Part 5

János. Oh szegény koldus testvéreim!

Mima _fokozva a hangját_. Drága pénzért… tiszta rózsaolajban fürödni… neked! Aranypiros madarakat akarok… pénzért! tollas halakat… repülő kocsit!

_A zúgás már nagyon erősödik. Kihallani a morajból ezeket a kiáltásokat: «Kátai egy és félmillió!» – «Kátai! Kátai!» – «Veszek Kátait három millióért!»_

János. Hogy zúg, hogy dagad, mint a tenger!

Mima. A mi gazdagságunk!

János. Pénz! Pénz!

Mima. Mit tudod te, mi az? Csak egy asszony tudja igazán szeretni a pénzt!

János. Az én erőm!

_A zúgás erősbödik. Ilyeneket hallani: – «Kátait veszek!» – «Négymillió!» – «Veszek ötért!» – «Hat!» – «Nyolc!» – «Tízmillió!»_

Mima. Hogy zeng a te királyságod… És az én rabszolgaságom! Pénz! Pénz!

_A zúgásból mint zenekíséretből most már a kiáltások egyre tisztábban hangzanak: «Húszmillió!» – «Ötvenmillió» – «Kátai!» – «Adok hatvanért!» – «Kátai!» – «Hetvenmillió!» – «Százmillió!»_

János _elragadtatva kiált fel_. Király vagyok!

Mima. Több vagy! Vezérigazgató vagy!

_A gépből harsogva: «Száztízmillió!» – «Százhúszmillió!» – «Százharminc!» – «Kátai!» – «Negyven!» – «Ötven!» – «Veszek!» «Kátai!» – «Százhatvanmillió!» – A vad ordítás a végsőkig fokozódik. Majd az éles tőzsdei csengő lezárja a lármát: vége a börzeidőnek. Az ordítás gyorsan lecsillapul. Az utolsó hangok, egyre halkabban: «Száznyolcvanmillió!» – «Kétszázmillió!»_

Mima. A világ királya lettél.

János. Szerelmem!

Mima. Most a menyasszonyod vagyok.

_A zúgás egészen elhallgatott._

János _a nagy csöndben_. Áldva legyen a pénz, amiért téged nekem megszerzett. Áldva legyen a pénz. _Zokogva_. Áldva legyen a véres, a piszkos, a rettenetes pénz… áldva legyen… én, szegény koldusa a te szerelmednek leborulok előtte… _Mima elé térdre borul sírva._

_Jelzőharang_.

Magister _diadalmasan mutat a térdelőre_. Pénzimádó lett!

Fiókák. Hejj! Hejj! Börzézett! Ajjajajjajjajj!

Mima. Kelj fel!

János _felkel, letörli könnyeit_.

Mima. Gyere az esküvőre!

_Balról egy ördög ugrik be, magasan tart Mima feje fölé menyasszonyi koszorút. A koszorúról tengersok hosszú fehér fátyol hull alá. Egy ördögfióka cipeli a nagy fátyol végét. Mima felnyúl a koszorúért és a fejére illeszti, mintha megkoronázná magát._

_A gépből orgonaszó hallatszik. Boldog nászinduló._

Mima. Isten és ember előtt összekötjük testünket és lelkünket!

_Kezet fognak._

X. KÉP.

_Mintha meghasadna a gép, alulról egészen a legmagasabb pontjáig, a középen óriási gótikus templomkapu nyílik, templomba_ _látunk. Oltár, gyertyák, színes ablak, dús, ragyogó kép. Az orgona szól._

_János és Mima a kapu előtt áll._

János _ünnepélyesen_. Új életre indulsz velem.

Mima. Veled, királyom.

János. Enyém a lelked.

Mima. A tied, királyom.

János. A tested.

Mima. A tiéd, királyom.

János. A multad, a jövőd.

Mima. A tied, királyom.

János. A tekinteted, az ajkad, a melled.

Mima. A tied.

János. A karod és a térded szorítása.

Mima. A karom… a térdem…

János. A lélegzeted.

Mima. És a sikoltásom…

János. A könnyeid és a véred…

Mima. És a termékenységem… amiből ezer és millió évre indul a nagy család fája…

János. Enyémek mind… fiak, unokák… generációk…

Mima. A testem szakadásával… örökítem meg a te életedet… a gyermekemben és annak gyermekében.

János. Holtomiglan. Holtodiglan.

_Elindulnak, be a templomba. Egyszerre megállnak, mert Ilonka jön ki a templomból, kezében párolgó fazékkal._

_Az orgona elhallgat._

Ilonka _nagyon fájdalmasan, de egyszerűen_. János, édes jó uram! Hol maradsz olyan sokáig? Mért nem jössz vacsorázni? Nézd, már kész a káposztád, édesem… Itt van, nézd, ha nem jössz, odasül, kiszárad! Drágám! Elveszti az ízét… Nézd, a káposztád, édesem! Az én szeretetem fől benne! Az én szívem jósága illatozik benne! Az én hűségem a tápláló ereje, az íze, a zamatja! Az én gondosságom, az én szorgalmam, az én hitvesi forróságom párolog benne… az én szerelmem sirdogál benne… Az én kisgyerekem hangja pityereg benne… gyere haza, János, gyere már vacsorázni… nézd, itt a te káposztád… az én könnyeimtől ilyen forró… gyere vacsorálni… _Letérdel előtte._

János. Nem megyek.

Ilonka _felkel és sírva indul jobbfelé_. _Kis távolságban megáll a gép előtt._

Mima. Ismered ezt a szegény asszonyt?

János _lehajtja a fejét, nem felel_.

Mima. Ki volt ez a szegény asszony?

János _dacosan felveti fejét_. Nem tudom!

_Jelzőharang._

Magister _harsányan_. Megtagadta a feleségét!

_Hirtelen nagy erővel, harsányan zúg fel az orgona._

János _a karját nyujtja Mimának_.

Mima _belekapaszkodik és hozzásimul_.

_Az orgonaharsogásban büszkén vonulnak be a templomba. A nagykapu becsukódik mögöttük. Az orgona elhalkul._

Ilonka _lassan, sírva megy végig a gép egész frontján balfelé, bal szélen eltűnik._

Magister. Megtagadta a feleségét, a káposztát és a magzatot is, felséges uram, a magzatot is, amit az asszony a méhében hord.

Fiókák. Megtagadta, hejj! Megtagadta, hurráh! hurráh! hejj! hejj!

Magister. Az időkereket bekapcsolni! Rohannak a szíjak?

Rubicante. Rohannak, mint a forgószél!

Fiókák. A szíjjak, a szíjjak, a szíjjak!!!

Magister. Fut az idő! Rubicante! Napok, hetek, hónapok előre!

Rubicante. Kapcsolom, bontom, transzformálom! Fut az idő!

Magister. Centrifúga!

Rubicante. Kész!

Magister. Előre!

_Dübörgés. Egy vasfedő nyílik._

XI. KÉP.

_Lámpa alatt ül János és levelet olvas._

János _olvas_… «Drága jó uram»… – azt írja: «drága jó uram, jól vagyunk itt Gradóban, a gyönyörű adriai tenger partján. Egész nap fürdöm és sétálok, rád gondolok és alig várom a napot, hogy ismét nálad lehessek. Haragszom arra a nyomorult politikára, amely a parlamenthez láncol és nem engedi, hogy itt a tenger partján ülj mellettem és cirógasd gyönyörű kis gyermekünket, akinek csodájára jár az egész fürdőközönség. Mult levelemben azt írtam, hogy a jövő héten hazautazunk. De a gyerek oly szépen fejlődik, hogy az orvos azt mondta: még legalább négy hétig…» _Felnéz a levélből, ismét belenéz_… ezt írja: «az orvos azt mondta, még legalább négy hétig maradjunk, élvezzük ezt a gyönyörű időt, a tengert». _Felnéz_. Micsoda orvos mondta ezt? És mért mondta ezt egy orvos? Hogy kerül oda hozzájuk… az én gyerekemhez… orvos?… _Olvas_. «De a gyerek olyan szépen fejlődik, hogy az orvos azt mondta… még legalább négy hétig…» _Rémülten_. Istenem! Édes jó istenem… csak nincs valami baja annak a gyereknek!!!

_Sötétség. A vasfedő becsukódik. Dübörgés. Másik vasfedő nyílik._

XII. KÉP.

_A sötétből asztalmagasságú emelvényen piciny gyerekkoporsó bontakozik ki. Két gyertya. Jobbról áll Mima, talpig gyászban. Balról János. Köztük a kis koporsó._

János. Mikor azt a levelet írtad Gradóból, mindjárt rosszat sejtettem. «Az orvos azt mondta, hogy még legalább négy hétig maradjunk…»

Mima. Pedig, hogy vigyáztam, mikor írtam.

János. Mindent tudtam.

Mima. Akkor már csak csont és bőr volt szegényke. _Zokog_. Mindent megtettünk, de hiába.

János. Minden reményem. Az én kis életkém. Az én kis gyertyalángom, ami az én végtelen nagy szerelmem tűzvészén gyulladt.

Mima. Szerelmem… ha láttad volna… mielőtt lecsukódott a kis szeme… egyszerre váratlanul rámnézett, komolyan és mélyen. Olyan volt a tekintete, mint a tiéd, mikor a szerelemtől sötét… Ezzel a tekintettel… mintha visszaadta volna a kis életét nekem…

János. Milyen rettenetes és milyen szép: ebben a szent fájdalomban újra meg újra csak téged szeretni!

Mima. A zokogásban… terád gondoltam… abban az iszonyú pillanatban, mikor kihült, megfehéredett, elhervadt szegényke. Valami felséges vágy fogott el… utánad… hozzád menni… összeforrni veled! Ahogy erre a hideg, fehér kis csecsemőre néztem… mintha megmozdult volna a testemben az az ezer meg ezer másik… a többi… csupa rózsaszínű, édes, születésre váró… égni kezdett a testem, a lágyékom, a mellem… az anyaságom… utánad… hogy jőjj… belevadultam a vágyba: életet, életet adni… tőled, veled… hogy jőjj… és gyujtsd életre őket bennem, mind! A szám kiszáradt, a csókod után lihegtem az éjszakában… de oly messze voltál… sikoltottam, hívtalak… aztán… elájultam… úgy találtak meg… a kis ágya mellett… a földön… szerelmem… párom… hím-állatom… emberteremtő istenem!…

János _leborul a koporsó elé_.

Alfonz _nesztelenül megjelenik Mima mögött._

_Kis szünet. Mima lecsukott szemmel, sápadtan áll._

Alfonz _suttogva_. Eljöttem. Egy percre. Egy pillanatra. Hogy lássalak. Hogy érintselek. Hogy megcsókoljalak. _Mima mellé áll._

Mima _lassan kinyitja a szemét és Alfonz vállára hajtja a fejét._ Szívem… édes, édes szívem…

Alfonz _suttogva_. Egy könnyet sírj csak az arcomra, aztán megyek, bujdosom tovább. Egy könnyet nekem, szegény árva apának… akinek a gyereke itt fekszik halva… és másnak kell adnom még ezt a szent fájdalmat is…

János _felmozdul, mert ezt hallotta, most rémült arccal, feszülten figyeli őket._

Mima _suttogva_. A temetőben légy ott. A tömegben vegyülj el. De úgy állj, hogy szembenállj velem. És nézz a szemembe folyton. Meredj a szemembe… És én is a te szemedet fogom nézni, folyton, folyton… amíg a földbe nem teszik a mi édes gyerekünket…

Alfonz. A mi gyerekünket.

Mima. A szemedet akarom látni a temetőben. A sötét tekintetedet… Mielőtt lecsukódott a szeme, rámnézett… olyan volt a tekintete, mint a tied, mikor a szerelemtől sötét… Mintha visszaadta volna nekem az életét, szegényke… és akkor vártalak, vártalak, hogy jőjj… úgy égtem utánad… sikoltottam, hívtalak… de oly messze voltál, aztán elájultam… úgy találtak meg a kis ágya mellett… a földön… szerelmem… Most menj, menj szívem… és a temetőben a szemedet… a szemedet… azt a tekintetet, amivel a kisgyereked meghalt…

Alfonz. Szomorú, bűnös szerelmem! _Forrón megcsókolja Mimát._

János _fölemelkedik_. Ugyanazok a szavak… ugyanazok a szavak…

_Hárman sokáig néznek egymásra._

János _állatian felhördülve_. Rablók! Csalók! Ringyó anya! Ringyó anya! Meghaltok! _Rájuk rohan._

Mima _eltűnik_.

Alfonz _lefogja János kezét_.

János _sírva, ordítva_. Ölj meg! Nem akarok tovább élni! _A földre borul._ Nem akarok tovább élni! Istenem, vedd el ezt a kínt belőlem, az életemmel együtt! Meghalni! Meghalni!

Alfonz _rettenetesen, kegyetlenül_. Itthagyni? Nekem adni?

János _rémülten ordít fel_. Nem! Nem!

Alfonz _hideg gúnnyal_. Meghalni?

János. Élni! Élni! Visszavenni tőled! Szeretni! Megbüntetni! Megölni! De szeretni, imádni!

Alfonz _kegyetlenül_. Ha férfi vagy, el kell válnod tőle.

János. Nem! Élni! Megbocsátani neki! Megtisztítani a bűntől! Megölelni és csókolni! Belepusztulni! Visszavenni! Gyűlölni és imádni! _Ismét a földre borul._

Alfonz _erősen, parancsolóan_. El kell válnod tőle!

János _állati ordítással, felzokogva_. Nem!!!

_Sötétség. Jelzőharang. A vasfedő becsukódik._

Magister _süvítve_. Összetört! Aljas lett!

Fiókák. Hejj! Hejj!

Magister _lelkesen, kéjelegve_. Most fogja jól a malom! Most van benn jól a hengerek közt, most röpítik a szíjak, a kerekek! Most lett jó anyaggá, felség! Most kerül a nagy koptatóba! Előre, Rubicante, be a nagytáblát… mind a tizenkét kapcsolót! Fenn ég a nagy kalória?

Fiókák. Ég! Ég!

Magister. Félfordulat, sugárosztó, hatezerötszáz! Vigyázz!

A gépen levők mind. Mehet!

Magister. Előre!

_Dübörgés. Egy vasfedő nyílik._

XIII. KÉP.

_A válópört vezető bíró előtt hárman állnak: János, Alfonz és a gyászruhás Mima._

Bíró. Szíveskedjék elmondani, mik voltak indokai, hogy a válópört itt jelenlevő férje ellen megindította.

Mima. Kérem, én nem tudom magamat jogilag kifejezni, bíró úr, ő engem megrontott, a züllésbe kergetett.

János. Én? Téged?

Mima. Azzal kezdte, hogy ezt az urat odahozta a házhoz.

János. Én hoztam oda?

Bíró. Ne tessék közbeszólni.

Mima. Ez az úr kérem, Alfonz úr, ez írta a kortesbeszédeit, kérem, ez mondta neki, hogy milyen nyakkendőt vegyen, ez volt az esze, a jobbkeze, kérem, ez csinálta az egész karrierjét és ezért kényszerített engem, kérem, hogy odaadjam magamat neki.

János. Iszonyú dolgokat beszél, bíró úr, ez a szegény nő megzavarodott!

Bíró. Ne tessék folyton zavarni.

Mima. Én ezt az urat ki akartam dobni ezerszer, de ő folyton jött, hogy édes cicám, tűrd meg, édes cicám, csókold meg, ő a mi szerencsénk… és kéremszépen, éjszakákon át ott volt nálunk Alfonz úr és ő direkt elment hazulról, ez akkor volt, mikor a részvényeit bevezették… pénzért kérem, nyomorult pénzért, odadobta a feleségét egy ilyen kalandornak, csakhogy ő képviselő és milliárdos lehessen! _Zokog_. Pénzért, pénzért, amit úgy útálok!

János. Bíró úr kérem, erre én nem tudok felelni. Ezek oly szörnyű hazugságok. Valami hipnózisban beszél, nem lehet, hogy ilyen romlott, az nem lehet, én még most is hiszek benne!

Magister. Rakjatok a tűzre!

Rubicante. Nyisd ki!

_Kinyílnak a vasajtók. Tűzvillanás. Raknak a tűzre._

Rubicante. Csukd be!

_Becsapódnak a vasajtók._

Magister. Majd adok én neked, hinni benne! Tovább!

Mima. Hiszel bennem? Hát ha hiszel, hidd el, amit most mondok. Örülök, hogy most rákényszerítlek a válásra. Fizetni fogsz, most lesz pénzem, most végre azé lehetek, akit szeretek, nem a tied, te gyűlöletes, bamba, te szenteskedő, te útálatos! _Felordít_. Szabadulni tőled! Tőled szabadulni!

János. Nem engedem elzülleni! Elpusztul, ha elhagyom. _A bíróhoz nagy fájdalommal, szinte kiabálva._ Bíró úr, ez az asszony a legértékesebb anyag… ha van, aki vezeti… Ha most elválunk, elzüllik, a piszokba keveredik, nem bírom ki ezt a gondolatot! Én meg tudnám még menteni.

Mima. Nem kellesz! Nem vagy te jó! Szerelmes vagy! Pfuj! Nem kellesz, ittmaradsz és én megyek a cimborámmal Montecarlóba kártyázni, pezsgőzni és csókolózni!

Bíró. A törvény szerint ki kell mondanom a válást. Önök nem férj és feleség többé. _Fölkel, eltűnik._

Alfonz. Gyere. A jegyek megvannak, az autó lenn vár, a vonat egy óra mulva indul. _A karját nyujtja._

Mima. Egy pillanatra! Menj csak előre, valamit akarok még ennek mondani.

Alfonz _eltűnik_.

Mima _Jánoshoz lép_. Ha volt férfi ezen a világon, akit szerettem, az te voltál.

János. Szívem! Szegény szívem!

Mima. Ha volt valaki, aki megégette az életemet, az te voltál. Azért öllek meg, mert szeretlek. Azért kínozlak agyon, mert látni akarom, meddig ér a szerelmed. Retteneteseket csinálj értem, őrülj meg értem, a földön fetrengj értem, haldokolj értem… mert ez is még mind kevés lesz. _Hizelkedve_. Cicám… Montecarloba megyünk… jőjj utánam… siess, mert minél később jössz, annál többször leszek az övé… Gyere, utánam, ments meg! Vegyél vissza tőle!

János. Utánad megyek… A kezedet.

Mima. Nem… nem… _Indul_.

János. Egy csókot… _Ölelni akarja._

Mima. Nem, nem! _Szeliden visszatolja._ Itt most egyet se… ott lenn a tengernél ezret, milliót! Elsiet.

János. Utánad megyek! _Elrohan_.

_Sötétség. Jelzőharang. A vasfedő becsukódik._

Magister. Most meg van puhítva minden rosszra! Most előre a legnagyobb kalóriákkal! Hajjhó! Fiókák! Búgnak a nagy tüzek?

Fiókák. Búgnak! Hejj!

Magister. Időkerekek! Indítsd!

Rubicante. Kész!

Magister. Minden sugár együvé! A színkeverő lombikokat izzásig hevíteni! Jelentést!

Rubicante _telefonál_. A szineket! Kéket, mint a tenger. Kéket, mint az ég. Fehéret, mint a márvány. Megvan? Na most: pirosat, zöldet, sárgát, okkert, karmint, kobaltot. Virágot, napfényt, tengert!

Magister. A húros hangszereket édesen és halkan.

Rubicante _a telefonba_. Hegedű. Viola. Gordonka. Édesen, mint a fájdalom!

Magister. Jelentést!

Rubicante _egy nyíláson benéz a gép belsejébe_. A színek lángolnak, mester. A nap süt, az ég ragyog, a tenger szikrázik. A levegő lágy, mint a méz. A vonók finoman suhannak a húrokon. _A telefonba._ A virágok? _Magisterhez._ Pillanatnyi pontossággal nyíltak, mester. Az illatvezetékek precizen dolgoznak. Egyéb parancs?

Magister. Nincs.

_A gép belsejében édes zene szólal meg._

Fiókák. Muzsika! Édes! Édes! Édes! Hejj!

Magister. Vigyázz! Az összes táblákat félre!

A gépen levők mind. Kész!

Magister. Előre!

_Dübörgés. A gép alsó része végig megnyílik._

XIV. KÉP.

_Montecarlo. Tengerpart. Ragyogó ég, virágok, tenger. Két pad. Az összes vasfedők nyitva vannak a színpad egész szélességében. Könnyű kvartett-zene._

János _szomoruan ül egy padon_.

Francia nő _jön balról_. Szomorú ember, ki vagy?

János. Idegen vagyok.

Francia nő. Adj egy aranyat.

János. Nincs. Az utolsó pénzemen utaztam ide, Montecarlóba.

Francia nő. Hát akkor mibe fogsz játszani?

János. Az életembe.

Francia nő _nevetve_. Kinek kell a te életed?

János. Egy nő után jöttem ide. Talán annak kell.

Francia nő. Nő után? Pénz nélkül? _Nevet és elmegy jobbra._

_Kis szünet. Zene. Csoport jön balról: két nő, két férfi, nevetve, hangosan beszélgetve, mennek át a színen, kimennek jobbra._

Mima _belép, elegáns kokottnak van öltözve_.

János. Szívem! _Felugrik a padról._

Mima. Eljöttél! Utánam jöttél! _Nagy csók._ Ülj le ide.

János. Alfonz hol van?

Mima. A rendőrségen. Most bocsátják el, egész éjszaka fogva volt. _Sír_. Szegény édes babám egész éjjel a börtönben volt. De most kibocsátják. Kifizettem érte az összeget. Lopott szegény, énmiattam lopott, aranyakat. De kevés volt még az is. Rengeteg pénz kell nekem, cicám, hiszen tudod.

János. Lopott? Aranyakat?

Mima. Mikor idejöttünk, első nap mindent elvesztettünk. Én megismerkedtem egy gazdag orosszal, együtt vacsoráztunk vele, de Alfonz nem engedte, hogy továbbmenjek. Pedig nemcsak gazdag volt, hanem csinos is. Kövér volt, de szép arca volt. Szívesen elmentem volna vele… ha nagyon sok pénzt adott volna. Azt hiszem, adott volna. Ostoba voltam. Tetszett is egy kicsit. Nagy piros szája volt. Sok pénze volt. Egy kicsit szerelmes vagyok bele. Annyit sírtam miatta.

János. Hogy beszélsz, drága szívem?

Mima. Akkor Alfonz nagy áldozatot hozott értem. Croupier lett. Ő, aki olyan úri gondolkozásu. De nem keresett eleget. Az a kövér orosz nagyon tetszik nekem. Én akarom azt a kövér oroszt! Szép szeme van, olyan mélabús szláv tekintete és hófehér a bőre, mint egy lánynak. Alfonz lopott aranyakat, tudod, mint croupier lopott. Ruhákra kellett a pénz. Mert kokott vagyok, édesem, a te hibád. Kokott vagyok, nem is az első itten. De nem tudott eleget lopni, mert megcsipték, elfogták. Imádtam, mikor vitték a rendőrök. Olyan szomorúan nézett rám. Utálatos volt. Láttál már tolvajt? Meg tudtam volna halni érte. Egész éjszaka a rendőrségen volt. Reggel kifizettem a kárt.

János. A pénzt hol vetted?

Mima. Bementem éjjel egy gazdag ember szobájába.

János. Az orosz…

Mima. Oh, nem. Attól félek. Abba nagyon bele tudnék szeretni. Nem kell a pénze. Egy amerikai van itt. Már tíz levelet írt. Iszonyú gazdag. Gyönyörű fiú. De túlerős nekem. Brutális. Én a gyöngédséget szeretem. Most is beteg vagyok ettől az éjszakától. _A vállára hajlik._ Pedig olyan biztonságos érzés… megcsalni valakit, aki a börtönben van.

János. Szegény romlott gyerekem… szegény… elzüllött szerelmem…

Mima. Te vagy az oka. Te vagy az egyetlen, akit valaha szerettem. Te kergettél a bűnbe, mert elhagytál.

János. Én?

Mima. Meg tudsz nekem bocsátani?

János. Hiszen azért jöttem ide… utánad, hogy a tíz körmömmel kaparjalak ki a sárból. A könnyeimmel csókoljalak tisztára… elvigyelek a becsületes szegénységbe…

Mima. Szegény vagy?

János. Mindent neked adtam. Ami kevés maradt, tönkrement.

Mima. Látod, hogy szeretlek. Te is koldus, ő is koldus. És mégis a tied vagyok.

Alfonz _belép_.

Mima. János van itt. Az én örök hitvesem isten és ember előtt. Koldusabb mint mi.

Alfonz _brutálisan_. Miből fizetted ki ma reggel a kárt a rendőrségen? Miből váltottál ki? _Fenyegetően_. Hol vetted a pénzt?

Mima _Jánoshoz_. Védj meg, meg akar verni! Gazember! Miattad lettem utolsó… most meg akarsz verni?

János _átöleli_. Ne bántsd. Bocsáss meg neki.

_Zene elhallgat._

Mima. Ments meg tőle. Vigyél el magaddal. Szerezz pénzt, akkor szeretni foglak és veled megyek örökre.

Alfonz. Szerezz pénzt… én meggyűlöltem, de ingyen nem adom.

Mima. Szerezz pénzt! Ments meg tőle!

János. Elviszlek innen! Segíts rajtunk Alfonz, ha még van benned maradéka az emberi érzésnek.

Mima. Ne frázisokat! Pénzt szerezz! _Hirtelen_. Én tudom, hogy szerezhetnél pénzt.

János. Mondd… akárhogyan, még ha rabolni kell is.

Mima. Azt nem. Sokkal veszélytelenebb és édesebb. Van itt egy rettenetes gazdag német lány. Előbb azt akartam, hogy Alfonz vegye feleségül. De ez most már lehetetlen, mert Alfonz börtönben ült. Szép ostoba kis szűzlány. Ha te ránézel azzal a szép sötét szemeddel, a tied. Ne nézz rá, meghalok bele. Ha beszélsz vele a te szomorú hangodon, a tied. Ne beszélj vele, nem élem túl. Ha megcsókolod a száját… jaj, hogy fog ez nekem fájni… olyan puhán és forrón csókold meg, ahogy csak te tudsz és akkor már viheted is az esküvőre… és akkor pénzt kapsz, rengeteg pénzt kapsz és akkor a tied leszek örökre!

Alfonz. Igaza van! Csábítsd el a lányt. Várok egy hétig. Akkor kifizetsz engem és én eltűnök.

János. Vegyem… feleségül?

Mima. Más mód nincs. Ha engem akarsz.

János. Akarlak… de…

Mima. Nincs «de». Gyorsan kell. Ne hagyj nála! Ne hagyj a sárban!

Alfonz. Megismerkedel a családjával, jársz velük itt néhány napig, hazudol, csalsz, hizelegsz, elcsavarod a fejét.

Mima. Most fog idejönni… Bemutatunk neki… Küldj virágot neki… Légy gavallér… Vesztegesd meg a társalkodónőjét!

János. De hiszen annyi pénzem sincs, hogy egy szál virágot vehessek neki.

Alfonz. Itt van előleg a vállalkozáshoz. _Aranyakat ad neki._

János. Aranyak?

Alfonz. Eldugtam, amennyit lehetett, a lopott aranyakból. Nesze még. _Aranyakat ad neki._ Ne félj, százszorennyi lesz a vételár.

Mima. Ne bámuld. Tedd el. Engem fogsz megvenni rajta.

János _szomorúan_. Elfogadom. És még meg is köszönöm. _Zsebreteszi_.

_Jelzőharang_.

Magister. A lopott pénzt! Orgazda! Tolvaj!

Fiókák. Hejj! Hejj!

_A zene ismét megszólal._

Mima. Vigyázz, figyelj, itt jön a német szűz!

Claribella _bejön a Fräuleinnal_.

Mima. Claribella kisasszony, itt van a magyar mágnás, akiről annyit beszéltünk.

Claribella. Ah, báróné, milyen kedves.

Alfonz. Bemutatom. Gróf Jánosi úr. A híres politikus, képviselő, milliárdos, úrlovas, földbirtokos.

Claribella. Ah? Ön az?

János _kezet csókol_.

Claribella. A báróné annyit beszélt szüleimnek egy barátjáról, a híres politikusról, akit idevár… Atyám rajong a nagynevű emberekért. _Alfonzhoz_. Eleinte azt hittem, ön az.

Alfonz. Nem, kisasszony, ő az.

Claribella. Gróf Jánosi?

Mima. Hazudj!

János. Gróf Jánosi, igen.

_Jelzőharang_.

Claribella. Atyám oly boldog lesz. És igaz, hogy egyike hazája leghíresebb embereinek?

Mima. Hazudj!

János. Igen!

_Jelzőharang_.

Alfonz. A legrégibb nemesi családok egyike. Úgy-e nyolcszázéves a nemességtek?

János. Annyi.

_Jelzőharang_.

Mima. De most bocsásson meg kisasszony, nekem ma még csomagolnom kell, Párisba megyünk.

Claribella _Alfonzhoz_. Ön is megy?

Alfonz. Igen.

Claribella. Kár.

Alfonz. Megigértem a bárónénak, hogy elkísérem.

Mima. Jőjjön, Alfonz. Isten velük. Pá Jánosi. A viszontlátásra Párisban! _Suttogva_. Gyere Párisba.

János. Hogyan?

Mima. Vele.

János. Mikor?

Mima. Az esküvő napján… nászútra… nászra… hozzám! Várlak!

János. Eljövök!

_Mima és Alfonz elsiet, János hosszasan néz utánuk._

Claribella. Milyen hosszan néz utána. Szép asszony!

János. Gyönyörű. De mi az ő szépsége a maga csodálatos bájához képest?

Claribella. Ő érdekes, izgató, nyugtalan, ideges, változékony.

János. És maga derült, nyugodt, tiszta.

Claribella. Nem csodálnám, ha szeretné.

János. Gyűlölöm… amióta magát megláttam. Úgy vágyódom a tisztaság, a szűziesség után. Az első látás, a maga első szavai, a megjelenése… életemben még nő nem hatott rám így.

Claribella. Ön hisz abban, hogy van ilyen pillanat alatt támadó szerelem?

János. Csak ebben hiszek? Ha én magát most el tudnám innen ragadni, most, ebben a percben, mint egy rabló, erős karral elvinni, örökre… A szemedbe nézni… az ajkadra forrni… vezetni téged egy életen át!…

Claribella. Megéget evvel a forró beszéddel.

János. Hol láthatom megint?

Claribella. Ma este… a Hotel de Paris-ban… ismerkedjék meg a szüleimmel.

János. Boldogan.

Claribella. Maga végtelenül tetszik nekem. Nyíltszívű, bátor, erős, ragadozó.

János. Tudna a feleségem lenni?

Claribella. Szabad a szíve?

János. Ha maga akarja.

Claribella. Ezt az asszonyt szereti.

János. Nem! Nem!

Claribella. Hát kit?