Part 7

Hiláriusz mester arca lángvörös lett, mikor a bárót meglátta, keze ökölbe szorult, homloka gyöngyözött, szeretett volna rárohanni és összezúzni. Jósika is megdöbbent, mindjárt tudta miről van szó és szíve hangosan dobogott, úgy állt merev tartásban a császár előtt. Ferenc közelebb intette magához, szemébe nézett és haragosan mondta:

– Pudeat Carissime. Szégyelje magát, báró. Ön az én legkegyesebb küldetésemet leányszöktetésre használja fel? Nagy szomorúságot okozott nekem, most nem kaphatom meg az órámat. Mondja meg azonnal, hol van Müller Franciska kisasszony?

– Kegyelem, felség – dadogta a megrémült Jósika.

– Jó, jó, most a kérdésemre feleljen – mondta türelmetlenül a császár.

– Nem tudom, hol van a kisasszony, felség!

Hiláriusz nem bírt magán uralkodni és haragtól remegő hangon vágott közbe:

– Nem igaz.

– Tace – intette csendre a császár.

Jósika felkapta fejét:

– Esküszöm, felség, nem tudom – ismételte önérzetesen. – Katona vagyok, igazat beszélek. A kisasszony tegnap velem jött a bálra, nagyon szerette volna látni, még sohasem volt bálon.

A császár is megsajnálta Franciskát:

– Szegény – mondta szelídebben, megértő mosollyal.

A fejedelem derűje bátorságot adott Jósikának:

– Én is nagyon megsajnáltam. Zord atyja bezárva tartotta Óbudán és a kisasszony elvágyott fogságából. Felséged távozása után, mint nővéremet elvittem a bálba.

– És mint nővérével is bánt vele, Carissime? – faggatta a császár.

– Mint édes testvéremmel, felség. Keblem a legtisztább érzelmekkel volt eltelve a kisasszony iránt.

Ferencet kezdte a történet érdekelni és kegyes hangon kérdezte:

– Aztán mi történt? Beszéljen el mindent őszintén.

Az uralkodó jóságával együtt tért vissza Jósika kedves merészsége és nyilt bátorsággal beszélt tovább:

– A kisasszony nagyon szép volt, a cár őfelségének is feltűnt, táncra kérte, soká keringőzött vele és én fájó szívvel láttam, mint hidegül el irántam a legbecsesebb leányzó…

A császár most már nevetett:

– Sehr gut. Na és?

– Nem sok mondanivalóm van már, felség, a kisasszony hosszan beszélgetett Sándor cár őfelségével, aztán eltűnt szemem elől. Ma reggel elmentem a szállására, Pfisterer Kristóf ötvösmesterhez, ahonnan én a bálba elvittem, de ott csak annyit tudtam meg, hogy a kisasszony hajnalban, egy utazóhintón távozott, magával vive minden bagázsiáját. Ismétlem, felség, én sohasem szűnök meg, mind ő neki magának, mind a világnak nyilván bizonyítani, hogy tisztelője vagyok.

– Persze, persze, a cár – bólogatott Őfelsége, aztán Jósikához fordult: – Rendben van, ön helytelenül cselekedett, de megbocsájtunk.

A kis kapitány összetört a nagy jóság súlya alatt és zavartan, valami köszönetfélét rebegett. A császár kedvtelve nézte csinos, vitéz katonáját, aztán segítségére sietett:

– Jó, jó, most távozzék. Menjen a szobájába és gondolkozzék könnyelmű tettén. Imádkozhatik is egy keveset. Máskor pedig ne szöktesse meg a kisasszonyokat. Az ilyesmit nem szeretem.

Amint Jósika elhagyta a szobát, a császár arca ismét szigorú lett, úgy fordult Hiláriusz mesterhez:

– Én nagyon kegyes akartam lenni önhöz, de ön nem érdemli meg jóságomat; amint hallotta, a kisasszony önként távozott és én nem hozhatom vissza.

– Hiába is volna már, felség – mondta keserűen az órás. Az álla remegett és sötét, szomorú szeme könnyel telt meg.

A császárt egyszerre meghatotta az összetört ember fájdalma, megértett valamit a mérhetetlen bánatból, mely ezt a vörös, szomorú embert sujtotta és rendes, jóságos igéretével bíztatta:

– Nu, nu, wir wollens schon machen.

A következő percben azonban ismét utat tört magának fejedelmi egoizmusa és szigorúan tette hozzá:

– De az órámat, az órámat csinálja meg újra!

IX. FEJEZET. Fini néni legyezője.

Hardenegg Rudolf gróf a nagynénjének zöld selyemfalú szobájában, a kis aranyozott íróasztal előtt ült és levelet írt Franciskának.

Amint elvégezte a császári megbizatást, rohant egyetlen rokonához, Jozefin nénihez, az apja testvéréhez, a régi világból ittfelejtett öreg kisasszonyhoz. Hardenegg árva fiú volt, Fini nénire bízta az apja a halálos ágyán és Fini tanti nagyon szerette a szép, fiatal Rudolf grófot.

Hardenegg Jozefina grófnő Mária Terézia udvarhölgye volt, az maradt haláláig és hűségesen őrzött egy rég letűnt világot, széles, abroncsos szoknyájával, hófehér fürtös fejével, öreg szobáiban, a Grabenen. Hatalmas kovácsolt vasrácsok domborodtak az egyemeletes palota ablakai előtt, erkélyét meggörbült hátú Atlaszok tartották vállaikon és kődíszes kapuja felett egy kopott címer szomorkodott.

Hidegen, gőgösen húzódott meg a régi főúri ház új szomszédai között, azok éltek, beszéltek, ő hallgatott és emlékezett. Itt felejtette az élet, a magas, szimmetrikus, dísztelen, fiatal épületek között, melyeket hirtelen rótt össze könnyű anyagból a nyereségvágy. Alacsony, széles teteje alatt, nagy, szellős termekben lakott fehér wuklis úrnője, míg körülötte az új házakban, melyek két emelettel feje fölé nőttek, aprók voltak a szobák, egymáshoz ragasztva sűrűn, szűk folyosók között, hogy háromszoros bért hozzon minden terület a tulajdonosuknak. Változott a világ, szűkek lettek a lakások, kicsinyek az emberi szívek és a súlyos kődíszes, szürke palota épen úgy élt itt, elfeledve a zajos, épülő Bécs közepén, mint Jozefina kisasszony széles szoknyájában, fürtös fejével, a tapadó ruhás, magas kontyú, simára fésült asszonyok között.

Fini tante úgy tűzte fel haját ma is, mint régen fésülte imádott úrnőjét, ruhái az ő ruhájának szabása után készültek, ugyanazt a bogozó kézimunkát csinálta, mellyel Mária Terézia űzte el üres óráinak unalmát, íróasztala mellett az uralkodónő képe lógott, álma felett az ő mosolya őrködött és mindig előtte volt, üvegtetejű, aranyzáras dobozban, a császárnétól kapott, fehér elefántcsontdíszes legyező. Néha kivette halaványkék bársony ágyából a könnyű kis jószágot, és mialatt öreg kezével ide-oda mozgatta a selyemre festett pásztorleánykákat, a gitározó udvaroncot, a libbenő ámorkákat, mosolyok szálltak feléje, rég hallott szavak, egy hamvadó uralkodónő mindent megaranyozó jósága és Hardenegg Jozefin öreg arca a boldogságtól sugárzott, míg emlékeivel legyezte magát, sárga selymes, puha karszékében, a rácsos ablakok mögött.

Sokszor találta őt így Rudolf gróf, olyankor aztán csendesen ült le melléje és az öreg hölgy mesélni kezdett az ő világáról, arról a harmincnégy év óta meghalt és számára még ma is egyedül élő világról. Mária Terézia felkelt sírjából, ő újra öltöztette, újra felolvasott neki, újra hallgatta bölcs és kedélyes mondásait, újra megcsókolhatta hálás szeretettel azt az önző fejedelmi kezet, amely távoltartotta őt az élet boldogságától.

Mária Terézia miatt nem ment férjhez, nem akart megválni tőle, amíg élt, és nem tudott megválni, mikor már meghalt. Alig mult el akkor még harminc éves, és ha az ember olyan gazdag és előkelő, mint ő volt, talál még imádót, nem egyet, hervadó szépsége számára, de Jozefinának senki sem kellett. Visszavonult öreg palotájának szürke falai közé és bezárkózott emlékeivel a vasrácsos ablakok mögött.

A fiatal Rudolf gróf nagyon szerette hallgatni a Fini tante meséit, de Fini néni nem volt vele megelégedve, mert ő cserében szép, szerelmes történeteket várt unokaöccsétől.

Kalandokat, csókos találkákat, mindazt, amit neki nem adott az élet, de Rudija sorsában sem akart semmi ilyesmi előfordulni és Fini néni nagyon csalódottnak érezte magát.

Végre ezen az októberi napon azzal toppant be váratlanul szőke kedvence:

– Fini néni, szerelmes vagyok.

Az öreg hölgy lehúnyta szemét, mintha első imádója vallomását várná és halkan suttogta:

– Kibe? – nem volt türelmetlenség a hangjában, sem kíváncsiság, csak boldogság, fiatal odaadás, szelid lágyság.

Rudolf gróf pedig mesélni kezdett, ajándékba adva öreg, kedves Fini nénjének hirtelen ébredt, végtelen szerelmének minden szépségét. Az öreg hölgy hitt neki, elhitte, hogy a vörös daru a sors küldötte volt, a csudamadár, mely egy leány felé vezette, babonás dícsfényt vonva feje körül rozsdásan égő tollaival, elhitte, hogy Franciska szebb, különösebb, mint a többi nők, mosolya édesebb, tekintete mélyebb és mikor Hardenegg arra kérte, hogy fogadja be házába a leányt, mert Bécsbe vágyik, mert itt szeretne élni, Fini néni megsimogatta fejét és egyszerűen mondta:

– Örvendek fiam, ha eljön hozzám, mert a te szerelmed az én szerelmem és akit te szeretsz, azt szeretem én is.

Remegett a hangja, könnyes lett a szeme, de bizalommal volt tele a lelke, mert akit a Rudija szeret, az megérdemli, hogy feléje tárja remegő két karját ő is, itt nincs ok több kérdésre, kutatásra, szégyen volna a kételkedés.

Az új házakban kicsinyek a szobák, szűk falak között alszanak az emberi szívek és nehezen nyílnak meg egy új lakó számára, de a Fini néni szíve nyilt volt és világos, mint szürke palotájában a fehér mennyezetes, tágas termek.

Rudolf gróf megcsókolta az öreg hölgyet:

– Köszönöm, Fini tante. Érte küldök még ma. Lovas hírnök viszi levelemet és kíséri őt hozzánk. Ha váltott lovakkal jön, egy hét mulva már itt lehet, – és leült a kis íróasztal mellé, hogy megírja levelét Franciskának.

Fini néni nézte őt, tekintetével simogatta szép, fiatal fejét, magas homlokát, dacos sűrű szemöldökét, puha vágású száját, amely körül majdnem leányos mosoly játszott és ő mégis tudta, hogyha megmozdulnak ezek a lágyan ívelt ajkak, hogy kimondják: most örökre szeretek, mindenkinek hinni kell, hogy igazat szólnak.

Az öreg hölgy sóhajtva vette elő selyem legyezőjét és az enyhe szellő, mely most nyomában támadt, mint fiatal, boldog szerelem simogatta ráncos arcát.

– Tisztelt Franciska kisasszony, – írta Hardenegg. – Megigértem, hogy kiszabadítom és megtartom szavamat. Semmit sem kérek cserébe érte, ne féljen szép kisasszony. Egy nagynéném él itt Bécsben, a kedves Fini tante szívesen látja házában és szeretni fogja, mert megkértem rá, hogy nagyon jó legyen kegyedhez. Jöjjön hát hamar, induljon minél előbb, a hírnök, ki levelemet viszi, elintéz mndent, megbízhatik benne, jó emberem. Semmitől se tartson, bátran útra kelhet, szívem egész melegségével fogok őrködni élete felett. Várom kegyedet, gyönyörű Franciska, és várja Fini néni nagy szeretetével, sok meséjével, öreg házában, a Grabenen. Majd meglátja a kedves, szürke palotát, a nagy szobákat, a sok fehér függönyt, meglátja Bécset, az ünneplő utcákat, és én igérem, nem zavarom soha, csak akkor, ha hív, ha egy jó barátra szüksége van.

Bámulója és tisztelő szolgája, _Hardenegg Rudolf gróf._

Fini néni is elolvasta a levelet, elolvasta kétszer is, és kedvetlenül rázta fehér fejét.

– Mi az Fini tante, nem jól írtam, nem vagy megelégedve?

– Nem fiam. Nagyon hideg ez a levél, az ember máskép beszél a szerelmével.

– Ő nem szeret engem – mondta szomorúan Hardenegg.

– Nem szeret? Eredj fiam, hát lehet téged nem szeretni?

Rudolf gróf szemében fény gyúlt:

– Talán majd fog.

Az öreg hölgy összehajtotta a levelet, aztán két kezébe fogva kedves legyezőjét, fáradt szívéhez szorította, és gyengédséggel teli hangon, mint szent fogadást rebegte:

– Ha szeretni fog és boldoggá tesz téged, neki adom a legyezőmet.

Hardenegg megfogta a ráncos, öreg kezet és megcsókolta sokszor az elefántcsont kincs köré fonódó ujjakat.

– Fini néni, drága édes Fini néni.

– Melyik szobát adjuk neki, jó fiam? – kérdezte meleg hangján az öreg hölgy.

– Melyiket? Talán az erkélyest? Vagy talán amelynek ablakára az udvarról nyáron ráfonódik a virágzó futórózsa? Vagy talán a kék selyem szobát, melyben a kis Mozart aludt egy éjszakán és ugyanaz a párna még az ágyban, melyen dalokkal telt copfos gyermek feje pihent valaha régen? Melyiket?

Franciska, Franciska, elvakult, bolondos Franciska, nem hallod a tanácskozást, nem érzi meg szíved egy meleg dobbanásban a rád váró, érted aggódó szeretetet? Miért nem látod a fehérhajú, letűnt idők királynéjának öltözött, finom, öreg hölgyet, amint szép kedvence karjába fűzve karját, szobát keresnek számodra? Hol jársz Franciska nyugtalan, dobogó szívű, remegő leány, te? Miért nem jössz ide, miért nem teszed kezed annak a férfinak erős kezébe, aki meghatva lépi át a neked szánt szoba öreg küszöbét?…

– Igen, igen, ez lesz a legszebb a sárga szalon mellett, a kékfalú hálószoba, – határozta el Fini néni. – Hát te mit gondolsz édes fiam?

Hardenegg nem felelt, csak némán bólintott, aztán megindultan tárta ki az aranydíszes, nehéz, fehér ajtót és beléptek a Mozart-szobába.

Égszínű falak között, ezüst szálakkal átszőtt, fehér selyemmel bevont, rokokó bútorok álltak és a mennyezetes, széles ágy fölött szárnyas ámorok tartották a fehér csipkés, kék függönyöket.

– Tetszik? – kérdezte Fini néni.

– Nagyon – felelte Hardenegg.

– Ilyen volt a Mária Antoinette szobája a Burgban – magyarázta az öreg grófnő. – Nagyon szerette a kék színt a szegény Tonerl.

Aranyos hárfa állt a szoba sarkában, a fiatal ember közelebb ment a régi hangszerhez, megpendített egy húrt óvatosan, és a mély hangra megrezdült a néma levegő. Aztán az ablakhoz lépett, kitárta egészen és fényre, világosságra ébredtek az emlékek között álmodó, fehér bútorok.

– Majd meglátod milyen szép lesz, ha virágokat rakunk az ablakra, apróságot az asztalokra, – szólelt meg Fini néni.

Milyen szép lesz, ha itt fog lakni ő, ha fehér keze megpihen a bútorokon és aranyos fejét lehajtja a virágok közé, gondolta Hardenegg.

Szép lesz, nagyon szép. Minden percüknek ez volt a gondja. Fini néni ezer, apró, leányoknak tetsző, holmival rakott meg minden sarkot. Gitárt kötött a falra, kézimunkát tett a kis asztalra, sok-sok vázát a polcokra, könyvet és ezer csecse-becsét.

Csak már jönne! Hardenegg számolta az órákat. Most Hainburgba ért a hírnök, Pozsonyba, már elhagyta a Csallóközt, másnap már a Bécsi úton lovagol, két nap alatt Óbudán lehet és ha Franciska igyekszik, már négy, öt nap mulva megjöhet. El kell hát készülni mindennel, a cserepeket fel kell ékesíteni, a díszes kalitkába kis kanárit kell szerezni, hogy öröme, társa legyen az idegenben.

Gondoskodó jósággal beszéltek csak róla az öreg házban, megteltek nevével a régi szobák és hogy sejthette volna Hardenegg, hogy mikor az első őszirózsákal rakta tele a fiókos szekrénykén álló hatalmas vázát, szívének szerelme fáradtan és az ő személyétől messzeszakadt reményekkel közeledik Bécs felé.

X. FEJEZET. A rózsaszínű vendégszoba.

Hainburgban, az osztrák határon, Franciska elvált kísérőjétől, a cár ordonánc tisztje visszatért Pozsonyba, hogy ott várja meg felséges urát és Franciska egyedül folytatta útját a tőle kapott egyenruhában, az ő útlevelével, az ő neve alatt, mint Samarin Péter, az orosz cár személyes küldönce.

Alkonyodott már, mikor Bécs felé közeledett. Külön postán utazott, váltott lovakkal, de az út mégis tovább tartott, mint a cár gondolta volna.

Hét órát ütöttek már Bécs toronyórái és az esti szél lágyan ringatva hozta feléjük a biztató hangokat, mikor végre a Dunához értek.

A postakocsis kürtjébe fujt, a lovak új kedvre kaptak és a nehéz jármű egy végtelenül hosszú fahídra döcögött. A hídon túl már házak várták őket a szürkületben, a lovak megálltak, a város határában voltak. Egy hatalmas termetű, nagy kabátos ember lépett a kocsihoz és háromszögletű kalapos fejét, nagy orrát bedugva az ablakon, udvarias hangon a passzust kérte.

Franciska kicsit ijedten nyújtotta át Samarin Péter útlevelét, de a császárváros külső őre nem igen vizsgálta meg az írást alaposabban és csak az iránt érdeklődött, hogy hol szándékozik a tiszt úr lakni? Persze ez volt az, amit a tiszt úr legkevésbé tudott, de a kocsiablakon bebólogató nagy kalap ez irányban is megnyugtatta. Nem baj, ha még nem döntött, majd kisül holnap, úgyis jelentkeznie kell a rendőrségen és egy nyomtatott lapot adott át Franciskának, mely német, francia és olasz nyelven figyelmeztette erre a kötelességére, aztán a kalap és a hatalmas orr visszavonultak és ő folytathatta útját.

A postakocsis is büszkébben, egyenesebben ült már a bakon, fekete hajtókás, ezüst zsinóros, fehér gombos, vörös kabátjában. Hetykén hátra csapta magastetejű, kerek kalapját, melyen vídáman lengett a sárgafekete tollbokréta és szüntelenül fujta postakürtjét, míg végighajtott a már kivilágított külvároson.

A házak előtt lámpák égtek, a kapuk előtt, a padokon polgárok beszélték meg a kongresszus újabb eseményeit, az érdekes híreket, melyek hozzájuk is eljutottak.

Szemben már látszott a Szent István templom tornya, Bécs legnagyobb nevezetessége, minden igazi bécsi ember büszkesége, életének centruma. A császárváros lakói ehhez a karcsú toronyhoz ragaszkodnak legjobban a világon, hozzáfűzik hasonlataikat, példabeszédeiket, gondolataikat s úgy vágynak utána haza az idegenből, mint a svájci ember az Alpesek után.

A Wien folyó hídján is átrobogott a postakocsi. Feljött a hold s a zöld gyepes Glacin túl, a belvárost körülvevő sáncok hídja világított feléjük.

A híd két végén és a Stubentor bejáratánál, fehér egyenruhás hatalmas gránátosok álltak őrt. Régi várfalba vágott, tizenkét kapu vezetett Bécs belvárosába, melyek egyikén át, a szürke boltívek alatt, Franciska berobogott egy zajos utcába, a Wollzeilera.

Az utcán élénk volt a forgalom, az esti órában is, különösen a Szent István-tér felé, ott már alig tudott a kocsi továbbhaladni, a Kärtnerstrasséból széles hullámokban özönlött az emberi áradat és bábeli zűrzavarban, Európa minden nemzetének nyelve felhangzott a tömegből.

A régi pátriarkális Bécs képét teljesen megváltoztatta a kongresszus. Nemrégiben még úgy öltözködtek ott az asszonyok, mint Franciaországban a forradalom előtt, az udvarnál úgy ünnepeltek, amint a szigorú spanyol etikett jogara alatt Mária Terézia, a jó Grosi, egyszerű szigorral örökben hagyta gyermekeinek, Haydn- és Mozart-melódiákkal voltak tele a szívek, mikor egyszerre elöntötte a város régi utcáit, császárok, királyok, hercegek és több mint százezer idegen képében, az új eszmék, új divat, új dallamok nagyvilági áradata.

Az öreg Bécs hamar beleszokott szerepébe, a világ centruma lett és mint egy szerény, eddig meg nem látott egyszerű nő, boldogan hagyta, hogy egy nem várt csoda királynévá öltöztesse.

Mennyi minden is nem történt az utolsó év alatt. A szövetkezett Európa megnyerte Lipcsénél Napoleon ellen a népek csatáját és Párisig vonultak a győztes csapatok. Napoleon lemondott és Elba szigetén harcolt multjának emlékeivel, nyugtalan szívében ébredő új tervekkel, új reményekkel. XVIII. Lajos elfoglalta helyét a Tuileriákban és megint divatba jött régi emberektől körülvéve, bársonycsizmáival taposott az elvérző Franciaországon. A híres vieille-garde, a győzhetetlen császár vitézei, csendes, makacs meggyőződéssel várták vissza Napoleont és egy szőkefürtű kis fiúról álmodoztak, akit a hűtlen Mária Lujza ellopott, hogy messze vigye tőlük Schönbrunnba.

Bécsben összeült a kongresszus és mialatt lakomázott, táncolt, szánkázott, szeretett, minden fényes gomblyukban ott díszlett az ágyú-kereszt, a nagyszerű felírással: „Europa libertate asserta grati Princeps te Patria“.

A fiatal béke ujjongó boldogsága magasztos jelszavakkal ékesítette fel a mulatságok eldorádóját, glóriát fonva a tanácskozó fejedelmek homloka köré. Európa társadalmi rendjének helyreállítása, megoldatlan politikai kérdések elintézése, a béke állandósítása: ezek voltak a nagyszerű jelszavak, melyek alatt a győzők marakodva osztozkodtak a legyőzött Napoleontól elragadott területeken.

Sándor cár a Napoleon teremtette varsói hercegséget akarta, mint fennhatósága alá tartozó lengyel királyságot, a poroszok Szászországot szerették volna, melynek uralkodója, mint Napoleon szövetségese, hadifogolyként került Berlinbe, a lipcsei csata után.

Két szomszédjának ilyen elhatalmasodását Ausztria nem engedhette meg, makacs ellenállását Metternich Kelemen herceg képviselte a tárgyalásokon, hónapokig tartó viszálykodások közepette, mikor az ünnepélyeken mulató jóbarátok egyszerre titkos ellenségekké lettek.

Mindebből a haragból, gyűlölködésből semmi sem látszott a városon, lappangva bujkált csak fényes álarcok alatt, asszonyi mosolyok mögé rejtve. De azért ott volt mindig mindenütt, társaságban, színházban, az utcákon és most orosz tiszti egyenruhában, egy postakocsi mélyén húzódott meg, lépésben törve utat magának az örvendő tömegen keresztül. Mindúntalan meg kellett állnia a nehéz járműnek, a kocsis beszédbe is elegyedett és Franciska hallhatta, hogy Ferenc császár már Bécsbe ért, Bruckon és Parndorfon át, a porosz király is megjött, Sándor cárt pedig minden percben várják. Franciska kihajolt a kocsiablakon:

– Siessünk, siessünk, gyorsan a Metternich herceg palotájához! – mondta izgatottan könyörögve.

Megijedt a gondolattól, hogy a cár nyomában jár, utóléri, pedig ő nem akart találkozni vele. Nagy elhatározás ébredt a Franciska szívében. Akkor kezdett benne érlelődni, mikor az úton eszébe jutottak a cár habozó szavai: Metternichet gyűlölöm… de a császárt nem…

Ezek a szavak, mikor először ütötték meg fülét, zavarba hozták, majd megnyugtatták. De mikor az úton újra felcsendültek emlékezetében, egy kérdés tolakodott elő mögülök: Mért tartotta a cár szükségesnek annak hangsúlyozását, hogy nem a császár ellen irányulnak tervei? Talán önmaga előtt akarta leplezni a teljes igazságot, talán csak ő előtte. Hogy megnyugtassa, kedvét ne szegje… Hát legyőzheti-e Metternichet anélkül, hogy Ferenc császárt is ne érje vereség? Nem a császár politikáját képviseli-e a hatalmas külügyminiszter? Ha ő, Franciska, Metternich politikájának megbuktatására nyújt segédkezet, Ferenc ellen is vétkezik. És egyszerre maga előtt látta a szürkeköpenyeges, jóságos császárt. Egészen ellágyult… Nem, nem… nem szabad neki fájdalmat okozni…

Mikorára kocsija a dunai hídon robogott át, elhatározása teljesen megérett! Legalább így magyarázta meg sajátmagának és így hitte el a hosszú út alatt, míg jövőjének lehetőségén törte fejét. Alapjában véve nem volt más célja, mint menekülni a cár elől. Nem azért szökött meg hazulról, nem azért hagyta el apját, leküzdve minden lelkiismeretfurdalást és kínzó önvádat, hogy egy férfinak karjába dobja magát, akit nem szeret, még ha maga a minden oroszok uralkodója is az a férfi. Megalkudni, megalkudhatott volna az élettel Óbudán is és várhatott volna Hardenegg Rudolf grófra, hiszen hűséges igéretének zálogát, a vörös darut, ott viselte keblén az orosz uniformis alatt. Azonban minden szépséget igérő álmainak nem volt elég a remény, hogy Hardenegg grófné lehet belőle, vágyait nem töltötte be a cár szerelme sem. Mint a kettő üzlet, amelyért fizetni kell, de ő nem kívánt semmi pozitív értéket, nem volt nagyravágyó ábrándjaiban, ő valamit akart, maga sem tudta mit, úgy mint minden fiatal leány, csak nála százszorozva buján nőttek, fejlődtek az álmok, mert semmit sem tudott az élet korlátairól és nem fékezte vágyát élemény, vagy tapasztalás.

Eddig szenvedélyes ábrándjait a Napoleon nevén szólította, hitte, hogy fanatikus szolgasággal tudna ragaszkodni hozzá és kész volna meghalni is a császár egy szavára. Ez szent meggyőződésévé vált, nem kételkedett benne egyetlen percre sem, pedig mégis tévedett, mert ha okos és bátor is volt mint egy férfi, azért mégis nő maradt. Nagy eszmék nem lelkesítették, politikai meggyőződésre képtelen lett volna, és a világtörténeti események központjába magát állította. Ezt nem tudta Franciska, ő azt hitte, hogy komoly megfontolással intézi sorsát, miközben csupán asszonyi kívánsága, vágya vezette lépteit. Magas politikai magyarázatot keresett és talált utolsó tette számára is és épen ezért egy percig sem törte fejét azon, hogy tulajdonképen hűtlenül cserben hagyta Hardenegget, elszökött Jósika elől és megszegte a cárnak adott szavát.

Néhány napja még alig ismert férfiakat, ma már természetesnek találta, hogy játszva segítsék tovább. Mindenik egy-egy lépcsőfok, mely feljebb viszi, de megállnia nem szabad egyen sem, mert még nem jött el a megpihenés órája. Hardenegg, Jósika, a cár és most talán Metternich?! Mit hoz még a jövő?

Keskeny utcákon át, régi, finom kis paloták között a Burghoz ért a Franciska kocsija. Ott, a birodalmi kancellária első emeletén lakott Metternich Kelemen herceg.