Part 1
A VÖRÖS MALOM
SZÍNJÁTÉK
KÉT RÉSZBEN, 26 KÉPBEN
ÍRTA
MOLNÁR FERENC
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
_magyar irod. intézet és könyvnyomda_
KIADÁSA
_Előadási, fordítási és minden egyéb jog fenntartva._
*
_Copyright 1923 by Hans Bartsch, New-York._
Franklin-Társulat nyomdája
SZEMÉLYEK
EMBEREK:
János _Somlay_ Ilonka, a felesége _Pécsi B._ Tanító _Kertész_ Etel, a felesége _Komlóssy I._ Költő _Dávid_ Palmyra _Hegyi R._ Postatiszt _Gárdonyi_ Öreg szolga _Réthey_ Képviselő _Hatvani K._ Marcsa _Nép E._
BÁBUK:
Mima _Darvas Lili_ Alfonz _Tarnay_ Claribella _Horváthy E._ A férj _Ihász A._ Croupier _Vándor_ Biró _Hatvani E._ Francia nő _Kászonyi G._ Portás _Lubinszky_ Öreg kártyás _Szarvasi_ Fiatal kártyás _Belay_ Szobalány _Orosz V._ Levélhordó _Németh_ Groom _Hajós_ Pincér _Takács_ Maitre d’hotel _Antalfy_ Fräulein _Bera P._
Kártyások, málhahordók, pincérek, parasztok.
ÖRDÖGÖK:
A Rex Infernus _Tiszay_ Adjutánsa _Pártos_ Magister _Gellért_ Malacoda _Toronyi_ Rubicante _Körmendy_ Draghignazzo _Ábel_ Alichino _Dinda_ Calcabrina _Gyurkovits_ Scarmiglione _Kovács_ Cagnazzo _Kollár_ Barbariccia _Gerő_ Libicocco _Kiss_ Ciriatto _Garas_ Graffiacane _ifj. Hatvani_ Farfarello _Korponai_
Árk-ördögök, zászlótartók, ördögfiókák.
Történik a pokol mélységes fenekén.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_Először adták a budapesti Magyar Színházban 1923 október 9-ikén._
ELSŐ RÉSZ.
_A pokolban. A szín háttere: síma fekete függöny. Vérvörös szőnyeg a földön. Ugyanilyen szőnyeggel bevont lépcső vezet le a színpad egész szélességében a zenekarba. A zenekarban karosszékek, szemben a színpaddal._
_A színpadon oldalt földgömb, állványon._
_Kis ideig üres a színpad._
Malacoda ördög _nagy amerikai pápaszemmel, vörös zubbonyban, balról besiet, a középig jön. Drótnélküli telefonkészüléket hoz, ezt szájához és füléhez illeszti._ Halló! Igen. – Itt a pokol mélységes feneke. Igen, kérem. A Magister kísérleti telepe beszél. Én vagyok, Malacoda adjunktus. Tudomásul veszem és a Magisternek azonnal jelenteni fogom. Értettem, kérem. Igen. Őfelsége, az udvar és a magas kormány elindult és néhány perc mulva programm szerint ideérkezik. Köszönöm.
_Balról besiet a Magister. Mérnök, feltaláló a pokolban. Talpig vörösben. Frakkja,_ _nadrágja, harisnyája, cipője vörös, csak inge, nyakkendője és mellénye fehér._
Magister. Nos, Malacoda?
Malacoda. Ebben a pillanatban jelentik telefonon, mester, hogy az udvar elindult. Néhány perc mulva itt lesz Őfelsége és a kormány.
Magister. Köszönöm, Malacoda. Csodálkozva nézel rám. _Fanyarul mosolyog._ Igazad van. Szégyen, de izgatott vagyok. Kérlek, ezen a nagy napon állj fokozottabb mértékben rendelkezésemre.
Malacoda. Hű szolgád és bámulód, uram, félmillió év óta. Jóban, rosszban. Ideges vagy.
Magister. A hiúság teszi. Nem csoda. Még itt a pokolban is fázom ettől a naptól. Malacoda! Ma megindul, először indul meg a gép, a nagy találmány, amelyen félmillió év óta dolgozunk. Elgondolni, hogy annyi munka, annyi kínlódás után, végre kész és publikum elé kerül! Elgondolni, hogy ott áll, lent a nagy gépteremben, befűtve, minden porcikájában munkára készen és hogy ma végre megmutathatja, mit tud. Az én találmányom, pokoléletem nagy műve, a vörös malom, a Corruptor Magnus, a Psychocorruptor Infernalis, a pokoli gondolat és az ördögi ötlet legszebb mechanikai csodája!
Malacoda. A te lángeszed dicsősége, mester! Te vagy a pokol Marconija!
Magister. Kevés!
Malacoda. A pokoli Edison!
Magister. Még ez is kevés!
Malacoda. Te vagy a poklok Leonardo da Vincije!
Magister. Ez már beszéd! Ah, Malacoda, csakhogy ma végre odajuthattunk, hogy levethettem a munkászubbonyt és felölthettem az ünnepi ruhát felséges uralkodóm tiszteletére, aki eljön az ő kíséretével, megtekinteni a találmányomat. Ah… Malacoda! De hagyjuk most a lírát. Nem kell érzékenység. Hidegvér, ezer szem, nyugodt kéz. Milyen az új frakkom?
Malacoda. Kifogástalan.
Magister. Mert erre is sokat adok. Nem vagyok elhanyagolt szobatudós. A zseni legyen szép, kívülről is. _Zsebkendőt tart az orra alá._ A parfümöm?
Malacoda. Bódító.
Magister. Szintétikus. Magam kevertem. Sokkal intenzívebb, mint az igazi záptojás. Kénhidrogén és ammoniák. Csodabüdös. _Kéjjel szagolja._
Malacoda. Elragadóan büdös.
Magister. Köszönöm ezt a kis hizelgést is, Malacoda. Jól esik. _Kezet szorít vele._ De most munkára. Az utolsó ellenőrzés. Az utolsó utasítások. _Tapsol._ Scarmiglione! Alichino! Calcabrina! Cagnazzo! Barbariccia! Libicocco! Draghignazzo! Ciriatto! Graffiacane! Farfarello! Rubicante!
_A megnevezett munkás-ördögök nevükre egyenként beszaladnak. Mindeniknél valami gépész-szerszám van. Jobbról-balról jövet köréje kuporodnak. Barbariccia lemegy a zenekarba._
Magister. Már jelezték az udvar érkezését. A bemutatás nagy napja elkövetkezett. Ti hű munkatársaim voltatok a gép megépítésében. Ma mutassátok meg, hogy igazán a tűz gyermekei vagytok, és méltók vagytok a nevekre, amiket a nagy Dante adott nektek. Legyetek fürgék, ügyesek, gyorsak és okosak a kezelésben.
A munkások. Igen, mester.
Magister. Rendben van minden?
A munkások. Igen, mester.
Magister. Emeltyű, szellentyű, billentyű, forgattyú, tolattyú, lengettyű, dugattyú, lövettyű?
A munkások. Rendben van, mester.
Magister. Kelepek, telepek, szelepek?
A munkások. Igen, mester.
Magister. Alapok, kalapok, falapok?
A munkások. Igen, mester.
Magister. Minden legkisebb részecske jól simul, nyomul, mozdul, tolul, fordul?
A munkások. Simul, nyomul mozdul, tolul, fordul.
Magister. Hát akkor…
_A nézőtérre belép egy ördög, a pokol királyának adjutánsa._
Magister. Nos? Mi az?
Adjutáns _harsányan kiáltva_. Vexilla prodeunt Regis Inferni!
Magister. Ah! Máris? _A szívére teszi a kezét. A munkások felugrálnak._
Barbariccia _a zenekarból_. Vexilla prodeunt Regis Inferni!
Magister. Vexilla prodeunt! Őfelsége zászlói közelednek! Itt a nagy pillanat! Gyorsan! Cagnazzo, Barbariccia! A reflektorokhoz! Malacoda, szólj a zenekarnak! Scarmiglione, a dinamohoz! Alichino, a lendkerékhez! Calcabrina, a kazánokhoz! Libicocco, a centrifugához! Draghignazzo, a manométerhez! Ciriatto, az olajozókhoz! Graffiacane, a hanglemezekhez! Farfarello, az áttételekhez! Rubicante, fel a gépmesteri hídra!
_Ahogy mondta, mind elrohantak, jobbra-balra. Most egyedül marad. Egy-két lépcsőt lejön a zenekarba. A színfalak mögött megszólal_ _az Ördöghimnusz. A nézőtéren át bevonul Sátán, a pokol királya, udvarával. Elől jön az adjutáns, aki az imént kiáltott. Utána a két zászlótartó a két feketevörös zászlóval. Utánuk egyedül a Sátán, talpig vörösben, hatalmas szarvakkal, koronával a fején. A Sátán után a hét árk-ördög, kis koronával a fejükön, kétágú villával a kezükben. Lassan vonulnak előre. A két zászlótartó a zenekaron át a lépcsőzetre megy és jobbról-balról feláll. A zene elhallgat._
Magister. Hódolattal üdvözlöm ő pokoli felségét, hatalmas uramat, aki megtisztelte szerény munkám hajlékát.
Adjutáns. Őfelsége szívesen jött a nagyhírű találmányt megtekinteni. Reméli, hogy nemcsak az ő megelégedését, de az egész pokolfajzat dicsőségét fogja kivívni a mester találmánya. Őfelsége azt kívánja, hogy minden felesleges ceremónia mellőzésével azonnal térjünk a dologra.
Magister. A felség óhaja parancs. Méltóztassanak helyet foglalni. _Az udvar bevonul a zenekarba és helyet foglal a karosszékeken._ _A két zászlótartó lemegy a lépcsőn és jobbról-balról a földre kuporodik._
Magister _felszalad a színpad közepére_. Úgy hát… Felséges uram, magas kormány, engedelmükkel röviden ismertetni fogom találmányom lényegét. Én egy emberrontó gépet csináltam. Műszaki neve: Psychocorruptor. Psyché: az lélek. Corrumpere: annyit tesz mint: elrontani. Tehát: «Psychocorruptor» azt jelenti, hogy lélek-elrontó. Az én gépem igazi büszke ördögi gondolat. Beledobsz egy ártatlan, tiszta, becsületes embert és egy óra mulva másik végén kijön egy kész gazember. Ez az egész. Hogy mi volt vele a célom? Semmi. Szeszélyből csináltam, mint Edison a grammofont. Ötletből, viccből, nyugtalanságból, gonoszságból, zseniből! Ördögi feladat: rontani. A jóból rosszat csinálni. És ezt produkálja ez a hatalmas malomgép, amely itt lent türelmetlenkedik a lábunk alatt a nagy gépteremben. A jó emberből rosszat csinál. Ahogy beledobod a jó embert, sorra őrli meg az illuzióit, koptatja a hitét, szaggatja a tisztességét, megtöri a szeretetét, bepiszkolja a szerelmét, megkeményíti a szívét, elveszi a becsületét, – megőrli, mint a malom, mindazt, ami benne nemes, ami isteni!
Az udvar. Bravó!
Magister _meghajol_. Fenn a földön vannak már régóta ilyen emberrontó intézmények. A nagyvárosok. Az ártatlan vidéki jófiú felmegy Párizsba és húsz év alatt Párizs elrontja. De ez húsz év. Az én gépem ezt egy óra alatt végzi el. Rohamosan vágtat át az ember a malom rekeszein, lélekzethez se jut, s a gép elvégzi hatvan perc alatt azt, amihez egy romlott nagyvárosnak évtizedekre van szüksége. Félmillió évig dolgoztam, felséges uram, ezen a gépen! Néha már-már kedvemet vesztettem, de akkor eszembe jutott, hogy milyen istentelen gazságot csinálok, – és ebből újra meg újra erőt merítettem. Ma végre itt áll készen a bemutatásra, az első kísérletre. Felhasználtam hozzá mindazt, amit az emberi kutatás a mai napig kitalált. Teremteni mi nem tudunk, felség. De amit más teremtett, azt rosszra felhasználni a lángész szikrázásával, – ez a mi dicsőségünk.
Az udvar. Bravó!
Magister. Nincs az az anyag, nincs az az erő, nincs az a gépészi kombináció, ami ebben a malomban benne nem volna. Holt és élő anyag keveredik benne egy csodaszörnyeteggé, melynek külseje érc, de belseje izzik, nyüzsög, a mindentől ami benne van.
Adjutáns. Őfelsége azt kérdi, hogy mégis, milyen anyagokból és milyen szerkezetekből van összetéve a malom.
Magister. Van ebben minden, felséges uram, de itt nem üres szó az, hogy «minden», de minden, minden van ebben a gépben.
Ha felségteknek van türelme hozzá Picinyke részét elmondhatom annak, Mi benne ég, forr, mozdul, fordul, Simul, hajlik, lendül, visít, csikordul! Van benne vas, nikkel, réz, ezüst, bádog, Gleccserjég, grammofonlemezen átok, Kutyagyomorsav, drótkötél, kő, festék, Festett képek, szép reggelek és esték. Van benne durhigany, szén, selyem, fa, tolattyú, Lánc, kapocs, anyatej, élő hattyú, Platina, vér, higanygőz, tövis, éther, Fogideg, esővíz, jódezüst, mikrométer, Napfény, holdfény, sróf, kéksav, csepű, gyanta, Ópium, brokát, cukor, zenebanda, Kvarcfény, orgonasíp, mész, gőz, gáz, posztó, Glicerin, cérna, kard, áramelosztó, Keresztfejvezetéktartó, planéta, Gummi, női haj, csalán, spirochéta, Rubintengelyágy, békateknő, újbor, Csikóbőr, pajzsmirigy, csigabibor, Szakállszőr, porcellán, szijj, rózsabimbók, Májmétely, kénsav, mákony, pisztoly, csimbók, Alizarin, bőr, rozsda, drót, sár, túró, Tartalékkapocságy, bróm, gyémántfúró, Szög, nyirok, ólomszuperoxid, kókusz, Tű, gyapot, zománc, kés, fékpofa, lókusz, Gyöngyház, jég, kamgarn, finomszövésű, Cső, lift, só, kén, fű, áramszedő fésű, Lengettyű, sóhaj, tömszelence, kaptár, Arany, hamuzsír, pálmabor, naptár, Madártoll, kapcsolócsap, tányér, tálca, Gyopár, tengervíz, gyapjú, rostélypálca, Izzadság, zongora, ital, étel, Falevél, fogaskerékáttétel, Turbina, lószőr, olló, lencse, borsó, Fenyőtoboz, kormánycsavarorsó, Konnektor, kompresszor és kommutátor, Kastély, palota, villa, kunyhó, sátor, Kert, part, hegy, völgy, sírás és kacagások, Felhők, szerelmek, kéjes halódások, Ölések, ölelések, csalódások, Minden, ami kapcsol, és ami bont… Minden, ami kapcsolódik… és ami ront… Minden van benne. Milliónyi szóval Csak milliomodrészét mondhatnám el Annak, mi benne ég, forr, mozdul, fordul, Simul, hajlik, lendül, visít, csikordul, S _beszél!_… Mert végül… Van benne… Ah bocsánat Az izgalomért, mely urrá lett most rajtam, De felnyerít az ördögvér a szívben, És lobbot vet az ősi tűz vad lelke, Mert még valami van benne, felségtek, Anélkül hitvány földi eszme lenne… Felséges uram… _ember_ van benne!
_Izgatottan, fáradtan ül le a lépcsőre, ott vizionáriusan, tranceban, halkan mondja:_
Magister. Preparált emberek vannak benne, felséges uram. Rab lelkek és testek, amiket a földön fogdostam össze. Itt a nagy műtőteremben sok ezeréves életre preparáltuk őket. Vágtuk a testüket, hipnotizáltuk a lelküket… szereket kaptak… elevenen vannak bebalzsamozva… élő bábuk… némelyiknek három szíve van… és nincs veséje. A másiknak kiszedtük az idegeit. Az agyvelejükön lékek vannak. Az egyiknek nincs becsületérzése. A másiknak háromszoros adag érzékisége van. Az egyik csak felejt. A másik csak emlékezik. A harmadik csak hazudik. Élnek és mégis bele vannak komponálva a gépbe. Sugarak és áramok igazgatják őket. Lemezek beszéltetik őket. Könnycsatornák ríkatják őket Csiklandós sugarak nevettetik őket. Erős áramok forralják őket. A szerelmük égő hipnózis… a gonoszságuk alkohol… a közömbösségük kokain… a rajongásuk hasis… Rettenetes dolgot csináltam a rabjaimmal… de most felségesen játszanak benn a gépben… úgy illeszkednek bele, mint a kerekek, szijjak csavarok, dugattyúk… összejátszanak a géprészekkel, a sugarakkal, az áramokkal… _Hirtelen felkiáltva._ Óhajtod látni a babáimat, felség?
Adjutáns. Őfelsége a legnagyobb érdeklődéssel kéri az ily módon preparált emberbábúk bemutatását.
Magister _felszalad a lépcsőn_. Rubicante!
Rubicante _(beszalad, megáll_.)
Magister: A babákat!
Rubicante. Igenis, Magister. _Leszalad a_ _lépcsőn, a zenekarban csapóajtót nyit fel, a mélységben eltűnik. Hallatszik, amint mondja:_ A magister a babákat kéri!
Magister. A babák jégen vannak. Emberi szervezetük nem bírná ki a mi klimánkat.
_A babák menete megjelenik a csapóajtóban, felmegy a lépcsőn. Az ördögök körülveszik, terelik őket. A babák: a második felvonás összes szereplői, Mima kivételével. Mind abban a ruhában vannak, amelyben szerepelni fognak. Lassan vonulnak fel, szomorú, élő-halott, néma menet, lehunytszemű, hipnotizált rabok. Fenn a színpadon megállnak._
Magister _gyönyörködve és büszkén mutat rájuk._ A malomköveim, felség! Most némák és bágyadtak. Olyanok, mint a halottak. De ha az áramvezető sugár éri őket, életet kapnak. Rubicante! A viola sugarat!
_Viola sugár suhan végig a csoporton. A babák lassan élednek, mozdulnak, előbb igen halkan, majd fokozatosan hangosabban_ _beszélnek. Valamennyi egyszerre kezdi mondani a szerepét, amit a második felvonásban mondani fog. Csevegés, sírás, nevetés, kiáltozás, össze-vissza, mozgással._
Magister _vezényelve_. Vissza a sugarat!
_A sugár lesuhan róluk. A lárma elhalkul, majd egészen elhallgat. Megint a néma, mozdulatlan, halott csoport._
Magister. Vigyétek őket le a gépterembe!
_Az ördögök kiterelik a csoportot jobbra._
Magister _Rubicantehoz, aki nem ment ki_. Most hozzátok Mimát!
_Rubicante lerohan a lépcsőn a mélységbe._
Magister. Most, felséges uram, most jön a fő-baba! A nő! A nő, aki ront. A szép. A gonosz. A nő.
_Rubicante és az iménti ördögök a mélységből felkisérik a lépcsőn Mimát. Mima fehér ruhában, sápadtan, lassan megy fel a lépcsőn, mint ahogy a többi baba ment. Fenn a színpad közepén megáll. Az ördögök tisztelettel, lábujjhegyen elhúzódnak tőle, a színpad sarkában a földre kuporodnak._
Magister. Nézd felséges uram, milyen tökéletes! Lángok lobognak a bensőmben, ha nézem. Évezredek kellettek, amíg kitenyésztettem az emberek közt. Egy babyloni leányon kezdtem. Túlságosan vérengző volt. Akkor a lyoni szűz mártirok véréből kevertem rokont egy generációjához. Aztán Messalina-vért kapott. Mikor nem volt elég kegyetlen és elszánt, egy Borgia-rokont kevertem a családjához. Van benne egy Bonaparte-rokon vére. Van benne Petrarca-vér, hogy lágy és költői legyen. Beethoven-vér. És minden nagy komédiás véréből egy csöpp, a régi görög szinészektől egészen Duseig! Mikor megvolt, megszületett, felnőtt, elkárhozott, elraboltam és a műtőterembe vittem, felség. Az ereiben megkettőztem a vérmennyiséget. Az idegeihez még egy idegrendszert szőttem a testébe. Most két ideghálózat reszket benne. A szivéhez még egy szivet ültettem. Most két szíve van.
Adjutáns. Hogy hívják?
Magister. Mindegy. Neve nincs. Én Mimának hívom, mert az latinul komédiásasszonyt jelent.
Adjutáns. Mit tud?
Magister. Mindent tud. Ha én a sugárral igazgatom. Ő az én nagy rontógépemnek a szíve közepe. Felség, óhajtasz mintát látni abból, amit tud?
Adjutáns. Őfelsége kívánja.
Magister _a színpad bal szélére megy, az ott elhelyezett kis villanyos kapcsolótáblán megmozdít egy konnektort._ Méltóztassanak figyelni. Rábocsátom az áramvezető sugarat. Fel fog éledni. _Mozdulatára éles fénysugár éri Mima arcát._
Mima _lassan megmozdul, kinyitja a szemét, elmosolyodik, fellélekzik, jobbról-balról a két szívére teszi a kezét._
Magister. Méltóztassanak figyelni. Bemutatom, hogy hogy tud szeretni. _A konnektorhoz nyúl. A sugár megrezzen Mima arcán._
Mima _nagy, forró szenvedéllyel_. Szeretlek minden idegemmel, te szép, erős, forró legény, törj magad alá, csókold sebesre a számat, imádlak mint az Istent, meghalok érted, meghalok érted…
Magister. _A konnektorhoz nyúl._ Méltóztassanak figyelni. Most gyűlölni fog. _A sugár rezzen._
Mima _szenvedéllyel_. Gyűlöllek minden idegemmel, te rút, gyönge, hideg szörnyeteg, menj tőlem, utálom a szádat, gyűlöllek mint az ellenséget, pusztulj el, pusztulj el! _Elhallgat, kis szünet._
Magister. Most egy kis mutatvány. Gyűlölet és szerelem gyors váltakozása. _A konnektorhoz nyúl, a sugár rezzen._
Mima. Szeretlek. Gyűlöllek. Szeretlek. Gyűlöllek. Szeretlek. Gyűlöllek. Szeretlek.
Magister. Közömbösség! _A konnektorhoz nyúl, a sugár rezzen._
Mima _megvetően_. Tőlem jöhet, mehet, mondhat, amit akar, bánom is én, még ha főbe is lövi magát, semmi közöm magához.
Magister. Most hazudni fog! _Rezzenti a sugarat._
Mima _szenvedéllyel_. Gyereket akarok, gyereket, tőled gyereket, anya akarok lenni, a te édes, szép gyereked anyja akarok lenni, – _forrón felkiáltva_. Gyereket akarok tőled!
Magister. Most az ellenkezőjét! _Rezzenti a sugarat._
Mima. Nem akarok gyereket, csak gyereket ne, így se tudunk megélni és nem akarok szülni, elrontja a termetemet. Jolán is attól olyan széles, megölöm magam, ha másállapotba jutok!
Magister. Más példa. _Rezzenti a sugarat,_
Mima. Utálom az ékszert, nem kell, sose viseltem ékszert! _Rezzen a sugár._ Vedd meg édes, azt a gyöngyöt a Seligmannál, nem tudok aludni, meghalok, ha meg nem kapom, imádom a szép ékszert, azért vagyok asszony.
Magister. Más! _Rezzenti a sugarat._
Mima. Kikérem magamnak, az uram nem nyúlt hozzám egy év óta! _Rezzen a sugár._ Oh, édes, édes, esküszöm, tegnap éjjel az uram karjaiban is rád gondoltam!
Magister. Házasság! _Rezzenti a sugarat._
Mima. Nem leszek a feleséged soha! Meg akarom mutatni, hogy nem azért adtam oda magamat, hogy elvégy, nem leszek a feleséged soha! _Rezzen a sugár._ Ha egy hónapon belül el nem veszel, megcsallak, elhagylak, te gyáva, szégyeld magad, bujkáló szeretődnek jó vagyok, de a nevedet, azt nem adod nekem!
Magister. Esküdni fog! _Rezzenti a sugarat._
Mima. _Igen gyorsan._ Esküszöm anyám életére, hogy fehér, apám életére, hogy fekete, esküszöm szüleim életére, hogy se nem fehér, se nem fekete. Esküszöm boldogult anyám sírjára, hogy itt állok, boldogult apám sírjára, hogy nem állok itt, esküszöm szüleim sírjára, hogy állok is itt és nem is állok itt. Úgy gyógyuljon meg a beteg nővérem, hogy ez, _ruháját mutatja,_ egymillióba került, úgy legyen szerencsém az életben, hogy nem került egy millióba. Esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem csókolóztam, esküszöm mindenre, ami szent, hogy csókolóztam. Úgy legyek valaha boldog, hogy ez igazi selyem… _ruháját_ _megemelve a harisnyáját mutatja_… Úgy légy te valaha boldog, hogy műselyem. Esküszöm, hogy ma hétfő van, esküszöm, hogy ma kedd van, esküszöm, hogy ma szerda van, esküszöm, hogy ma csütörtök van…
Magister: Satöbbi, péntek, szombat, vasárnap. És?
Mima: És esküszöm, hogy megesküdtem, hogy soha nem esküszöm. _A sugár rezzen._
Magister. Tud még ezerszer ennyit, de rövid az idő. Még csak néhány apróság. _Rezzen a sugár._ Egy igen nehéz helyzetben gyorsan feltalálja magát és meg is oldja a helyzetet.
Mima _igen gyorsan_. Nem igaz, nem igaz, nem igaz, szégyeld magad, hogy betörted az ajtót, mit jelent az, hogy itt vagyok az Ödönnél? Azért jöttem ide, mert beteg szegény, látod, azért fekszik az ágyban és én nem feküdtem mellette, csak ültem az ágya szélén és borogattam és azért vettem le a ruhámat, hogy be ne vizezzem a borogatással és azért vettem le a fűzőmet, mert szorított, és hogy’ borogassak fűzőben, ki borogat fűzőben, mikor nem lehet borogatni fűzőben… de minek is beszélek annyit, pfuj, hiszen te őrült vagy, ez az egész gyanusítás jellemzi a te aljas gondolkozásodat és piszkos fantáziádat, ölj meg, ha akarsz, de hogy lásd, mennyire szeretlek, nem bánom, haljunk meg együtt, hol a revolver, várj, várj, nem, ne te ölj meg engem, majd előbb én öllek meg téged és aztán magamat!
Magister. Most még csak köszönni fog, szép skálában lefelé, rang szerint. _Rezzenti a sugarat._
Mima. Lábaihoz borulok, felséges uram. – Hódolattal üdvözlöm, fenség. – Van szerencsém, kegyelmes uram. – Jónapot, méltóságos uram. – Jónapot, tanácsos úr. – Jónapot, Frédi. – Jónapot, Pista, na, egészségesek a lovak? – _nagyon megvetően._ Jónapot, Kaufmann úr.
Magister. Nevet! _Rezzenti a sugarat._
Mima _hiszterikus jókedvvel, túlzóan felkacag, hosszan, nagyon._
Magister. Sír! _Rezzenti a sugarat._
Mima _tragikusan felzokog és lassan csöndes sírásba halkul, majd lihegve elhallgat. A sugár lerezzen róla._
Magister _előlép, büszkén mosolyog_. Voilà! _Meghajol._
Az udvar. Bravo! Bravo! _Tapsolnak._
Magister. Vigyétek a gépterembe, óvatosan, vigyázzatok rá, mint a szemetek fényére. Hatvanezer ampères sugár mind a két szívére!
_Rubicante jobbra előremegy, utána az ördögök tisztelettel kísérik, vezetik Mimát jobbra. Kimennek. Aztán az ördögök visszajönnek Rubicanteval együtt, két csoportba oszolva, jobbról-balról lekuporodnak a színpad széleire._
Magister. Most tehát, felség, az én élő bábuim a helyükön vannak, a gép munkára készen áll. Most már csak valami földi ember kell hozzá, akin bemutathassa, hogy mit tud. Erre nézve bátor leszek indítványt tenni. Méltóztattak látni tudományomat, amellyel földi embereket így preparáltam. Ha most én hozok ide egy jó embert, hogy bedobjuk a gépbe és elrontsuk, joggal hihetik, hogy csalás van a dologban, hogy ez a jó ember, akit bedobok, szintén valami ilyen preparált bábú. Ezért azt indítványozom, méltóztassanak maguk, méltóztassék maga őfelsége a földi életből kiválasztani azt az embert, akin a malom tudományát bemutassuk.
Adjutáns. Őfelsége kíváncsi, hogy mi ennek a módja.
Magister _a földgömbhöz megy és réznyelű nagyítólencsét, igen nagy lupét vesz elő._ Nagyon egyszerű. Nagyítólencsénkkel rávilágítunk a földi élet egy-egy picinyke pontjára. Szétnézünk a világban, a derék emberek közt és kiválasztjuk azt, aki a legromlatlanabb, legtisztább, legbecsületesebb, a legjámborabb. Azt lehozzuk ide és beledobjuk a malom garatjába. Természetesen férfit. Mert nőt rontani olyan volna, mint sót sózni, olajat zsírozni, mézet cukrozni, tűt szúrni, kardot vágni, jeget hűteni, napot melegíteni…
Adjutáns. Ez oly természetes, hogy őfelsége fölöslegesnek tartja az ön további fecsegését.