Part 1

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

12. KÖTET

ABAFI

Irta

BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

ABAFI

REGÉNY

IRTA

BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS

WINKLER ELEMÉR RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.

ELŐSZÓ.

Egy lélek-rajzot adok itt az olvasó kezébe. Czélzása komoly s oda megy ki, hogy erős akarattal minden aljast le lehet győzni, hogy a tökély útja nehéz, számtalan visszaesések vannak a megszokott rosszra: de végre lelki erő diadalt nyer, ha tud akarni.

Bár e történetben a belső életet fogtam fel, igyekeztem annak külső elevenséget is adni s az egésznek komoly irányát egymástól egészen különböző helyzetein egy történetnek keresztűlfüzni, melyben több az igaz, mint a költött; s melyben mind a nagy olvasó-közönségre, mind a míveltebb olvasóra számítottam dolgozásomat. – Ha helyes volt-e tapintásom; ha sikerült-e jó szándékom az olvasó-közönség fogja megitélni.

_Első kiadása megjelent 1836-ban._

FALUSI LAK.

Eredj fiam! monda ő.

_Walter Scott._

A szép Maros völgyében Alvincz a legkiesb falvak egyike Erdélyben. Termékeny szántóföldek simulnak alatta, gazdag aratást igérve a szorgalmas földmívelőnek; a Maroson túl elevenzöld szőlőhegyek emelkednek, melyek alatt regényes fekvésben tünnek ki a szemben fekvő Borbereknek egyszerű szalmafödelei.

A helység közepe táján láthatók ősz falai egy hajdan fejedelmi kastélynak, mely történetünk idejében épségben állott. Az épületnek két magas szárnya áll még, melynek egyikébe a kapu nyílik magas boltozat alatt; a más két oldal rom jelenben s csak rakhelyül használtatik. Ennek egyik szögletében mutatják még egy-két fennálló falait azon teremnek, melyben Martinusius Györgyöt megölték s kivetették az ablakon, hol több ideig temetetlen sorvadtak tagjai.

E szép fekvésű falunak napnyugoti végén volt egy alacsony, egyszerű falusi lak, sötét, félig meszelt falakkal, milyeket most is sok helyt láthatni úton kívüli falukon. Magas, éles födél, zsindelylyel födött kémény, a tornácz alig másfél könyöknyi széles s az oda vezető keskeny lépcsők idomtalan fahasábokból egymáshoz jól-rosszul illesztve. A tornáczon, melyet durván faragott négyszegű gerendák támogattak, jobbra félig nyilt fahombár állt, födele kender-csomókkal terhelve; mellette jobbra egy rosszul abroncsolt hordócska, melynek meszes, felül szétváló dongái, tartalmára mutattak, balra lócza, vastag ingó lábakkal; az ajtó mellett, mely egy nemébe az előszobának nyílék, a másik oldalon kendertiló s egy pár alacsony székecske. Túl ezeken az elhintett zab- és árpa-szemeken tyúkok s csibék kapkodtak.

Ezen egyszerű lakot boronás kerítés körözé, némely szakait idő s rossz szomszédok rostélylyá ritkíták. Az udvarka balján szalmával födött ól s mellette kaputlan szekérszín nyúlt el; túl egy boglya széna s két sertéshízó állott, röfögő s néha orraikat kidugó lakóikkal.

Az épület három szobából s egy pitvarból áll, az utóbbinak végében a konyha rejtezék füstös magányban. Mert jelenben sem tűzhelyén tűz s edény, sem körüle sürgő gazdasszony nem látszék; csak egy-két fazék, fakanalak s több effélék függtek szép rendetlenségben falairól. A konyhától balra nyíló szobában a ház egyetlen cselédje, egy öreg asszony lakott. A jobb oldal két szobából állt: egyike az udvar felől, másikának egyetlen ablaka durván szilvásba nyílt. Az udvar felőli jó tágas volt; egy nagy nyitott kemencze s kandalló egyszerre, foglalá el majdnem nyolczad részét. Ezzel szemközt durva, vörössel hímzett vánkosokkal ölnyire vetett nyoszolya nyugvék, melyen néhol az egykori czifra festés nyomai látszottak. A két, karikákkal berakott, ónos ablakkal ellátott fal mellett, festett ládák, szeszélyes alakú pohárszék s néhány faszék állottak; az ajtóval szemközti falat hosszú tölgyasztal foglalá el. Minden középszerűségen alóli, kényelmetlen helyzetére mutata a ház birtokosának.

Timárné asszony, özvegye Timár Istók uramnak, a helység hajdani jegyzőjének, birá e lakot egyetlen fiával, Timár Miskával, ki jelenben a három tanulási év után haza kerűlvén, ház körüli dolgokkal, alvással és néha egy-egy látogatással a falusi csapszékben «A sánta kakashoz», tölté vagy henyélé el idejét.

Az asszony magas, szikár, mozgékony öreg, kökénysötét szemekkel s igen okos arczczal, melybe a hatvan év szokott redőit véste már, üle a kandalló tűzhelyén; fejét sötétkék kendő födé hosszan lenyuló szöglettel: ingén felül, mely a szombat közeledését árulá el szennyével, fekete, nyitott mellény, vagy váll neme, vala öltve; szoknyája hasonló színű; védve elül házi vászonból készült kötőből, melynek tisztasága különös ellentétben volt a többi öltözetnek avult kinézésével. Bánatos vonásai, nyugtalan fülelés, s sokszori ablakhoz közelítése gyaníttatták, hogy valakit vár.

Fia, Miska, húsz évű, köznapi arczú fiú, az egyik festett ládán ült. Maga elébe bámuló szürke szemei, felvetett ajkai, duzzogásra mutattak. Öltözete durva posztóbóli kék nadrág s ujjatlan dolmány volt, hasonló színű anyagból.

– Istenem! – mond az öreg, fölkelve helyéből s az egyik ablakhoz tipegve – még nem jő Sári, sem a szomszéd. Elveszett szegény Zsiga örökre! mit tegyek? – rebegett fuldokló hangon, fejére kulcsolt kezekkel.

– Ej – felelt Miska – ne búsuljon, anyámasszony! kilencz évű fiú nem oly könnyen vész el, egyébiránt is a gyermek szemes, hátha szándékosan illant el a háztól!

– Oh – felel az öreg dorgáló hangon, mely szinte sírólag hangzék – adná Isten, hogy úgy volna! talán csak előkerülne valahára. De félek, eltévedt az erdőben valahol, s vagy farkas eszi meg, vagy éhhel hal. Hej, fiú, lelkeden lesz a szegény gyermek! nem kerested oly szorgalommal, mint kelle.

Miska bosszúsan kelt föl a tulipános szekrényről. Anyám! – szólt – újra azt mondom, a gyermek el nem veszett; rossz pénz nem vész el. Emlékezik-e ked, a minap, midőn rálegyintett a guzsalylyal, nem azt mondá: «nem tart az örökké!»

– A mind igaz; de mit mond anyja, ha ide jő? ez pedig minden pillanatban megeshetik. – Miska, ne resteld, járd még egyszer össze az erdőt s tudakozódjál a vidékben róla. – Ezzel az öreg felnyitván az egyik ládát, annak oldalt lévő váluforma rekesze födelét fölemelé s egy hólyagocskát mutata elő: – Itt, fiam! a mit hét év alatt összezsugorgattam, szép új ezüst pénz; kilencz nehéz gomb kitelik zöld dolmányodra belőle: a tied, ha Zsigát előkeríted.

A ház örököse vigyorogva pillantott a pénzre. – Ám legyen! – szólt, süvegét fölvéve. – Én megyek, fölnyergelem a szürkét, de ha nem lelem, engem ne okozzon anyámasszony!

Az öreg könnyebbedni látszék. Míg fia távozott, újra a kandalló tűzhelyén vőn helyet, folytatva fonását. Nem kevés gond lepte meg az öreget; a kis Zsiga nem volt gyermeke. Négy évvel ezelőtt, késő őszi estve jöve egy szép fiatal asszonyka hozzá a kis Zsigával; ez bízta a kisdedet gondviselésére. Azóta többször jelent meg és soha sem üres kézzel s mindig igéretekkel; melyek, mivel időről időre teljesültek, az öregnél készpénz értékűek valának. Ki volt atyja a kisdednek s ki anyja? nem tudá. Mély titok látszék születésén lebegni; de azon szenvedélyes szeretetből, melylyel az őt átadó nő viselteték a kis Zsigához, könnyen lehete benne az anyát megismerni, kinek különös nézetei lehetének fiával. – Neveld, – monda sokszor az öreg Timárnénak, – erős, mindent tűrni tudó férfinak Zsigámat! ne kíméld semmi fáradságtól; tudjon hideget, meleget, éhséget s szomjat szenvedni; legyen dolog- s munkabíró; szíve, ha akarod, jó, de nem lágy, tanuljon keveset, de jól, szóval: váljék férfiúvá, ki erős testben-lélekben, szokjék jókor magára lenni, magával elégülten; mert – mond önkénytelen kitörő könyekkel, melyeket mintegy szégyenleni látszaték – sorsa neki az: hogy egyedül álljon az élet hullámai közt, zajok tördeljenek szirt-keblén, s bírjon ellenni tudni mindentől; tudja, mi szükség egy megtagadó életre, de nem sokat, nem szükségtelent.

Az öreg figyelve hallgatá a sajátságos nevelési elveket, félig gyanítva, félig fel nem foghatva szellemöket s föltevé magában, részint vonzódásból a bájos gyermekhez, melyet ez önkénytelen idézett elő, részint haszonvágyból, melytől ment nem vala egészen: e kívánatoknak kitelhetőleg megfelelni.

Zsigát röviden tartotta; minden héten kétszer ment csak az egyházfihoz, hol írás- és olvasásban meglehetős előmenetelt tőn. A ház körül minden dologban osztozék: barmot, lovat, sertést étetett, sepert, tapasztott, szóval semmitől sem vala szabad magát elvonni. – Az öreg két lovát ő vivé többnyire itatni, s ilyenkor felkapván hátára hol egyiknek, hol másiknak, nem ritkán kalandozá a fél határt össze rajtok, portól s verejtéktől födve tért néha ilyen lovaglásból, nem kis bosszújára a zsémbelődő gyámanyának, haza. Juhait ő őrzé s néha napokat töltött azokkal erdők szélein, vagy a dús fűtől hullámzó legelőkön.

Miskának haza jötte után, az öreg nem vala oly kirekesztőleg gondos gyámfia iránt; bár ez némileg szívébe tudá magát lopni s ártatlan enyelgéseivel s néha csínyjeivel is mulattatá az öreget. A gyerek komoly volt inkább, mint vidám; de épen ritkasága szívömledéseinek s enyelgéseinek tevé azokat érdekesbekké. Minden, a mit tett, mélyen érzett volt. S ha gyámanyjának néha, bár ritkán, nyakába ugrott: nem lehete e szíves, lélekteljes szeretet kifejezését viszonzat nélkül hagyni. Enyelgéseinek is sajátságos kifejezései, szinte korántúliak valának. Minden az öregben fojthatatlan részvétet teremte elő gyámfia iránt. – Miska nem úgy érzett; ő féltékeny látszék lenni s anyjának szívességéből nem örömest osztozék mással; bár azt sem megérdemleni, sem viszonozni nem tudá. Egyébiránt szenvedhető kímélettel bánt a kis Zsigával, bár hunyorogva nyugvék olykor szeme rajta s a gyermek gyanítható anyjának ajándékait nem veszté el szemei elől; de mind e mellett inkább keserű, mint engedékeny volt, a hol csak egyedül lehete véle.

A gyermeket gyámanyja egy nappal elébb, mint e családdal megismerkedénk, tizenegy juhával s három kecskéivel az erdő szélére küldé legeltetni. Késő estve a juhok magokban tértek vissza; az öreg azonnal fiát, ki némi kaján kárvágy szétvillanását arczán rosszul födözheté, küldé utána. – Miska elment keresni, vagy nem keresni, ő tudja; de bosszúsan s morogva tért vissza reggel, a gyermek nélkül. Az öreg a dolgot, úgy látszék, nagyon szívére vette. – Míg a kis gyámfiú mindennap látkörében mutatkozék, nem is sejté, mennyire szereti vagy megszokta; most elvesztvén, nyugtalan keserűség nehézkedék szívére, egyrészt szeretet a kisded iránt, másrészt aggódás, ha anyja visszakívánja s mindezek mellett jövedelmének nem kis csökkenése. Mert néha a kis Zsigáért nyert élelembér tartá a lelket a szegény családban.

Nyugtalan járt-kelt az öreg, a fonás sem haladott; s azon fájdalmas, kellemetlen érzés környezé szívét, mely a hasztalan várakozással párosul mindig. Elveszettnek nem hívé a gyermeket; arra ez igen szemes és életrevaló volt. Vagy eltévedt tehát, a mi az akkori időkben még járatlanabb rengeteg öblözeteiben sem ritka, sem csodás nem vala; vagy önszándéka bírta eltávozásra, a mi kétszeresen sérté az öreget, azon nyugtató öntudat mellett, hogy arra okot nem adott. E kétes tünődés, ezen önbátorítás, tünő remény s várakozás közti habozás alatt egy negyed óra telt el a másik után; már éji szállására sietett a nap királya, egyenes halvány sugárokat lövelve fel a hegyek homlokai fölött; a falu csordája bömbölve tért vissza porfellegtől környezve, s ave-ra kondult meg az ősi kastélynak ércz nyelve: s még sem Sára, az öreg szolgáló, sem szomszédja, kik a Zsiga fölkeresésére mentek, vissza nem tértek. Miska is jó ideje, hogy eltávozott már. Az esti homálynak szokott kísérője, a kettőzött remegés, körülfogá rémképeivel az öreg keblét s kínos fájdalom hata szívére. Úgy látszék, most, mintha kis gyámfiát valóban el kellene vesztenie s könnyek szivárgának pilláira; egybetett kezekkel, görnyedező helyzetben sírt az egyik ládára ülve csendesen, éneklő panaszait hallatva néha.

AMAZON.

Polgári hölgy, homályos születésű bizonyára, de kecscsel teljes.

_Victor Hugó._

Lassú topogás hallék az udvarban és gyenge csikorgása a léczkapunak. Az öreg házi eb egy-két ugatás után elhallgatott s azon nyiszorgást hallatá, melyet szinte állati nevetésnek mondhatnánk s melylyel e hű állat ismerőst üdvözöl. Az öreg föleszmélt. «Hollá? kiált egy nem ismeretlen hang, nincs senki itt, ki lovamat ólba vezesse? He hollá, Miska vagy Sári nem hallotok?» – Az öreg sietve ugrék fel helyéből, de szintoly megdöbbentve s kétes habozó léptekkel tipegett ki a szobából.

Egy-két percz mulva magas nőalak lépett a szobába. Jelentő keleti vonásai, szép tartása s karcsú termete, szóval igen meglepő külseje volt. Fején csúcsos vörös süveg nyugvék, melynek lahajló vége szinte válláig ért; keskeny fekete prémzet keríté a föveget, mely alól hosszú, több rétbe hajtott s két csinos, gazdag üstököt képző hajtekercs nyúlék le vörös szalaggal átfonva; derekát rövid, testhez szoruló, sötét-zöld mentécske födé, keskeny, ritka lánczkészülettel s apró gombokkal. Ez alatt nehéz selyemszövetű szoknya nyúlt le jóval bokán felül s a kis keskeny alapokat piros szattyán folyá körül. Könnyű ív volt vállán átvetve s szép mívű tőr, egyetlen zöld jászp markolattal s két szárnyas nyílvessző pikkelyezett szíjövébe szúrva; keze könnyű ostorral enyelgett.

A szép hölgy a szoba közepén állt meg s leemelvén ívét válláról, az asztalra tevé azt; s a kandalló tűzhelyén foglalt helyet. Arczán békétlen várakozás fellege sötétlék; néha-néha az ajtó felé pillanta, a tapaszos padlatot csapkodva ostorával.

Nemsokára belépett az öreg. – Anyám – mond a szép idegen, – hogy vagytok? hol Zsigám? rég nem szorítottam már szívemhez, szólítsd be jó öreg!

Timárné szótlan állt a nő előtt, mintegy tanakodva magában, mit kellessék tennie. – No, – mond amaz, – mit kétkedel? siess! – Az öreg arczán hirtelen sápadtság ömle el, szemeit összeszorítá s úgy látszék, szólni akar. Szembetünő volt neme az erőlködésnek arczában s inai szinte reszkettek.

– Öreg! – szólt a nő, felvetve nagy, sötét szemeit azzal a kérdő tekintettel, mely többnyire előhirnöke a megdöbbenésnek. – Mi lett? miért állasz előttem, mintha le volnál a padlóhoz szegezve? mit jelent e síri hallgatás, e szánandólag gyáva arczkifejezés, mely semmit mondva, a vért kezdi fagylalni ereimben? Asszony! az egekre mondom, mi ez? szólj!

Az öreg térdre roskadt előtte s összetévén száraz kezeit, fölveté reá szemét. Fájdalom, félelem s mély keserűség valának vésve arczának kifejezésébe, de szólni nem tudott. Mit is mondott, mit is mondhatott volna! Mint szobor térdelt az elrémült nő előtt, ki óriási dühösség hatalmától leigézve állt előtte öklözött kezekkel, öbleikből kikölt szemekkel lángolva, szederjes ajkakkal, egy új Tysiphone. – Asszony! – mond, – ördög! ah nincs név, mely reád illenék, nyugalmam hóhérja, rettenetes, szólj! egy szót, egy hangot! – Ekkor egy lépést tőn előre s ököllel üte az öreg homlokára, ki hátra roskadt s fél kézzel a földhöz támaszkodva nyujtá elé mintegy védelmére a másikat. – Irgalom! – szólt az öreg tört, rebegő hangon, – irgalom, asszonyom!

– Hol a fiam? – folytatá mély, ércztelen hangon a nő, kinek lángba borult arczán a düh bíborát fakó sápadtság váltá fel. Összeszorított ajkakkal, mintegy rövidre szedve indulatainak gyeplőit, állt bosszú-cherubként rendítő nyugalomban. – Hol fiam? – mond újra piruló arczczal. – Összeégett a szó ajkaidon, nincs-e hang kebledben? hol fiam? oh egek! hol fiam? – Tudod-e nyomorult, hogy én csak ő benne élek? Nélküle nem vagyok, nem voltam. A multat, mint a jövendőt elnyeli e veszteség iszonyúsága. Hol gyermekem? borzasztó! – s térdre hullt a nő, rettenetes volt haragjában s fájdalmában, mely szenvedélyes áradásban ömlött el szívébe, szenvedélyesebben mint önmaga. Összeszorítá kezeit: – Isten – mond – irtózatos, de igazságos! a mint mondják, Úr! ott fenn, vagy itt alant, szelid vagy borzasztó, hallj engemet, ha vagy! ha nem képzet hatalmad: add fiamat vissza s vedd éltemet érte! vagy – mond felugorva s tőrét kiragadva szíjából – ha haszonleső vagy, ha bérért irgalmazsz: szólj, adj jelt, hány életet kívánsz ez egyért, tizet, százat, ezret? – mond alig érthetőn s végig omolva a padlón.

Az öreg leírhatatlan rémülésben állott, nem tuda szólani s látván így ezen iszonyú teremtést ember, Isten s önmaga ellen dühödni s összerogyni, sietve kisurrant a házból. Az ajtóban megállva egy perczig, kiáltá be rémült harsány hangon: – Zsiga eltévedt, talán még él! – s ezzel hirtelen becsapta azt s úgy tetszék, mintha a kulcsot reá fordítaná.

A nő eszmélni kezdett. – Talán él! – kiáltott, vagy inkább ordított őrült kaczajjal – hol, hol? – kérdé, az ajtóhoz rohanva, melyet zárva talált s megragadván azt, óriási erővel megrázta, hogy sarkaiból azonnal kiemelve, reá hanyatlott s félretaszítván, kirohant a nyíláson.

SEMMIRE-KELLŐ.

Éltem, s annak legjobb része köszöni hű gondodat.

_Walter Scott._

A míg ezek Alvinczen történnek, tekintsünk a Fehérvárról oda menő útra. Ez a Maros mellett vonul el szép hajlatokban. A tágas völgynek, melyet Erdély legszebb folyója öntöz, termékeny szőnyegét menedékes virító hegyek övedzik, két oldalt szőlőkkel, sűrű erdőkkel s néhol szántóföldekkel, melyek vagy feketén tüntetik ki felszaggatott kebleiket a zöld gyep közül, vagy sárga kalászokkal dúsan inganak arany hullámokban. A vidék nyilt, kies, örömet, kényelmet elővarázslón hat egyszerű pompával az utasra. Itt-ott a hegyek oldalában, vagy a tágas völgy síma tányérán falvak terülnek el, melyek közül magasan emelkednek ki sötét zsindely-födeleikkel a földesurak mezei lakjai, szellős jegenyéktől körülárnyékolva, házi csend s szelid otthonosság szellemét lehelvén.

E szép vidéken látunk halkkal léptetni egy lovagot. Szép barna kanczája leereszti fejét fáradtan, kantárja hosszan lóg le, vagy mint kímélet vagy mint gondatlanság gazdájától, ki iromlását kísérni látszatik összhangzó teste lógatásával. Így látva távolról, gondolhatni, hogy szunnyad, vagy egy közel tanyán terhelt fejét nehezen bírja már. A lovag egész alakján gondatlan önfeledés tűnik fel, nem csak szinte semmit mondó kifejezésében egyébiránt szenvedhető arczának, hanem szennyes voltából, rendetlen öltözetének is. Fiatal, a mint látszik, alig húsz, huszonkét évű: hosszas arcza be van esve s fakó sápadtság terül rajta, inkább rendetlen élet, éjszakázás s kiállott fáradtság következménye, mint betegségé. Nagy, fekete szemei szinte idegenül világolnak ki e tört vonásokból s vékonyodott orra, sápadt ajkai mintegy meghazudtolják a szem elevenségét, mely azonban inkább szeszes nedvek lángtartalmát szikrázza vissza, mint lelkének lobogását. Fejét nyuszt-kalpag födi betört tetővel, alig billegve feje hátulsó részén! ez alól fésületlen omlanak ki sötét hajhullámok, portól s verejtéktől összecsapzottan. Sötét, már talányos színű dolmány, bal vállán félig letörve, földi testének felső részét, nyitva s több gombnak híjával: hasonló színű nadrág s kopott csizma, szárait; oldalról szépmívű ezüst kard lóg számtalanszor összetoldott s kötözött kardszíján. – A lovag félig álmos, félig ittas, de egyike sem annyira, hogy magával jól tehetetlen lenne; közelebb tekintve gazdag háznép úgynevezett veszett gyermekéhez hasonló. Szunnyadozva s néha fel-felkapva fejét, halad az úton elé, keveset figyelve az előtte s körüle terjedő szép vidékre; csendes egyforma menetelét csak nyeregszíjának megtágulása szakasztja félbe, melyet szorosabban von leszállva olykor. Úgy látszik azonban, hogy a bevett ebéd s az azt kísérő szőlőnedv gőzei halkkal oszlanak fejében, a mit egyenesb tartásából s lova nógatásából lehet észrevenni. Így halad ő jó darab ideig.

Már a nap a bérczek mögé hanyatlott, haldokló sugarakkal aranyozva taréjukat s végig nyújtva a völgybe a hegyek árnyait. A Maros zöld tükre hosszú vörös vonallal mosolyogja vissza végső világát: midőn lovagunkat távol nyögés teszi figyelmessé. Emberünk eszmélni látszatik, de fájdalmatlan egykedvűsége tiltja a további fürkészést; azonban a nyögés haladtában mindinkább közeledik s az úttól nem messze egy bokor alatt megpillant egy gyermeket. Első tekintetre úgy látszik, mintha valami hirtelen betegség érte volna azt. Vizsgaság, nem egyéb, bírta a mi mámoros utazónkat közelítésre. A ló horkanva ellenkezett ura nógatásával, ki oda érkezvén, durván támadta meg a gyermeket, miért ijeszti lovát nyögésivel; de jobban megtekintve a mintegy kilencz évűt, könnyen láthatá, hogy helyzetének borzasztó volta, nem békétlenség vagy makacsság sajtolá kebléből e szívrepesztő hangokat.

Úgy nézett ki a szép arczú, érdekes tekintetű fiúcska, mint ki súlyos nyavalyából lábbadoz. Azon olvadékony sápadtság, a tört szemek, a néma reszketegség ajkai körül, mely szinte őrültségre mutata, vagy legalább a rémülés fő fokára, nem mondhatni, meghaták, de legalább meglepék a lovagot. A gyermeknek meglehetős anyagból készült, bár összerongyolt ruhája tehetős szülőkre mutatott: számos karczolatok halvány arczán s kis kezecskéin, melyeket szótlan kérőleg foga össze, minden erejéből törekedvén fél fekvő helyzetéből fölemelkedni, azt láttaták, hogy szegényke bokrok s tövisek közt bolyongott.

A lovag darab sajtot vévén ki nyeregkápájában függő tarisznyájából, odaveté azt az esdeklőnek úgy, mint ki az ebnek vet falatot, nem félelemből, nem szánakodásból, csakhogy ugatni szűnjék. – Ki fia vagy? – kérdé nem a legszelidebb hangon – s hol jársz itt? – A gyermek fájdalom s kétségbeesés rángásával vonásaiban, szólni akart, de nem volt ereje arra. Alvincz tornya emelkedék gőzleplében az esti szürkületnek távolról s födelének csúcsai a búcsuzó napnak arányában csillámlottak; arra mutatott visszarogyva fekvő helyzetébe.

– Itt – mond a lovag, az oda vetett sajtra mutatva – egy kis sajt, egyél! jő erre majd több utas is, valaki haza vezet: nekem sem kedvem, sem időm reá; de huzódjál közelebb az úthoz; itt, ha szavad eláll s csak ily halkan nyögdécselsz, az ördög sem vesz észre. – A gyermeknek, a lovag beszéde kezdetével, örömsugár derült kétes habozással arczán, de végszavai néma kétségbeesésbe dönték vissza.

Lehetetlen volt ezen ártatlan kisdedet így elhagyva s megtörve, borzasztó fájdalmában látni részvét nélkül: de a durva kalandor szívének jégkérge nem oszlék el s megfordítván lovát, távozni kezdett. A gyermek észrevévén szándékát, minden erejét egybeszedé s oda vonszolván magát közelébe, fojtott s fuldoklástól rebegő hangon kiálta, vagy inkább visíta égbeemelt kezekkel: – Jó uram, az Istenért, ne hagyj itt! az Istenért, oh ne hagyj itt! – A lovag távozék. Úgy látszott arczának békétlen vonásaiból, mintha unalmára volna a szerencsétlennek esdeklése. A gyermek elnémult, elereszté magát, s földhez szorult arczczal zokoga alig hallhatólag; néha harsány kiáltás hatá meg a haldokló fülét. Megállt végre s nemét a belső harcznak érzé szívében; mélyen s kétesen nyilatkozott keblében valami, a mi készteté segíteni, egy belső szózat, a lélek önkénytelen mozdulata: talán újra nem részvét, hanem valami belérzet neme, mely olykor a legromlottabb szívet akaratlan lepi meg. Alvincz nem volt messze, a gyermeknek terhe könnyű s ott, gondolá: az alkalmatlan súlytól megmenekedhetik az első mezei laknál. Darabig határozatlan állott, végre megfordítván lovát, a gyermekhez ügetett s leszállván lováról, fölemelé azt, maga elébe helyezvén a nyeregbe. A fiú hála s váratlan örömtől elragadtatva, mintha újra ereje éledne, nyaka körül foná karjait; szép ártatlan arcza, sűrű könnyek zápora közt, nevetett, sírt egyszerre. A durva férfiú érzett valamit, maga sem tudta mit, de szívének elfogódása kellemes volt. Úgy látszék arczából, hogy szinte megdöbbent. Egy jó tett önjutalmának soha nem ismert képe, ujságának bájával karolá szívét körül.