Part 3

Az egyik e három férfiú közül kétségen kívül kolosvári tehetős polgár volt. Térdig érő világos szürke mentéje, fekete báránybőr prémmel s fekete készülettel, övig volt alacsony, széles termetéhez gombolva; neme a csákósüvegnek, hátul kacsa-fark gyanánt beletűzött strucztollal, s fokosnemű bot kezében. Arcza egy vala azon ép, egészséges, holdvilág-képek közül, melyek kényelmes életre mutatnak; orrán s állának jobb részén a piruló réznek jelenségei mutatkoznak, de vonásainak kifejezése józan itélőtehetségre mutatott.

A másik tisztes szerzetes volt, avult barna daróczban, hátul lecsüngő csuklyával, kötéllel körülövedzett derékkal, melyből hosszú olvasó csüngött. A harmadik végre ép fiatal ember, vörös magas süveggel, keskeny vidraprémmel, mely lekonyult fején. Világoskék mente volt rajta nyitva, alatta ujjatlan hasonló színű dolmány s nadrág, melyre majdnem térdig érő karmazsin-csizma vala húzva. Az egész alak, s a naptól barnult szép férfiú-arcz, munkabíró falusi úrra mutatott.

Mind a háromnak képén komolyság volt elöntve, bánatos kétkedő komolyság. Néha pillantának a tér tulsó részén emelt faalkotmányra, mely fekete szövettel bevonva, s Bátori Zsigmond úgynevezett kék testőreitől körülbámulva s lézengve, síri egyszerűségben nyúlt fel a hullámzó néptömeg fölött.

Hogy e festői csomókba szigetelt néptömegről s az egész jelenet sajátságairól fogalmunk legyen: képzeljünk egy magas négyszögű alkotmányt feketén bevonva, mely a térnek a Közép-utcza felőli oldalához közelebb esik mint közepéhez. Az alkotmány körül magas termetű férfiak kék dolmányban s nadrágban, rezes kardokkal oldalaikon állottak hézagonkint, a közeledni törekvő népet tartóztatva; fejeiken úgynevezett csatlós fekete süveg nyugvék, hosszan nyuló kéken bélelt szárnynyal, kezeikben nehéz fegyvereket tartottak, melyek közül többnek csak gyujtó lyuka volt, minden készület nélkül s kanóczczal sült el.

Miként az egyes lakosoknak, úgy a századokkal ezelőtti népcsoportozatoknak is, a mostanitól lényegesen különböző tekintetük volt.

A mostaniaknak általános színe sötét, ezt a kalapok s divatosb sötét színek okozzák. A ruházat maga karcsít, testhez szorul s a jelen nép együttvéve némi könnyűséggel bír, tán azon méltóság s komoly szellem rovására, mely őt hajdan nemzeti öltözetében, kiáltóbb színeivel s keletiebb bőségével ruháinak jelelé.

A régiekben e könnyűség vagy élénkség inkább az arcz kifejezésében s az általános szellemben mutatkozott, mely azon s abból lehele. A vonások jelöltebbek voltak. Nem látszék az arczon a kényesztés gyöngédsége, mely azt jelenben talán szebbé teszi, de bizonyosan nem oly érdekessé, mint hajdan volt.

Bár századokon keresztül a nép, főként csoportozásaiban, ugyanaz marad, mégis a jelen történet korában feltünt rajta az, mit jobban nem tudok kifejezni, mintha három századdal fiatalabb létének nevezem.

Az alkotmány körül, sűrűn ömledező, a jövők-menők által mindig újuló s változó népgyűrű alakult, körülhintve az oda egyenkint sietők ritkább karimájától. E gyűrűn túl csomókban állt a nép. Egyike ezeknek hosszasan vonult el a nagy gót egyház mellett; kisebbek, itt-ott a házak alatt. A tágas utczákból folyton-folyva a térre szivárgó sokaság több patakot képeze, mely az alkotmány körüli sűrű néptömegbe mint tágas tóba enyészett el, mindig dagasztva, szélesítve annak terjedelmét.

Ezen élénk képet az akkori különös kinézésű sötét vagy tarka színekre mázolt házak keríték körül, milyeneket még most is láthatni a téren, a Magyar-, Híd- és Szín-utczában néhol.

Minden ablak rakva volt nézőkkel; körültekintve a szem, több hölgyet, mint férfiút látott, többnyire bámuló kifejezéssel, csak itt-ott tünt fel azon könnyelmű egykedvűség, melyet váratlan esetek meg nem rezzentenek; vagy a szívetlen ujságvágy, mely nemét a borzasztó kedvtöltésnek találja a legiszonyúbb szemlében.

– Minő egészen más tekintete van e térnek most! – mond bús hangon a polgári ember a szerzeteshez fordulva, – mint 1571-ben, midőn. Bátori István lovagla végig! A középkapú felől jöve itt keresztül, mint erdélyi fejedelem, a nép ittas öröme s szenvedélyes fölhevülése közt.

– Vagy 1576-ban, – szólt a szerzetes, – mikor a lengyel követeket fogadta Bátori s köztök az egykor oly szép Bátori Gizellát láttuk, az ősz Zamoiszki nejét, kik lengyel királylyá választatását hozák hírül

– Van az akkori jelenetnek némi hasonlatossága a mostanival, – mond a falusi úr nyers hangjával közbeszólva. – Mint most, úgy akkor is némi komolyság ült a kolosváriak arczán. Tudja-e még atyaságod, – folytatá a szerzeteshez fordulva, – azon féltékeny rezzentség nemét, mely akkor az erdélyieket elfoglalá? Olyan volt ez, mint midőn egy szíves gazda mindennapi vendégét nagyobb úrhoz tudja hivottnak s neme az irígységnek lepi meg. Sokan Bátori Istvánnak rossz néven vették azon egykedvűségét, egy kis örömsugártól körülfényelve, mely fölemeltetésekor látszék rajta.

– Furcsa! – jegyzé meg fejcsóválva az öreg polgár, – hogy a nép többsége oly kevéssé képes a szív belső mozdulatairól itélni. Én, elhiheti kegyed, a fájdalom könyeit láttam Bátorinak szép nagy fekete szemeiben csillogni.

– Emlékeznek-e kegyetek, – mond, kék kendőjét ujja alól kihúzva s a port törölve képéről a szerzetes, – arra a mondására az akkor alig tíz évű Bátori Zsigmondnak, hogy ő mint erdélyi fejedelem, hazáját három koronáért sem hagyná oda?

– Igen, igen! – felel a polgári ember, különös arczkifejezéssel, mintha e mondás emlékezete visszás benyomást okozna benne s ellentételben lenne azzal, a mi később történt, – a kis Zsigmondnak e nyilatkozása akkor szájról-szájra ment s szép előérzettel kecsegteté kebleinket, de nem is ok nélkül, – tevé hozzá gúnyredőkbe szedve ajkait.

– Csendesen, urak! – suttogott a szerzetes, – a falaknak is füleik vannak itt; kilenczvenharmadikban, mikor a kancsal Bucella Lengyelországban járt, az özvegy koronát újra Bátori főre keríteni: eszembe jutott nekem is a kis Zsiga mondása, – hej! akkor még nem volt Zsigmond. De a korona helyett Gyulafi Istók, a harminczezer forintot, melyet István király hagyott végrendeletében Zsigmondnak, sem hozhatá el egészen.

– A jó fejedelem szereti a változást, – mond a polgár, – tavalig törökök valánk, akkor, tudják kegyetek, csikorgó télben jött ide Bátori András, a bibornok Cumuleussal, kit a kolosvári nép erővel Komlósinak bérmált; s a török hold helyett Rudolf ajánlataira kezdénk hajlani.

A szerzetes gondolkodni látszaték.

– Mióta a fejedelem haza jött Kővárról, valami veszélyjósló lebeg egész lénye körül. A minapi elfogatások, a mai készületek eléggé bizonyítják, hogy önállásúbb kiván lenni s nem szenved tanácsadót maga körül.

– Mégis, – szólt a polgári ember, – inkább kellene érett férfiak javaslatát, mint éretlen szenvedélyek sugallását követnie.

– Nincs egy is jelen tettei közül! – kiált fel a falusi úr jóslóilag, – melyet meg ne bánna; ismerem mint magam fiát!

– Soha, mondják, nem tesz úgy csekélységekben is rendelést, – szólt a polgár keserű mosolylyal, – hogy meg ne változtassa. Az udvariak e habozást ismervén, első rendelését ritkán teljesítik.

– Bár, – kiált fel kitörő haraggal a szerzetes, – veszett volna Kőváron! Boldizsárnak szíve nem jobb az övénél, de legalább férfiú s tud akarni.

HÁROM HÖLGY.

Mi rezzent úgy titeket?

_Rousseau_.

A nagy térnek azon részén, mely a Torda-utczától balra a Közép-utcza felé nyulik, jelenben a faalkotmánytól jobbra esik, a többi házak közt kitünik egy, közel a Közép-utcza elejét képező városházához, széles kiálló erkélyével. Ablakai e gót mívű erkélynek, mely a magas, hegyes boltozatú kapú fölött vonult el, nyitva álltak s három igen szép hölgyet láttatának. Az első érdekes gyermekképű leányka, alig az asszonyiság előestéjén, az erkély párkányára könyöklött. Úgy látszott, hogy a körüle történőkre nem sokat ügyel; haja művészi tekercsbe gyűrűdzék feje fölött, melybe néhány bogláros tű volt tűzve; a tekercs elejét gyöngyökből fűzött párta keríté körül. Ez Csáki Gizella volt, árva hölgy, gazdag házból. E gyermeki alak mellett magas, karcsú, halvány nő állt, leírhatlan kellemű arczczal. Egy vala ez azon hajdani jelentő képek közül, melyeket régi köveken s pénzeken látunk még, s melyek szinte eltüntek az élők köréből. Dús sötét hajzat, keskeny sima homlok, kiálló hajlott orr, teljes ajkak, gömbölyű állacska s a szemek nagyok, lángolók, sötétek.

A szép nőnek piros bársony folyt végig tagjain festői redőkben s fején finom csipkékből lehelt főkötő nyugvék, melynek éléből aranynyal hímzett fátyol szaladt végig termetén, festői árnyazatát képezve a jelentő alaknak.

Ilyen vala Mikola Margit, Gyulafiné! Ki egyszer látta, sohasem feledé el e lelket s fajt mutató hölgyet. Neme azon érdeknek, melyet ezen arcz előidézett, nem volt oly érzelgő, milyet közönségesen igéző külső bájol el. Tisztelet, vonzódás, féltékeny tartózkodással vegyülve, olvadának össze a meglepő hatásra, melyet Margit teremte elő mindenütt, a hol megjelent.

A harmadik végre, egy teljes, kerek arczú hölgy, inkább kisded, mint nagy. A szűz egészség hajnala, mely e vidám jósággal teljes arczon veszteglett, a szelid mosoly ajkai körül, a hófehér karok, e szépnél szebb gödrös kezecskék s az egész tömött, mégis csinos termet, e bájos alaknak látásakor vágyakkal s gerjekkel tölté be a keblet. Ez Zsombori Judit volt, a Mikola-háznak közel rokona s jelenben látogatóul Margitnál.

– Ki az a szép lovag, ki a Közép-utcza felől léptet csendesen felénk? – szólt Gizella, fölemelve magát s hátra hajtva fejét Judithoz.

– Nem ismerem, – felelt a kérdett egykedvűleg, kék válla gyöngyfüzérével enyelegve.

– Abafi Olivér, – szólt azon mély ezüst hangon Margit, mely oly ritka s szinte közép a fiatal férfiú s az érett asszonyi hang között.

– Olivér? – kiált föl Judit, rábámulva, – lehetetlen.

– Miért? – kérdé Margit, reá függesztve azon szempárt, melynek ha egyikét lehellené festő elefánt-agyarra, kiki ráismerne Mikola Margitra.

– Olivér? – kétkedett Judit, – az az Olivér? ki,… de nem, nem!

– Igen, mondom, – erősíté sajátságos hangnyomattal Margit, – ezer közül kiismerném.

– Nem vitatkozom veled, Margit! de ha ő, úgy nagyot változott. Midőn utoljára láttam itt Kolosvártt, inkább csatlóshoz, mint Abafi-ivadékhoz hasonlított s hogy nézett ki! Egek, minő különbség!

– Külsőleg talán! de a lélek, mely annyira tévedt, mint az övé, nehezen változik, – jegyzé meg Margit, mély sóhajt fojtva magába, melynek eltitkolása rózsákkal önté el halvány arczát.

– Ha valóban ő az? de igen, igen! – mond Judit rejthetlen meglepetéssel, – már itt van közel! ő az! minden vonás az övé… A pongyola szennyes öltözet eltünt, a halvány arcz teljesebb; a durva pór gőgöt, a nemtelen tartást nemes büszkeség szelleme s úri mozdulatok válták fel. S mégis ő az! Nézd e szemjárást! minő vad, mondhatni kegyetlen tekintete… összeszorított ajkai szenvedélyre mutatnak, mégis minő érdekteljes ember ez az Olivér! mennyi férfiasság, mennyi erő!

– Eszembe jut önkénytelen, – szólt közbe Margit, – a mit atyám oly sokszor mond Olivérről: «Meglássátok, ebből még ember lesz!»

– S miből gyanítja ezt az öreg úr? – kérdé Gizella

– Sok erő van benne, szokja mondani, – felel Margit, – tud akarni, s ki ezt tudja, abban reménylek mindig.

– Különösek vagyunk mi hölgyek, – jegyzé meg Judit fájdalmas mosolylyal ajkai körül, – mi a rosszat is érdekesnek találjuk néha, miért utáljuk a hibákat oly határozottan másban? s miért érezzük szívünket önkénytelen meglepetve azon óhajtástól, hogy Olivérnek hibáit mentegessük?…

– Ah! – mond Margit, – ki áll oly fokán a tökélynek, hogy a mások hibáinak mentegetése ne szolgálna némileg önnyugtatására? Te is örömest mented-e ki az Olivér hibáit? jó szelíd angyal.

Önkénytelen szívéhez szorítá ekkor a Judit kezét, de szintoly hirtelen ereszté el, mintha megbánná.

– Oh, igen! – szólt ez, – szívemből, – s Margitra tekintett egygyel azon mély tekintetek közül, melyek oly sokat mondanak s mely láttatá, hogy ezt Judit nem czélzás nélkül mondá.

Margit kezét nyujtá újra Juditnak. Festői volt e kéznyujtás, mint minden mozdulata s mind e mellett nem keresett, hanem természetes, királynéhoz hasonlított a magas erkélyben, kinek egy kézszorítása boldogít s ki azt nem látszaték tudni, s halkan hozzá hajolva mondá Juditnak:

– Csalatkozol, ártatlan, vidám teremtés! Nem értesz engem. Ah én magamat sem értem!

Egy éles sikoltást tőn a kis Gizella s lángba borult arczára tapasztá kezeit, mint a ki hirtelen égő házat pillant meg. Szólásra nyilt szája mintegy görcstől körülfeszítve láttatá összeszorított fogait és sietve rohant a beltermekbe.

Margit és Judit kitekintének s fagylalt arczvonásokkal követék hirtelen Gizellát.

Néhány perczczel eltávozásuk után, egy semmit mondó köznapi cselédarcz bámult ki az erkélyből, meredt szemekkel nézve szét; azután az ablakokat gondosan bezárta s eltávozott.

RÁSA-HÁZ.

Külről vidám, fekete sötét belül.

_Plutarch_.

Azon oldalán a térnek, melyen az alkotmány volt felállítva, egy sajátságos külsejű házat mellőzénk el észrevétlen; részint a sok körüle tóduló emberek foglalván el figyelmünket, másrészt, mivel a tér tágasb része s a ház közt a faalkotmány maga zárta el látásunkat. E ház azonban mind különös kinézése, mind belső elrendezése, mind végre nevezetes lakója Carigli tekintetében, megérdemli a közelebb megtekintést.

Minden időben vannak emberek, kiket ízlésükben, tetteikben, sőt módjokban is némi szeszély vezérel; helyzetök, nevelésök, vagy a magokat ez által megkülönböztetni akarás okozza ezen erkölcsi balgaságot. De valamint az élet érdekes tarkasága őszinte kivánatossá teszi az irány s a nézetek néholi kisikamlását s a különczöktől, bárminő nevetségesek legyenek, némi érdeket nem lehet megtagadni; úgy ez anyagi tárgyakról is szól. Azon város, például, mely egészen szeszélyes épületek tömege lenne, bizonyosan minden helyesb ízlésű embert nevetségre bírna, de egy-két épület, mely mind alakjára, mind a rajta enyelgő szellemre nézve, úgyszólván kiválik a többi közül s a szemnek nyugvó pontot ád, nem kellemetlen.

Ilyen volt az is, melyet említénk. Birtokosa Bogner Imre, gazdag kereskedő, kinek még két háza volt Kolosvártt; ezt egyedül szeszélyének kielégítésére építette.

A lak emeletes volt, egészen új, szerfölött magas födele vörösre festve, s elül hegyes, toronyforma csúcsba végződött s annyira kinyult, hogy a legnagyobb záporban ázás veszélye nélkül lehete a ház előtt mulatni. Ezen első része a födélnek nyitva állt s igen czifra mívű fakarzat védte, melybe csak a födélen keresztül lehete jutni.

A felső emelet közepe táján két, az akkori időben szokatlan nagyságú ablak szorosan egymás mellett, szinte egygyé olvadt; csak keskeny, eleven vörösre festett oszlop választá el őket egymástól. Mellettök jobbra-balra hat-hat kisebb ablak nyilt; a felső három-három kerek, az alsók négyszögűek.

A felső emeletet, a ház alsó osztályától, egész hosszában elfolyó, keskeny zsindelyfödél választá el, mely koczkásan vörösre s fehérre volt festve. A feljebb leírt kettős ablak alatt magas, kerek boltozatú kapú mélyedett, s e mellett, jobbra-balra két ablak, czifra zöldre festett s aranyozásokkal terhelt rostélyzattal.

A kolosváriak ezen épületet Rása-háznak nevezték, vagy mivel birtokosa rása-kereskedés által juta annyi tehetségre ily házat építhetni; vagy mivel a háznak tarka, ízlésnélküli színei egymásra rakott sok színű rása-szövetre emlékeztettek. Ritka idegen ment el előtte a nélkül, hogy el ne mosolyodjék s birtokosa nevét ne tudakolná, ki nem kis elégedéssel szokta mondani, hogy házát senki sem hagyja egy tekintetre. A kolosváriak úgy megszokták, hogy szinte észre sem vették többé; mint egy különös tekintetű férfiút előre ki-ki bámul vagy nevet s kiről végre elhiteti magával, hogy rajta semmi különös nincsen.

A kapún bemenve, jobbra meredek hágcsó vezete a felső emeletbe, deszkákból összeállítva, a tartózkodókat kétfelől zöld kötelek képezék, a lépcsők durva szürke daróczczal voltak beborítva. Közepe táján e hágcsó megszakadt s jobbra kanyarodott fel egy tágas, négyszögű tornáczra, mely előszobát képezve, az udvar felől nyitva állt, védve zöld és vörös sűrű rostélyzat által, mely karzatként vonult végig rajta.

E nyilt előszobának a hágcsókkal szemközti falán két kép függött, ölnyi magasságú; az egyik Loyola Ignáczot, a másik Ribadeneirát ábrázolá egész nagyságokban. A két kép közt oszlop gyanánt állt azon régi tornácz-órák egyike, milyeket még néhol, mint a sötétebb századok emlékét, láthatni hazánkban most is. – Jobbra Ribadeneira képe alatt középnagyságú tölgyasztal mellett magas támaszú, czifra faragású fa-karszékeken ült két ifjú, előre nyujtott lábakkal, kényelmes helyzetben. Az egyik szép szőke legényke, alig tizenhét évű, egészséges kerek arczczal, eleven szemekkel, meggyszín dolmányban, kék mellényben s nadrágban keskeny aranykészülettel. A másik hasonlóul szőke, hosszas arczú s talán még fiatalabb, fekete bársony dolmányban s mellényben, vörös nadrágban, hasonlóul aranykészülettel. Előttük az asztalon alacsony, nyuszttal prémezett süvegek hevertek. Az ifjak suttogva beszélgettek egymással.

Balra ezen leírt faltól, közel a hágcsókhoz, magas, vörösre festett s felül félkerek rostélylyal ellátott, gót ízlésű ajtó állt. A mellette jobbra nyuló tölgylóczán egy szolgai alakú lény ült, barna öltözetben, egygyel azon semmit mondó kidagadt arczok közül, melyek kényelmes semmittevés s jó élés által bizonyos lanyha kifejezést nyernek. E parancsra fülelő mozgonynak nyilt, kerek szemei maga eleibe bámultak. Közel hozzá látjuk azon kék öltözetű, medvekaczagányos férfiút, kivel a Magyar-utczában találkozánk, s ki egy volt Bátori Zsigmond úgynevezett kék testőrei közül.

A testőr várakozni látszaték s komolyan nézett az ajtó felé. – Mikola! – hangzék ki a teremből egyjén azon sajátságos fél visító, fél mély hangoknak, melyeket meg kell szoknunk, hogy szünjenek fülsértők lenni.

Erre a fekete dolmányos ifjú felugorván székéről, a magas, félig nyitott ajtón keresztül a belső szobába lépett.

– Milyen hamar mozdul Mikola, – mond társa, a testőrhöz fordulva, tegnap minden megszólításra engemet küldött be maga helyett.

– Ennek okát könnyű kitalálni, – felelt a barna legény a lóczán, – ma jobb kedve van a fejedelemnek, mint tegnap.

– Jobb? – kérdé az előbb szóló, – igaz, hiszen a régi dolmány van még rajta, ilyenkor vagy igen jó kedve van, vagy sok dolga. Máskor háromszor megcseréli, míg valami délig marad rajta.

Az ajtó csikorga s a barna inte ujjával az ifjúnak, ki tüstént elhallgatott. A kinyilt ajtón Mikola jött ki, a kék testőrnek intve, ki azonnal bement.

– A vállamra vert a fejedelem, – mond Mikola, – rég nem láttam ily jó kedvében.

– Mondott-e valamit? – kérdi a másik ifjú.

– Nem sokat. Daczót parancsolá be magához s nekem mondá, hogy délután lovakat rendeljek Szamosfalvára, három hintóba. De még várok egy kissé; tudod, a fejedelem nem igen szokott első parancs mellett maradni.

– Igaz, – felelt a másik. – A minap épen úgy jártam, reggelijét kivánta s én azonnal elszaladtam parancsát teljesíteni; ő meg gondolkozott s a reggeli előtt egy lovaglást akart tenni s mivel én már elmentem, megdorgála.

– Mondám, úgy-e, Szágfi! hogy udvarnál nagy okosság tudni, mikor kelljen késni, mikor sietni?

– Haha! – felel az ifjú Szágfi, fojtott nevetéssel, – egész tanító lettél. – No, – mond tréfásan, meghajtva magát előtte, – ezután mindig kész követője leszek a kegyed tanácsának, nagy jó uram!

Azonban Daczó kijött az ajtón. – Mikola! – mond ez, – a fejedelem délután nem szekerezik ki.

– Gondolám, – felelt ez mosolyogva s jelentőleg inte Szágfinak szemeivel.

– Holnap indulunk Fehérvárra; épen most vevém ő nagyságának végparancsát lovak, társzekerek s egyebek iránt. Isten veletek! – Ezzel Daczó leléptete a hágcsókon.

A magas ajtó újra kinyilt. – Cyrille! – szólt a már egyszer hallott éles hang. – A barna ember felkelt.

Hogy világos fogalmunk lehessen a következő jelenetről, megállunk az ajtó előtt. Az előttünk nyiló szobában minden, a mit látunk, oly különös és meglepő, hogy részletesb leírást érdemel.

A nagy, tágas ajtó, egészen fekete szövettel bevont szobába vezet; szemben nyílnak az utczára azon nagy, széles, majdnem ajtónyi ablakok, melyek kívülről tekintve is, ezen épületnek olyszerű kinézést adnak, mint a milyennel például egy széles törpe ember bírna, kinek egyetlen nagy cyclopi szeme meredezne homloka közepén.

Közel az ablakhoz balra, tölgyasztal nyulik, négyszegű, kikerekített szögletekkel s félkörbe kifelé hajló, czifra faragásokkal terhelt lábakkal. Rajta egyszerű fatál s ezen zöld levelekre elrakosgatva friss fügék.

Mellette a fal felől magas hátú, barna bőrrel bevont, mély karosszéket látunk, úgy helyhezve, hogy az abban ülő kényelmesen láthat a piaczra, a nélkül, hogy őt kívülről észre lehetne venni.

E karosszékben, a mint ülve alkalmasint ki lehete venni, inkább magas, mint középszerű férfiú ült, fiatal, egészséges arczczal, kijelelt, de nem úri, nem nemes vonásokkal. Szőke haja sűrű, de rövid fürtökben simult nyakához; homloka egy volt azon kiálló homlokok közül, melyek szinte olyszerűek, mintha toldva vagy dagadva volnának. Szeme kék, nem nagy s kifejezés nélküli; orra görbe, vastag, kiálló, közép a sas- és bagolyorr közt, de inkább hasonló az utóbbihoz; szája közönséges, fogai épek. Ezen arcznak, mely együtt véve, a szó közönséges értelmében rút nem volt, kifejezése csak további vizsgálat után mutatkozék. Volt igen is e kiálló homlokon s ezeken a kék szemeken valami durvaság s kegyetlenség szelleme; volt azon fogtüntető mosolyban s a feszes tartásban elegye a hiúságnak s büszkeségnek; de figyelemmel tekintve az egészet, önkénytelen meglepetve érzé magát a vizsgáló azon meggyőződéstől, hogy az egész arczon valami habozás, valami határozatlan ingatagság mutatkozik. E fiatal, erőteljes, széles vállú férfiún violaszín bársony, térdig érő dolmány volt könyökig érő bő ujjakkal, melyek, és a nyitott dolmány alól narancsszín ujjas, rövid dolmány sárgállék ki. Mind a két öltöny terhelve gazdag ezüst hímzésekkel; a nadrág czombközepig szintúgy narancsszín s gazdagon ezüsttel hímezett vala, alább violaszín s lábát fekete topán födé. Dereka körül gazdagmívű bogláros, vert s aranyozott öv szorula.

Mellette görnyedező állásban különös alakot látunk, kinek tekintete bizonyos félelmes tartózkodást, s hogy úgy szóljak, veszélyjósló idegenkedést idéz elő. E magas, száraz férfiúnak arcza hosszas és halvány volt; fejének hátulsó részét gyéren lepék körül azon hollószín hajmaradványok, melyeknek része előre, a homlok elfödésére volt fésülve. Az igen magas homlok felső része sima, redőtlen, de alább a széles, sűrű szemöldek körül, számos redőkbe borult. Nagy, kiálló, hólyagos, szembetünőleg kancsal szemek tekintetének kisérteti kifejezést adának; szép római orra, keskeny, összeszorult finom ajkai némi gúnyszeszélyre mutatának; de egész arcza színlett ájtatosság s erőltetett nyájasság szellemétől volt körüllehelve. Felső ajkát ritka, s a száj két szögletei felé behajló bajusz födé; hegyes állán keskeny, gyér szakáll vonult körül. Öltözete fekete volt és bő, derekához fényes szíjjal leszorítva.

Szemben a tölgyasztallal egyszerű fanyoszolya volt helyezve; a rajta nyugvó szalmát borzas medvebőr födé; fejénél a széken néhány vastag kötet hevert. Azon két falnak közepén, melyek egyikének közelében az asztal, másika mellett a nyoszolya állt, két ajtó vezetett jobbra-balra a mellékszobákba, melyek jelenben zárva valának. S mivel a szobát fedő fekete szövet ezen ajtókat is borítá, csak kilincseiket lehete közelről kivenni. A szobába nyiló ajtónak jobbjára, a szegletben, magas zöld kemencze emelkedett, majdnem a gerendás tetőig; baljára pedig tölgy térdeplő állt, melynek felső keskeny párkányát magas fekete feszület, egy halálfő s a fövényóra foglalák el.

E butorozás azon szerzetesi egyszerűséget s öntagadást mutatá, mely akkoron a Loyola-szerzet szorgalmas, nagy befolyású fiait jelelé.

A VERES EMBER.

Ahol a veres ember.

_Victor Hugo_.