Part 2

Magister. Igaza van. Tehát nézzünk szét a földgolyón. _A lupéval ráhajol a földgömbre és keresgél rajta._ Keresgéljünk az egyszerű, szerény emberek közt… valami csöndes otthonban… ahol a tiszta becsület tanyáz. Hopp… itt látok valamit. Külváros. Kis csöndes utca. Szerény, de tiszta lakás. Megvan! _Még közelebb hajol a lupéval a földgömbhöz._ Egy tanító. Nagyon szeretik a gyerekek. Ez nem lehet rossz ember. Most megy haza ebédelni a feleségéhez. Parancsolnak betekinteni a szobájába, az életébe?

Adjutáns. Lássuk!

Magister. Felvetítem. Nézzük és hallgassuk figyelmesen. _A nagyítólencsét a fekete függöny közepére irányítja. A földgömbből vékony sugár túz át a lencsén, fényfoltot vet a függönyre. A függöny azon a helyen lassan szétnyílik. Egyszerű, világos, polgári szobát látunk. Kis terített asztal,_ _két szék. A tanító jön haza, virágokkal. A felesége, Etel, az asztalnál áll._

Tanító. Jónapot édes kis feleségem.

Etel. Isten hozott drága jó kis uram. De sok virágot hoztál.

Tanító. A gyerekek, a gyerekek! _Átadja a virágokat._ Neked adom édes szívem. Így aztán öröm tanítónak lenni. Minden nap telerakják virággal az asztalomat. _Leveti a kabátját._

Etel. Az ilyen arany ember meg is érdemli. _Megcsókolja_. Ezerannyit is megérdemel. Fáradt vagy, édesem?

Tanító. Éhes vagyok, édesem. _Leül_. Hol a leves?

Etel _kinyúl, átvesz egy levesestálat és az asztalra teszi. Ad belőle a tanítónak._ Itt a jó leveske, édesem.

Tanító _kavargatja a levest_. Nem frázis ez angyalom. A mi pályánk a legszebb pálya. Csak szív kell hozzá.

Etel. És neked van szíved édesem.

Tanító. Szeretnek a gyerekek. Ez nagy sor. Ma is, hogy a Steiner megbosszantott, láttad volna a többit: mind úgy nézett rá, mintha meg akarná ölni. De én nem bántottam a Steinert. Szelid szóval megbánásra bírtam a Steinert. Boldog voltam, hogy jó szóval célt értem a Steinernél.

Etel. Micsoda nemes gondolkozás. Milyen boldog vagyok, hogy a feleséged lehetek. _Leül ő is._

Tanító. Hidd el, felemelő érzés jónak lenni. Milyen leves ez?

Etel. Találd ki. A te kedvenced. Na?

Az idén először! Meglepetés! Nem is örülsz neki?

Tanító. Nem tudom, micsoda.

Etel. Borsóleves!

Tanító _piszkálja a levest a kanállal_. És mi ez itt benne?

Etel. Csurgatott tészta.

Tanító. De ezek a kis golyók?

Etel. Golyók?

Tanító. Igen.

Etel. Ez borsó.

Tanító. Milyen borsó?

Etel. Milyen borsó. Borsó!

Tanító. Ne járjon a szád, mit fecsegsz? Kétféle borsó van, zöldborsó és szárazborsó.

Etel. Hát nem látod édesem, hogy ez zöldborsó?

Tanító. Nem látom, mert nem zöld, hanem piszokszínű.

Etel. Piszokszínű a te fejed, te undok ember, megint feldühösített az a kölyök az iskolában és most rajtam öntöd ki. Direkt lejártam a lábamat a csarnokban idei zöldborsóért.

Tanító. Ez idei zöldborsó? Ez? Hiszen éppen azért piszokszínű, mert nem idei, hanem tavalyi borsó, eltett borsó, konzerv borsó!

Etel. Lejárom a lábamat friss idei zöldborsóért neki, nem is a kosztpénzből vettem, a kézimunkámból, amit eladtam és ő így beszél róla!

Tanító. Ha térdig jártad is le a lábad érte, mégsem idei. És a leves pedig hideg.

Etel. Mert addig piszkáltad, amíg kihült.

Tanító. Én leszámítom a hőfokából ezt a piszkálási különbözetet és visszakövetkeztetek az eredeti hőfokára. Ez már hideg volt, mikor piszkálni kezdtem.

Etel. Ne kínozz kérlek! Hát bánom is én, piszkos a borsó, hideg a leves, mit csináljak? Szegény anyám megmondta ezt előre! Későn jössz, azért hideg a leves! És még piszkálod egy félóráig.

Tanító _dühösen_. Azért hideg, mert hanyag és felületes vagy, és a szárított borsót is azért sózzák a nyakadba idei helyett, mert meg se nézed, csak jössz, mégysz, szaladsz…

Etel _sírva_. De mikor én jót akartam!

Tanító. A hózentrágeremet se varrtad meg! Mikor Napoleon győzelmeit tanítottam, leesett rólam a nadrág, röhögtek a gyerekek!

Etel _sírva_. Korán kellett elszaladni a borsóért.

Tanító. Nem varrtál gombot a mellényemre, hiányzik a madzag az alsónadrágomról, a fogkefém ereszti a szőrt, nem hegyezted meg a ceruzámat, görcs van a cipőzsinóromon…

Etel _sírva_. Korán kellett szaladni a borsóért, ma volt az idén először borsó és nagyon keresik, mert friss.

Tanító. És terád mégis büdöset sóztak.

Etel _zokogva_. Most már büdös is!

Tanító _kiáltva_. Ne bőgj! Ne bőgj az ebédembe, mert összetörök mindent!

Etel _zokogva_. Bocsáss meg, nem bírom visszatartani, úgy el vagyok keseredve. _Újból felzokog._

Tanító _ordítva_. Ne bőgj, a teremtésit annak a keserves, büdös életemnek, a teremtésit annak a hétszentséges… _Össze-vissza tör az asztalon mindent, felkel, fel-alá kezd járni, az asszony az asztalra borulva zokog._

Adjutáns _harsányan_. Mester!

Magister _int, a függöny összecsukódik_. Parancs!

Adjutáns. Őfelsége is úgy gondolja, hogy ebből elég volt, mert ez a jóságos tanító úr olyan komisz ember, hogy ez ugyis idekerül mihozzánk, ezen nincs mit rontani az ön masinájának. Már a nagy Dante megírta, hogy az ilyen ember itt nálunk sárban fog fulladozni, és sarat fog enni az idők végezetéig, mert haragosságban bűnös.

Magister. Sajnálom, pedig olyan jól indult. Mikor a virágokkal hazajött, avval a szelid pofájával, már azt hittem, ez a mi emberünk. Hát ha megengedik, másfelé keresgélünk. _Megint vizsgálgatni kezdi a földgömböt a lupéval._ Nézzük csak. Itt volna egy másik ember, kérem. Író. Költő. A nemes érzelmek költője. Ábrándozó, szelídlelkű…

Adjutáns. Nem rossz.

Magister _közelebbről nézi a földgömböt_. Mint látom, imádják a nők.

Adjutáns. Az se rossz.

Magister _a földgömböt nézve_. És még hozzá szerelmes is… nagyon szerelmes. Most, kérem szépen, épp most megy az imádottjához. Nézzük meg ezt a randevut?

Adjutáns. De még mennyire!

Magister _még mindig a földgömböt vizsgálgatva_. Be fogunk nézni a szép hölgy szalónjába. _Mint az imént, nyílást varázsol a függönyre._

_A függöny szétválik. Színes ernyős lámpa, chaise longue. Gyönyörű nő, színes pongyolában, áll a chaise longue mellett és karját tárja valaki felé, akit még nem látunk._

Magister. Nagyon szeretheti, mert tetszik látni, hogy várja? _Csöngetés_. Ő jön. Csöngetett.

Költő _belép_.

Magister. Itt van! Figyeljünk!

Palmyra. Csakhogy itt vagy, édes, édes, édes, édes, édes! _Nagy csók._ Óh, istenem, hogy vártalak!

Költő. Késtem talán, angyalom? _Ijedten nézi az óráját._

Palmyra. Dehogy, gyönyörűségem! Csak én vagyok türelmetlen.

Költő. Mert nagyon fájna, ha csak egy percnyi késéssel is bánatot okoznék az én édes, szép babámnak.

Palmyra. Te jóságos!

Költő. Ne boruljon felhő egy pillanatra se a szépséges szemedre.

Palmyra. Te áldott, te jó!

Költő. És elhoztam ezt. _Kis virágbokrétát ad át._

Palmyra. Ibolya? Most? Hisz ez a legnagyobb ritkaság!

Költő. Tegnap egy elejtett szavadból kivettem, hogy szereted.

Palmyra. Te gyöngéd… te áldott! Olyan bájos, olyan tiszta a jóságod, mint egy gyermeké. Hát csoda, hogy imádlak?

Költő. Így, így… Ezzel a rajongó mosollyal az arcodon, így csókoljalak agyon, így… _Vadul csókolja._

Palmyra. Ne harapj, Albert!

Költő. Haraplak… megeszlek… mindenestül… _Folytatja._

Palmyra. Ne, ne! Megfojtaszt! Megfulladok!

Költő. Nem esik jól?

Palmyra. De jól esik, csak…

Költő _hirtelen_. Csak?

Palmyra. Ülj le szépen ide mellém. Oly rég akarom ezt már neked megmondani. _A szájához nyul._ Nézd, vérzik a szám. Csupa vér.

Költő. Lecsókolom róla! _Nekiugrik_.

Palmyra. Ne, ne! Fáj! Maradj nyugton. Ez most jó alkalom megmondani, amit akarok. _Sírni kezd._ Olyan boldogtalan vagyok!

Költő. Miért?

Palmyra. Mert csak erre kellek neked.

Költő. Mire?

Palmyra. Csak erre az érzékiségre.

Költő. Csak erre? Hát nem szeretlek?

Palmyra. Szeretsz! De ahányszor együtt vagyunk, az első pillanatban rámveted magadat mint egy tigris. Én még veled soha egy félórát nem beszéltem, mindjárt nekemjössz és összeharapsz és megeszel… mikor én olyan boldog volnék, ha a lelkedet is érezném… Ha beszélnél velem az életedről, a gondolataidról, a bánatodról…

Költő. A bánatomról… mikor így ülsz, hogy térdig látni ezt a szép lábadat, ezt a karcsut… _elébeborul_… hiszen vérbeborul a szemem, olyan őrjítő… _átöleli a térdét._

Palmyra _sírva_. Ne, ne! Látod, ez az! Látod, csak a testemet szereted! _Zokogva rugdalódzik._

Költő. Nézd csak, hogy rugdalódzik a kis makrancos. _Mellé ül, lefogja…_ Ejnye, milyen erős… _dulakodik vele_… ejnye, de haragszik most. Ilyenkor kell megfékezni, lefogni, szerelemmel legyűrni az ilyen dühös kis vadmacskát! _Lefogta és csókolja._

Palmyra _védekezik_. Ne, ne! Albert! Egy szót, egy jó szót… Csak egyszer, csak egyszer egy csöndes pillanatot, hogy a válladra hajthassam a fejemet… _megteszi_… mint egy szomorú gyerek, így… és most csöndesen beszélj velem, beszélj, taníts, oktass, nemesíts… jó akarok lenni… hozzád méltó… tanulni tőled… és nézd… te küzdesz az életben… annyi irígyed van… mondd el nekem a bajaidat, hogy vigasztalhassalak.

Költő _a haját szagolva_. Milyen illatos a hajad! Valami speciális, vadító illata van a hajadnak. Meg kell ettől bolondulni.

_Vadul megkapja a fejét, csókolja a haját._

Palmyra. Ne ezt! Egy jó szót! Én meghalok abba, hogy nem lehetek a barátod! _Sír_. A költő… a bús versek költője nem adja a lelkét… Pedig azért szeretlek!

Költő _közelről néz az arcába_. Mért ilyen vérpiros a szád… mért ilyen forró… mért ilyen duzzadt… _Vadul csókolja._

Palmyra _sírva_. Az édesanyád meghalt… nem is mondtad meg. Pedig istenem… a könnyeidet letörölni, anyád helyett anyád lenni…

Költő. Mért szomorítsalak?

Palmyra. Ide se jöttél akkor.

Költő. A temetés után fáradt voltam.

Palmyra. Épp azért, pihenni, nálam.

Költő. Pihenni, nálad? Fáradtan jönni hozzád? Te égő, forró, te piros, te tűzparázs, te… te… _Nekiugrik_.

Palmyra _sikoltva_. Nem ez kell! Nem ez kell! Én kétségbe vagyok esve! Én megölöm magamat! _Keservesen zokog._

Költő _nagyon érzékien_. Most… most… milyen tragikusan szép, mikor így zokog! Hát van-e istenibb perc, mint ezt a kis zokogó állatot csókkal elhallgattatni, megnyugtatni, felvidítani, felforralni… Amíg nem zokog, hanem sóhajt, amíg sikolt, amíg nevet… a gyönyörűségtől kacag… a könnyei közt sikoltva kacag… gyere, gyere… _Átöleli, a chaise longuera akarja dönteni._

Palmyra _őszintén felzokogva_. Én megölöm magam! Én öngyilkos leszek! Én nem tudok így élni!

Magister _int_.

_A függöny összecsukódik._

Magister _némán, kérdő arccal, előrelép_.

Adjutáns. Őfelségének két megjegyzése van. Az első az, hogy épp abban a pillanatban tetszett ráereszteni a függönyt, mikor érdekes kezdett lenni.

Magister. Azt belátom.

Adjutáns. A másik az, hogy önnek ebben igaza volt, mert ezt az érzéki gazembert kár tovább hallgatni, ez is biztosan a mienk. Őt az örökös forgószél fogja rángatni szennyes örvényében, mert bűnösen szeretett.

Magister. Magam is úgy vélem. De eleinte reménykedtem, mert nagyon szeretik a nők és ő is oly gyöngéden jött, mint az engedelem. Ha nem türelmetlen őfelsége, kutathatunk tovább.

Adjutáns. Bátran, akár holnapig is, ha már itt vagyunk. Kutassunk addig, amíg egy igazi jó embert, igazán tisztát, erkölcsöset, ártatlant nem találunk.

Magister. Nekem is ez a célom.

Adjutáns. Hát gyerünk tovább.

Magister _vizsgálja a földgömböt a lupéval_. Kérem alásan, volna itt egy erkölcsös, komoly férfi.

Adjutáns. Miféle?

Magister. Hivatalnok.

Adjutáns. Nem rossz. Milyen hivatala van?

Magister _vizsgálódva_. Postatiszt.

Adjutáns. Azok egyszerű, derék emberek szoktak lenni.

Magister _vizsgálódva_. Ez a főpostán ül. Vasárnap délután. Nagyon szeretik a főnökei. Tegnap volt a jubileuma. Ezüst evőeszközt kapott a kollégáitól. És egy albumot.

Adjutáns. Lássuk.

Magister. Otthon, vagy a hivatalban?

Adjutáns. A hivatalban.

Magister. Függöny!

_A függöny szétválik. Postahivatal. A postás asztalánál ül és buzgón bélyegez leveleket. Egy nagyon-nagyon öreg, fehérszakállas, rongyos ember lép elébe, levelekkel a kezében._

Öreg. Jónapot kívánok.

Postás. Jónapot, mi tetszik?

Öreg. Lehet itt ajánlott levelet feladni?

Postás. Lehet. Ma vasárnap van, ma nem is lehet máshol, csak itt a főpostán.

Öreg. Bocsánat, akkor előbb kiszuszogom magamat. Nagyon messziről jövök. Nyolcvankétéves vagyok. Cseléd vagyok.

Postás. Isten éltesse. Na üljön le ott. _Buzgón tovább bélyegez._

Öreg _leül egy székre_.

Postás. Nem akar egy korty vizet?

Öreg. De bizony kérnék alássan.

Postás _egy pohár vizet nyujt ki neki_. Itt van, friss, most hozták.

Öreg. Köszönöm szépen. _Iszik_. Isten fizesse meg.

Postás. Örülök, hogy jólesett. _Visszaül a helyére, tovább bélyegez._ Csak szuszogja ki magát. Az édesapámra gondolok, az is ilyen öreg, derék, munkás, szegény ember.

Adjutáns _Magisterhez_. Ez nagyon tisztességes ember.

Magister. Úgy látszik.

Öreg _fölkel_.

Postás. Nos?

Öreg. Kiszuszogtam magam, kérem. Tessék kérem. Ajánlott leveleket hoztam.

Postás. Adja ide.

Öreg. Tessék. _Beadja_.

Postás. Ez hat darab. Ezt így nem veszem fel.

Öreg. Miért, kérem?

Postás. Mert csak ötöt lehet feladni. Hathoz már consignatio kell…

Öreg. Mi az a consignatio? kérem?

Postás. Az egy lap papiros, egy jegyzék, amire fel kell írni a hat levél címzettjének a nevét és a címét, rá kell vezetni a feladó nevét, kiállítandó két példányban, az egyik ittmarad, a másik visszamegy. _Visszaadja a leveleket._

Öreg. És öt levélnél ezt nem kell?

Postás. Nem. Ötöt még én irok be a könyvbe.

Öreg. És hatot már nem?

Postás. Nem.

Öreg. Miért nem?

Postás. Öreg, maga egy kicsit sokat kérdez. Ez a szabály. Írja fel a jegyzékre a címeket és hozza vissza. Gyerünk, gyerünk.

Öreg. Kérem alássan, én nem tudok írni.

Postás. Hát akkor vigye vissza a feladónak és az írja fel a hat címet.

Öreg. Kérem alássan, a feladó a Gellérthegy tetején lakik, oda most másszak fel az öreg lábammal? Éjfél lesz, mire visszaszenvedek ide.

Postás. A főpostán éjjel is van inspekció.

Öreg. De hát csak nem tetszik most engemet visszaküldeni a Belvárosból a Gellérthegyre azért a pár sor írásért?

Postás. Szabály, szabály.

Öreg. És ha a hatodik levelet nem én hoznám, hanem egy másik ember?

Postás. Attól felvenném.

Öreg. És tőlem nem veszi fel?

Postás. Nem.

Öreg. Miért?

Postás. Mert a másik ötöt is maga hozta.

Öreg. Hát tessék azt képzelni, hogy ezt az ötöt én hoztam, aztán én itt kimegyek az ajtón, megint begyövök, ne tessék rám visszaemlékezni és tessék felvenni a hatodikat külön. Tessék azt képzelni, hogy más hozta.

Postás. Öregem, én nem azért vagyok itt, hogy képzeljek, hanem, hogy a kötelességemet teljesítsem.

Öreg. De már annyi időt tetszett itt elvitatkozni, mintha azt a hatodikat is felvette volna.

Postás. Nem az idő a fontos, hanem a szabály. Mit ellenkezik? Lássa, ezért nincs rend ebben az országban.

Öreg. Szóval én most törjem az öreg lábomat fel a Gellérthegyre és vissza.

Postás. Bizony törje.

Öreg. És attól lesz rend ebben az országban.

Postás _dühösen_. Attól, hogy az emberek a kötelességüket teljesítik!

Öreg. Nahát, ha ez kötelesség…

Postás. Ne pofázzon, takarodjék innen. Mások is várnak. Mars!

Öreg. Nahát kérem, én visszamászok a Gellérthegyre, de azt megmondom, hogyha ez így van, ahogy van, akkor én megmondom, hogy kegyed micsoda. Kegyed kérem, kegyed egy…

Adjutáns _harsányan_. Állj!

Magister _intésére a függöny összecsukódik_.

Adjutáns. Őfelsége óhajtja ezt a mondatot befejezni. Őfelsége legmagasabb véleménye szerint ez a «kegyed» egy disznó és ő itt fog nálunk a vörös folyóban, gőzölgő forró vérben főni és bőgni évmilliókig, mert zsarnokságban találtatik bűnösnek. Ez se volt sikerült választás, Magister!

Magister. Mit csináljak, kérem? Pechünk van. Nagyon nehéz igazi jó embert találni. De találunk, kérem, addig nem megyünk haza, amíg nem találunk, még ha mindnyájan itt alszunk is. _Keresgél a lupéval._ Hopp! Itt van egy nagyon híres, népszerű ember, az ország jótevője, akit a tömegek bálványoznak… akit a nép szeret, imád…

_A függöny szétválik. Színes posztóval bevont emelvényen egy szónok beszél._

Képviselő. Polgártársaim! Én, aki egész életemet politikával töltöttem…

Adjutáns _ordítva_. Elég!!!

Az udvar _felháborodva_. Elég! Ne lássuk! Vissza!

_Nagy felháborodás, zaj, a függöny összecsukódik. A felháborodás zaja csak nehezen csillapul._

Magister. Bocsánatot kérek, ez nyilvánvaló tévedés volt. Ezer bocsánat!

_A lárma elcsöndesedik. Ezalatt Magister tovább keresgél a lupéval._

Magister _vizsgálgatva_. Kérem szépen! Egy fiatal erdész! A természet embere. Próbáljuk meg?

Adjutáns. Lehet.

Magister. Szelíd fiú. Egyszerű ember. Szerény ember. Csöndesen éldegél egy házikóban az erdőszélen.

Adjutáns. Szeretik?

Magister. A felesége imádja.

Adjutáns. Szép a felesége?

Magister. Se szép, se csunya. Jó arca van.

Adjutáns. Nézzük meg.

_A függöny szétnyílik. Pad az erdőszélen. Alkonyodik. A fa alatt ül János az erdész, és a felesége, a padon._

Ilonka. Milyen szép este. Mindjárt nyolc óra és még világos van.

János. Hosszabbodnak a napok. Itt a nyár. Szép a nyár az erdőn. Végtelenül szeretem az erdőt.

Ilonka. Én is, mert te szereted, jó uram.

János. Drága jó feleségem.

Ilonka. Én édes derék uram. Téged szeretlek legjobban a világon. De kapsz is jó vacsorát. Olyat főztem neked, édes egy uram, hogy őfelsége a király is lenyalná utána a tíz ujját. De meg is érdemled, mert ma sokat dolgoztál. Sokfelé jártál, alig láttalak. Mit csináltál egész nap?

János. Hát hogy is volt csak… hogy ki ne hagyjak valamit belőle. Reggel korán keltem, imádkoztam, aktákat írtam, megreggeliztem. Akkor a postára mentem, feladtam a pénzt az én drága jó öreg édesanyámnak, ahogy minden hónapban szoktam.

Ilonka. Mindig azt becsültem benned a legjobban, hogy így szereted az édesanyádat.

János. Ez az én legmélyebb érzésem, fiacskám. Az édesanyám. Áldja meg az isten hosszú élettel. Bizony. _Egy könnyet töröl ki szeméből._ Hát aztán onnan a postáról elmentem, meglátogattam a szegény öreg beteg vadőrünket, a Rezmegi Jánost, vittem neki egy üveg bort, egy egész fehér kenyeret és a sült csirkét, amit nekem sütöttél ebédre, azt odaadtam neki. Olyan hálás volt érte.

Ilonka. Aranyból van a szíved.

János. Kötelesség a betegen segíteni. Akkor megint hazanéztem, enni adtam a kutyának, macskának, stiglicnek, papagálynak, tengeri nyúlnak, a kis fehéregereknek, a leveli békának, a mókusnak, az aranyhalacskáknak és a selyemhernyóknak. Milyen jóízűen reggeliztek. Láttad volna.

Ilonka. Azok is szeretnek téged.

János. Aztán kimentem az erdőre, felmásztam a fára és visszatettem a madárfészket, amit a rossz gyerekek tegnap leszedtek. Hogy örültek a fiókáknak az öregek! Láttad volna!

Ilonka. Megáld érte az isten!

János. Aztán bennjártam a bírónál, megbocsátottam a vén Zsiga cigánynak, aki rőzsét lopott tegnap. Kibocsátottuk a kóterből. Sírva csókolt kezet érte. Nagyon megszántam, adtam neki egy öl fát a magunkéból és az öreg kockás szürke téli nadrágomat is neki adtam.

Ilonka. Jól tetted, édes fiam.

János. Azonkívül cipőt igértem neki.

Ilonka. Mindezt azért, mert rőzsét lopott?

János. Nem, angyalom, hanem azért, mert megtért bűnös és földhözragadt szegény ember.

Adjutáns _suttogva_. Mester!

Magister. Parancs?

Adjutáns. Ez kitünőnek mutatkozik.

Magister. Igen. Azért csak nézzük még egy kicsit.

Ilonka. Hát aztán mit csináltál?

János. Levelet írtam Balajkó Pistának, az iskolatársamnak, aki, tudod, meghívott, hogy menjünk fel hozzá Szentistvánkor Budapestre, legyünk a vendégei. Megírtam neki, angyalom, hogy mi nem szeretjük a bűnös, lármás várost, nem kell nekünk színház meg lóverseny…

Ilonka. Isten ments!

János. Semmiféle bűnös élvezete annak a romlott világnak. Majd csak megleszünk mi itt a jó isten erdeje mellett, a tiszta kék ég alatt, a friss patak partján, a mi tiszta szegénységünkben és harmóniánkban… az én hűséges hitvesemmel…

Ilonka. Jól tetted, szívem.

János. Na aztán, ahogy ballagok az erdőn, egyszerre csak lódobogást hallok… hát lassú trappban jön az úton a szépséges szép grófné az ő fekete lován…

Adjutáns. Hopp!

Magister. Parancs?

Adjutáns. Figyeljünk csak!

Ilonka. Alice grófné, aki szerelmes beléd. _Mosolyogva cirógatja meg._

János _megcsókolja a kezét_. Bizony az, aki levélben írta, hogy otthagyná értem az urát… Emlékszel, hogy elszörnyűködtünk azon a ronda levélen?

Ilonka. Pfuj! Csupa érzékiség volt!

János. Milyen romlottság! Ilyen világszép fiatal asszony és meg akarja csalni az urát! Az isten verje meg az ilyet!

Adjutáns. Bravó. Ez egyre javul!

Magister. Kitünő… csak még egy kicsit nézzük…

János. Hát tudod-e, mit csináltam, mikor nagymessziről megláttam a fák közt, hogy ő az? Mint a macska, gyorsan felmásztam egy nagy fára, elbujtam a sűrű lomb közé, odabujtam előle. Eltrappolt a fa alatt, jobbra-balra nézegetett, engem keresett, láttam jól. Aztán, hogy nem talált, megfordult, eltűnt, visszavágtatott a kastélyba.

Ilonka _meghatottan_. Drága, jó, hűséges uram.

János. Nem adnálak én téged a világ legszebb grófnéjáért sem, édes jó feleségem! Büszke vagyok a férfi-tisztaságomra. Nem láttam én még nőt se fürödni, se táncolni. Nem is fogok.

Ilonka. Te drága, komoly! – Hát aztán mit csináltál?

János. Templomban is voltam, imádkoztam, hogy áldja meg a jó isten gyermekáldással a mi házasságunkat, aztán takarékba tettem egy kis megspórolt pénzecskét, hiszen tudod, édesem, arra spórolok, hogy vehessek neked egy zöldköves gyűrűt, amire úgy vágyol…

Ilonka. Köszönöm, édes uram, előre is.

János. Smaragdkő lesz benne.

Ilonka. Nem kell smaragd. Van egy szép, olcsó zöld kő is: a beryll. És a gyűrű ezüst is lehet. Nem cifrálkodni akarok én vele… Csak emléknek kérem, amit a koporsómba is elvigyek. Mikor kislány voltam, nálunk odahaza… egy pincében… egyszer kiástak egy régi, régi csontvázat… asszony volt. Az ujján gyűrű volt… akkor úgy sírtam… még akkor is rajta volt szegénykén az emlék, valakitől, akit szeretett… Csak ezért kérem tőled.

János. Megkapod édesem. Egyelőre, hogy lásd, hogy ma is gondoltam rád, vettem neked a búcsún egy szép mézeskalács-szívet, aztán hazajövet olyan boldog voltam, hogy a halálra kellett gondolnom, – mert hogy el ne bízzuk magunkat, és igazi jó kereszténynek mindez itt lenn csak rút siralomvölgye, mert a mi igazi életünk odaát van, a másvilágon.

Adjutáns. Hát kérem, ez nagyszerű.

Magister. Magam is azt hiszem. Eddig semmi hiba nincs benne.

Ilonka. Derék ember vagy, én édes jó uram, de kapsz is olyan rakott káposztát, mint senki fia ezen a világon!

János _kitörő boldogsággal_. Rakott káposztát! Oh, te kedves, jó asszony! De nem eszünk belőle sokat, mert a falánkság bűn. Mértékletesség!

Ilonka. Mindjárt készen lesz. Idáig hozza a szellő a szagát. Én csináltam.

János. Aztán hogy csináltad édesem?

Ilonka. Hát vettem, angyalom, egy kiló káposztát, megdinszteltem tejben. Egy kiló fiatal sertéshúst apróra vágtam, de nem őröltem, csak nagyon apróra vagdaltam, pörköltnek megcsináltam. Aztán egy csésze rizskását tejben megdinszteltem. Na már most a nagy lábasba tettem a káposztának a felét, fölibe terítettem az egész pörköltet, szépen lesimítottam, a fölibe teregettem a finom, puhára dinsztelt tejes rizskását, azt is lesimítottam, erre terítettem a káposztának a másik felét. Namár mostan ezt az egészet félliter jó friss vastag tejföllel nyakonöntöttem és be a sütőbe az egészet. Ott aztán elkezdett csöndesen suttogni, levedzeni, rotyogni…

Adjutáns _vágyakozva kiált fel_. Jaj, jaj, de jó…

_Az egész udvar nyáladzik, csettint, csámcsog, morog, élvez._

Ilonka. Félóra alatt most majd egészen felrottyan, vigyáz rá a Marcsa… akkor megfogjuk, kivesszük, kifordítjuk, mint egy tortát, avval a szafttal együtt, amit kisírt magából. A tetejét körülrakjuk frissen sült füstölt kolbásszal…

_Nagy zaj az udvar körében._

Ilonka… még pedig minden kolbász mellé odatesszük azt a vékony szeletke finom szalonnát, ami a tepsiben együtt sült vele. Ez az én rakott káposztám!

Adjutáns _nagy lelkesedéssel_. Bravó!!!

_Óriási taps az udvar körében. Az összes ördögök morognak, vihognak, nyerítenek, csámcsognak és tapsolnak._

Ilonka. Most pedig megyek, megnézem, hogy hányadán vagyunk evvel a jó vacsorával. Majd kiszólok érted, édes uram, ha az asztalra tesszük, jó forrón. _Elmegy balra._