Part 5

– Nem volt? Jaj az kár. Én bizony megyek, ha csak négy garasos helyre is. A magyar játékszínt jobban szeretem, ott játszanak a magyarok a Rondellában a Dunaparton, úgy hívják tréfából: bagolyodú. Déryné a legkedvesebb, láttam a „Két róká“-ban meg „Az első hajós“ nevű énekes játékban, a kis vadleányt játssza, Melidát. Gyönyörű az „Arany idő“ vagy „Inkle és Járikó“ című darab is. Hamlet is szép, Hamlet királyfi Kőszegi Laci, gyönyörű ifjú, deli termetű. Jaj, de szeretek én a teátrumba menni, de oda még jobban szeretnék menni, ahol játszanak, nemcsak oda, ahol fizetnek. Aztán én volnék Matild a Templáriusokban, felvenném azt a gyönyörű chamoisszín atlasz ruhát, zöld zsenilinnel kihímezve és mondanám Kőszegi Lacinak: „Imádlak! Fogadd el szerelmemet Molai“.

– Az istenért, Fáni – Borcsa majdnem sikított és lángvörös lett kerek arca. – Ne tessék ráhallgatni, kisasszony. Mindig ilyeneket beszél, pedig csak azért akarna ő játszani, hogy szép ruhákat vegyen fel, meg hogy lássa azt a Kőszegit. Egész meg van háborodva.

– Nahát jobban is tetszik nekem, mint a patikőr, akihez mamika akar férjhez adni.

– Pedig derék ifjú, higyje el, kisasszony – magyarázta Borcsa, miközben orra hegye épen úgy rándult meg mint az anyjáé. Patikus. Fáni mindig patikőrnek nevezi, pedig mamika megtiltotta. Még télen is a legszebb csokor virágokat hozza a porcellánpohárba. Tíz pengő is van egy olyan szépen összeválogatott virágcsokor.

– Bánom is én – nevetett Fáni. – Ki nem állhatom, sohse is állhattam, mondtam már százszor, hogy nem szeretem.

Franciska hallgatta őket elámulva. Neki nem voltak leánypajtásai, sohasem hallott ilyeneket, élemény volt számára minden szó. Ott állt forró titkokkal teli szívével hidegen, magasan a két beszédes, egyszerű teremtés szobájában. Mint egy szép, idegen, néma hattyú a csiripelő verebek között. Nagyon messziről jött és még messzebbre akart menni, fel a magasba, ahol legszebb, ahol legnagyobb, legragyogóbb az élet.

Pfisterer mama jött be, hívta őket vacsorálni.

Fáni felkapta az ágyról a bársony mellénykét:

– Mamika gyere, mamika nézd meg, milyen gyönyörű.

A mama megnézte jobbról, balról:

– Bizony pompás – mondta. – És echt bársony. Hiába, a gyapot megismerszik, más a hajlása.

– Jaj de szeretnék én egy ilyen köntöst – sóhajtotta Fáni.

– Nem hallgatsz mindjárt. Ez csak bárókisasszonynak való. Már az összes szép holmimat odaadogattam neki, tudja kisasszony. Voltak olyan finom batisztperkál, térdig stikkelt ingeim, azokból is feláldoztam hármat, egyet meg is festettem vadsáfránnyal, szép virító sárgára, hogy ne legyen mind egyszínű. Akkor aztán sál is kellett volna, mert hogy az a divat. Volt egy igen szép levantin vörös selyemkendőm, egy tenyérnyi szélességű fehér atlasz széllel, még staffirungban kaptam, de sohasem volt szívem viselni. Ennek a hálátlan békának azt is kétfelé hasítottam és összevarrtam középütt, sálnak. Nem használt az semmit, másnap már… Jaj, de tessék jönni, elhűl a vacsora.

Leültek szépen az asztal köré. Ez hát egy polgárcsalád háza? gondolta Franciska. Így élnek a rendes emberek, ilyen egy közönséges mesterember, mint Pfisterer Kristóf, ilyenek a mesterleányok, mint Borcsa, és ha kicsit ki szeretnének rúgni a hámból, olyanok, mint Fáni. Majd azt is megtöri az élet, ha férjhez megy a patikőrhöz. Milyen más őnáluk otthon, milyen ember az ő apja, milyen csendes álomvilág volt az ő világa.

Pfisterer mester késével egy falatot szelt kenyeréből, szájába gyűrte és teli pofával dünnyögte:

– Jaj te Anikó, én úgy szeretném enni egy kis vizaikra, délben megterheltem az én gyomrom, sokat ettem. Az csinálja megint jó étvágyat.

– Van a speizban – mondta Pfisterer mama. – Hozd be Fánni és hozz ecetet, olajat és hagymát is. Érted?

– Értem, mamika.

Míg a ház ura helyreállította étvágyát a kaviárral, Borcsa roppant nagy tálon behozta a pampuskát. Letette az asztal közepére és az atyus nagy, kék üveg cukorszelencéből evőkanállal szórta rá a cukrot, hogy úgy fehérlett, mintha havas volna.

– Jó forrón tessék enni, kisasszony, – bíztatta Franciskát Pfisterer mama – majd iszik utána egy korty ürmöst, akkor nem árt meg.

A pampuska után jött a töltöttkáposzta, utána pecsenye, aztán a torták.

Igazi nagy vacsora volt, és vacsora után gyűszűnyi ezüst pohárkákban hozták a finom rózsalikőrt. Franciska csudálkozva bámulta meg a Borcsa kezében.

– Finom erdélyi szokás ez – magyarázta büszkén Pfistererné. – Ott látta az édesapám, Isten nyugosztalja, megtanulta a készítési módját is. Úgy hívják ott rozsólis. Igazi török rózsaolaj kell hozzá, de olyan illatos is lesz tőle a szája, hogy mind elkábulnak az ifjak a bálon.

Atyus nagy tetszéssel szörpölte a finom italt:

– Csak nagy ünnepen adja elő a mamika – jegyezte meg. – De ma ünnep is vanja. A vacsora utánna meg is nézegetünk a kivilágítás, leányok.

Fáni az apja nyakába borult:

– Köszönöm, köszönöm, felveszem a sárga ruhámat, meg a szép sálomat.

– Abból ugyan semmi sem lesz, majd még összegyűrik a tolongásban. Nem elég, hogy tegnap rajtad volt? – pattogott a mama.

– Hát tegnap hol tetszett lenni? – kérdezte udvariasan Franciska.

– Mamika és Borcsa nem voltak, csak én mentem el atyussal a teátrumba – magyarázta Fáni. – A német teátrumba, mert ott volt a nagy ünnepi játék. Gyönyörű új épület a német színház és tegnap a tornáca háromsoros lámpákkal volt kivilágosítva, a nézőtér pedig viaszgyertyákkal. A játék énekes játék volt: „Aschenbrödel“. Mesterséges táncok is voltak beleelegyítve. A főszemély Cibulkáné volt, meg Campiné. A játék már megkezdődött, mikor belépett a császári lozsiba az orosz császár, jaj de szép ember, aztán a mi felséges urunk, utóljára a prusszus király. Mennyi éljent kiabáltak, mert Ferenc császár magyar huszárruhában volt és úgy integetett kezével, mintha egy atyus volna és születésnapját ünnepelnék. Sohasem felejtem el. A magyar teátrumi társaság is előadta az óteátrumban „A süketnéma“ című vígjátékot, aztán a játék végén a társaság kiállott az áldozattűz köré és énekelt is. Rothkrepf Nelli mesélte, ő ott volt, de azért oda csak az ment, aki a német teátrumba nem juthatott be.

– Nagyon szép lehetett – mondta Franciska. Aztán arra gondolt, hogy mindezt meglátja ma ő is, az ünneplést, a pompát, a császárokat és ennek az ünneplésnek egy kis fénysugára bizonyosan éri majd őt is, egész bizonyosan.

Alig várta, hogy Pfisterer és leányai elmenjenek, de sokáig tartott. A mamika otthon maradt, előbb át kellett hívni hozzá Rothkrepfnét, hogy ne legyen egyedül. Aztán a leányok lelkére kötötték Franciskának, hogy felkeltse őket biztosan, ha hazajön. Az ágy megvetve fogja várni, majd Fáni és Borcsa együtt alszanak.

– Vagy talán – könyörgött Fáni – a kisasszony nem utálja és velem alszik, olyan szép lenne.

Végre elmentek. Pfistererné a külső szobában a drágaságról beszélgetett Rothkrepfnéval és Franciska öltözködött a leányok fehérfüggönyös tükre előtt, melynek asztalán porcellánpohárban állottak a patikőr virágai.

Ünneplőbe öltözködött Franciska és ünneplőbe öltözködött a város is, Pest-Budának minden ablakában csillogó fényt gyújtott a lelkesedés. A Szentjánoshegyen tündérkastélyt formáltak az örömtüzek, és sohasem látott világosságot loptak az öreg budai erdők sötét fái közé.

Az obszervatórium a Gellérthegyen mintha lángban állna, úgy ragyogott, egy-egy sistergő rakétát küldve a magasba, az ég felé.

Franciska feltűzte haját, dús fürtökben rendezte el homloka körül, magas kontyba simította, aztán rátűzte a kis magyaros pártát, melyről rózsaszín selyemszalag csüngött szoknyája széléig. Most valami még kellene… valami dísz a kontya mellé. Mit tűzzön oda? Erre nem gondolt. Maga elé nézett, a tükörtől kért tanácsot és akkor észrevette a patikőr virágait.

Egy fehér rózsa virított az őszies csokorban, a nyár végső könnyű lehellete, és ő kivette a pohárból a budai patikus szerelmi küldöncét, hogy felékesítse magát vele a császárok báljára.

A fejedelmek a bál előtt körülhajtattak Pesten, hogy megnézzék az illuminációt és útjukban mindenütt tomboló lelkesedés ünnepelte őket. Olyan rég nem örült már az ország és a magyarnak úgy kell a fény, a zaj, a ragyogás… Legnagyobb volt a tolongás a hajóhíd pesti oldalán, óriási néptömeg várta az udvari hintókat. Mindenki látni akarta, amint visszatérnek Budára. De ott is volt a legszebb. Szemben a királyi vár, minden ablakában világosság égett, a rendesen elhagyott, sötét, halott épület, végre felnyitotta sok-sok ragyogó szemét, hogy biztató mosolyt küldjön a városnak, az örvendő embereknek, öregeknek, ifjaknak, mindenkinek, aki most kendőlobogtatva üdvözli uralkodóját.

– Éljen a király!… Vivat Franciscus!… Vivat Sanctissima Majestas!

– Mein lieber Papa, amint látom, felségedet nemcsak a bécsiek, hanem a magyarok is szeretik – mondta Ferenc császárnak az orosz cár és hintóik átrobogtak a tündöklő diadalkapun.

A híd karfáján nyilt üveggolyóbisokban viaszgyertyák égtek, sűrűn egymás mellett, mint hosszú gyöngysorok.

Amint a fejedelmek a hídra értek, a Dunán úszó díszes ladikokon, kivilágított betűkben jelent meg a felírás: „Vivant pro salute populorum suorum“.

Alig hagyták el a kocsik a híd közepét, a gyorsan másként rendezkedő ladikokon is új felírás hirdette messzire tündöklő betűkben: „Vivat Franciscus, vivat Alexander, vivat Fridericus Vilhelmus“.

Ki látott ennél szebbet? Ki hitte, hogy a hosszú háborúk után jön még egy ilyen nap is?

A várhegy oldala olyan volt, mintha tündérek ültették volna tele tündöklő tulipántokkal, mert József nádor kertjének minden útját, minden ágyasát lámpásokkal rakatta körül. Égő fények szegélyezték a hegy lábához vezető lépcsőket is, úgy hogy leomló, lángoló tüzeknek látszottak.

Ezalatt Franciska is felöltözött. Gondosan, félve húzta fel fehér selyemharisnyáját, rózsaszínű atlasztopánkáit, bokája felett magasan keresztezve az ezüstzsinórokat. Felvette könnyű szoknyáját és a belehímzett rózsalevelek lágyan csillogtak a két szegényes faggyúgyertya világában. Zöld mellénykéje szépen simult termetére és a sötét bársony még fehérebbé tette fehér nyakát.

Utoljára kötötte fel a kis csipke köténykéjét, egy székre helyezte a fehér selyem, pillangós lengyelkét, ő már elkészült életének nagy ünnepére.

A templomórák kilencet ütöttek, az uralkodók beléptek a bálterembe és Franciska a faggyúgyertyák szomorú világánál várta Jósikát.

Ismét várt, de most utoljára várt, most már nemsokára felgördül a jövendő függönye és megkezdődik életének tündérmeséje. Csak a bálba vigye el a báró, mert aztán… aztán nagy dolgok fognak történni. Ma este Jósika Franciska bárónő lesz, és ő a szép diadalmas Jósika Franciska akart lenni.

Ez töltötte be minden gondolatát, megfeledkezett arról, ami eddig volt és ami ezután érheti, mert most kezdődik tulajdonképen az élete. A sok elzártan töltött esztendő után, hőstettnek érezte, hogy most cselekedni birt. Szép ruhájának selymes ráncai körülsímogatták, arcának pírja igéret volt, szemének fénye mint reménység világított és nem zavarta meg fájdalmas emlékezés örömének tiszta ragyogását.

Milyen este, milyen tüneményes este! Világos tündérpaloták, égő utak, izzó remények és a Tabán kis piacán egy magas obeliszkus tetején kibontott szárnyaival lebegett a békesség angyala.

VII. FEJEZET. Az orosz cár tánca.

Tíz óra felé távozott Ferenc császár a bálból, de Sándor cár még ott maradt. Szenvedélyesen szerette a táncot és a nőket, a sok szép, idegen, sohasem látott asszonyt, leányt, kiket kedve szerint ölelhetett magához zeneszóra.

Nagyszerű hangulatban volt, az országház termeiben pompásan lehetett keringőzni és a karzatokon a sok ember mind abban gyönyörködött, hogy ő mint mulat.

– Mi még maradunk – mondta adjutánsának, Wolkonskinak, úgy hogy mindenki hallhatta. – Európának összes nemzeteit ismerem, de a magyarhoz egy sem hasonlítható.

Mintha simogató tavaszi szél vinné, úgy járt szájról-szájra a merész kijelentés, Sándor cár meghódított magának minden szívet.

– Jaj de szép ember. Soha ilyen deli alkatú férfit még nem láttam. Nézd azt a gyönyörű, göndör, szőke haját. Milyen piros az arca. Hogy fénylik a szeme. De boldog lehet, aki vele táncol.

Orczy bárónővel táncolt a cár, átfonta derekát szorosan és merészen udvarolva suttogott ezer szépet az asszony égő fülébe. Legjobban tetszett neki ma este ez a telt, fehérnyakú, gyémántos, hermelines, kényes cica. Kicsit le kellett hajolnia a pici bárónőhöz, magas termetéhez nem igen illett az apró táncosnő, de őt annál inkább meghódította. Csupa mosoly volt a cár, szépen formált, piros ajka közül szinte vakítón villogtak elő feltünően erős, fehér fogai, csak mélyen fekvő, szúrós, kék szemében fénylett valami vizsgálódó keménység, az uralkodó gyanakodó tartózkodása. Szép ember volt, de tompa, kalmük orra kicsit ázsiai jelleget adott arcának.

A táncoló párt egy sötét magyarruhás alak követte, közelférkőzve hozzájuk és lesve minden szót a cár ajkáról. A titkos rendőrség megbizottja volt, Majláth Miklós gróf, kitől fontos jelentéseket várt Bécsben báró Hager Ferenc, a rendőrfőnök. Nagy viták folynak épen a kongresszuson, vigyázni kell az uralkodók minden mosolyára.

A cár elengedte táncosnőjét, meghajolt előtte mélyen, aztán franciául mondta:

– Nagyon sajnálom, Madame, hogy ez alkalommal nem terhelhettük meg lelkiismeretünket, de remélem, még kipótoljuk, ha legközelebb Bécsbe jön.

Majláth gróf mögöttük állt, arca derűs lett, milyen öröm, hogy ezt meghallotta, a Geheimpolizei feje az ilyeneknek is örül, mert ezekkel mulattatja a császárt, aki a finom, pikáns történeteket szereti.

– Na lássa, Franciska, ez a bál – mondta Jósika és a dobogó szívű leánnyal belépett a terembe.

Színes ábránd volt az egész este, az eljövetel a Pfisterer-házból és most ez a fényes terem, a keringőző párok, a sok-sok gyertya, a gyémántok fényétől, illatszertől, virágillattól mámoros levegő.

Omló selymek, átlátszó fátyolszövetek, halavány csipkék, nehéz bársonyok. A hölgyek ragyogó nyaka kivirágzott színes ruháikból és szemük fénye ékszereiknek kék, sárga, piros, zöld, violaszín ragyogásával egyetlen hatalmas égő virágcsokorba olvadt össze.

– Oh be gyönyörű – sóhajtotta Franciska és érezte, hogy most életének minden pillanata egy-egy valóra vált álom, vagy talán örökre eltűnő illuzió.

– Gyere, táncoljunk mi is, szép szívem.

Jósika átfonta a leány derekát. A kis kapitány jól táncolt, vitte, repítette aranyhajú szerelmét és Franciska nem látott, nem hallott semmit, elkábulva suhant, repült tova, behúnyt szemmel, boldogan.

– Na jó, na szép? – kérdezte a báró.

Erre felébredt Franciska és tágranyitotta szemét. Egy pillanatig átadta volt magát a beteljesedés boldog mámorának, most már új küzdelemre hívta az élet. Ez a budai bál nem jelenti vágyai végcélját, neki még minden erejével, minden szenvedélyével kell alkudnia a mai éjszakával… Hirtelen megállt és szétnézett:

– Ki az a szőke fiatalember? – kérdezte és a cárra mutatott, aki a délszaki növényekkel díszített, bíborszőnyeges emelvény előtt állt.

– Sándor, az orosz császár őfelsége, biztosan boldog, hogy kegyed figyelmére méltatja, gyönyörű angyalom – felelte Jósika.

– Az orosz cár, igazán? – Franciska izgatott lett. – Hiszen azt mondta volt, hogy az udvar már eltávozott a bálról?

– A mi felséges urunk el is ment, a porosz király is, de ő, úgy látszik, itt maradt. Beszélik, hogy Pétervárt is mindig reggelig táncol a bálokon, Bécsben pedig inkognitóban elmegy a polgári mulatságokra is. De mit bánjuk mi azt? Jöjjön Franciskám, táncoljunk tovább. Az élet olyan szép, itt tarthatom a karomban, a zene csak nekünk szól, az egész bál a mienk. Jöjjön, szívvirágom.

Franciska nem mozdult, a cárt nézte, rajta felejtette égő, sötét tekintetét.

– Pillantson már rám is, angyalom – hízelgett Jósika, aztán megragadta a leányt, hogy tovakeringőzzék vele, de a zene hirtelen elhallgatott és Cziráki Antal Mózes gróf, Ludovika császárné híres kedvence, a cár mellől az emelvényre lépett.

Moraj zúgott végig a közönségen. Mi lesz most? Az erkélyekről kíváncsi arcok hajoltak előre, a hölgyek szíve dobogott, csend lett a teremben és a nagy némaságban messzire csengtek a gróf szavai:

– Sándor cár őfelsége a nemzeti táncot szeretné látni.

A szomszéd teremből előjött a mostanáig mellőzött cigánybanda, zsinóros, dolmányos, barnaarcú, legények foglalták el a cseh muzsikusok helyét és húzni kezdték a híres Bihari egyik nótáját.

Keveset táncoltak akkoriban magyar táncot. No most ki járja el úgy, hogy a cárnak tessék? Hol a fiatalság? Cziráki szétnézett a teremben, ott volt körülötte a magyar mágnások, nemesség szine-java, sorra intett nekik:

– Esterházy rajta! Siess Vince, táncosnét neked gyorsan!

Esterházy egy pillanatig keresett csak a hölgyek között, aztán már ott táncolt a gyönyörű Rádai Ninával.

Az ifjúság kedvet kapott, a magyar zenére megmozdultak az alvó szívek, mint valami régi, szép emlék, gyermekkori merész ábránd magával ragadott mindenkit. Öt pár táncolt már a cár előtt és a terem örvendve nézte őket. Más volt, lágyabb volt, mint a keringő, tüzesebb a francia táncoknál, jobban illett a huszárruhás, díszmagyaros ifjaknak. A leányok hajában libegtek a pártaszalagok, kipirult az arcuk, mintha egyszerre kényesebbek lennének, tüzesebbek, szebbek.

Jósika kézenfogta Franciskát:

– Jöjjön, Franciska, menjünk mi is. Minek nézzük, amint más táncol? Én erdélyi fiú vagyok, jobban értem mindenkinél.

– De én? – kérdezte ijedten a leány.

– Te a legszebb vagy ma itt! – felelte nyugodtan Jósika és mintha ez mindenre jogot adna, odavezette Franciskát a cár elé.

– Ni, ni, a kis Jósika – mondta Cziráki.

– Ki ez a fiatal hölgy? – kérdezte a cár.

– Az ifjú, felség, kivel táncol, báró Jósika Miklós. Fiatal gyerek, de már kapitány, többször kitüntette magát a franciák elleni hadjáratokban.

– A fiatal hölgy ki?

Cziráki zavartan válaszolt:

– Nem ismerem őt, felség, de talán az urak tudják.

Cziráki tovább adta a kérdést Sándor grófnak, aztán Orczy bárónak, de ők sem tudták, Szapáry sem tudta, senki sem tudta.

– Ki lehet ez a leány? – szájról-szájra sietett a rejtély. Mindenki fűzött hozzá megjegyzést is: gyönyörű… Bizony nem is gyönyörű, vörös a haja… Nem is vörös, szőke. A ruhája milyen különös.

A cár mindebből semmit sem értett, de egy rövid kijelentéssel eldöntötte a vitát:

– Nagyon szép leány – mondta meggyőződéssel és le nem vette szemét a táncoló párról. Egy új nő volt előtte, egy sohasem látott. Nem ismerik, a haja arany, ruhája gyönyörű, nyaka fehér, és neki nagyon tetszik.

Mikor befejezték a táncot, a cár leszállt az emelvényről. Mindenkihez volt egy kedves megjegyzése és utoljára maradt Franciska. Sándor közelhajolt a leányhoz:

– Mademoiselle, kegyed a legszebb.

A Jósika szavait ismételte. Franciska arcát égő pir lepte el, nem tudott válaszolni. A kis kapitány féltékeny dühvel, tehetetlenül harapott ajkába. Ezalatt felhangzott újra a keringő, a cár kézenfogta Franciskát és táncolni vitte.

Jósika egy oszlop mellől elkeseredve nézte őket, várta, hogy majd abbahagyják a keringőzést és ő visszakapja jogos tulajdonát, Franciskáját, akit igazán nem más számára hozott ide.

– Szeret táncolni, kisasszony? – kérdezte a cár.

– Nagyon, – mondta Franciska – és felséged?

– Én kimondhatatlanul szeretek. Már harminchét éves vagyok és még mindig a bálok szerzik nekem a legnagyobb örömet, de csak ha szép a táncosném.

Franciska mosolyogva nézett a cárra:

– Sohasem hittem volna, hogy felséged már harminchét éves.

– Igazán? Lássa ez kedves. Elhiszem, kegyed őszintének látszik és úgy beszél velem, mintha nem is lennék uralkodó. Na de most mondja meg végre a nevét. Mindenkitől kérdeztem, senki sem tudta, úgy szeretném tudni.

– Titok, felség, nem mondhatom meg.

– Legalább a keresztnevét.

– Franciska.

– Franciska. Kedves neve van. De én szeretnék többet is tudni. Nekem megmondhatja, nem árulom el senkinek, higyje el. Úgy-e egy kis hercegnő és megszökött, hogy nyugodtan mulathasson?

Franciska nevetett:

– Hova gondol, felség? Dehogy vagyok én hercegnő, sokkal kevesebb vagyok, mint hinné, megijedne, ha megmondanám.

– Lássa, az nekem egész mindegy. Bennem nincsenek előítéletek. Én tudom, hogy minden fejedelem csak fejedelem, de belőlem embert csinált a nevelőm és azért örökre hálás leszek neki. Tudja, hogy La Harpe nevelt engem?

– A francia forradalmár?

– Ő! Kegyed tud róla? Milyen csudálatos!

– Atyámmal sokat tanultam és olvasgattam, felség – felelte egyszerűen a leány.

– Kegyed nagyon érdekes nő, akar velem beszélgetni egy keveset?

– Parancsára, felség.

– Ne úgy mondja, az nagyon hidegen hangzik. Mondja hogy szívesen.

– Szívesen, felség.

A cár abbahagyta a táncot, Jósika elmozdult az oszlop mellől, no most talán visszakapja Franciskáját. Utat tört magának a táncoló párok között, hogy ott legyen a leány mellett, mihelyt az uralkodó elhagyja őt, ne maradjon egyedül a tömegben, a férfiak bámulatának, a nők irígy pillantásának kitéve.

Az emberek beszélgettek, de lopva Franciskát nézték, a táncoló párok kisebbre szabták fordulójukat, hogy minél többször suhanhassanak el mellette.

Mindenki ismerte itt egymást, az előkelőség kiváltságos világában. Ki ez az idegen leány, több vagy kevesebb, mint ők? Most nevetve beszél a cárral és amint megrázza fejét, hervadó fehér rózsaszirmok hullanak ragyogó hajából, egy oda is libbent a Sándor vállára, ő elkapta és incselkedve dobta vissza a leány hajába.

A nehéz, vörös függönyös ablak előtt állt a cár Franciskával. Jósika közel ért hozzájuk:

Na mi lesz? gondolta türelmetlenül. Sándor meglátta őt és elnevette magát:

– A kis táncosa van itt, kisasszony, irígyli kegyedet tőlem, úgy látszik, de nem adom vissza. Haragszik érte?

– Nem, felség, nekem öröm és kitüntetés, ha minél tovább lehetek felséged társaságában – mondta Franciska meghajolva.

A cárnak nem tetszett a válasz, haragosan intett kezével. Szerelemben és politikában egyaránt, a hirtelen támadt vágyak rabja volt, melyeknek teljesedéséhez makacsul, és minden szenvedélyével ragaszkodott. Rövid ideig rendesen, és szenvedélyes kívánsága épen olyan hamar lecsillapult, mint amilyen hirtelen termett nyugtalan szívében.

– Ne beszéljen velem úgy, mint egy uralkodóval – mondta határozott, de nagyon meleg hangon. – Nem akarom kényszeríteni, hogy velem legyen, nem szeretném, ha kellemetlenül érezné magát. Mondja, szívesebben táncolna a kis kapitánnyal?

– Oh, sokkal szívesebben táncolok felségeddel – felelte Franciska határozottan és ráncokba vonta majdnem összeérő, sűrű szemöldökeit.

A cár arca felderült:

– Hát nem szereti őt?

– Nem, felség.

– És ő kegyedet?

Hiszen a testvérem, akarta felelni Franciska, de aztán hirtelen undorral fordult el a hazugságtól; a cár egész lénye őszinteségre biztatta. Eleinte úgy tetszett Franciskának, mintha szeretetreméltósága csupán szerep lenne, egy előre elhatározott közvetlenség végigjátszása a ma esti bálon, de lassan eltűnt, a leereszkedésnek, feszességnek még árnyéka is és az orosz uralkodó úgy állt előtte, mint maga a mulatni vágyó fiatalság.

A cár közelebb lépett Franciskához:

– Nos, nem felel? Dehát minek is kérdem, természetes, hogy szereti kegyedet. Természetes. Ha óhajtja, kisasszony, hagyjon el engem és térjen vissza hozzá.

A leány szeme fénylett, boldog mosoly sugárzott gyerekes, puha száján:

– Elárulom felségednek a nagy titkot, ha kívánja – mondta égő arccal.

– Ha titkot akar rám bízni, kisasszony, akkor óvatosnak kell lennie, – jegyezte meg gúnyosan a cár – mert nagyon vigyáznak itt minden szóra, amit én mondok és amit nekem mondanak.

– Ki? – kérdezte Franciska és bámulva nézett szét.

A cár vállat vont:

– Nem tudom megmutatni, talán mindenki. Azt hiszi, holnap nem jelentik már Ferenc császárnak, hogy én egy…

– Egy ismeretlen polgárleánnyal táncolt a bálon – egészítette ki Franciska. – Nagyon bántja ez felségedet?

– Kisasszony, a nőnek rangja a szépsége, és kegyed a mai est királynője.

– Oh, Istenem, – nevetett Franciska – én az est királynéja? Engem Müller Franciskának hívnak, felség és egy óbudai órásmester leánya vagyok.

– No és hogy került ide, kivel van itt?