Part 4

A Gellérthegyről Pestre hajtottak az uralkodók és a Viza-tanyánál díszes, vitorlás hajókon keltek át a Szent-Margitszigetre, ahol régi kolostor romjaihoz támaszkodva állott József nádor nyári palotája.

Gyönyörű park volt az egész sziget, nagy hatalmas fák között gyepszőnyegeket terített és csudálatos virágpompát teremtett a királyi gazdagság.

A palota közelében volt a főherceg híres szőlőkertje, melyben a szüretet tartották Sándor cár és Frigyes Vilmos porosz király tiszteletére.

Már egy órája sétáltak az uralkodók a sziget tekervényes utain és Jósika türelmetlenül kérdeszte Blasovics Antal Cameralis Ingrossistától, aki a szüreti délután főrendezője volt:

– Az Isten szent szerelmére, meddig fog még tartani ez a mulatság?

– Meddig fog tartani? – csudálkozott Blasovics. – Hiszen csak most kezdődik. Eddig a természet és mesterség plántálta gyönyörű fák, az idegen csudálatos növények látása, a klastromok, templomok düledékei hozták bájoló andalgásba érzékeny szíveiket.

Jósika nagyot sóhajtott, a szőlőskertben pedig felhangzott a török muzsika és gróf Szapáry, a nádor főudvarmestere, jelt adott a szüretelés megkezdésére.

Csudálkozva bólogattak nagy fejükkel a sziget öreg fái. Már sárgult a lombjuk, a természet olyan volt, mint egy utolsó útjára felékesített szomorú halott és fáradt levelek halkan hullottak a császárok fejére és a szüretelő menet tarka útjára.

Tizenhat kis leány, meg tizenhat fiúcska lépkedett legelől, világoskék magyar ruhában, ezüst zsinórosan, gyámoltalanul bámulva a koronás vendégekre. Gyenge, félénk éljen hangzott el ijedten mosolygó ajkukról és Ferenc császár meghatottan intett nekik kezével:

– Die guten Kinder.

A gyerekek elvonultak és nyolc deli legény kezén nyolc hajadon lejtett utánuk, bájos, piruló, nyolc fiatal leány, a legszebbek Pest-Budán.

– Nagyon csinosak, sőt gyönyörűek – mondta az orosz cár és elragadtatva simogatta szemével a leányokat.

– Parasztruhába volt öltözve mind a nyolc pár, magyar, székely, tót, horvát, rác, szász, bosnyák, oláh nemzeti viseletben lejtettek tova: puttonnyal a legények, kosárkával karjukon a hajadonok.

Nagykalapos pásztorleányok zárták be a menetet, szalagos, virágos díszben.

– De sok szép leány – sóhajtott Sándor cár és szemét le nem vette róluk, míg a tarka csapat ellepte a szőlőskertet, hogy dalolva szedjék le az érett fürtöket.

A hajadonok előbb teleszedték szalagos kosárkáikat, aztán hamvas, friss gyümölcsöt hoztak a vendégeknek.

Egy piruló pásztorleány állt meg az orosz cár előtt és lesütött szemmel kínálta a szőlőgerezdeket.

Sándor kivett egy fürtöt, megízlelte a gyümölcsöt, tréfálkozva megborzongott, aztán mosolyogva mondta:

– Jaj de savanyú.

A leány felkapta ijedt pillantását és a szőke cár arcába nézett.

A minden oroszok uralkodója a kis pesti leány szemébe mélyesztette szemét, úgy suttogta:

– Most már édes.

– Danke, mein Fräulein – mondta hidegen a porosz király, Ferenc császár pedig atyai jósággal veregette meg a leányok arcát.

A császár mögött állt Jósika Miklós báró és türelmetlenül várta az indulás pillanatát. Nem érdeklődött a szüreti mulatság iránt egy cseppet sem, unottan nézte a menetet, csúnyának találta a leányokat, savanyúnak a szőlőt, hamisnak a nótát. Parancsszóra jött el és itt volt, mert nem tehetett másként, de lelke már Óbudán járt Franciskánál, hozzá szeretett volna menni minél előbb. Senki sem törődött nyugtalanságával, az uralkodóknak tetszett a mulatság, megvárták a szüreti koszorút is, megvárták a táncot és mikor az utolsó nóta végetért, az orosz cár magához intette Blasovicsot:

– Énekeljenek még egyet a fiatal hölgyek – mondta kegyesen.

A műkedvelő szőlőpásztor, Blasovics, egyszeriben a szüretelők között termett és harsány hangon mondotta:

– Ifjak és leányok halljátok, őfelsége Sándor cár azt rendeli, hogy még dudolnátok.

A nóta tovább zengett a gyorsan leszálló alkonyatban és a Jósika keserűsége mérhetetlen nagyra nőtt.

Franciska vár, gondolta kétségbeesetten és azt, hogy Franciska vár, mindennél fontosabbnak érezte ebben a pillanatban.

Meg kellene szöknöm innen, törte fejét tovább és amint ez eszébe jutott, menten el is határozta, hogy megszökik. Meg ő, még ha kamarási kulcsába és kapitányi rangjába kerülne is a fejedelmi meghívás semmibevétele.

Egyet rántott mentéjén, aztán mintha valami felsőbb megbizatásról lenne szó, nyugodt léptekkel, büszke fejtartással, megindult a part felé. Így ment fölényesen, méltóságosan, amíg láthatták, de alig takarta el az első bokorcsoport, hirtelen futni kezdett és nyílsebesen szaladt a tekervényes utakon a Dunához.

– Gyorsan át Budára – kiáltotta és beugrott az első csónakba.

Az evező loccsant, a csónakos munkához látott és Jósika boldogan gondolt a gyönyörű viszontlátásra, míg átúszták a folyót.

A nap épen eltűnt a budai hegyek mögött, aranyosra szegve a hullámokat és az esti szél vidáman lengette a lobogókat az uralkodók ünnepi hajóin, melyek ott várták őket a sziget budai oldalán.

Mit bánta Jósika a díszes hajókat, mit bánta az alkonyatot, mit bánta a világ összes uralkodóit, az ő szívében díszesebb ünnep volt, minden ünnepnél bíborosabb türelmetlenség dobogott benne, mint az őszi alkony pírja, hatalmasabb volt a császároknál, mert ő, a fiatalság boldog uralkodója, szerelmes találkára sietett, hogy elraboljon egy gyönyörű leányt, egy egész ragyogó birodalmat.

Franciska, az aranyhajú Franciska vár reá!

Franciska valóban várt, nyugtalanul várt. Egy nagy dobozba rakta báli díszét, utazózsákba apró kincseit és szobája ablakánál állva, türelmetlenül bámult ki az alkonyatba.

Hiláriusz mester már korán délután becsomagolta az órát, kitette a kapualjába, ott ketyegett Napoleon szobros remekműve bezárva, egyedül egy nagy ládában. Nem akarta látni, mikor érte jönnek, nem akarta látni, amint elviszik. Visszahúzódott műhelyébe, árva óráit mind megállította és ott a szokatlan mély csendben elmerült lázadó, busongó gondolataiba.

Náni is haragudott, Náni mindig haragudott, ha gazdájának bánata volt és ő is visszavonult műhelyébe, a konyha mélyébe, hogy megsirassa a nagy, titokzatos ládát, melyet nemsokára elvisznek tőlük örökre.

Franciska lassan türelmetlen lett, amint az alkonypir eltűnt az égről, a reménység is tünedezett szívéből, úgy mint a rózsás fény a láthatáron.

Évek óta várt már, a világpusztító háborúk felforgattak mindent, épen csak őt nem zavarták ki a kis ház csöndes szögletéből. Órák ketyegtek körülötte egykedvűen, hogy színtelen járásuk jelezze sorsának mulását, ma megálltak az órák mind, most a néma házban kellett ütnie élete nagy pillanatának.

Ha nem jön el Jósika?

Kétségbeesetten keresett választ a kínzó kérdésre. Ha nem jön el, akkor mindennek vége, többé sohasem lesz ereje elmenni. Még egyszer nem bírna végigszenvedni egy olyan napot, mint a mai volt, nem tudná elviselni újra apja kutató, szomorú pillantását, amellyel nyugtalanságának nyitját kereste. Az óra! Ma itt volt a nagy ok, ma végighurcolta a kegyes hazugságot, de még egyszer nem volna képes rá, nem, ezerszer nem.

A szürkület lassan beszökött az ablakon sötét ruhájában, ott ült a karosszékben, ott hevert a pamlagon, belefeküdt fehérfüggönyös ágyába, ellopta virágainak színét és elborította a Franciska szívét is, mint összes reményeinek szemfedője.

Egyszerre kocsizörgés verte fel az est csendjét. Franciska szíve nagyot dobbant.

– Most jönnek érte – gondolta keserűen Hiláriusz mester.

– A latrok, a gonoszok, elviszik legnagyobb kincsünket – sírta Náni.

Franciska pedig felkapta dobozát, meg az útizsákját, melyre már olyan régen ráhímezte titkos várakozással: „Járj szerencsével“ és kisurrant szobájából.

A nagy barna kapuban szemben állt Jósikával.

– Jó estét, Franciska. Bocsásson meg, hogy várattam – mondta a fiatalember.

– Hamar az órát – suttogta a leány.

– Nem visszük el. Holnap küld érte a császár.

– Hát akkor mi lesz?

– Semmi. Kegyed azért velem jön. Siessünk, Franciska.

Gyorsan a szekérre segítette a leányt, lábához rakta a dobozt, a hímzett zsákot, aztán felugrott maga is és néhány perc mulva vágtató lovak vitték el Óbudáról Franciskát.

A műhely mélyében megremegett Hiláriusz mester és vörös hajába mélyesztve ujjait, keserűen nyögte:

– Elvitték!

Náni kötényébe rejtette arcát, úgy zokogta szipogva:

– A tolvaj, a betyár, a gonosz!

– Hová megyünk? – kérdezte Jósikától Franciska.

– Pfisterer Kristóf ötvösmesterhez, nála átöltözik a bálra. Megegyeztem vele. Ő csinálta kegyednek a vörös darut. Van két leánya is. Úgy-e, meg van elégedve, édes Franciska?

– Köszönöm a jóságát – susogta a leány.

Jósika megfogta kezét:

– Édes szép galambom – mondta szerelmes melegséggel.

– Hagyjon, báró úr, kérem, hagyjon – könyörgött Franciska és sírásra készen vette elő kis kendőjét.

– Mi baja, egyetlenem? – kérdezte Jósika és átölelte a leányt. Ő már elhatározta, hogy gyönyörűen összebujva teszik meg ezt az utat és íme, most Franciska kibontakozott karjából.

– Az apámra gondolok – mondta komoly hangon.

– Pedig most nem szabad rá gondolnia, Franciska. Most gondoljon a bálra, gondoljon szerelmünkre, gondoljon a jövőre, a fényes, ragyogó jövőre – biztatta Jósika, de valójában maga sem volt tisztában azzal, hogy milyen is lesz az a jövendő.

Tizenhét éves kora óta háborúban volt mindig, huszonegy esztendős fejével sejtelme sem volt egy komoly, mély érzelemről. Csak kalandokat ismert, heves, gyors, muló szerelmeket, melyeket a folyton leselkedő halál tesz édesebbé és melyekből a változékony hadi élet eleve kizárja a hűséget. A leány azé, aki meghódítja, és övé addig, míg lehet, míg a sors tovább nem viszi katonáját új harcokba, új veszélybe. Hány leányt ölelt ő már; hánynak igért örök hűséget, hány után repedt meg a szíve? Ki tudja azt! Franciska egy a sok közül, ebben a percben a legédesebb, az egyetlen, az övé és bolond ember, ki a pillanat örömein túl is gondolkozik.

Gyengéden kereste meg a leány kezét, kihúzta nagy, sötét gallérja alól, megcsókolta forrón, sokszor és fülébe suttogta csábító szavait:

– Ne gondoljon az édesapjára, szerelmem. Ne gondolj rá drága galambom. Neked el kellett hagynod őt. Te egy szép, tarka pillangó vagy, aki a fényt keresi és ő nem engedte, hogy meglásd a világosságot. Gyönyörű rózsa vagy és ő elrejtve tartotta ezt a pompás virágot, hogy ne érezze a nap forró sugarait. Mit szólna a világ hozzá, ha Mozart bezárkózva, úgy verte volna a fortepianót, hogy senki se hallja? Mi lenne, ha az írók nem engednék, hogy olvassák, amit írtak, és az aktorok nem hagynák, hogy lássák őket játszani? Az apád irígyen rejtette el műveit, az órákat és irígyen rejtett el téged is. Azért a császár elvette legszebb óráját és én elraboltam a pillangóját, elraboltalak téged, gyönyörű galambom. Szeretsz, úgy-e, szeretsz?

– Nem tudom, – felelte Franciska – talán… majd…

– Szeretsz, szeretsz – ujjongott Jósika és ismét karjába akarta kapni.

– Ne, ne, most ne, még ne – susogta a leány.

– Jó, hát türelmes leszek, de hidd el, édes madaram, minden pillanatért kár. Az élet gonosz, az élet csúnya, néhány hangulatos órát ad nekünk, egy pár önfeledt percet. Azokban a percekben szemünkben a lelkünk és ajkunkon egész szívünk, azok szépek, azokért érdemes küzdeni, lenni, meghalni. Most olyan perceket élünk, Franciska. Az élet épen olyan vén uzsorás, mint a te apád, angyalom, meg kell lopnunk, el kell rabolnunk legnagyobb kincsét, a szerelmet, legszebb drágaköveit, a csókokat. Nálad is ritka gyémántjait zárta el kis szívem, te őrzöd a legfényesebbeket, adj nekem belőlük egyetlenem. Csókolj meg pillangóm, rózsám, madaram.

Jósika beszélt mint egy csábító regényhős és Franciska megmámorosodva hallgatta, szívta magába az édes mérget.

– Majd később, a bál után – rebegte.

– Később? Majd? Nem, nem, most – és hosszú csókban zárta le ajkát a kis kapitány.

A szekér rohant, az este leszállt, sötét lett körülöttük, de Franciska folyton azt a fényességet látta, mely a sötéten, az estén túl várt reá.

– Már messze járnak – gondolta Hiláriusz, aztán odahagyta csendes műhelyét, ahol kedvenc órájának ketyegése kísértett szomorúan.

– Franciska! – szólt és leült karosszékébe az ebédlő sarkában.

– Franciska! – ismételte hangosabban egy idő mulva. Vágyott a leánya után, hangját akarta hallani, csengő, élő szavát, hogy elnyomja lelkében a tompa, halott ketyegést.

– Franciska! – kiáltott ki az udvarra.

– Franciska, gyere! – és megtelt türelmetlen hangjával az egész ház.

Náni sietve jött kisírt szemmel:

– Nincs künn a kisasszony – jelentette.

– Hát hol van? – kérdezte ijedten Hiláriusz mester.

Bement a Franciska szobájába, gyertyát gyújtott és szétnézett.

Kitárta a szekrényt is, ismerte leányának minden darab ruháját, apró szalagját, virágját. A nagy gallérja hiányzott és rózsaszín csokros sötét kalapja nem lógott a fogason.

– Elment hazulról?

– Nem tudom – rebegte Náni.

Egy pillanatig tanácstalanul állt az órásmester, aztán mintha a szobától várna feleletet, sorra világította meg Franciskájának kedves bútorait. Az asztalt, a székeket, a pamlagot, az ágyat, a kis zongorát, a himzőrámát, a fiókos szekrényt és rajta egy kis fehér papirlapot, a papiron pedig néhány sor írást:

„Édes jó apám, elmegyek, el kell mennem. Elmegyek most, mert most elvisznek, mert értem jönnek. Látni akarom a nagy világot, az életet, mindent, amit te nem akartál megmutatni nekem. Bocsáss meg jó apám. Hálás leányod Franciska.“

– Elment – nyögte Hiláriusz megkövülve a fájdalomtól.

– Ellopták tőlem – ordította aztán és kirohant a szobából, mintha utána futhatna, mintha elérhetné.

A kapualjban hirtelen megállt, a nagy, fehér ládába ütközött, melynek falán át hallani lehetett a Napoleon-óra ketyegését. Az óra itt maradt, csak a leányát, csak Franciskáját vitte el tőle az a göndörhajú, szép, fiatal betyár, az a hitvány gazember, az a… és Franciskát, az ő büszke Franciskáját elcsábította az első hencegő katona, az első szerelmes szó.

– Átkozott, átkozott! Átkozott a csábító és átkozott Franciska is. Átkozott az egész világ!

Vad, tomboló fájdalmában lángokban szeretett volna látni mindent és ekkor a fehér láda mélyéből egykedvű, pontos ketyegéssel szólt hozzá kedvenc órája.

– Hallgass, hallgass – kiabálta Hiláriusz mester, felfordította a ládát, vad erővel a falhoz csapta, ütötte, lökte, de a deszkák nem engedtek. Fejszéért rohant, meglóbálta feje fölött a gyilkos szerszámot és őrült csapásokkal törte össze élte kedvenc alkotását. Csupaszon hevert előtte az óra bús szerkezete, összezúzva a barna szekrény, az oroszlánkörmös állvány, a Napoleon-szobor.

– Hallgatsz, úgy-e, most már hallgatsz? – kiabálta kétségbeesetten, egyet rúgva a kerekek rejtélyes halmazán. De akkor, amint hozzáért, a szerkezet mélyéből előnyúlt a kis arany kalapács, az óra még egyszer szólni kezdett és a kalapács koppant, koppant egyszer, kétszer, sokszor a levegőben… nem, az ő lelkén, a Napoleon feje helyett mestere szívére mérte apró, csengő ütéseit.

Müller Hiláriusz állt megdermedve, fájdalma tompa kétségbeesésbe csendesült, összetörött a csapások alatt.

– Franciska, Franciska – nyögte zokogva és odaborult kedvenc órájának romjaira.

VI. FEJEZET. Pfisterer Kristóféknál.

– Jaj, mamikám, elég szép lesz-e így a bárókisasszonynak? – kérdezte anyjától a szöszke Pfisterer Fáni és egy fehér kendőcskét terített a fésülködőasztalra.

– Eridj már te kis bornyú, egész megbomlottál azzal a bárókisasszonnyal, azért csak olyan az, mint te vagy, annak is enni kell, hogy éljen, jobb lenne a vacsora után nézni – mondta Pfisterer Kristófné.

Nagy, deli asszonyság volt, szélesvállú, tekintélyes személy. Magyar, falusi házból ment férjhez a szepességi német származású ötvösmesterhez. Nem tudott egy szót se németül, a férje tanult meg kedvéért nagy kínnal-bajjal magyarul, hogy legalább valamit megértsen abból a rengeteg sok mindenből, amit felesége mond neki.

Fáni megigazította bodros vállkendőjét, egyet kacsintott a tükörbe, tetszett neki magának is kék szeme, szőke haja.

Ingerkedőn kihívó volt egész apró lénye. Pisze orrának rózsás orrlyukai és keskeny, erősen piros szája, élénk foltok voltak másként kicsit szobaszínű, halvány arcában.

– Borcsa kinn van, elég az – felelte félvállról.

– Persze Borcsa, mindent Borcsa csinál, te csak cifrálkodol.

– Jaj, mamika, – beszélt tovább a leány – milyen nagyon szeretném már látni a bárókisasszonyt. Vajjon szép-e? A báró nagyon csinos ember, kis, barna bajusza van…

A fehérneműs szekrény előtt guggolt Pfisterer mama és haragosan csapta széles térdére a tiszta abroszt, úgy vágott megbotránkozva leánya szavába:

– Honnan tudod?

– Ne haragudjál, mamikám lelkem. Ma délelőtt láttam, mikor atyusnál járt, véletlenül kinéztem épen az ablakon.

– Kinéztél az ablakon? Véletlenül néztél ki? Hát láttál te már tisztességes hajadont délelőtt kinézni az ablakon? Fáni, Fáni, rossz vége lesz ennek, sírba viszel te engemet. Várj csak, mert úgy forrázom ki a szemedet, ha még egyszer kinézel az utcára!

Nagyon haragudott a mama, a mester is meghallotta hangját a műhelyben és bejött csitítani:

– Miért vagysz te megint haragos, Anikó?

– Még maga kérdi, maga az oka mindennek. Maga pártolta mindig ezt a galád leányt, egy pár pofli hiányzik neki, de még kipótolom, még megkapja a nyakleveseket, csak sokat hencegjen.

Úgy tett erre a kis Pfisterer Kristóf, mintha roppant megijedt volna és alázatosan veregette meg felesége kövér karját:

– Ugyan, ugyan, Anikó, ma csinálod a skandált, mikor mi vendégeket kapjuk?

Erre még jobban megharagudott a mama:

– A vendégeket is maga hívta. Mi a csudának hozza ide az a figura báró a testvérét? Nem jóban járnak, az már biztos. Aztán ez a haszontalan leány még csak jobban megbolondul.

– Ha te azt nem akarsz, Anikó, én fogom nekik mondani, hogy ők ne jöjjenek, én fogok őket megvárni a ház előtt.

– Azt már nem lehet tenni – mondta lecsendesülve Pfistererné. – Mit szólnának? Már csak jöjjenek. Vegye fel a jó kabátját, atyus. Fáni ne bámészkodj, láss a dolgod után. Teríteni, egy-kettő.

Fáni hozzálátott a terítéshez és amint a mama kiment a konyhába, dalolni kezdett. Mindig dalolt, tele volt hangjával az egész ház és a műhelyben a legények jobban, szebben dolgoztak, ha kihallatszott a nótája.

Nem vette szívére, ha az anyja zsörtölődött, olyan volt az mint a nyári zápor, hirtelen jött nagy erővel, elöntött mindent, de jóságának napja felszárította hamar az áradatot.

Ide, az ötvösmester házához hozta Jósika Franciskát, hogy átöltözzék a bálra. Azt mondta, hogy a nővére, a bálra jött fel, Pest mellett laknak és nincs rokonuk, kihez szállhatnának. Ha mese kellett, azt tudott kitalálni Jósika és előadni is olyan kedvesen tudta, hogy mindenki szívesen hitt neki.

Nagy esemény volt ez Pfistereréknél, izgalomba ejtette az egész házat, de milyen izgalomba. Mikor a szekér megállt a ház előtt, olyan szaladgálás lett egyszerre, mint egy hangyabolyban.

– Jönnek… itt vannak… Gyorsan, gyorsan… Borcsa, mosd meg a kezedet… Rendben van a hajam?… Atyus, menjen már elébük.

Pfisterer Kristóf vasárnapi kabátjában a ház előtt fogadta vendégeit. Soványan lötyögött vékony teste az ünneplő gúnyában, minden kedélyes ség eltűnt arcáról a nagy izgalomban, nyelve, ajaka, fogai szünetlenül munkában voltak, kétségbeesve keresve a megszokott szopókát, mert a mamika még pipáját is kivette szájából az utolsó percben, pedig anélkül nem is volt ember.

– Franciskám, azt mondtam nekik, hogy a nővérem, vigyázzon – súgta Jósika a leány fülébe, míg lesegítette a szekérről.

– Hazudjunk? Az nagyon csúnya.

– Nincs más mód – felelte a báró és odavezette Franciskát az ötvösmesterhez:

– Kedves kis hugom, Jósika Franciska, szíves jóindulatába ajánlom, uram.

– Isten hozta nálunk. Nagy szerencse érte szerény hajlékomat, hogy megtisztelni kegyesked… te… nem kegyeskedje…

Mamika tanította meg férjét a mondanivalókra és atyus nagyon szépen meg is jegyezte magának, csak a végét zavarta össze. Biztosan a pipa hiányzott, az volt a baj.

– Mindegy az Pfisterer bátyám, fő a szíveslátás – nevetett Jósika.

– Én is aztat mondok – jegyezte meg az öreg és bevezette Franciskát a házba.

Kis földszintes budai ház volt. Először jött a műhely, utcára nyíló szárnyas ajtajához néhány lépcső vezetett fel. Onnan üveges ajtón át lehetett bejutni a benyiló első szobába, ez volt a látogató, ebédlő és az úr, meg az asszony hálószobája. Ebből nyílott a leányok szobája, melyet egy kis kamraforma választott el a konyhától, ahol ragyogott a sok fényes cintál és tányér, a rengeteg szépen súrolt lábos, a falon függő tömérdek sok réz kaszrol és formácska. Csillogott az egész ház a tisztaságtól, csillogtak a tányérok és csillogott a háziasszony is, olyan volt az arca, mint egy fényesre súrolt rézlábos, piros, kerek, mosolygós és ha nevetett, különösen rándult meg gömbben végződő pisze orra. Most is rándult egyet, míg apró fényes szeme szíves mosollyal nyugodott a Franciska finom alakján:

– Köszöntöm a kisasszonyt.

Franciska megcsókolta a leányokat, a kövérkés, vöröskezű Borcsát és az apró, vékony Fánit.

– Jaj de boldog vagyok, jaj de boldog – ujjongott a kis leány.

– Ugyan Fáni, már megint nem férsz a bőrödbe – intette a mama.

– Hagyja, Pfistererné asszony, hiszen olyan mint egy kis pacsirta – udvarolt Jósika.

Fáni huncut, kacér pillantást vetett a kis báróra, mire a ház asszonya komolyan szólott:

– Vezessétek szobátokba a kisasszonyt.

Amint a leányok elmentek, Jósikához fordult:

– Jaj kérem, sok bajom van ezzel a leánnyal, a nagyobbik szelíd, derék teremtés, de ez olyan, mint az apja.

– Ugyan Anikó – csitította Pfisterer.

– De bizony úgy van, – erősítette a felesége – nincs azon semmi szégyenleni való, atyus. Nagy selyma volt maga mindig és ilyen lett szegény Fánim is. Nem jár az becsületesen a földön, csak repül, mint a szélhajtó förgeteg. Nem akar dolgozni sem, az utcán szeret ácsorogni és nézni, hogy rakják az emberek a lábukat, mert hát mit is nézhetne, ha…

– Hagyjál már békén a szegényt, mamika – szólt közbe Pfisterer. – Nézzél, még le se ültettél a báró urat.

– Jaj, igaz bizony. Na tessék helyet foglalni. De hát azért csak elmondhatom a dolgot. Ami igaz, az igaz. Szeretem én őt azért, csak féltem. Édes gyermekem nekem, csak úgy, mint Borcsa, de Borcsa másforma leány, hiába. Ő egy grófi szakácstól tanult főzni is, mindenféle cukros tortákat, süteményeket, fagylaltokat, ízletes halakat. Szép munkákat is tud, de Fáni fejfájást kap a konyhán és elgörbül a háta a himzőráma mellett. Hitvány jószág, nem bírom felhízlalni, még ha mogyoróval etetem sem, pedig mondják, hogy bő konyhán élünk, no majd meglátja a báró úr. Borcsa főzte a vacsorát.

– Köszönöm a jóságát, Pfistererné asszonyom, de nem maradhatok itt, szolgálattevő kamarás vagyok Őfelsége mellett, majd eljövök Franciskáért később. Addig gondjaira bízom hugocskámat.

– Kár, nagy kár – sopánkodott Pfistererné. – Majd készítünk valami hideget, mire vissza tetszik jönni… Ne féltse a testvérkéjét, vigyázunk mi rá.

Sietve ment el Jósika és félve, nagyon félve, hogy észrevették délutáni szökését. Neki az udvarral kellett a bálba mennie és csak azután jöhetett el Franciskáért. Az egész életét csupa remegéssé, csupa hazugsággá tette az édes szerelem. No de majd a bál után! Milyen szép lesz akkor, de arról még sejtelme sem volt, hogy hova viszi onnan Franciskát és hol és hogyan is lesz olyan nagyon szép.

Franciska ezalatt az ágyra terítette báli díszét, az ezüstleveles, rózsaszínű csuda selyemruhát, a magyaros, zöld bársony mellénykét, ezüst zsinórral átfűzött, rózsaszínű selyem topánkáját és pillangókkal kihímezett, fehér atlasz lengyelkéjét. Aranypapirba volt becsomagolva minden darab és amint sorra bontogatta, édes várakozásban gyult ki lassan szép, fehér arca.

A kis Fáni be nem tudott telni a sok pompával, tapogatta, cirógatta, úgy ujjongott:

– Oh be szép, oh be nagyon, nagyon gyönyörű. Ilyet csak a teátrumban láttam, olyan lesz a kisasszony, mint Matild a Templáriusokban. Roppant gonosz nő. Látta a kisasszony?

– Én még sohasem voltam teátrumban – felelte mosolyogva Franciska.