Part 2

Szabadultának előérzete szavakra olvadt a kisded ajkain, köszönetének ártatlan, szívig ható, egyszerű kifejezése akárkit is boldogított volna. A lovag érzett ilyes valamit, de sötéten, mint az éji homályban alakuló, szétfolyó árnyait a képzeletnek. Kérdésére képes volt a gyermek már azon rövid óranegyed alatt, melyet Alvinczig töltének, darabolt rebegő előadásban annyit tudtára adni, hogy árva, szegény özvegy tartja pénzért s anyja néha látogatja meg; hogy juhokat őrizvén tegnap, elaludt s felébredvén, nem látá a juhokat többé s vélvén, hogy az erdőbe tévedtek, keresni kezdé, így beljebb-beljebb hatva eltévedt, az éjszakát rémülve s kétségbeesés közt az erdőben töltötte s alig tuda másnap addig vergődni, hol a lovag találta.

ÖRÖM.

Miként háláljam ezt?

_Voltaire._

Akkor hagytuk el az ismeretlen nőt Alvinczen, midőn a sarkából kiemelt ajtót félrevetvén, a pitvarba lépett.

Ekkor hatá meg füleit a kapu nyikorgása; a házi eb csaholt s az est csendén keresztül dörge egy durva, de érczteljes férfiú-hang: – Itthon vagyunk-e már? ajtót nyissatok!

A nő a sötét pitvarban állt, melynek ajtaja zárva volt még, mintegy levarázsoltan a hangtól, mely inkább veszély-, mint örömjósló látszék lenni. Az öreg Timárnénak sikoltása hallatszék kívülről, azon neme a sikoltásnak, melyet asszonyokban hirtelen öröm vagy ijedtség, szóval valami váratlan szokott előidézni.

– Itt la! emeld le, öreg, a nyeregből! – mond az elébb hallott férfiú-hang. Alkalmasint gyaníthatjuk már, kié a hang s ki a leemelt. Valóban az a lovag, kit a fehérvári úton találtunk, hozta magával a lelt gyermeket, ki nem más volt, mint Zsiga. Azon örömkiömlést, mely itt egyszerre minden arczot úgyszólván felbuktatott, csak képzelni lehet; ez kinek-kinek véralkata szerint, kiözönlésének hevében vagy lanyhaságában, egészen egy természetű volt az azt megelőző bánat, fájdalom, kétségbeesés és unalom hullámzásaival.

A nő szenvedélyes mindenben, az volt örömében is; a lovagot szívéhez szorította, a mit az, szokott egykedvűséggel eleinte, azután a tűz világánál a meg nem vetendő hálaadót jobban szemügyre vévén, durva szívességgel fogadott. Sírt, nevetett a nő, őrültnek vélné, ki most látja először. Az öreg, bár hibásnak hiheté is magát, megjövén a gyermek, némi bántódást színlett s bocsánatkéréseivel fukarabb lőn; mint oly sokszor történik, hogy a hölgyek szándékos hibáikat is mentve hiszik történetes orvoslás által; itt pedig az öreget szándékos bűn nem terhelé.

Legszívrehatóbb a kis Zsigának színletlen égi öröme volt. A gyermek szinte angyallá szépült, így az öröm bíborától körül hajnallott arczczal; s bár anyjának karjai közé futott s ismét futott, bár két kis kezét örömtől részegülten s szótlan nyujtá az öregnek: mégis azon elragadtatás s a hév, melylyel a durva lovagon függöttek szemei, tolmácsai forró hálájának, felülmult mindent. Ezt látni kellett; toll nincs, mely leírhatná. Vegyük ezekhez a lovagnak feszes tartását s azon kapkodás nemét, mely a neveletlent oly helyzetekben szokta önkénytelen meglepni, melyek újak előtte, s bizonyos elegyéket arczvonásaiban a megelégedés, az unalom s azon óhajtás közt, bár mindennek vége lenne már; akkor bírjuk azon színeket, melyekkel ezen érdekes rajzot bevégezhetjük.

A fiatal nő ölében tartá fiát, simogatta homlokát, könnyeivel áztatá sebeit s megigazítván az ágyat, abba helyezé gyöngéd gonddal. Nemsokára be voltak kötve sebei s tálacskában forró leves párolga számára. Minő irtózatos haragjában s szenvedélyes örömében: oly bájjal teljes, nyájas s egészen női volt anyai foglalatosságában: szeme részegülten függött gyermekén, minden nyögésire elsápadt, minden kivánatára élénk hévvel ugrott fel, azt rögtön teljesítő.

Valamennyire lecsillapodván az indulatok, a nő hév részvéttel tudakolá a lovag nevét, ki már több ízben távozni akart, de a kit a szép hölgy kérései marasztának. A kérdett egyszeriben felelt: – Nevem Abafi[1] Olivér! Nem sokat ér a név – mond durva kaczajjal – annyit, mint gazdája!

– Ah – felelt a nő – Abafi Olivér! a név szép, édesen hangzik fülemben, mint a tett szívemben, mely azt velem megismerteté. Mi vagyok én! – folytatá, élénken ragadva meg kezét Abafinak s szívéhez szorítva azt – egy nyomorult, ki ennyi jót soha meg nem hálálhatok. Oh! szóljon, mit tegyek, mit tehetek? Egy életem van, az a kegyedé holtig, minden percze ennek, minden dobogása szívemnek.

– No, szép asszonyka! én háládat elfogadom s ha minden percze életednek enyém: úgy enyém vagy te is, úgye? – mond Abafi, körülöltve karját a nő derekán s kebléhez szorítva őt, ki nem ellenzé.

– Igen, igen! – kiált fel ez, nyaka körül fonva karjait; – elég boldog vagyok, ha éltednek egy óráját tehetem szerencséssé.

A lovag hevülni kezdett, ölébe húzván a csinos amazont, kinek arcza lángolt, forrón olvadtak össze ajkaik.

Ekkor a kis Zsiga megszólalt: – Anyám! itt a mellemen nagyon sajog a seb.

A nő felugrott hirtelen s a gyermek ágyánál termett.

– Hol? – kérdé elhalaványodva – kedves kis angyalom!

A gyermek hevesen szorítá fejecskéjét anyjának keblére.

– Itt – felelt mellére mutatva – édes jó anyám! de már nem fáj úgy, mióta mellettem vagy.

A hölgy azonnal leoldá a köteléket a sebről s azt könnyes szemekkel tekintve meg, újra megmosá s bekötözé; kifejezhetetlen gyöngédséggel s szeretettel szavaiban vigasztalván kis fiát, ki mellől nem mozdult többet.

Abafi bosszúsan toppantott lábával. – Nem tudom – mond, mormogva magában – mikor lelem ily melegen a menyecskét többé! – Végre eltávozott s a fiatal nő kikisérte. – Mi még látjuk egymást? – mond ez, nyakába borulva. Igen, igen! – felelt a másik – látjuk, még pedig sokszor.

Suttogva szólottak még darabig, Timárné asszony nem kis bosszúságára, ki örömest hallotta volna, mit beszélgetnek. Heves kézszorítás után lóra ült Abafi, a szép nő fiához sietett.

ABAFI.

Két párt, mely győz s veszt váltva.

_Polyb_.

Abafi Olivér, Abafi Gedeonnak fia, előkelő családból származott. Atyja nagybirtokú ember volt, de egyetlen fiát nem a legnagyobb gonddal nevelteté. Ennek egyrészt sokszori távolléte volt oka, mert ő számtalan csatákban őszült meg s férfiúban csak hadi tulajdonokat tuda becsülni; másrészt Olivérnek magának kevés hajlama a tanulásra. A gyermek többnyire magára hagyva, bár igen éles esze és fogalma volt, mégis keveset tanult. Hogy ily körülményekben egészen tudatlan nem maradt, azt azon szerfölötti könnyűségnek köszönheté, melylyel tanult, midőn néha ki nem kerülheté: s nagy emlékező tehetségének, mely okozá, hogy az egyszer megtanultat nem igen feledé el többé.

Olivér jól-rosszul elvégzé iskoláit, de aljas társaságokba elegyedvén, minden hibák tanyát vertek szívében. Ő szép ifjú lett volna, talán akkor tájban a legszebbek egyike, ha rendetlen élet, szenvedélyei és folyton űzött kicsapongásai a rózsákat le nem hervasztanák arczáról. Mert termete magas és karcsú, e mellett ideges s erőteljes volt, vagy legalább az erő azon anyagát hordá magában, mely később egészen kifejlvén, oly félelmes nagyságra növekedett; s mivé lett volna még rendesebb élet után! – Vonásai lelkesek s nemesek voltak; tiszta római arczél, gyönyörű vágású fekete szemek, finom száj, jelentő homlok – képét egygyé a legérdekesbek közül tevék. De e termet összegörnyedett; a szemeken álmatlan éjszakák súlya nehézkedett; orra lecsüggött s ajkain a korhelység egyik bélyege – hámló cserepesség terjedt, arczán olvadékony nyavalygó sápadtság terült; s így elgázolva, néha szinte rút volt.

A mint most megjelent előttünk, szíve el volt romolva. Mi a szánakodás, mi az együttérzés, mi a részvét? nem tudta. Lelke örök mámorban ringatva, semmi nagyról, nemesről nem gondolkodott; a jelen élvezete, durva örömök s tisztátalan, elcsavart szeszély, volt azon kör, melyben mozga s éle.

Azonban mind e rothadás közben is, a figyelmes emberismerő, bizonyos durva erőt, valami nemét a lelkületnek, nem tagadhatá el tőle egészen; ezen erő mindenből kitetszék. Ha valahol veszekedés vagy verekedés volt, Olivér abból soha ki nem maradt; de vívótársul mindig a legerősbet választá, s többnyire győztes lőn. Ivók közt első ivónak tartatott s addig nem igen szűnt meg, míg mind az asztal alá nem ivá czimboráit, a nélkül, hogy ital neki különösen ártana. Testi gyakorlatokban ritka múlá fölül: kopjáját fogadásból merte szegfőre robbantani; akár a nem rég divatba jött, de még mindig ritka ravaszos fegyverrel, akár a szokottabb kanóczossal czélra talált: lovas, vadász, híres volt. – S ki egyszer markának vagy öklének súlyát érezte, örömest kerülte ki útját, főként, ha Olivérünknek feje nem egészen tiszta volt.

Az örökös dobzódás végre őt nemébe a kábultságnak helyzé, mely oly rokon az őrültség első jelenségeivel s nem ritkán azzá is fejlik ki; de e mámoros lét világos perczeiben néha meglepte őt egy érzés, egy belső vád, melynek romlottságukban is gyáva lények néha önkénytelen hódolnak, a nélkül, hogy tisztán értenék a belső sugallást, mintegy szolgailag teljesítve jól-rosszul a félig értett parancsot; de a mely belső váddal, titkos ösztönnel, vagy lelki, szinte emberen túli nyilatkozással, kiben lelki erő van, ha az gonosz irányt vett is, vívni szokott: czáfolja, legyőzi végre s ha enged a titkos bírónak, egyelőre ez bizonyosan nem jó czélból, nem a jónak helyes fölfogásából ered, hanem egyéb okokból; például, összehasonlítja a jót és rosszat, a mit tett s a mit a titkos bíró kárhoztat s a mit elmulasztott, a mit amaz javal; s így megtörténik, hogy néha talán csupa szeszélyből a jobbat választja.

Abafi nem egyszer volt már oly esetben, hogy történet, körülmények, néha választás őt jóra bírták, nem mint jóra, hanem mint reá nézve akkor, midőn a jó történet, kivánatosbra.

Bármily megromlott vala szíve, nem mellőzheté el egyébiránt élénk fogalma s hatós elméje, kézzel fogható következményét egy jó tettnek: hogy az benne, egybehasonlítva a rossz tettek múló gyönyörével, talán hasznával is, kellemes érzést idézett elő; jótett után többnyire vígabb, nyugodtabb volt. Ő maga ezt eleinte minden további utógondolat nélkül vette észre; később egy nemével a meglepetésnek, tovább-tovább figyelemmel s végre bizonyos számítással a jótett következményére, mely, miként tapasztalá, soha sem maradt ki.

Ha valahol lármás, aljas társaságban virrasztva, kanták, ütlegek közt töltött egy éjszakát, magát másnap kedvtelennek érzé. Egy vadászatban például, nem vehete azzal a szenvedélylyel részt, mint máskor s ez bosszantá.

Olykor toppantott lábával, föltéve magában, legalább akkor, midőn két időtöltés közt választása van, vagy egyik a másikat követi: föl nem áldozni a kellemesbet, hiúságának, büszkeségének hizelgőbbet a selejtesbért s mely végződvén, egészen megszűnt s visszhangja vagy utóhangja sem a más, sem önemlékében nem marad. Így lassanként Abafiban két párt képeződött s indulatai, szenvedélyei egyelőre gyönge, habozó, végre kemény, szilárd ellenhatásra találtak. Mivel lelki erőt Abafitól eltagadni nem lehete, bizonyos durva örömet érzett magában, ha indulatinak olykor ura lehetett.

– Te volnál az, ki tudna szenvedélyeinek parancsolni? te iszos kanta? te szivattyú – mondta neki egykor ittas társaságban szomszédja.

Abafit ez sértette; s mint durvát, neveletlent, semmi nemesb neméről az elégtételnek nem tudót, nem csudálhatjuk, ha boros szomszédját derekon öltve fölemelé magasan s körülcsóválván a megrémült ivók fölött, a nyílt ajtón dobá ki s ez hat hétig sínlé az önkénytelen repülést; de talán bámulni fogjuk Abafit, ha azon mondását teljesítettet hogy igen is tud parancsolni jó és rossz szenvedélyeinek, ha akar: s három holdig társaságba nem megy, nem iszik, nem verekedik, nem vadász, nem lovagol.

E belső viszály keblében, e kétfelé válása a jó és rossz ingereknek, bizonyos alapult állást vőn benne halkan. S így ritka tette maradt önbírálatlan; sokszor, talán többnyire, rosszabb ingerek, aljasb vágyak vívták ki az elsőséget; eleinte minden utóvád, minden késői czáfolat nélkül; de végre ritkán tehetett rosszat úgy, hogy azt legalább részben s némileg ne bánná meg. Ez az ő lelkületének bizonyos ingatagság bélyegét nyomá fel, mely talán épen azért, mivel soha el nem maradt, lelkületének állományával olvadt össze s annak kiegészítő részévé lőn.

Ily belső vitában láttuk Abafit nem régiben, midőn Szászvárosra szándékozván, hol háza volt, útjában az eltévedt Zsigát pillantá meg. Csalatkoznánk azt állítva, hogy e belső csatában az unalom, jórai restség és valami között, mi rokon a részvéttel, a nélkül, hogy az lenne – a jó győzött légyen. Én azt hiszem, lélektani nézetből, hogy ekkor inkább egy önkénytelen mozdulata lelkének s a jelen pillanatnyi hatása bírta őt jóra.

De maga eleibe ültetve a kis fiút, a vita lelkében más színt válta. Bizonyos megnyugvást vett önmagában észre. A gyermeknek ártatlan, szenvedélyes hálája jól esett nékie s egy új öröm neme volt, édesebb mindazoknál, melyeket eddig érzett; s a ki figyelmesen követi Abafinak élte fonalát, veheti észre, hogy e történet lelkére nagy hatással volt. Kezdte tisztán látni a jó és rossz közti különbséget s feltevé először életében ily határozottan magában, e belső megnyugvást, ezen önjutalmat többször is előidézni.

Miként fogadta Abafi a szép nő s anyának háláját, láttuk s tőle egyebet nem is várhattunk. A nő indulatos odaolvadása s minden gyöngédségtől ment aljas maga-átadása, nemesebben gondolkozó lélekben bizonyosan hideg visszavonulást okozott volna. Nem úgy Abafiban, ki inkább volt megromolva, inkább pillanatnyi kielégítéséhez szenvedélyeinek szokott, mint hogy őt ily könnyen ajánlkozó szerelem-kaland aggodalomba hozhatná. A kis Zsiga közbeszólása nélkül, aligha a nő még engedékenyebb, hősünk még sürgetőbb nem lett volna.

Hogy a szép nő anyai örömét s forró háláját ily furcsa, szinte őrültséggel határos alakban tünteté elő, minden olvasót méltán meglephetett, nem egészen azonban az emberismerőt, ki néha a legellenkezőbb indulatoknak együtt megférhetését a lélekben tapasztalhatá. Egy anya, ki gyermekének él, ki kész minden pillanatban mindenét gyermekéért feláldozni, nem érdektelen jelenet s meleg részvétet idéz elő; de visszatántorgunk s fagy környezi szívünket, ha ugyanazon teremtés, kit anyaérzet hőssé czímez, az első jöttnek képes szerelmét egészen s tartózkodás nélkül odavetni. De hogy ezt érthessük, tovább kell fűznünk e történet fonalát, – s talán akkor jobb, világosb lesz fogalmunk.

KOLOSVÁR 1594-BEN.

Mit jelent e zaj?

_Jakab_.

Egy érdekes tájt, agg omladékot, vagy csak fatömeget is, festőileg leírni, nehéz feladat; mennyivel nehezebb egész várost képzetben előteremteni, összeszedni mint gyúltükörbe az egyes színsugárokat, míg azokból kép olvadt össze, mely igaz is, érdekes is. De ha mindez nehéz s a szó teljes értelmében szinte kivihetetlen: még sokkal nehezebb egy tájnak vagy városnak arczulatját elővarázsolni azaz: szavakba önteni azon benyomást, melyet egy helynek minősége idéz elő minden oldalú fogalom után.

Bámuljuk méltán a festőt, ki eredetijének nemcsak vonásait s alakját találja el, de képes lelket lehelni képmásaiba zagy tájfestéseibe; mert ő holt vászonra eleven életet ihlet, szemei szólnak, homloka jelent, ajka mond s egésze igéz, hat, vonz, vagy visszataszít: szóval festvénye néz, lehel, nyilatkozik. De az író is érdemel némi méltánylást, ki holt írlapjára életet önt; kinek sorain haladva képek fejlődnek le, érdekek nyilatkoznak s élet s indulatok állnak elő.

Ily szempontból véve a feladást, nem annyira külső alakját, mint arczulatát, physiognomiáját Kolosvárnak e történet korában, szeretném megismertetni.

Kolosvárnak arcza, valamint most, úgy akkor is hasonló volt azon neméhez az emberi arczoknak, melyek általános benyomással nem bírnak, s melyeknek érdekük a közelítő önségéből fejlik ki; de hasonlíta azokhoz is, melyek többszöri látáskor nyernek. Különös, de némileg lélektani fogalmon alapul, hogy Kolosvárnak lakóit kell ismerni, hogy azt szépnek találjuk s ez a visszásnak tetsző állítás e történetnek korára is illik. Van sok ilyen visszás eset, mely létezik; oka nem magyarázhatlan, de nem is szembeszökő. Van sok férfiú, ki igen szép ezredes, de igen rút zászlótartó lenne. Megesik néha, hogy egy társaságba elismert, szép férfiú lép be; de történetesen épen ott nem lévén személye ismeretes, semmi benyomást nem okoz, észre nem veszik, ha azonban megnevezi valaki s így tudva van, ki légyen, azonnal széppé s érdekessé válik. Ebben van valami, mit tagadni nem lehet.

Ha valaki Kolosvártt van s főterén megállva, jobbra-balra tekint s ott egy házat megpillant, melynek külsője tetszetlen, de belsőjének csinossága s a szíves-lelkes gazda ismeretes a néző előtt: ő azt bizonyosan más szemmel tekinti s ha így minden téren, minden utczában, ház és ház, ablak s ablak mosolyg felé, kedves, mívelt, érdekes lakójával s lakónéjával: a város maga szebbé válik képzetében.

Valóságos fogalma tehát ezen érdekes magyar városka arczáról csak annak lehet, ki számtalan szeretetreméltó családját ismeri jelenben, vagy ismerte e történet korában; s ennek Kolosvár mint csinos, vidám, egészen magyar szellemű város, a magyar szívesség s egyenesség, a mívelt társalkodás lakhelye, bizonyosan tetszeni fog s hasonló leend oly ember arczához, ki mellett egyelőre kis részvéttel megyünk el, kivel másodszor szóba állunk, kit harmadszor keresünk, végre nehezen, igen-igen nehezen válunk el tőle.

E történet idejében a hidelvét s a sz. péteri külvárost kivéve, melyek gyéren hintett egyszerű falusi épületeikkel vonultak el a kapukon kívül, a többi külváros még nem létezett.

A várost környező hegyek sűrű erdőkkel borzadtak az ég felé. A Kis-Szamos óriási ezüst kigyóként hajlongott réteken, szántóföldeken s berkeken keresztül s egész csillámló menete födetlen, látható volt. A körüle virító természet erőteljes ifjú zöldében, regényes bájt hinte maga körül. A város és Kolos helysége közt tágas hézag terült, a Tordakapun kívül pedig szinte semmi épület sem látszott még.

Kolosvár, mint minden kerített városaink, sajátságos tekintetű volt hajdanában. Pusztán s fenyegető homlokkal előre nyujtott paizsként, könyöklötték sötét koczkákból emelt falak körül, melyeknek rovátkos gallérja nem állt védtelen s zajtalan, mint jelenben. A falakat széles árok övedzé s védék izmos négyszögű tornyok, keskeny lövő nyilatokkal ellátva; felvonó hidak vezettek a szeszélyes alakú kapukon keresztül a vár kebelébe, melynek elejét leeresztésre kész, hegyes aljú rostélyok foglalák el. A kapuk jókor zárattak be s a lakosok bizonyos hadi-rendhez voltak szokva. Azon vidám élet s szorgalom, pezsgés, mely most szinte köznapi: akkor csak különös, nagyobbszerű esetekben mutatkozott, mint kivétel.

Mindezek Kolosvárnak külről durva, védelemre kész, hadi tekintetet adának. Esténkint olyan volt, mint zárt méhkas, melyben kétes zúgás morajlott.

Belseje, magas födeleivel, egyenetlen, kiáltó, sötét színekre koczkásan mázolt épületeivel, némi szeszély szellemét önté el rajta, mely talán széptani szempontból tekintve ízlés elleni volt, de mégis érdekkel bírt.

Azon része a városnak, melyet most Óvárnak neveznek, volt a legépületesb tekervényes utczáival s egyetlen piaczával. Az úgynevezett nagy-térről ide vezető utczának egyik szögletében áll még most is azon ház, hol Mátyás királyunk született.

A többi része a városnak ritkábban volt ellátva épületekkel, melyek közt néhol hosszú deszkakerítések vonultak el. A tágas térnek egyik oldalában, a szép, gót ízlésű egyház, akkoron még fennálló tornyával, a tágas térnek alacsonyabb házai közt állott nagyszerű méltóságában, ünnepélyes ájtatosság szellemétől elszigetelve, nyugton, magányosan, tiszteletet s imádást előidézve.

A város lakosainak is sajátságos tekintetük volt. A mostanitól egészen különböző viselet, kocsik, nagyobbára lovak is, egészen más alakot s hogy úgy szóljak, más kerítvényt adának nekiek. Hosszú bő menték, tágas zekék, térdig érő dolmányok, kalpag, süveg, csákó, a régiség czímjét lehelék alakjaikra. Az egészen más arczszellem, durvább nyelv, nyersebb szokások s a mostanitól különböző módja az öröm, harag s bánat kifejezésének, még nevelék e hajdanszerűséget. Gyakori nyugtalanságok akkori időben elfuvák a városi lakos arczáról azon polgári egykedvűséget, azon kényelemérzet szellemét, mely őt jelenben czímezi.

Az a békés otthonosság, a mindennapi élet csendes, változatlan folyamából eredt nyugodtság, nem létezett hajdan. De több erő, több önérzet mutatkozék az arczvonásokban. Volt valami kihívó, valami feleletre kész és elszánt, a szem, a homlok kifejezésében, a mit jelenben békés polgárnál hiába keresnénk.

De induljunk a magas, négyszögű bástyától védett, sötét Magyar-kapun be. A jobbra-balra vonuló házak nagyobbára hamuszínű s fehér koczkákra vannak festve, néhányat kivéve, melyeken vagy kiáltó színeik tűnnek ki, vagy avult egyszínű meszelés látszik. Kövezet nincsen, de az utcza jól ki van porondozva; a házak mellett itt-ott magas jegenyék s nyárfák nyúlnak fel, melyek közül feketéllik, szürkül vagy fehérlik a magas zsindely- vagy deszkafödél. Csak két magasb ház van az egész utczában egy-egy emeletes, az első közel a kapuhoz jobbra s másik balra, az utczának dereka táján, a Közép-utczába vezető sikátor szögletében; egyenetlen, ízlés nélküli faragásokkal terhelt ablakokkal, melyekből ezúttal két cselédfő nyúlik ki, le-lehajolva a tér felé tóduló néphez. Az egyik ősz férfiú-fő, lenyúló bajuszszal, mellette seprünyél nyúlik fel; a másik csinos, tükör-síma hajú leány-fő, nyaka mellett jobbra lecsüngő hosszú hajtekercscsel, keze piszkos törlőrongygyal fölfegyverkezve.

Épen most léptet el az ablak alatt egy fiatal barna ember: világoskék, czomb közepéig érő dolmány födi apró rézgombokkal derekát, mely körül medvekaczagány van vetve; a medvének feje, fényes, vörös kristály szemeivel s bársony szegélyével, széles mellén nyugszik; csinos, de erős ezüst lánczon függ nehéz ezüst nyelű, vas gombú buzogánya s ezüst kardja oldalán; szép eleven lovának karcsú nyakát veregetve áll meg az ablak előtt.

– Itthon még gazdád? Kelemen! – szólt a lenéző öreg szolgához.

– A gyűlésbe indult a kis templomba – felelt az öreg köszöntve a fejével.

– A gyűlésbe? – mond az ifjú – hát késtem, úgy-e? Mit jelent ez a zajongó nép, mely száját tátva özönlik az utczán végig?

Az öregnek képe elkomorult s bizodalmas suttogó hangon mond:

– S azt kegyed nem tudná? – Uram! borzasztó nap virrad Kolosvárra! a téren faalkotmányt emeltek, mindenki feszült várakozásban; azt mondják, néhányak fejébe kerül.

A lovag kérdőleg függeszté szemeit az öreg szolgára. – A fejedelem itthon van-e?

– Itthon! – viszonzá keserű nevetéssel az öreg. – Az asszony-fők tudják csókjairól, a férfi-fők a felettök felvont pallosról.

A lovag fejcsóválva folytatá útját. Az öreg gondolkozva bámult az utczára le.

– Ki volt ez? Kelemen bácsi! – kérdé az egészséges, piros leány, a törlőrongygyal kezében.

– Daczó Péter – felelt odavetve a kérdett.

– Még nem láttam – jegyzé meg a leány, rázva ki a port törlőrongyából.

– Kit láthattál te! – felelt a másik – nyolcz nap óta, mióta Csikból ide kerültél!

FAALKOTMÁNY.

Neve vérpad.

_Müller_.

Míg ezek így beszélgettek, egy vaskos ember fényes zsíros bőrsipkával fejében, nyakon függő s derekán átszorított bőr-előkötővel ment az utczán nagy sietséggel. Feltűrt ingujja, kormos karja, egybehuzott apró szemei s a tűz közeléből arczára szállt hamvas füstmaradványok kovácsra mutattak. Épen az emeletes háznak kapúja előtt haladott, midőn egy fiatal, sugár, kék festett vászonkötős ifjúval könnyű zöld zekében, találkozott.

– Hová? – mond ez, – Gúti uram!

– Ej, – felelt a kérdett, alig pihegve, – Szalánczi uramhoz a tömlöczbe! otthon nem leltem. Három hónapi vasalás árával tartozik s ha elütik a fejét, mert ma, – folytatá fejéhez nyúlva, – a magaméban sem bízom, nem tudom, ki fizet érette. – Ezzel elsietett balra a nagy tér felé.

Ott körültekintve három embert látunk a Szín-utcza végénél egy lapos kövön állani, mely padként nyúlik a szegletház mellett. Úgy látszik, e magasb helyzetet azért választották, hogy a piaczon történendőket kényelmesben láthassák.