Part 6

– Ez épen a titok, felség. Jósika Miklós báró hozott el, mint nővérét. Tegnap ismerkedtem meg vele. Nagyon szerettem volna a bált látni és ma megszöktem hazulról, hogy eljöhessek. Még sohasem voltam bálban, felség. De nem gondoltam volna, hogy ilyen szép.

– Jöjjön, üljünk le, kisasszony, aztán beszélgessünk tovább – mondta a cár és egy vörösbársony, aranydíszes pamlaghoz vezette Franciskát. A pamlag elszigetelve állt két nagy ablak között, senki sem hallhatta mit mondanak egymásnak, látni, láthatta őket az egész terem, még a mögöttük levő nagy tükörben is, de észrevétlenül közel menni hozzájuk lehetetlen volt.

Majláth gróf bosszúsan húzta össze szemöldökét, de aztán megvigasztalódva vállat vont. Ismét egy szeszély a cár részéről, semmi több. Mit is mondhatna fontosat a leánynak? Udvarol neki, úgy mint Orczy bárónőnek, mint Szentpétervárt a boltosné kedvesének, úgy mint mindenfelé a világon a nőknek, válogatás nélkül, sohasem nyugvó szenvedéllyel.

– Szóval, kegyed még sohasem volt bálban? – csudálkozott a cár.

– Soha, felség. Úgy örültem, hogy ma eljöhettem. Tegnap nálunk járt Jósika, egy órát rendelt édes atyámnál a császár számára. Ferenc császár tegnapelőtt nálunk vacsorált – csevegett tovább Franciska – vadászni volt Óbuda határában és eltört a kocsija; míg elkészült, betért hozzánk. Mi csak akkor tudtuk meg, hogy a császár, mikor már elment. Olyan kedves volt, jó és szíves.

– Én is nagyon szeretem a Lieber Papát, tudja, úgy hívom tréfából. Kiváló ember.

Franciska, ki Hardeneggre és Jósikára gondolt, elragadtatva folytatta:

– És olyan aranyosak azok is, akik körülveszik.

A cár arca hirtelen elkomorodott és egészen ösztönszerűen mondotta:

– Akik körülveszik? Nem, nem… azt már nem mondhatnám.

Franciska csodálkozva nézett rá, de nem mert kérdezni.

A cár azonban kéretlenül beszélt. Franciska olyan húrt érintett meg lelkében, mely újabban, bár egészen halkan, úgyis egyre zsongott.

A cár különben is rossz diplomata volt. Nem tudott érzelmein uralkodni. Gyorsan pergő szavakban tolultak ajkára.

– Akik körülveszik? – ismételte és tekintete merev lett, mintha önmagába nézne. Metternich? Hamis ember…

Mikor Franciska a Metternich nevet hallotta, összerezzent. Szemében lángok gyúltak ki. Az a sok szín és ragyogás kápráztatta meg, melyet a bécsi udvari élet sugárzott ki messzire. Felsóhajtott:

– Szeretném látni.

A cár megdöbbenve nézett rá:

– A herceget? Ah, kegyedet is megbűvölte…

– Nem, nem, – mondotta Franciska hirtelen, mert érezte, hogy a cár tekintete hidegedik. – Nem a herceg érdekel, hanem az élet, melynek központja Bécs…

– Szeretne Bécsben lenni?

– Nagyon szeretnék… ott van minden, amiről annyi éven át álmodtam…

Ebben a pillanatban elsétált előttük Jósika, nem nézett oda, dacos fejtartással, nyugodt léptekkel ment, mint a megtestesült szemrehányás. Későre járt az idő. A gyertyák fáradtan lobogtak a luszterekben, már nagyobbik részük leégett, elhullatott virágok hevertek szanaszét és a viaszgyertyákról nagy, fehér foltok csepegtek a padlóra. Fáradtság volt a levegőben, a mulatság holtpontra jutott, most már csak valami vad tombolásban élénkülhetett volna bele a hangulat, de a cár jelenléte mégis zavart.

Jósika végigment a termen, aztán ismét visszatért, a tánc épen szünetelt és így még feltünőbb lett őrjárata. A cár nevetve fordult Franciskához:

– Lássa, mennyi embernek szerez alkalmatlanságot, ha én egyszer mulatok. A kegyed kapitánya türelmetlen, haragos, azoknak, akiknek engem meg kell figyelniök, ellopom az éjszakájukat és még adatokat sem szolgáltatok. Szegény Wolkonsky, az adjutánsom, nézze ott az oszlop mellett, – Sándor egy magas, szőke gárdatisztre mutatott, – milyen szörnyen unatkozik. De én annál jobban érzem magamat. Mondja, mikor láthatom újra?

– Nem tudom, felség.

– Hát hol lakik?

– Sehol, felség.

– Sehol? De hát valahova csak megy innen?

– Még nem tudom hova. Atyám házába többé vissza sohasem térhetek. Nagyon különös ember.

A cár haragos lett:

– Csak nem akar ezzel a kis kapitánnyal elmenni?

– Azt hiszem, felség, nincs más mód. Ő megigérte, hogy elvisz Bécsbe és én oda vágyom egész lelkemmel.

A cár mereven nézett Franciska arcára. Látszott, hogy valami gondolat érik lelkében. Ajkára halk mosoly suhant, mintha gyönyörködnék a kivirágzó és gyorsan fejlődő ötletnek.

– Bécsbe vágyik? – szólalt meg hirtelen. – Értem. Én is nagyon szeretem Bécset. Sehol sem lehet olyan finoman mulatni. Mennyi szép nő. De a legszebb hiányzik még: Kegyed!

Franciska szeme kerekre nyilt. Mintha tekintetével is magába akarta volna szívni a cár szavait, ki hirtelen közel hajolt hozzá:

– Tudja, édes Franciska, lát bennem egyebet is, mint az uralkodót, kit türelemmel illik meghalgatnia? Kiérzi belőlem az embert is? És ezt az embert közelebb érzi szívéhez, mint a többi ezret?

Franciska hallgatott. De a lágy mosoly, mely halk fényként rezdült meg ajakán, átterjedt egész arcára. Sugárzott a homloka, a szeme.

És ez a cárnak többet mondott minden szónál.

Pedig Franciska nem a nagy úrra mosolygott, hanem a felé az álomvilág felé, melynek ajtait mind szélesebbre tárták fel előtte a cár szavai, ki izgatottan folytatta:

– Tudna értem tenni is valamit, ha ez nekem örömet szerezne?

Franciska halkan bólintott.

– Metternichet…

A cár egy pillanatra elhallgatott, mint a mámoros ember, akin, mikor szívének legrejtettebb titkait tárja fel, a józanságnak egy hűs fuvallata suhan át. De Franciska szemének mélységéből valami titokzatos sötétség áradt, mely eltakarta a megfontolások hideg világosságát és a cár újra megszólalt:

– Úgy beszélek kegyeddel, mint legmeghittebb emberemmel, legjobb barátommal… Metternichet gyűlölöm…

Franciska megértően bólintott.

A cár fürkészőn vizsgálta arcát, aztán folytatta:

– Metternichet gyűlölöm… de a császárt szeretem…

A lány egy pillanatig zavartan bámult maga elé, de azán villám lövelt elő szemének mélységéből. megértette: a cár semmi olyast nem kíván tőle, amievl a császár ellen vétene. A cár csak Metternich ellen tervez valamit, személyes ellensége ellen akarja valamire felhasználni.

A zene újra felhangzott, táncolni kezdtek körülöttük, a cár felállt, gyengéden fogta meg a leány kezét:

– Táncoljunk mi is egy búcsúfordulót.

Franciska sóhajtott egyet és még a szeme is könnyes lett.

Szóval elmult, a bálnak vége. Istenem, mi lesz most?

Az Ezeregy éjszaka tündérmeséje az elmulás felé közeledik, jön már a hajnal, az ébredés. Rózsaszirmos ruhában, ezüstös díszben, az orosz cárral táncolt egy selymes, bársonyos, csillogó teremben. Még egy forduló, az álom eltűnik és rászakad a szürke, kijózanító reggel minden keserűsége. Tekintete egy pillanatra találkozott Jósika hivogató pillantásával, mire szomorúan hajtotta le szép fejét.

A cár nem szólt, mert a cár gondolkozott. Mindig azzal dicsekedett, hogy magánügyeit, valamint Oroszország sorsát, teljes önállósággal intézi, ura és minisztere saját személyének, valamint birodalmának. Feltétlenül bízott ítéletében, a hirtelen döntések embere volt, utólag ugyan rendesen megbánta gyors elhatározását, de a megbánásban számára nem termett keserűség, mert amint az önvád jelentkezett, azonnal fejedelmi könnyedséggel törölte ki emlékéből a ránézve kellemetlen ügynek minden nyomát.

Az élet állandóan szállította merész tettvágya számára az áldozatokat, most Franciskát sodorta útjába az októberi szél. Mit csináljak ezzel a leánnyal? – törte fejét őfelsége. – Nem szolgáltathatom ki ennek a kis kapitánynak, az lehetetlen, nem engedi a lovagiasság. Azonkívül nekem is tetszik és ha már valakié úgy is lesz, legyen inkább az enyém. De hogy? Bécsbe kellene vinni valamiképen. Egy kis polgárleányt nem fog keresni senki sem. Mindenesetre nagyon szép, különös és érdekes, mint egy ritka drágakő. Megszerzem magamnak. Aztán, ha Metternich herceg meglátja… talán épen ezt a leányt szemelte ki a sors arra, hogy szépsége hatalmával megszerezzem magamnak Lengyelországot. Egy imádott nőnek még sohasem bírt ellenállni a herceg. Kitünő gondolat. Napoleont is én győztem le, én győzöm le Metternichet is. Szegény Metternich! Ez a szép gyermek valódi kincs…

Elragadtatásában úgy magához szorította Franciskát, hogy a leány ijedten kapta fel fejét.

– Ne féljen, Mademoiselle, – szólalt meg a cár, kedves, behizelgő, mély hangján, – hallgasson rám, szeretem kegyedet, igazán nagyon szeretem. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy ne lássam többé. Jó volna gyakran beszélgetni kegyeddel és ha igazán szeretne Bécsbe jönni, én elvinném magammal.

Úgy adnak kézről-kézre, mint egy labdát, gondolta Franciska és szomorúan sóhajtotta:

– Istenem, felség.

A cár gyengéd pillantással simogatta fehérvállú zsákmányát:

– Szegény kis madár, – mondta szeretettel – hogy remeg! No ne, ne… Nem kell félnie. Nem akarok semmi rosszat. Jót, csak jót, higyje el. Bécsbe küldöm a barátnőmhöz, Bagration hercegnőhöz. Nagyon kedves hölgy, ő is haragszik Metternich hercegre, már nem is hívja meg estélyeire, de most majd még egyszer meg kell hívnia. Minél előbb. Én holnapután indulok innen, kegyed pedig most hajnalban és egy levelet visz a barátnőmnek, ő azonnal meghívót küld Metternichnek 29-én estére, addig én is Bécsben leszek és akkor majd elintézzük a nagy miniszter ügyeit. A herceg szíve most szabad, úgy tudom és a hercegnek vége… én mondom. Kegyed nem is tudja milyen szép. Kezünkben tartjuk Metternichet, ütött a végórája. Komoly dolog, Mademoiselle. Napoleonra is én mondtam ki a halálos ítéletet és amint legyőztem a császárt, legyőzöm a herceget is. Nos Mademoiselle, elmegy Bécsbe?

Franciska elhalványult attól, amit most hallott, az ajka félénken remegett, az arca színtelen volt, de sötét szemében nagy elhatározás égett és kemény pillantással mondta:

– Elmegyek, felség.

– Na lássa, kegyed derék kis leány. Aztán vallja be őszintén, kegyednek sem könnyű elválni tőlem. Milyen kedvesen elpirul… Sajnálom, hogy nem vihetem magammal, de az lehetetlen. Ma este mint egyszerű szerelmes ember táncoltam kegyeddel, de az úton uralkodó leszek a nép örömére. A nép örömét is szem előtt kell tartanunk. Szóval kegyed észrevétlenül távozik innen az adjutánsommal, Wolkonskyval. Férfi-ruhában fog utazni, hogy feltűnést ne keltsen. Egy hű emberem majd elkíséri. Wolkonsky szerez kegyednek az ordonánc tisztemtől egyenruhát és az én levelemet viszi magával, mint személyes küldöncöm. A hercegnő a Schenkenstrasse 54. szám alatt lakik, egy kis palotában, egyenesen hozzá megy és a többit aztán bízza rá.

– Értem, felség – mondta Franciska.

– Igaz, igaz, hol fog kegyed felkészülni az útra?

– A szállásomon, felség, ahol a bálra is öltöztem, Budán, egy polgárcsaládnál. Ott van néhány apróságom is, amit magamhoz vennék.

– Rendben van. Akkor most hívom Wolkonskyt, – mondta a cár és intett adjutánsának, ki azonnal nagy örömmel hagyta el unalmas őrhelyét a fehér oszlop mellett. Sándor gyorsan és halkan közölte vele parancsait, aztán karját nyújtva Franciskának, mindhárman elhagyták a báltermet.

Az ajtóban állt Jósika és könyörögve suttogta:

– Franciskám.

A leány összerezzent, de úgy tett, mintha nem hallotta volna. Neki most ezer kérdés, kétely gyötörte a lelkét és lesütött szemmel ment el a kis kapitány mellett.

– Szeretem – súgta fülébe a cár – és tudom, hogy kegyed is szeret.

Nem várt rá választ, diadalmasan nézett le a leány ragyogó pártás fejére és a magáénak érezte már. Meg volt győződve róla, hogy minden nő, kire ráveti fejedelmi pillantását, vad szenvedéllyel ragaszkodik hozzá halálig. Mert mérhetetlen volt a tömjénezés, mellyel körülvették mint uralkodót és mint férfiszépséget. Ő pedig eltűrte a hízelgésből a legnagyobb, legszemérmetlenebb adagot is, de ennek nem ostobasága, hanem szerencsés természete volt az oka. Sándor tudta, hogy hízelegnek neki, de tudta, érezte, hogy a tömjénezés a méznél is édesebb, azért szerette és hitte mindazt, amivel a hódoló szívek felékesítették.

A szomszéd terem zsúfolva volt, épen frissítőket szolgáltak fel. Mikor a cár megjelent a küszöbön, önkénytelenül utat nyitottak neki, de mögöttük összecsaptak ismét a hullámok és mint egy nagy tengerben, úgy tűnt el Franciskával együtt a csillogó tömegben.

Jósika utánuk rohant, de mire áttörte a válaszfalat, a cár egyedül állt néhány főúr között és búcsúzott.

Majláth gróf megkönnyebbülve sóhajtott fel. A cár szeszélye nagyon megrövidítette éjszakáját és sovány zsákmányul a rendőrség számára végül is csak annyit jegyezhetett fel titkos irataiba, hogy a cár hajnalig mulatott egy ismeretlen leánnyal a pesti bálon.

Mihelyt az uralkodó távozott, a társaság is oszladozni kezdett. A fehér vállak gyors egymásutánban tűntek el a hermelines, cobolyprémes bundácskákban, sarkantyúpengéstől lett hangos az előcsarnok és kincseket érő selymes, bársonyos, csipkés, drága uszályok seperték le a lépcsőről a hervadt virágokat, elvesztett hajtűket, leszakadt díszeket.

Aztán csendes lett az országház környéke, kialudtak az ünnepi fények és Jósika egyedül ballagott hazafelé a kihalt utcán, szomorúan, árván, kifosztva.

VIII. FEJEZET. Mi történt az órával?

A bált követő reggelen kocsi állt meg Hiláriusz mester háza előtt. Ferenc császár udvari embere szállt ki a kocsiból, aki rendes hivatala szerint kamarásokat és más nagyurakat szokott meghívni a fejedelmi ünnepségekre.

Bámulva nézett szét Mayer úr, szokatlan környezetbe került, amely feszélyezte a szertartások emberét. Sehogy sem értette, hogy küldheti őt Őfelsége Óbudára egy órásmesterhez; ez egyenesen fényes méltóságának sárbataszítását jelentette. Az aranykulcsos uraktól minden meghívás alkalmával húsz forintot szokott kapni, ezt már így rendezte a szokás. No itt ugyan nem fogja megkapni rendes díját. De el sem fogadnám, gondolta büszkén, és a kaput nyitó Náninak gőgösen jelentette:

– Herr Stefan Mayer, Kammerherrnansager.

Szép, hivatalos címe nem hatotta meg Nánit. Náni szeme ki volt sírva és dühösen mormogta:

– Hát még mindig nem hagynak nyugton bennünket?

– Müller Hiláriusz mestert keresem, azért jöttem – kezdte magyarázni Mayer úr, de Náni szavába vágott:

– Jó, jó, ne beszéljen olyan sokat, jöjjön be a gazdámhoz.

– Aber so was? – mondta a megsértett császári küldönc és felháborodva követte Nánit.

Hiláriusz mester az ebédlőben ült nagy bőrszékében, a kályha mellett. Fázott, jéghideg kezét nem tudta felmelegíteni, hiába tartotta közel az izzó, pattogó fahasábokhoz. Egészen megöregedett egy nap alatt, álla még hegyesebb lett, vörös haja megfakult, megfehéredett, ritkán bólintott és szeméből kihalt minden érdeklődés. Az egyedüllét ridegsége megfagyasztotta lelkét és csak Franciska mosolya tudta volna ismét napossá tenni sorsát. Franciska, aki bemocskolta magát az élettel, akit soha többé látni sem akar. Franciska, aki elhagyta őt, aki meghalt neki, de akit nem tud eltemetni, mert Franciska él, piros az ajka ma is, a szeme fényes, de más számára piros, más számára fényes. Ha visszajönne, ellökné magától; de hogy nem jön, elpusztul a vágytól, hogy lássa, fáradt szíve téllel van tele és nincs számára melegség sehol. Csak azt ölhetné meg, aki ellopta tőle, azt és Franciskát is. Jobb lenne, százszor jobb, ha halványan, halottan feküdnék fehér ágyán, virágokkal arany hajában, és megsirathatná nagy, tiszta fájdalommal, a halottaknak kedves, szomorú, őszi, holdas éjszakákon.

– Franciska! Franciska! – szólítgatta százszor minden órán, haragosan, gyöngéden, gyűlölettel, lágyan. Hogy mert valaki hozzányúlni, ki érdemli meg őt? Maga elé idézte: ártatlannak, jónak, szépnek, amilyen volt még tegnap is; indult, hogy érte menjen, aztán összeroskadt ismét, mert hasztalan már a bánat, mert késő a gyűlölet, az ő leánya nincs többé.

Mayer úr megjelent az ajtóban, köszönt, szertartásosan lépett kettőt az összeroskadt, barnakabátos, fázó házigazda felé, köhintett finoman, szája elé helyezve két ujját, de Hiláriusz mester nem mozdult. Ilyen még nem fordult elő Stefan Mayer tapasztalatokkal teli multjában. Persze, az embernek mindenre el kell készülve lennie, ha elkerül az udvar tiszta légköréből.

Szerette volna, ha az órás látja, hogy jelenik meg egy fejedelmi küldönc, de miután ez a mord férfiú rá se hederített, a dologra tért:

– Hallja, uram. Őfelsége a császár nevében jelentem, hogy az óráért jöttem – mondta sértődötten, szigorú, emelt hangon.

– Az óráért? – a házigazda végre felkapta fejét.

– Úgy van, az óráért – ismételte Mayer úr.

Hiláriusz keserűen kacagott:

– Érdekes – csak ennyit mondott.

Mayer úr most már komolyan megharagudott:

– Nem értem önt, uram, ön nevet, mikor én a császár nevében beszélek, ez felségsértés – jelentette ki, teljes méltóságában kihúzva magát.

Hiláriusz fáradtan legyintett kezével:

– Ugyan hagyjon nekem békét.

A mester még mindig ült, Mayer úr előtte állt, kényelmetlenül érezte magát, őt, a szertartások emberét, zavarba hozta egy óbudai polgár neveletlensége. Egy pillanatig tanácstalanul nézett maga elé, de aztán, amint az órás mozdulatlan, egykedvű alakjára esett pillantása, saját személyének ilyen fokú semmibevétele dühbe hozta és magából kikelve kiabálni kezdett:

– Hallja, ez már sok, az órát akarom, érti, siessen, Ferenc császár Őfelsége azt kívánja, hogy személyesen nyújtsa át neki hódolatának ketyegő zálogát.

Az utolsó mondat véletlenül idetévedt szépen kigondolt beszédéből, de Mayer úr most nem élvezte, sötétlila volt a haragtól, egész finom lénye remegett és dühösen emelgette lábait.

Hiláriusz mester felállt, kiegyenesedett, közelebb lépett Mayer úrhoz és komoly, acélos, sötét pillantásával a szemébe nézett:

– Nézze uram, ne ugráljon itt és ne kiabáljon az én házamban. Nem tudom, hogy ön kicsoda, de nem is törődöm vele. Értse meg, hogy az én bánatom nagyobb a császár hatalmánál és mindennél a világon, azért nekem a római pápa se kiabáljon, mert kiabálni tudok én is, nagyobbat tudok kiáltani mint ön, uram, és csak annyit mondok, hogy óra nincs, nincs, nincs, hallja, nincs, de az audienciára elmegyek. Várjon!

És Hiláriusz mester nagy, határozott léptekkel ment a szomszéd szobába. Olyan vad, keserű szenvedély tombolt hangjában, hogy Mayer úr megrettenve lépett kettőt hátra, az ajtó felé, halálsápadtan kapaszkodott egy székbe, és úgy várta meg, míg az órás visszatér.

Három galléros sötét köpeny fedte el Hiláriusz mester ünneplő kabátját, drágaművű óraláncot vetett nyakába, aranygombos, szép ébenfabotot tartott kezében és amint rövid gesztussal az ajtóra mutatva, lenézően szólt Mayer úrnak:

– Mehetünk – ujján megcsillant gazdag foglalatú rubingyűrűje.

Ferenc császár türelmetlenül várta vissza Mayer urat. Éjjel nem tudott aludni, hosszú, kényszerű tünődése közben folyton a Hiláriusz mester óráival foglalkozott képzelete és magas koponyájában berregtek a különös gépezetek. Aztán, amint a Napoleon-óra jelent meg előtte a sötétben, elmosolyodott és hirtelen eszébe jutott, hogy vajjon mit szólna hozzá az orosz cár, ha láthatná? Oh, hogy erre előbb nem gondolt és nem hozatta el már tegnap. No reggel mindjárt érte küldök, határozta el és előre örült a hatásnak, melyet a nagyszerű látvány fejedelmi vendégére tenni fog.

A Rákos mezején tartott nagy katonai parádén és hadi gyakorlaton is folyton erre gondolt és hazajövet meg is súgta Sándor cárnak, meg a porosz királynak, hogy valami nagy meglepetést tartogat számukra.

Azért bizony délfelé járt az idő, mikor végre bejelentették a császárnak Mayer Stefán urat és Müller Hiláriusz órásmestert.

Az uralkodó arcán élénk pir jelent meg és felvillanyozva kiáltott fel:

– Az órát is hozzák ide azonnal.

Nagy karosszékéből várakozón nézett az ajtó felé, már régen nem volt ilyen öröme. Milyen jó, hogy a mestert is iderendelte, legalább mindjárt helyrehozhatja, ha útközben valami baja történt a drága órának. Csak már jönnének! Végre zaj hallatszik! Na most kitárul a nagy szárnyasajtó, libben a függöny és két lakáj behozza a ládát…

A szárnyasajtó ki is tárult, a függöny libbent és a szobába léptek Mayer úr meg Hiláriusz mester, de a titokzatos, régvárt csomag nélkül.

– És az óra? – kérdezte türelmetlenül a császár, redőkbe vonva magas homlokát. Hosszú arca, hosszú orra csupa haragos ború volt, mert hiszen a jelenet máris nem úgy sikerült, ahogy ő fejedelmi szeszéllyel előre kiszínezte magának.

Mélységes csend volt a szobában, Mayer úr meghajolva állott az ajtóban és lopva egy pillantást vetett Hiláriusz mesterre, közben lelki szeme előtt már megjelent a bécsi rendőrségi épület, árkádjaival, vasrácsos ablakaival, már látta, amint vállon ragadja a zöldruhás, ezüstpaszomántos porkoláb és hűvösre teszi ezt az embert, aki őt olyan nagyon megbántotta. No megérdemli, az már biztos!

– Az órát akarom látni – ismételte ridegen a császár.

Ekkor megmozdult Hiláriusz mester, közelebb lépett az uralkodóhoz, mereven, magasra tartott fejjel indult feléje, mint megsértett alattvaló, de amint közelebb ért és arcán érezte a Ferenc tekintetét, megtört haragja, mert volt valami tiszteletet parancsoló a fejedelem vézna lényében, talán épen a nyugodt egyszerűségén át kidomborodó közvetlensége ragadta meg az embereket. A császár már levetette tábornagyi egyenruháját, egyszerű sötét kabát volt rajta, fekete, magas nyakkendő, fehér mellény, úgy ült ott, minden rendjel nélkül nagy karszékében.

Hiláriusz vádló keserűséggel szívében jött fel a kihallgatásra, eltelve bánatának mindenre feljogosító nagyságával, de most a császár fáradt, csalódott pillantása megszégyenítette, mély szomorúságot érzett, hogy nem tud neki örömet szerezni, mikor pedig hatalmában állott volna. Hegyes álla körül egyszerre megenyhült a merev, kemény vonás, néhányszor bólintott, aztán hirtelen térdre vetette magát az uralkodó előtt:

– Könyörgök felségednek, bocsásson meg.

– Álljon fel – mondta a császár – és feleljen, tudni akarom, hogy mi történt az órával?

– Összetörtem, felség – felelte Hiláriusz mester szaporán bólogatva, mintha súlyos óraütések kísérnék a vészes, nehéz kijelentést.

– Összetörte? Hogy merte tenni? Beszéljen.

A császár hangja rekedt volt és kemény, szigorúan intett Mayer úrnak, hogy távozzék és a megsértett finom ember csalódottan hagyta el az érdekes események színterét.

Hiláriusz mester szomorúan lógatta megfakult vörös fejét, aztán halkan, egyszerűen mondta:

– Felség, ellopták tőlem a leányomat.

Ferenc homlokán kiélesedtek a redők:

– No, no, – mondta – ismerjük az ilyesmit, bizonyosan megszökött valakivel a kisasszony.

Az órás újra bólintott:

– Lehet, felség, de azért mégis tolvaj volt, aki rábeszélte. Az a kis kamarás vitte el, akit felséged küldött ki hozzánk.

A történelmi redők még mélyebbek lettek a fejedelmi homlokon:

– Jósika szöktette meg? Legyen nyugodt, Carissime, visszakapja a leányát.

– Már késő – mormogta Hiláriusz.

– No, no – mondta megnyugtatóan a császár, mintha egy fejedelmi kézmozdulattal mindent eltörülhetne és jóvátehetne, aztán megrázta az íróasztalon levő ezüst csengetyűjét.

Egy udvari tiszt szalutálva jelent meg az ajtóban:

– Ki a szolgálattevő kamarás? – kérdezte a császár.

– Gróf Bethlen János.

– Küldjenek azonnal Jósika Miklós báróért – parancsolta és ismét Hiláriusz mesterhez fordult:

– De ön még mindig nem mondta meg, miért törte össze az órát?

– Fájdalmamban, keserűségemben tettem, felség.

– Hallatlan merészség. Szétrombolta az én órámat. Ha minden alattvalóm, akinek elszökik a leánya, összetörné valamimet, a koronám sem volna biztonságban.

Ferenc császár komolyan haragudott, keskeny válla idegesen remegett, felállt, végigment a szobán, aztán megállt Hiláriusz előtt:

– Újra meg kell csinálnia – jelentette ki határozottan. – Azt akarom, hogy minél előbb elhozza nekem az órát Bécsbe.

A mester szomorúan rázta fejét:

– Nem tudok dolgozni a leányom nélkül, felség.

– Mondtam már, hogy visszakapja a kisasszonyt.

– Akit visszakapok, nem az én Franciskám már.

A császár legyintett kezével:

– Aber, aber… – Mária Lujzára gondolt, aki ugyancsak messziről tért meg hozzá a korzikai zsarnok karjából.

Bethlen János, a császár legszebb kamarása, megjelent az ajtóban és bejelentette Jósikát.