Part 4

Azon pillanatban, melyben Mikola Margit az iszonyodás minden jeleivel arczán s tagmozdulatain hagyá el az erkélyt, lépett Cyrill a szobába, melynek két ablaka nyitva állt s a belépőnek tágas látkört nyita a piaczra. Az első, mit megpillantott, a fa-alkotmány volt, sötét dombján egy keleti barna férfiú, veres palástba burkolva, fekete süveggel, melyen vörös toll ingadozék. Oldala mellett nyúlt fel a széles pallos, nagy keresztet képző markolatával. Az alkotmányon s e veszélyt jósló alakon túl, látszék a mindig sűrűbb csomókba elszigetelt nép s az ablakon által hallatszék azon kétes moraj, mely népcsoportozással szokott együtt járni s nem ritkán előhirnöke a lázadásnak.

Cyrill behúzta az ajtót maga után s azon aggálylyal állt meg a magas férfiú előtt, mely többnyire meglepi a szűkkeblűeket nagytekintetű férfiakkali érintésekben.

Azon kellemetlen hangon, melyet kétszer hallánk a szobából úgyszólván kisivítni, mond a fekete férfiú, a karszékben ülőhöz fordulva:

– Most lép az alkotmányra a veres palástos. – Ezután közeledék Cyrillhez, kezével a tér azon részére mutatva, hol nem régiben a polgár, a falusi úr s egy szerzetes beszélgetésüknek valánk tanúi. – Eredj – szólt, kemény tekintetet vetvén a reszkető Cyrillre – amoda, nézd jól, merre mutatok, a Szín-utcza szögletéhez, s mondd meg azon szerzetesnek ő nagysága[2] akaratját, hogy azonnal a kolostorba térjen vissza, s ma ne láttassa többé magát.

A karszékben ülő férfiú jóváhagyólag intett fejével, míg Cyrill a vett parancs teljesítése végett, rákként vonult az ajtó felé s onnan ki; emez a magas férfiúhoz fordult fejével:

– Bucella! – szólítá szép, teljes hangon, – azt hiszem, hogy a jó kolosváriak beelégedhettek az eddigi szemlével, mi ezután következik, kevesebb tanú előtt is megtörténhetik.

– Ha Nagyságod parancsolja, – válaszolt ez azon kész alázatos hódolattal, mely udvari embereknek szinte másik természetökké válik, – ezen tüstént segíthetünk, Mikola! – kiált ki az ajtón Bucella.

– Jó, – mond a másik egykedvűleg, – de megállj! vagy… igen, igen.

Bucellának szólítására, a szép fiatal Mikola áll meg a szobában, azon könnyűséggel s aggatlansággal, melyet a fiatal erő szokás által tesz sajátjává.

– Eredj – szólt a szőke férfiú parancsoló hangon, – azonnal a térre s mondd meg Nagy Péternek, ki amott az egyház körül lovagol: az utczákon doboltassa ki, hogy minden polgár térjen lakába, egy óranegyed alatt a tér s az arra nyíló ablakok üresek legyenek s a testőrökön kívül egy lelket se lássak.

– Tüstént, – felelt ez, s mélyen meghajtva magát, az ajtó felé fordult.

– Megállj! – mond az előbb szóló, – még egyet! – Eredj első parancsom teljesítése után Gesztihez a kis templomba s ha lehet, észrevétlen add ezt kezébe. – Ezzel kivevén egy tekercset kebléből, a magas férfiúnak nyújtá, ki azt azonnal a távozni készülő Mikolának adá át. – Megállj! küldj testőreim közül egyet a monostor kapuin kívül, ott áll Keresztúri a kővári hadakkal; mondd, hogy készen álljon az első parancsra a városba nyomulni. A Középkapu előtt Kornis Gáspár máramarosi csapatjai s egy része a Bocskai seregeinek áll. Ezeknek vidd meg részemről, hogy négy osztályra szakadva, foglalják el a Híd-utczát, a Magyar-, Közép- és Torda-utczákat. Csendesen álljanak, de a térre senkit se merjenek bocsátani.

Bucella csendesen hallgatott egy darabig, végre közeledett a szóló füléhez:

– Az óvár, – úgymond, – egészen üresen áll, jó volna…

– Igaz, – mond ez hirtelen, – Keresztúri küldjön ötven embert az óvári térre.

Mikola újra meghajtá magát s távozni készült.

– Még egyet, – mond Bátori, – rendeléseimet egyenkint bízd meghitt testőreim néhányaira, hogy szétnyargalván, mentül előbb teljesedjenek.

– Lesz egy kis baja Gesztinek, – jegyzé meg a fejedelem, – a rendeket együtt tartani.

– Ő jártas ember, – felelt Bucella. – Egyébiránt lesz, hiszem, annyi tapintata, a legérdekesb tárgyat indítványba hozni, s ezáltal a rendek figyelmét elfoglalni.

– Nem akarom, hogy az igazságnak e keserű, de szükséges cselekvése, foganatlan esdeklések által késleltessék. Gondolom, orvos! kedves dolgot teszek Isten előtt.

– Mikor ő szent fölsége a büntetői tisztet adta földi helyetteseinek, a fejedelmeknek kezeikbe: egyszersmind belátással is megajándékozta őket, mely szükséges a büntetés helyes alkalmazására.

– Hibázni emberi, Bucella! De ezek, kik szemben szeretetet, hűséget, hódolást színlettek, s mögöttem véres boszúra esküdtek, megérdemlik a halált. A gyávák!… azt gondolták, mindig nőtlen gyermekkel lesz dolguk. Hol van most Boldizsár bátyánknak kevélysége? A Szamosujvárról hozzám írt levele s a Kovasóczié, ama tanácscsal kész cancelláré, eléggé bizonyítják: mennyire megaláztattak. De hol késik Carigli atyánk?

– Ő, a mint famulusa, Cyrill mondá, ájtatosságát végzi ilyenkor a nagy egyházban, – felelt Bucella, – s ez nála hosszasan tart.

– A szemle, mely előttünk áll, nem is neki való; bár ő nézetimet helyben hagyja, – jegyzé meg a fejedelem.

– Az én lelkem távol van attól, nagyságos uram! – mond Bucella színlett alázatossággal, – ily fontos viszonyokba avatkozni. Szeretnék mint békeangyal fellépni s a barátság, egyezség szellemét a haragvó keblekbe lehelni; de magasb, szentebb érdek lelkesít s én az Isten legalázatosb szolgája… nem merek szent sugallásainak ellenszegülni; büntető ujját láttam akkor, midőn a pártosok elfogattak, az övét most, midőn egy részök bűnhödik s méltán bűnhödik! mert kedvesebb a pogány iga s nemtelen szolgaság előttök a szent atya áldásánál, a hatalmas Rudolf pártfogásánál s az istenfélő fejedelem akaratjánál, – utolsó szavait az olasz mély főhajtással követé.

– Sokat törődtem e terven, Bucella! – mond Bátori, kis szünet után. – A török jó szomszéd, ha fizetünk, nyugszunk; de ha ő hever, háborog a német: cselszövényei fújják az alvó szikrát hamupalástja alatt; ha pedig hozzá állunk, a török kezében vagyunk, már is koboznak tatárai határunkon, s ha Deli Markó nem állna őrt alvatlan szemekkel: a kóborló hordák hazánk veséiben dúlnának. De akármint fontolgatom a dolgot, nekem, ki az országlás nehéz terhét előbb-utóbb úgy is lerázom vállaimról, jobb hazámat keresztény fejedelem védelme alatt tartani, mint török járom alatt hagyni.

– Istenes a nagyságod szándéka, az ő felsége s a római szent atya áldása fogja azt követni. Most állandóság kell, szilárd állandóság.

– Oh, ne félj! – erősíté élénken a fejedelem, gúnynyal vegyült mosolylyal. – Ismerem én azon jó atyafit, Boldizsárt, ki minden hizelgései mellett örömest ülne székembe; ismerem a tanácsurakat, kik Szamosujvárra érkeztemkor kétszín hódolattal járultak előmbe, s kik addig nem látott fénynyel s pompával kisértek Szamosfalváról idáig; de az nap estve még egybegyűltek Kendi Gábornál, halált esküve fejemre.

Míg a fejedelem s Bucella így beszélgetnek, a kék őrsereg csapatokban gyűlönge hol gyalog, hol lóháton: s a dob egyhangú robaja tudatá minden utczában a fejedelmi parancsot.

A nép nagy sokaságra gyűlt a téren, kevés hézag volt már látható s a csoportozat komoly meglepetést árult el; – a mindig hangosb zaj s moraj fenyegető alakot kezde magára ölteni; heves kézmozdulatok valának kivehetők; a fa-alkotmányhoz közelebb-közelebb tódula a sokaság; csak egy merész vezető kellett, hogy a zsivaj tetté alakuljon.

«Szét az alkotmánynyal!» «Tépjétek össze a hóhért!» «Menjünk a Rása-háznak! ott Zsigmond Cariglinél!» Ilyenek hallatszának itt-ott; bár még a fejedelem fülihez nem juthattak.

Épen jókor éré e veszélyes mozgásban hullámzókat a fejedelmi parancs, melyet a csoportozó őrsereg, heves közbemunkálata által, sürgetőbbé tett. Előbb részenkint, utóbb nagy tömegekben kezdett a nép oszolni s egy negyedóra mulva a tér tisztán s néptelen állott. A magas fekete alkotmány látszott egyedül, s rajta a verespalástos, vért fagylaló nyugalomban. Körüle a testőrsereg tágas négyszeget képezett, melyben föl és le lovaglának a csapatok nagyjai, meg-megállva, vagy rendet parancsolva kinyújtott buzogányaikkal.

Közel a Rása-házhoz, egy sötét épületnek ősz kapujából jövének ki néhány barna, bő zekékbe öltözött csatlósok; fejeiken magas, fekete, tekert csákókkal; kezeikben széles élű, hosszú kopjákkal. Közöttük lépdelt csendesen, leeresztett fővel egy magas, erős férfiú, hosszú ősz szakállal; testét hófehér ing födé térdig; szárain meggyszín, gazdagul aranynyal terhelt nadrág volt, kezein s lábain nehéz békók csörgettek.

– Ez Kendi Sándor! – mond egy a testőrök közül, – hogy kell a tisztes öregnek így elveszni!

– Nyugtalan, heves öreg, – szólt a másik, – egyébiránt, nekünk mi gondunk rá!

Néma csend fogá el az őrcsapatot.

A fejedelem egykedvűleg nyúlt el a tágas karszékben.

– Bucella! – mond, egy fügét fölvéve a fatálból, – a fügék rosszak, mint az emberek; rosszak, mert ép, virító külsejök fűszeres illatot lehelnek; de belül rothadásnak indultak.

– Az öreg, büszke Kendi lép föl az alkotmányra, – suttogá Bucella, a térre tekintve, s nem ügyelve a fejedelem megjegyzésére, minő kevélyen tekint szét, mintha sajnálná, hogy ily kevés nézője van hős halálának. Ő sem kohol több tervet fejedelme vesztére, kit atyaként tanácsolni, vezérleni kelle, nem gonosz czimboraságba elegyedni vesztére.

– Két jó füge sincs, – szólt a fejedelem – Carigli atyánk tálában. Látszik, hogy magas falakról visszavert napsugárok érlelték boszujokban, nem a szép Olaszhon gyöngéd szelletei. Oh Bucella! mikor visz sorsom oda valahára e sok zürzavarból!

– Nincs többé! – mond Bucella, egészen elfoglalva az irtózatos szemlével – most mutatja fejét körül a vesztés embere.

– Hirtelen bánt vele, – jegyzé meg a fejedelem, arra nézve egygyel azon tekintetek közül, melyek borzadást s irtózást idéznek elő, durva, kielégített boszúnak villámit szórván.

– Nehéz a fejedelmi tiszt! – szólt Bucella, szemét hunyorítva erőltetett bánattal, – de égből szállt; s adja a seregek ura, hogy Nagyságod soká viselhesse még, az Istennek s anyaszentegyháznak díszére!

– Csak az erdélyiek is ezt óhajtsák! – viszonzá a fejedelem, dörzsölve homlokát, melyen sötét komolyság kezde szétvonulni.

– A czél szentsége igazolja a keserű útat annak elérésére, uram fejedelem! e vallás nemtője jóváhagyólag int Nagyságodnak. – Ha ez a párt elenyészett, akkor a jég meg van törve s több ellenkezéstől nem tarthatunk.

– Kit hoznak most? – kérdé Bátori, lopva tekintvén a fa-alkotmányra.

– Literati Györgyöt. A tudós úr nem oly bátran megy a hágcsókra, mint az előbbi,… ketten vezetik.

Egy-két percz mulva növekedő moraj hallatszék az ablakon be. Boszúság s harag vonult szét az ősz testőrök marczona képein, neme azon borzasztó komoly haragnak, mely oly fenyegető.

– Mi történt? – kiált fölegyenesedve a fejedelem, lángba borult arczczal, – tulajdon testőreim hangja ez?

– Második csapásra esett el Literati, – felel Bucella, minden felindulás nélkül, – oly eset, mely kedvetlen, de nem első s utolsó sem leend!

– Ha végzi munkáját a hóhér, – mond a fejedelem indulatosan – Szamosujvárra vele! Nem szeretem a kínzást… Szágfi! – kiált mennydörgő hangon.

Szágfi belépett.

– Kornis Gáspár jőjjön tüstént!

– Az most lovagol a rendek közt, – szólt Bucella gúnymosolylyal, melyet a fejedelemnek sajátságos jószívűsége idézett veszélyjósló arczára, ha jól vehetem ki, – folytatá közelebb lépve az ablakhoz s összehúzva szemeit, mint ki röviden lát – mellette jő Keresztúri.

– A moraj szűnik, – szól a fejedelem, – maradhatsz Szágfi! No, – folytatá, arczát megcsipkedvén két ujjal Szágfinak – mit csinálnak a szép hölgyek Kolosvártt, hányat ismersz már?

– Keveset s csak az ablakból, nagyságos uram! – felelt az apród, majdnem reszketve, mint a ki ezen irtózatos pillanatban ily kérdést nem várt.

– Úgy kötél-hágcsóról gondolkozzál, fiú! – mond, vállára téve kezét Bátori – vagy lantról hogy ők jőjjenek le. Kiléphetsz Szágfi!

Szágfi eltávozott.

– A csend egészen helyreállott, – mond Bucella, – amott Bocskai lovagol a Torda-utcza felől.

– Kit vezetnek elő?

– Kendi Gábort, – felelt a kérdett.

– Nem mondottam-e, hogy ő utoljára maradjon?

– Már hadd menjen a többi után, – válaszolt Bucella, – elébb vagy utóbb… mit sem tesz.

– Jó! – mond a fejedelem, – Forrót s Iffiut a tömlöczben végeztetem ki.

– Félre, nyomorult! – hangzott a térről a szobába.

– Ki ez újra? – kérdé a fejedelem, kezére nehezkedve emelvén fel magát félig üléséből, szikrázó szemekkel.

– Kendi, mint látom, nem engedi szemét bekötni.

– A makacs! – mond Bátori, visszaereszkedve karszékébe.

– Félre, mondom! – hallatszott újra, – nehogy kettőnk közül te lásd előbb a túlvilág kapuját!

Zúgás terjedt a testőrök között:

– Nem kell bántani! ne kössék be szemeit, ha nem akarja.

Kendi rémítő nyugalommal állt a bakó mellett a magas alkotmányon. Minekelőtte letérdelne a végcsapást kötetlen szemekkel fogadni, a Rása-ház felé fordult:

– Gyermek-fejedelem! nem vagy távol ide, gyanítom, – kiált ismeretes, átható hangjával, – szálljon minden csepp ártatlanul kiontott vér reád s maradékidra, zsarnok kölyök, hetedíziglen.

Bátori szemére tapasztá kezeit, arcza vonaglott, boszú s harag dühe lobogott szemében, inte kezével.

– Végezz, hóhér! – sivított ki a Rása-házból a Bucella veszély-jósló hangja.

Egy-két percz mulva körülkerült, üstökön tartva, a Kendi testetlen feje.

Nemsokára megnyíltak az ég csatornái, heves zápor ömlött az alkotmányra, s a kivégzettek vérét mosta le. Ezt akkoridőben Kolosvártt ártatlanságuk jeléül vették.

FOGADÁS KÖVETKEZMÉNYEI.

Szavamnak embere valék.

_Kind_.

Előbb láttuk Abafit a Mikola-ház erkélyénél ellovagolni. Margit ráismert azonnal, de igen kevesen mások Kolosvártt. Nehéz is lett volna ez annak, ki őt ezelőtt egy évvel látta; a hosszú, száraz, elkényszeredett arcz, lélek, szín s kifejezés nélkül, szép tojásdad gömbölyűséget váltott; a redőkbe vonult sápadt homlok redőtlen simává domborodott; a fésületlen összecsapzott haj fényes barna csigákban olvadt le vállain, s szemeinek veszélyes tüzök, vérmes karikáik eltűntek, s a szép, sötét, hosszú szálaktól fedett, tűzzel és lélekkel teljes szem parancsolni s hódítni látszék egyszerre. Kiegyenesedve férfias, hajlékony, kecscsel teljes termete, széles vállai, tartós erőre, karcsú dereka hajlékony ügyességre, kis kezei s lábai nemesb fajra mutatának. Így, mint most látjuk, nem volt szebb férfiú nálánál Erdélyben. Végigléptetvén az utczán, senki sem mehetett el mellette, többszöri visszatekintés nélkül.

Feljebb volt említve Abafinak egykor tett nyilatkozása, hogy három holdig mindentől elvonja magát, mi máskor szenvedélye volt. A mostani megjelenése előtt hősünknek Kolosvártt, fél évvel telt el a három hold, s a megromlott aljas Abafi – szavának embere volt.

Mi birta őt ennyi öntagadásra, nehéz érteni; azonban lélektani szempontból kiindulva, mégis megmagyarázható. Láttuk gondolatinak menetelét, s hogy neki estek, körülmények által történetesen tévén jót, már fogalma volt tett következményei közti különbségről. Ő akkor tájban, mikor e nemét a fogadásnak vagy inkább nyilatkozásnak tevé, semmi sem volt kevésbbé talán, mint nemes büszke; s így szinte bizonyosan állíthatjuk, hogy nem a nemes büszkeség sugallása, nem annak megmutatási vágya, hogy lelke erősebb szenvedélyeinél, birta őt ily szilárd ellenszegülésre maga ellen. Könnyen meglehet s valószínű, hogy durva dacz egy őt megszégyenítni akarót megczáfolni, ösztönözte őt kifakadásra, melynek egész terjedelmét maga sem gondolta meg; de ki levén már mondva a fogadás, egy neme azon álszégyennek, mely ha alacsony tett kivitelét igérte volna is, őt a fogadás megnyerésére szintúgy unszolná, erősíté s edzé szándékát.

Nem kis feladat volt ez oly embernek, ki nem írt, nem olvasott; gazdaságát ugarban hagyta, kinek elmés beszélgetés, barátságos közlés – élvezet nem valának, sőt ki a szó nemesb értelmében szeretni sem tudott.

Az első hét unalom közt tölt el. Nem egyszer kiálta valamelyik apródjának bor s kanták után. A kantát előhozták, olykor ajkával érinté karimáját; de eszébe jutott elvont gúnykifejezése azon arcznak, mely őt boros kantának, szivattyúnak nevezte s távol vetette el magától a teli edényt, hogy a padlón végig folyt annak tartalma. Az estéket, az átásított ment-jött nap után, az udvari pappal tölté el, vagy cselédeivel pörlekedve. Minden unalmára volt s óriási erővel vonák szenvedélyei a szokott helyekre s a szokott kedvtöltésekhez; de óriási erő volt e durva tőkében s nemes anyag, ha Isten és körülmény engedi, nagyra idomulandó egykor! s ezen őserő segíté őt, adott szavát szigorú szilárdsággal a legapróbb részletekig megtartani.

Néhány nap mulva Abafiban némi változás volt észrevehető. Jobban aludt, a sok éjszakázástól s a rendetlen élettől elgyengült test észrevehetőleg épült, a rég elmulasztott álom után. Ő egy nemét kezdé érezni azon könnyedségnek és vidámságnak, mely többnyire a rendes életet követi. Derültebben ébredt föl, nem tetszék élte oly unalmasnak; szinte meg volt lepetve azon tapasztalás által, hogy így élve boldogabb, vidámabb, erősebb. Ezen önkénytelen s a testi nedvek egyensúlyba jövetele által előidézett jólétnek más boldogítóbb, de szintoly természetes következése is volt. Cselédjei, kik eddig benne csak a házsártos, zsémbelődő, mámoros parancsnokot ismerték, nem viseltetének hozzá azon szívességgel, melylyel kegyes, gyöngéd, s engedékeny úr szokott szolgáltatni. Most többszöri jókedvét láták uroknak, mintegy újra születtek, kétszeres örömmel s készséggel teljesíték parancsait; meg volt cselekvésökben s alkalmaztatásokban iránta az a kiváló valami, a mit durva úr cselédjeiben hiába keresnénk.

Kezde Abafi, egészsége helyreállván, kedvet kapni munkásságra. Fogadása tiltá a lovaglást, vadászatot, s így azon egy-két nemesb szenvedelmet is, mely éltének mámortalan hézagait pótlák ki azelőtt. Az idő üres és hosszú kezdett lenni az épülő, erőteljes ifjúnak. Gazdasága után látott, előre bizonyosan csak unalomból s jobb híján, később némi növekedő ingerből, melyet nem tudott magának megmagyarázni; de melynek gyökerére a gondolkozó könnyen rátalál. A siker s halkkal szenvedélylyé váló kedvelése a mezei foglalatosságnak okozá ezt. Két hold mulva a vidékben kiméléssel kezdték az egykor megvetéssel vagy szánakozással kisért nevet emlegetni. Még el nem tölt a három hold s voltak, kik őt tisztelettel nevezték. Ki e változást, vagy inkább nemesülését kedélyének figyelmes szemmel kisérte, nem tagadhatá meg tőle nemét az önkénytelen becsülésnek.

Szerencséjére Abafinak, – mert mi sokszor vezetnek körülmények az életben! – udvari lelkésze világos fejű, helyes nézetű férfiú volt, sok észszel s tudománynyal. Ennek ily éleslátását nem kerülheté el az út, melyen hősünk haladott. Ő szerette az ifjút, kit sokszor horda ölében egykor, – valami atyai volt ezen indulatban; adott szavának megtartására ő biztatá leginkább, tudta oly móddal e szép, férfias elhatározást kiemelni, mely Abafinak hizelkedett. Egyetlennek nevezé a maga nemében, s sokszor állítá: ő az a férfiú, kitől minden nagy, szép és nemes kitelik; mert sok lelki erő van benne, csak akarnia kell. Ő figyelmezteté később jó kinézésére, újuló erejére s több következményeire a rendes életnek. – Olivér szerette az öreg szerzetest; előbb ezen indulat durva lelkében csak belérzeti, állati ragaszkodás volt megszokott lényhez, kinek híja terhelő lett volna, mint sokszor vagyunk egy öreg házi arczczal, melyet tíz-húsz évig látunk körülünk, s mely ha távol van, valaminek hijával érezzük magunkat. Sokszor hű eb vagy megszokott madárka s az udvaron árnyat szétömlesztő agg tölgy, hasonló hatást gyakorolnak. De e szokásos szeretet halkkal becsüléssé nemesült, kezdé előbb megszenvedni, később ízlelni, végre óhajtani a tiszteletreméltó férfiú társaságát; s ha néha a tudományos lelkész figyelmezteté őt arra, hogy Erdély nagyjai fegyverrel ellenség előtt, észszel-szóval a zöld asztal körül szolgálják honukat: bizonyos rejtett vágy keletkezett keblében, mely mindig erősebb, tisztább s nemesb alakban tűnt fel, honáért is tehetni valamit. Ily nemesedési fokon volt jelenben, midőn Kolosvárra érkezett.

Darab idő óta egy bájos fiúcska volt az Abafi udvarában, udvari lelkészének felügyelete alatt. Senki sem tudá, kié a gyermek; de a ki látta, védhetlen vonzalmat érzett iránta; Olivér szerfelett kedvelte s annak hév ragaszkodása érzéseinek higgasztására nagy befolyású volt. Ki legyen a fiú? gyaníthatjuk.

Már czíme a könyvnek tudatja, hogy szerzőjének nem czélja Erdély történeteinek részleteit megismertetni; azonban elkerülhetetlen azokról rövid, összevont említést tenni, mint a mely a jelen történettel sokoldalú összefüggésben van s némileg mérleg hősünk cselekvéseinek s viszonyainak megitélésökre.

Bátori Zsigmond visszakerülvén Kővárról, hol kevés ideig tartózkodott s azt gyaníttatá, hogy a fejedelemségről örökre mondott le, egyelőre mindenkihez a legnagyobb szívességet színlelé; de egyszerre megváltozott. Régen féltékeny aggodalommal nézte ő Bátori Boldizsárnak naponkint növekedő befolyását, melyet hadi gyakorlottságának, nagy műveltségének köszönhetett. Boldizsár deli, lélek s erőteljes férfiú volt, nagy gonddal neveltetve Bátori Istvántól, s ki fiatal korában beutazta Dán-, Norvég-, Angol-, Franczia- s Spanyolországot. – A fejedelem vagy valóban hitte, hogy élete ellen törekszik bátyja, vagy legalább félelmes vágytársat gyanított benne. Ennek következésében huszonnyolczadik augusztusban 1594. egy vasárnap délelőtt, némely oklevelek közlésének ürügye alatt a rendekkel, azokat magához gyűjté; s míg az urak az irományok olvasásával foglalatoskodtak: Király Albert s Fekete János a terembe léptek, kiket a fejedelem nevében foglyoknak nyilatkoztattak. Ezek voltak: Kendi Sándor és Ferencz, Iffiú János, mostoha atyja Bátori István, Boldizsár és Andrásnak, mint férje Mailáth Margitnak, az idősb Bátori András özvegyének; Kovasóczi Farkas, Kendi Gábor, Forró, Bornemisza s Gerendi János, Lónyai Albert, Cseszeliczki Boldizsár, Szalánczi és Literati György. – Bátori Boldizsár és Kovasóczi kevéssel azután Szamosujvárra küldettek; azon urak pedig, kiknek kegyetlen s törvénytelen kivégeztetésüknek tanui valánk, harminczadik augusztusban Kolosvártt veszték életöket; bár a fejedelem egyelőre Siger János és Huet Albert – a rendektől hozzá küldött követeknek megigérte, hogy velök törvény útján kívül semmi sem fog történni. – Azon nap, melyen a kolosvári téren a fa-alkotmány már hajnalban felállíttatott, még senki bizonyost a fejedelem szándékáról nem tudott. A nép, mint minden váratlan esetben, a térre gyűlöngött, ki egyet, ki mást gondolt. Azon néma gond sülyedt a lakosok elméjére, mely az embert ellenállhatlan nagy történetekkor szokta meglepni; hogy többen ki fognak végeztetni, gyanítá mindenki. S mivel épen azon tájban nevezetes havasalföldi rablók ültek fogva Kolosvártt, része a lakosoknak azoknak halálát jóslá.

De térjünk Abafihoz, benne sok bátorság volt; gyakori vadászatok, melyek abban az időben nem egyszeri életveszélylyel párosultak, lélekjelenlétét idézték elő, s azon nemét az önérzetnek s önbizodalomnak fejték ki, mely a bátorságot edzi és neveli.

Első zsenge fiatal évei őt épen romlottsága miatt helyzék durva aljas körökbe, hol megtámadásoknak, pór-bántalmaknak, gúnynak volt kitéve, s ezekre hirtelen kelle néha felelni vagy szóval vagy tettel; adós ritkán maradt az ily viszontorlással, s ez egyelőre benne gyengétlen, heves feleletre készséget fejtett ki.

Lassankint ezen aljas körökben sajátjává tett készség, minden gúnyt, a kikelést maga ellen visszaidézni, – elméjét elkészíté azon nemesb készségre is, mely a helytelen bántalmat méltósággal veri hátra; a feleletek neme nem nyert gyöngédséget mindjárt, csak elméje készséget, s így természetesen, mikor gondolkozása szebb irányt vőn, ez is nemesedni, higgadni kezdett. Abafi halkkal észrevette magában, hogy ő nemesebb tárgyakhoz is bír azon feleleti s észrevételi készséggel, melyet azelőtt durva tréfák visszatorlására használt csak.