyait, boldogítva s közelítve embert Istenhez. De épen e tiszta, égből szállt hitből huzá ki bizonyítványait; adott szó s eskü megtartását e vallás parancsolja. Leirá röviden azon nyugalmat, mely Erdély völgyein terjedt a bölcs Bátori István idejében, – s minő jó s nyugalmas szomszéd tud az ozman lenni, ha kivánatai teljesülnek; mennyiszer engedett, hol tisztán tudta Erdély a teljesítendők lehetetlenségét bebizonyítani. Eleven szinekkel festé azon hatalmat, mely ha felizgattatik, oly sokszor vesztére volt a honnak. Kinyilatkoztatá, hogy jelenben is az erdélyi rendek habozása s a fejedelemnek ismeretes szándéka, a török iránti hitet megszegni, tatárok csordáit csalta az országba; végre a természet egyszerű szavaival azon ínséget, melyet a tatárfutások okoztak; családokat s egyeseket nevezett, kik örök fogságra s szolgaságra jutottak. S ha, – mond – van egy párt országunk megszaggatott keblében, mely az adott eskü iránti hűségből s a közel veszélytőli tartástól ösztönözve, nem örömest áll vagy állott a fejedelem óhajtására: oly bünös, oly kárhoztató-e? – Tagadá, hogy azok, kiket a fejedelem fogságra vettetett, élete ellen törekedtek volna; azon őszinte hódolás, visszatértekor Kővárról, eléggé bizonyította, mily készek a rendek választott fejedelmöknek hódolni. Lélekkel s erővel teljesen tére ki a hős Boldizsár, a lelkes Kendiek, az Iffiú és Forró dicséretére, s kérte a rendeket, hogy követség által igyekezzenek a veszélyt hátráltatni, mely fejök fölött összevonult.

– Ne féljen, – mond szép hévvel szavaiban s lelkes kifejezéssel arczában, – a Bátori István unokaöcscse Erdélyben; vonjunk érczfalat: a hűség, a magyar bizalom s egyezség érczfalát a fejedelem körül; de ő is feledje a múltat, adjon bizodalmat bizodalomért. A fejedelmi jogok legszebbike, megbocsáthatni a vétkesnek vagy tévelyedettnek; s kiket ellenségeinek hitt, barátjai lesznek! s ám legyenek! mert nagy szükség lesz közös akaratra s erőre, ha a török ellen hitet szegünk, ki emelt karddal áll készen határainkon.

Minden ember bámúlt Abafira; nem az egyszerű beszéden, melyben sem erő, sem bizonyítvány elég nem volt a körülmények veszélyes nagyságához képest: de a bátorságon s nyílt egyenességen, melylyel Abafi ily veszélyes időben, midőn vélemények különbsége a vesztőhelyre vitte Erdély leglelkesebb férfiait, szólni mert.

Többen is hallaták véleményöket, többnyire a kivégzendők ügyében; s a gyülés határozata szerint, számos követség járúlt a fejedelemhez.

A hirtelen zápor megszünt, az ég tiszta volt újra; a Kendiek, Forrók, Literati stb. megszűntek már élni, mikor a követség a Rása-házhoz érkezett, számtalan sokaságtól kisértetve. – Bátori kijött eleikbe; Carigli állott mellette, egyszerű szerzetes öltözetében, komoly tekintetű férfiú, szabályos római arczczal s mély tüzű szemekkel és Bucella, a fejedelem házi orvosa. Testőreinek szoros félköre képezett kék, zordon medvebőröktől átfonott falat háta s oldalai mellett. Abafi szólalt fel újra, az őt remegve s ijedten követő sokaság közül. Nyers, élénk, érthető volt már hangja s szemében a lelkesedés szép tüze lobogott; hajtott fővel kezdé beszédét, inkább mellére a fejedelemnek, mint arczára sugárzó szemekkel; de később halkkal fölegyenesedék, s úgy tetszett, mintha magasról tekintene le az őt körülözönlő sokaságra; a ki itt ismeretlen, őt tartaná a fejedelemnek: annyi méltóság, annyi fönség lebegett egész férfiasan szép alakján.

Azon bátor tartással s szép, teljes hanggal, mely úgyszólván minden Bátorinak sajátja volt, szólt a fiatal Zsigmond a követséghez.

Kinyilatkoztatá, hogy a kivégeztettek vesztére s életére törekedtek, méreggel, tőrrel, fegyverrel szándékoztak őt kivégezni, a tatárokat akarták az országba hozni; hogy a magokat kisebb csoportokban a széleken mutatni kezdő tatárok is az ő biztatásokra jöttek. Mindezeket, mint igéré a fejedelem, oklevelekkel fogja bebizonyítani; de a mi soha sem történt meg. Egyébiránt kérte, hogy ne nyugtalankodjanak, mert ő erőszakot nem kiván tenni; sőt a mint hiszi, több szüksége van a rendek hűségére s együttmunkálatára a török ellen, mint hogy őket el akarná idegeníteni.

Komoly tünődéssel és sok veszély előérzetével széledtek haza a jöttek.

A fejedelem Abafihoz fordult. – Mi a kegyed neve? – szólt azon a rezzent, megvető hangon, melylyel nagy urak szoktak valakit megszólítani, ki előttük kellemetlen, s kinek mutatni kivánják egyrészt hatalmok s helyzetök föntebbségét, másrészt azon kicsinylést, mely oly szégyenítő és sértő egyszersmind.

– Abafi Olivér – felelt a kérdett szerényen.

– Abafi Olivér! Még emlékezem, – mondá a fejedelem, hosszú tekintettel végig jártatván szemeit Abafin – egyre; Olivér – igen, igen; de az nem kegyed! a Gedeon fia? egy neveletlen, vesztegető, aljas ember, kit csak rossz híréről ismerünk?

– Nagyságos uram! – válaszolá Abafi, nem rejthetvén el megszégyenülését, melynek lángja körüllobogá arczát, – hiszem, hogy valóban nem azon Abafi Olivért látja maga előtt, kiről a hír talán nagyítva, de nem egészen igaztalanul, annyi rosszat hoza Nagyságod elébe. Legalább azon erős elhatározott akarat él keblemben: magamban soha amaz aljas Olivérre nem ismertetni.

– Értem, – viszonzá Bátori tetszhető megvetéssel vonásaiban; – egy megtért juhocska! igen – folytatá gúnymosolylyal, az ilyen mindig kedvesebb a nyájőrnek! De ha még a tökélyhágcsón nem haladt kegyed oly magasra, hogy jó tanácsot be ne vehessen: jusson eszébe, hogy az egyszer eltévedtet szemmel szokták tartani, s hogy – bármi nyájas legyen, nem üdvös a kolompot nyakába kötni, nehogy a nyájt maga után téveszsze.

Abafi értette a vágást, melyet a fejedelem szavai foglaltak magokban.

– Minden óhajtásom az, – felelt szelid hangejtéssel, rezzentségét magába fojtva, – hogy tetteim ismeretesek legyenek, nagyságos uram! még a rosszak is, mivel azoknak megemlítésök vagy kárhoztatások nem fog süket fülre, nem zárt kebelre bennem lelni. A kolompra nem vágytam soha, s nem is engem, a serdülőt, érett férfiakat illet az, – folytatá czélzással teljes tekintetet vetve a fiatal Zsigmondra.

A fejedelem rövid főhajtással érteté Abafival, hogy távozhat.

Volt valami e veszélyt jósló főhajtásban s a sötét tekintetben, melylyel mintegy átszegé Abafit.

– Még egyet, – mondá hirtelen megfordúlva, s igen közel lépve Abafihoz, lángba borúlt arczczal s átható hangon: – El ne felejtsd, ifjú barátom! hogy a tévedt juhra, ha valaki kolompot kötne, le szokták tépni nyakáról s a hirtelenség miatt – folytatá a kegyetlenség sajátságos mosolyával, – néha a nyak is oda vesz!

A fejedelem hirtelen eltávozott. Abafi néhány perczig gondolkodva állott még, azután a Mikola-ház felé vevé utját.

VENDÉGLŐ.

Kész a vacsora.

_Balsac_.

A Torda-utczából jobbra kanyarodik be egy keskeny, tetszetlen utczácska, a kolosváriak szólásmódján sikátor, az úgynevezett Búza-utcza, melynek közepe táján egy magas, kiálló födelű, hosszú alházban lakott Gúti Mózes uram, kit már egyszer pillanatra láttunk: becsületes, középrendű polgár, s első kovács Kolosvártt, hű nejével, Orsolya asszonyommal. – A műhely a háznak jobb végén volt, nyitott, égés jeleit s a korom bélyegeit előtüntető, rosszul összerótt ajtajával, melybe betekintve, a széles, több mázsányi üllő, a tűzhely izzó szeneivel s hűtő mocsárkával s a két nagy, hatalmas tüdejű fuvók valának kivehetők; körülök több kormos, széles vállú legény sürgött, nehéz munkájokat könnyű kénynyel folytatva, s hol durva, a torokból gajdolva bús czifra dalokat, hol szurkos ajakkal fütyölve s nevetközve.

Ezen egyszerű s a mint látszék, gonddal meszelt, s az említett szégyenoldalt kivéve, tisztán tartott háznak bal végén nyílt a tágas kapu, egy tekintetet engedve a jobbra nyiló ajtóra, melyhez két idomtalan kőlépcső vezetett, s az udvarra hosszú zárt szinével, s előtte feltornyozott fahasábokkal. – A ház közepét hosszú kisded ablaksor foglalá el, vértezve sűrű, czifra rostélyoktól, melyekről mint önművéről Gúti Mózes uram nem kis véleménynyel volt; s a hányszor háza előtt elment, olyan «anche io sono pittore» neműt gondola.

Történetünk korában csapszékek, korcsmák, méhserszugolyok s több ezekhez hasonló aljasb gyűlhelyek voltak Kolosvártt. De a magyar vendégszeretetet-gyakorló számos úri család szükségtelenné tette a vendéglőket. Azonban, mint tudjuk, van egy neme az embereknek, mely inkább szeret parancsolni, mint magát máshoz alkalmazni, s főként mikor mulat, a feszességet gyűlöli; még azon nemét is, mely csupa szívességből, s az ember iránti gondoskodásból, marasztásból stb. áll. Ezekre számitá igen okosan Gúti Mózes uram azon tervét, hogy házánál jó fizetésért, gyűlések, ünnepek s farsangi hetek alkalmára, terített asztalt tartson; neje főzte ízes kolosvári étkekkel, főként káposztával s a már akkor ismert kolosvári kenyérrel s a vidék legjobb boraival rakottat. A magyar konyhának középrendű malasztjaival, az akkori csemegékkel, mint székely s tordai pogácsa, mézzel készített gyümölcsök, méhser s több effélékkel tuda mindig udvarlani vendégeinek. E bőség, a gazda vidám szívessége s Orsolya asszonynak ismert konyhai nézetei, ismeretei, asztalát ritkán hagyák vendégtelen.

Egy az utczára ablakzó hosszú terem volt e nem egészen haszonvágy nélküli vendégszeretetre szánva. Hosszú, keskeny tölgyasztal, mindig tiszta, bár nem finom abroszszal terített; magas kemencze, négyszegű kályhákból összerakva s farostélytól védve, több szalmaszék, néhány kis lócza, melyekre a vendégek lábaikat helyzék, s egy rostélyzott pohárszék, felül üvegkarikákkal berakva, s alul három széles fiókból álló – egésziték ki az egyszerű bútorozást, két kisebb asztalkával, a jövőmenő ivók számára. Két ajtajának egyike a kapu közébe, másika az udvar felé nyuló mellékszobába nyílt.

Három nappal az előbbi szakban történtek után látjuk Orsolya asszonyt tiszta kötővel s egy rakás közönséges tányérral az asztal körül sürögni. – Mózes uram verejtéktől fénylő homlokkal érkezett nem rég a műhelyből s a kemencze közelében álló rostély mellett ült tág szalmaszéken, lábát egy kis lóczán elnyújtva. Fényes bőrsipkája félre volt vágva fején, melylyel le-lemártogatott a padló felé, mint a kinek szemhéjain önkénytelen álom mákjai nehezkednek.

Míg Mózes a cyclopi munkát hevergeté ki, addig neje czifra keskeny szalmaszőnyegecskét gombolyíta az asztal közepére, s óriási nagy kolosvári kenyeret helyezett közepére; sótartók s néhány czifra kancsók állák körül az Orsolya asszony sütői remekét. – Már a gazda egészen elszenderedék, midőn hű nője a pohárszékből egy tányér keskenyen vagdalt, s csinosan felmáglyázott székely pogácsát vett ki s azt az asztalra helyzé. Míg így nagy gonddal készűlne a közel vacsorára s a tányérokat rakosgatná: a kis Tóbiás, a ház örököse, holdvilág képű, alig kilencz évű piros gyerkőcze, lopódzék be a csenddel nyitott ajtón, s az asztal alá suhanván, míg anyja előre-hátra tipegett, nagy ügyességgel kezdé a székely pogácsa szeleteit lesikkasztani az abrosz alá. Ez darabig szép sikerrel folyt; azonban egy ügyetlen odanyulás a máglyát kihozván egyensúlyából: az egész mesterséges, eddig csak apadó építmény halk csörgéssel összeomlott. Ezt hallani s a félig nyílt ajtón kisuhanni, Tóbiásnak egy pillanatába került. A csörgés oly észrevehetlen volt, hogy Orsolya asszony tágúlt fülhártyáit kikerülé. Néhány percz múlva játjuk a kis csenész gömbölyű arczát az ajtón betekintgetni s nemsokára a szürke czirmos, egy öreg házi eb, kullogott be a gyermektől nógatva.

Arra az oldalára az asztalnak tekintvén később Orsolya, hol a mézes építmény állt, tüstént észrevette a romlást s egy légyverővel a jámbor czirmost, melyre egyedül lehet gyanúja, hangos szidalmak közt kiugratá az ajtón.

– Ej kincsem, – mondá fölébredve s szemét dörzsölgetve Mózes, – mi a manó baj van megint? Egy pillanatig sem szunnyadhat az ember a nehéz munka után!

– Kedtől, – szól boszúsan Orsolya, – az egész asztalt elhordhatnák! Nézze csak, mit művelt az öreg czirmos; nem is tud az már egyebet, csak enni s aludni.

– Hagyd szegényt! eleget tett, míg megvénült; hadd heverjen már ő is; de – folytatá az ablakra tekintve – késődik az idő, még egy vendégünk sem érkezik.

– Ma kettővel mindenesetre kevesebb lesz, – jegyzé meg a nő. – Nem hiszem, hogy Abafi és Betlen urak eljönének a tegnapi vita után. Csak azt bánom, hogy benn nem lehettem; bizony csendesebben végződött volna. Ked csak a szemeit mereszti; pedig a házi gazda dolga a rendet helyrehozni, – zsémbelt Orsolya, összerakva a mézes szeleteket s feltéve a pohárszék tetejére.

– Így la! – mond – ide csak fel nem ér az orra czirmos uramnak.

– De affélékbe nem elegyedem, – felelt kényelmesen elnyújtva lábait Mózes; – nehogy rám is kerüljön a sor. A ki pert oszt, ritkán teheti a nélkül, hogy egyiket vagy másikat meg ne sértse. Eddig az a részrehajlatlanság, melylyel szenvedőleg viselém magamat, tartá fenn becsületét házamnak vendégeim előtt. Aztán Orsolya, egy-két szót én is szólottam békéltetve, kérő hangon; de mit ér főként Abafinál! hallgat is az okos szóra, ha tele a feje.

– Hát tegnap tele volt? hiszen a mióta ide jár, e napokban – úgyszólván – ő volt az az, egy, ki mindig józanon ment haza és rendesen viselé magát, alig ismertek reá a többiek. Emlékezik-e még ked, taval, mikor itt az asztalra vetettünk neki meg Vas Mártonnak ágyat, s reggel egyik sem tudta, hogy jött ide?

– Igen ám! no mi igaz, igaz, Abafi nagyot változott; de tegnap aligha nem szállt az utolsó pohár a fejébe; hiszen úgy felpattant Betlenre, hogy mindnyájan azt hittük, az ablakon röpíti ki.

– Hm, hm! – mond Orsolya, – s olyan csekélységért; hiszen mi rossz van abban, ha valaki egy hölgynek falut igér csókjáért?

– Rossz? – szólt a gazda mosolyogva, – teringettét! nemhogy rossz volna, anyjuk, sőt jó! s ha minden csókodért falut adnának, enned sem maradna idő.

– Bohó! – mond ez, összeillesztvén képét, egy szemérmes tekintettel, – de talán nem is az bántotta Abafit. Ugyan mondja ked, miként volt az egész dolog; tegnap úgy elhadarta, hogy egy szót nem tudok belőle.

– Betlen és Abafi a szép asszonyokról beszélgettek, – felelt Mózes ásítva, ki egyet, ki mást dicsért. A Mikola-ház jött szóba. Vetted-e észre, – mond Betlen – a kis Gizellát Mikoláéknál? égnek nincs szebb angyala nálánál!

– Gyerek, – felelt a másik, – szép, de ügyetlen; megszólításomra fülhegyig felpirul, s ha reá tekintek történetesen, úgy lekapja rólam szemeit, mintha bünt követett volna el; s aztán a Mikola-háznál ki vehetné őt észre!

– Igaz, – mond erre Betlen, – neked, csak egyre van szemed ott, Margitra. Az ízlés nem rossz. Tudok valakit, ki egykor azt nyilatkoztatá, hogy egy csókjáért Margitnak kész, választva, egy falut adni. Nekem nincsenek oly bőven faluim, de egy öreg telket magam sem szánnék.

Erre összeránczolá Abafi homlokát.

– Elég! – mondá.

De Betlen folytatá: – Nem szánnék; de a csóknak azon hosszúk – negyedóráig tartók – egyikének kellene lenni.

Elég! – szólt újra, fölkelve helyéből Abafi, lángoló arczczal. – Betlen! ha barátok akarunk maradni, több tisztelettel szólj egy asszonyról, kinek én nevét sem merem hiába felvenni.

– Te tréfálsz! – felelt Betlen, különös tekintettel jártatván végig Abafin szemeit, melyben inkább valami kihivó, mint engesztelő látszaték. – Nem remélem, hogy itt az oktató szerepét akarnád magadra venni; s mi sértő lehet abban, ha Betlen Mikola Margit csókjára vágyik?

– Sem én, sem Betlen! sem Isten, sem ember! ha csak nincs szándéka oldalom mellett vesztegelő törököm vasával ismeretségbe esni. Készen áll az mindig – mond Abafi mind arczának kifejezésében, mind egész tartásában dühösen, – ellened gyermek, s azon kérkedő szájhős ellen, kinek azt hiszem, több a faluja, mint józan esze!

– Ez furcsa! – kiált fel Betlen, – s a mint látom, a dombai bor szól belőled; de hibázasz, ha véled, hogy Betlen valaha Abafi előtt hátralépjen: jó magyar vas lóg oldalam mellett s a te pogányodnak megfelel mindig. Csak a másik ne feleljen meg neked oly hamar; annak több vasa áll készen.

Az ily nyiltszivű nyilatkozók számára a falut Bátori Zsigmond ajánlotta. De nyugodt lehetsz, tőlem meg nem hallja.

– Ő, vagy akárki! – felelt Abafi durva kitöréssel. Így váltának néhány pár szót még, s kirohantak.

– Hm! sopánkodott Orsolya, – sajnálom, hogy házamnál történt; de azt hiszem, Margit mélyebben nézett az Abafi szemeibe… s ez az oka.

– Kell is – mond fejbillentve Mózes, – neki az oly úri nő; ő nem igen válogat!

– Ki tudja, ha igaz-e? Én nem tudok Abafiról annyi rosszat hinni, a mennyit róla mondanak. Valami szeretetreméltó van abban az emberben, s ked maga ellen szól; még tegnap, hogy eldicsérte.

– Az igaz, – viszonzá Mózes, – hogy más ember, mint csak egy évvel ezelőtt; de még sem jó vele egy tálból cseresznyét enni, mint tegnap vevém észre. Egyébiránt a dolog nem ütne szeget fejembe, ha az a különös két ember, ki darab idő óta estenkint negyed kapuját iszsza amott a kis asztal mellett, nem lett volna jelen; ezeknek különös gondjuk van Abafira, mindig szemmel tartják.

– Ki tudnám én találni, – jegyzé meg suttogva Orsolya, kik azon sötét képű emberek; de jobb hallgatni.

Az öreg fölkelt helyéből, halkkal folytatván, mintha félne, hogy valaki meghallja. – Csakugyan igazad lehet; de vajjon mit véthetett Abafi, hogy ily gonddal kisérik lépteit?

– Nem hallád? – mond Orsolya, némi felsőség szellemét sugárzó arczczal, mint ki érzi magában, hogy figyelmét semmi sem kerüli el, hogy a fejedelem szándéka ellen szólott a gyűlésben? az olyan embert most szemmel szokják tartani.

A KIS TÓBIÁS.

A világ egy büzhödt mocsár.

_Shakespeare_.

Még tovább is folytatná talán a házaspár beszédét; de a nyílt ajtón Betlen, Kenderesi, Tolcsvai s többen jövének be s otthonos könnyűdséggel tevén s vetvén le jobbra-balra a székekre s a pohárszék alsó széleire süvegöket s kardjaikat, helyet foglalának az asztal körül. Orsolya asszony figyelmes szemmel nézett Betlenre, kinek jobb karja fekete kendőn nyugvék nyakáról, azután étel után látott. Mózes gazda is az üres kancsókat kezdé szedegetni az asztalról.

Az egész társaságon azon neme volt a komoly elszórtságnak, melyet egy szomorú közhatású eset szokott előidézni: s bár a jöttek közt volt néhány, ki a közdolgokban részt nem vett, s lelke nem ismeré azon együttérzést, mely egyenesen történt bajt közössé varázsol, még sem hangzék az öreg kovács szobájában a könnyelmű tréfa viadal, s azon vidor zaj, melyet máskor a Torda-utcza szögletéig lehete hallani.

E komoly odabámulást egy veszélyes időszak történeteire, könnyen megmagyarázhatja az, ki a három nappal ezelőtt történtekre visszaemlékezik. Erdélyben majd minden családot vérségi s baráti kötelék olvaszt össze; s így ritka volt, ki vagy rokonát vagy barátját ne siratta vagy féltette volna. Komoly, tompa tünődés s a boszúnak, a rezzentségnek egyes kitörései, hatalmas indulat-kiömlésekben nyilatkozának egyelőre, úgyszólván mindenki kárhoztatá a fejedelem tettét, és szomorú előérzettel edzé szívét több hasonlókhoz. A fájdalom s a meglepetés első sajgó szívszorulatai tágúlván, kiki szokott élte fonalát fűzé odább, a fiatalság régi gyűlhelyeit kezdé látogatni; de az azokat más körülményekben körülsugárzó élénk kedvcsapongás hibázott.

Orsolya nemsokára, párolgó tálakkal raká meg az asztalt.

Tolcsvai szembe ült Betlennel, kinek arcza halványabb volt a szokottnál. – Farkas! – kezdé ez a részvét kifejezésével szép vonásaiban, – mély-e a seb, melyet kaptál?

– Szót sem érdemel, – felelt Betlen, – csontot nem sértett, s anyámnak csalhatatlan gyógyszere már is sokat könnyített fájdalmamon. De hol Abafi? nekem igérte ide jöttét.

– S ő sértetlen maradt? – kérdé Kenderesi, egy komoly tekintetű szőke ifjú, gazdálkodván magának az előtte párolgó tálból.

– Most igen, – felelt nevetve Betlen, – hatalmas vágást ejték vala karján, de kardom lapjára fordúlt, s a felelet reá ez volt, – folytatá, karjára verve tenyerével.

– Én az Abafi bátorságát s erejét, – jegyzé meg Tolcsvai, – tudom becsűlni; megvallom, ha azon neme a bátorságnak, mely a kar erejében áll csak, egyedül létezik, mintegy elszigetelve, s a bátorság más nemesb nemének hiján, nem sokat tartok róla; a durva gladiatort csak megvetni tudnám.