Part 9

A véletlen, ez a nagy színpadi rendező, úgy akarta, hogy Korponai kapitány éppen ebben az időben hajtott be tizenhatmarkos irlandi ügetőin a városkába, ahol a fogadóban szokott félesztendei mulatságát rendezze. Hohó, gondolták az emberek, nem duhaj virtuskodás ez, hanem halotti tor a grófnéért. A kíváncsiság még a gyávaságot is lebirja és a gavallérok, akik eddig csupán tiszteletteljes távolból szemlélték a mogorva kapitány mulatozását, most megtöltötték a fogadót és jelentősen integettek egymásnak, mikor Korponai féllábra állította a cigánybandát.

– Kezdi már, – suttogta Szklabonyai az étterem sarkában, ahonnan az intelligencia a mulató Korponait szemlélte, – kezdi már, mert nyilván üzenetet kapott a másvilágról. A halott mulatni akar, hát Korponai uram mulat helyette. Hanem annyit mondhatok, hogy mulatós kis dáma lehetett a boldogult.

Az arcok mind nevetésre görbültek. Ennek az ördöngős Szklabonyainak elég megszólalni, hogy még a haldokló is fölkacagjon.

Korponai kapitány kivételesen nem sokat törődött az „idegen“ vendégekkel, az aggodalmaskodó fogadós is hiába dugdosta be fejét az ajtón: Korponai nem kötött vele alkut a fogadó egy heti bérletére. A kapitány lehajtott fővel, komoran ült helyén, talán azt se hallotta, hogy neki muzsikálnak.

– Megjuhászodott már Korponai uram, – vélték a sarokasztalnál és az intelligencia csöndesen kászolódott hazafelé. Az érdekes fenevad nem mutatkozott.

Éjféltájban már csak Szklabonyai ült a helyén és a boros üvegekhez beszélgetett. (Hiába, bort nem tud inni a tót, csak a pálinkához ért. Viszont igaz, hogy Szklabonyainak már a nagyapja is itt lakott. De hát origóra mégis csak tót volt ő kelme.) Nagyokat nevetett a kis szürkehajú ember és sorban szólítgatta a butéliákat:

– Hát nem bolond ez a kapitány, – mondd csak, barátocskám. Lehetne neki felesége, barátja, annyi, ahány ujja vagyon, még a lábán is, aztán nincs senkije, olyan, mint egy kivert kutya. Kiért, miért? Egy bolondos ideálért, egy szegény halottért…

Vagy talán nem is volt olyan nagyon részeg a tréfacsináló Szklabonyai. (Sohasem lehetett rajta eligazodni.) Jól látta ő, hogy Korponai, mikor egyedül maradtak, fölállott az asztala mellől és közeledett a sarokba. Ott összefonta a karjait és úgy hallgatta a szürkehajú kis ember motyogását.

Egyszerre aztán a Szklabonyai vállára tette a kezét.

– Hallja az úr, – kezdte, – én az urat egyszer megsértettem. Most bocsánatot kérek az úrtól. Egyuttal pedig meghívom, látogasson meg. Nagyon szívesen látom. Nem lesz bántódása.

Szklabonyai fölemelte a fejét. Ravasz, szürke szemében fölcsillant a malicia:

– No, no, kapitány úr, csak ne hamarkodjuk el a dolgot… Hátha éppen gitározik akkor, mikor megyek?

Korponai mogorván biccentett:

– Biz az meglehet. Hanem hát a látogatásnak az idejét én határozom meg. Mehetünk mindjárt ha akarja.

– Mindjárt? Éjszaka? – mormogta a vármegye tréfacsinálója.

– Talán csak nem fél tőlem? Korponai mindig úriember volt.

– Félni éppen nem félek! – dünnyögte Szklabonyai és kidüllesztette a mellét. – Vajjon mitől is félnék?

– Igaza van. Akkor indulhatunk.

A kocsi a fogadó ajtaja elé gördült, a fogadós kocsijára a cigánybandát pakkolták föl. Szklabonyai értelmetlenül bámulta a készülődést.

– Cigányt viszünk?

– Persze, anélkül nem lehet mulatni, – felelt a kapitány. – Itt sok mindent beszélnek felőlem a városban. Lássa, hogy mi igaz belőle.

A két kocsi elindult a tavaszi éjszakában. Az irlandiak csakhamar messzire elhagyták a cigányokat, Korponai bizalmasan beszélgetett a csodálkozó Szklabonyaihoz:

– Látod, pajtás, engem itt rövidesen bolondnak tartotok. Pedig nem igaz ám. Én vagyok valamennyitök között a legokosabb ember. Én a szép lányokat szeretem. Van is állandóan kettő-három a kastélyban. Azért nem lehet hozzám senkinek sem járni. Mit szólna a világ, ha megtudnák, hogy úgy élek, mint egy török basa? Bizony még az anyaszentegyházból is kiátkoznának.

A hűvös szél a magas tiszai töltésen, amerre a kocsi haladt, kifújta a Szklabonyai fejéből azt a kis mámort is, amely eddig benne kotyogott. Nini, gondolta a vármegye tréfacsinálója, nem is olyan bolond ez a kapitány. Vagy talán csak engemet akar bolonddá tenni?

– Hát avval a halottal mi van? – kérdezte.

– Mi volna a halottal? Meghalt, eltemették, punktum. Mi húsból, vérből valók vagyunk, pajtás. A Korponaiak nagy szoknyakergetők voltak mindig…

A vármegye esze hümmögött…

– Magam is ismertem egy bizonyos Korponai Györgyöt. Félelmes asszonycsábító volt.

– Talán éppen az öreg Korponai Ferenc fiát?

– Az lesz az!

Amíg a kastélyba értek, akkorára Szklabonyai már az atyafiságot is megállapította, amellyel a Korponaiakhoz van az ő családja.

Korponai kapitány nem tódított. A kastélyból világosság szüremlett ki az éjszakába és három gyönyörű leányzó várta a vendéget. Csinosan föl voltak öltözve. Az egyik, egy cseresznyeajkú, barna, durcásan megkérdezte:

– Nini, hát Erdős Palit nem hozták ki?

– Teringettét, – kiáltott föl az öreg Szklabonyai. – Hát azt honnan tudjátok, hogy Erdős Pali a világon van?

A cigányok már stimmeltek odakünn a másik szobában, ezüstvedrekben vonult föl az asztalra Frankhon bora…

– Én itthon szoktam mulatni, – mentegetődzött nevetve a kapitány. – Legalább nem szólja meg senki sem az embert.

A kapitány inasa, egy őszbecsavarodott vén huszár, sarkantyupengetve jelentette:

– A morék mit kapjanak, tekintetes úr?

– Adjál nekik a tokaji aszuból, szolgám. És egy malacsonkát is mindegyiknek.

– Hüh! – kiáltott föl megrőkönyödve Szklabonyai. – Be jó, hogy a grófok külföldön laknak…

Korponai kapitány megnyugtatta:

– Kérdezd meg, pajtás, az öreg Sárfayt, az szekérszámra hordatta el a pincéből a százforintos butéliákat…

A leányok énekelni kezdtek és a cigányok belemuzsikáltak az öreg Szklabonyai fülébe. A vármegye ekkorára már azt is elfelejtette, hogy egy halott grófné is vagyon a világon… Korponai kapitány karjára kapta az egyik leányzót és úgy megforgatta, hogy csak úgy repült.

– Pajtáskám, – rebegte meghatottan Szklabonyai János, – én akár minden héten eljövök ide a kompániádba.

– Csak akkor, pajtás, ha hívlak. Mert hátha éppen gitározni találnék.

A Tisza felől már a hajnal fehérlett, a leányok szilaj tánca, csengő éneke csendesebbé vállott. Korponai uram észrevétlenül elhagyta a szobát.

Az öreg Szklabonyai később, mikor friss levegő miatt a szabadba ment, úgy hallotta, mintha valahonnan gitárhangokat sodorna felé a szellő… De hiába figyelt e hangokra. Nem tudta kivenni, hogy honnan jönnek. De az is meglehet, hogy csak a szél játszott vele.

Nem sok idő mulott el a tiszaparti mulatság után. Bezzeg nem emlegette most már senki sem a halott grófnét és álmodozó imádóját! Korponai kapitány a vármegye legokosabb embere lett, akivel mindenki szeretett volna jóbarátságba esni. De többé még Szklabonyait sem hívta magához.

Ősz felé híre futamodott, hogy agyonlőtte magát egy éjszaka. A híres, szép leányoknak híre-hamva sem volt a kastélyban. De még a pincékben sem volt nyoma a nevezetes dorbézolásoknak. Az uradalom szénája pedig rendben volt, egy szalmaszál sem hibázott.

Ezen azután gondolkozóba estek az emberek is. Hová lettek a titokzatos szép leányok? Meg aztán csak valami nyoma maradott volna a hűtlen sáfárkodásnak?

Sokan nem is hittek a tréfacsináló Szklabonyainak. Lehetséges, hogy csak kigondolta az egész éjszakai vendégeskedést és Korponai mégis csak azután a halott asszony után ment el, akit oly sokáig mulattatott. Némelyek, akik hittek Szklabonyainak, azt vélték, hogy az az éjszakai dáridó csupán egyedül annak a holt asszonynak a jó hírnevéért volt. Hadd higyje a világ, hogy Korponai Gáspár céda törökbasa, aki dehogy is tudna élni vagy meghalni egy holt asszony miatt. Akárhogy volt, akármint volt, a holt asszony mogorva udvarlójáról sokáig beszéltek vidékünkön.

Öreg írnokok szobájából.

Egyszer már megírtam valahol, hogy volt a mi vármegyénk házában egy nagy tágas szoba, ahová a híres Szalontai János, az „utolsó“ alispán, az írnokokat helyezte el. Azaz, hogy nem is az írnokok voltak itt, hanem azok a csodabogarak, akiket a tréfacsináló alispán itt összegyűjtött. Tönkrement urak, félbenmaradt exisztenciák, jó családok hóbortos tagjai, akik a vármegye támogatására szorultak, itt találtak menedékhelyet. Nem is hívták másképpen a folyosó végén levő nagy szobát, mint azilum. Olykor valamelyik vidám kancellista, ha éppen egyéb dolga nem volt, krétával oda is írta az azilum szót az ajtóra, amiért az írnoki szoba lakói szörnyen haragudtak. De hát hiába haragudtak, a krétás írás minduntalan odakerült az ajtóra. Még csak azt se lehetett bizonyosan tudni, hogy ki volt a gúnyolódó pernahájder.

Nem tudom, hogy másfelé hogyan van, nálunk nem valami jó soruk volt a vármegye írnokainak. Igaz, hogy dolguk se igen volt a kis fizetség ellenében. Pipázhattak, sétálhattak egész nap: az írnoki munkára más emberei voltak Szalontai uramnak. A csodabogarak egynémelyike, például a „hóbortos Tahi“, még a betűket se igen ismerte. Azaz, hogy ismerte, csakhogy mindig mást írt, mint amit írnia kellett volna. Mindenféle bolondságokat irkált össze szétfolyó, alig olvasható betűivel, amin halálra kacaghatta magát az ember. Egyszer például egy útépítési akta helyett a saját élete történetét írta le. No, hát annál mulatságosabbat képzelni nem lehetett. „Az egész vagyonomból, ami volt, – írta a hóbortos Tahi, – legjobban a vizslakutyámat sajnálom.“ Hát nem isteneknek való humor lakozott ebben az emberben, aki kastélyban látta meg a napvilágot és gyermekkorától négy lovon járt! Arra senki sem gondolt, hogy talán a hóbortos Tahinak igaza is lehetett, mert a vizslakutyája hűséges volt hozzá és szerette, mint ahogy a kutya szeretni szokta a gazdáját. Különben mindenféle bolondsága mellett csendes, szótalan ember volt Tahi József, búskomorságra hajló, nagy szakállt növesztő, meggörbedt hátu. Csak elseje táján, mikor a fizetését a kezébe kapta, történt vele valami változás. A tallérokat – mindig tallérban kérte a fizetését, – csörgette zsebében és a háta kiegyenesedett. A tallérok még e búskomor emberen is éreztették varázshatalmukat, aminthogy még más írnokok is örülni szoktak a talléroknak. Csörgette a pénzt és roppant csodálkozott, hogy másnap már hiába kotorászott zsebében. A tallérok csodálatosképpen elpártoltak tőle. Soha senki sem tudta, hogy hová tette a hóbortos Tahi a pénzét, aminthogy önmaga sem tudta volna megmondani. „Elköltöttem“, – mormogta komoran. Ugyanezt mondta, ha a régi vagyona szóba került. Mire, hogyan? Ki tudná? Legkevésbé ő maga tudta. Némelyek még emlékeztek arra, hogy egy nagy táska bankó maradt a zsebében, amikor a birtokából kilicitálták. Volt vagy tízezer forint csupa vadonatúj bankjegyekben. (Mert hajdanában viszont az új bankókat szerette. Játszott velük, suhogtatta, ropogtatta őket, mint a gyermek, aki nem tudja, hogy mi különbség van a tízforintos és a nagyhasu százas között.) Tehát ott volt a táska, benne a pénz és a hóbortos Tahi egy felleghajtó köpönyegben elhagyta a kastélyát. Viharos őszi nap volt éppen, nagy sár az útakon, az eső csurgott, mintha öntötték volna és a vén nyirfák hajladoztak a szélben. Tahit látták menni azon az úton, amely a falu felé vitt, – de a faluba bemenni nem látta senki. A felleghajtó köpönyeget összehúzta nyakába és bandukolt, bandukolt a viharban.

Három nap mulva jelentkezett Szalontai uramnál a vármegyeházán. És Szalontai uram eligazította őt az írnoki szoba irányába.

A vadonatúj bankóknak, a kis sárga táskának már ekkor híre-hamva sem volt. Sokáig kutatták, keresték az atyafiak a tízezer forintot. Tahi csak a vállát vonogatta és egykedvüen felelt a hozzáintézett kérdésekre:

– Nem emlékszem, hogy hová tettem.

Az öreg Jávor Pál, aki a nagybátyja volt a hóbortos Tahinak, hónapokon keresztül járt a nyakára. Zömök, dereshaju ember volt, a fösvénységének messze földön híre volt, aludni sem tudott az eltünt tízezer forint miatt. Esténkint borral, szép szóval vallatta az öccsét:

– Nézd, itt volna valami bérlet a káptalannál. Kivehetnénk együtt. Én gazdálkodnék, te pedig olyan úr volnál, mint azelőtt.

– Hát vegyük ki! – bólintott a hóbortos Tahi.

– Aztán, – folytatta a ravasz Jávor Pál, – meg is házasodhatnál. Kutyának való élet a legényélet. Keresnék egy jó kis feleséget, aki sütne-főzne. Gyönyörüség volna az életed.

– Az már igaz, – kiáltott föl Tahi. – Itt az ideje, hogy megházasodjam.

– Ur volnál, boldog ember volnál. De hát az a bibije van a dolognak, hogy pénz kellene hozzá. Az a tízezer forint, öcsém… Rongyos tízezer forint.

A hóbortos Tahi elnevette magát:

– Van is nekem tízezer forintom! Dehogy is van. Tíz garasom sincs.

Hiába erőlködött a ravasz Jávor Pál, utóljára még kölcsönpénzt is kínált az öccsének, hogy majd megfizeti, ha meglesz a tízezer forint, – a bankóknak a kis sárga táskában nyomuk veszett.

Az emberek beszéltek, beszéltek róla, – persze, tovább, mint egy asszonyszöktetésről, mert tízezer forint mégis csak tízezer forint, – de aztán az emberek is kezdték elfelejteni.

– Lehet, hogy a Tiszába dobta az a hóbortos a táskát. Kitellett tőle, – mondogatták.

Mások rázták a fejüket:

– Dehogy is dobta. Nem is volt már neki semmije. Csak ő maga fundálta ki az egészet, hogy bosszantsa a hitelezőit.

Lassan-lassan legenda lett a tízezerforintos táskából. Az évek röpültek. A hóbortos Tahi megvénült a vármegye csodabogarai között, de vele vénültek az emberek is. Itt-ott az unatkozó öregek este a tűz körül, míg megigazították a pipájuk hamvát, fölsóhajtottak:

– Tahi tízezer forintját volna jó megtalálni. Bizonyos, hogy elveszítette az a hóbortos valahol az úton.

– Igaz, igaz. Maholnap már a régi bankókat is kivonják a forgalomból. Akkor aztán vége a bankók értékének, – fűzték hozzá mások.

Az esztendők pedig ezenközben repültek, mint a fecskemadarak. Hopp, hopp, – mondja az idő – és lábán a mérföldjáró csizmával akkorákat lép, mint a mesék óriásai. Hiába főnek az emberi elmék a gyorsaság kifundálásában, – az idő gyorsabb marad a legsebesebb vonatnál is. Vagy csak a mi emlékezésünk olyan káprázó, hogy a régen megtörtént dolgokat olyanoknak látjuk, mintha tegnap történtek volna? Vajjon tíz esztendő csakugyan annyi-e a multban, mint egy nap? Még kevesebb. Mert a mult akármilyen messzire is legyen tőlünk, mégis egy pillanat alatt előjön hívásunkra.

Az írnoki szobában is múlt az idő és nyomait épp úgy otthagyta, mint máshol. A fejek, amelyek a diósgyőri árkusok fölé hajoltak, megfehéredtek. A hóbortos Tahi, aki húsz esztendeig háttal ült az írnoki asztalnál Csorba Gábornak (valami ártatlan összeszólalkozás volt közöttük), egyszer megfordult és csodálkozva kiáltott föl:

– Ejnye, tán bemeszelték a fejed, Gábor?

Csorba, – a híres Csorba fia, – ijedten fordult meg a rég nem hallott hangra:

– De a tiédet is, pajtás! – mormogta és az ákombákomot tovább folytatta a papiroson.

A hóbortos Tahi akkor fölállott és a Csorba Gábor vállára tette a kezét.

– Béküljünk ki, Gábor. Elég régen vagyunk már haragban.

A fejek csodálkozva emelkedtek föl az asztaloknál. A „csodabogarak“ mormogva ütögették a tollszárakat az asztalok széléhez és fölálltak, mintha valami ünnepélyes alkalom következnék.

– Béküljetek ki, – hangzott innen is, onnan is pár fáradt hang.

Csorba makacsul rázta a fejét egy darabig. Aztán elérzékenyülve nyújtotta a kezét.

– Öreg emberek vagyunk már mind a ketten, – dadogta. – Bolondság volna haragudni.

– Már csak azért is, – folytatta a hóbortos Tahi, – mert most már sokáig nem igen látjuk egymást. Itt hagyom a hivatalt.

A szürke fejek mormogva hanyatlottak le a diósgyőri árkusok fölé és sercegni kezdtek a kalamusok. Bolondságot beszélsz ismét Tahi, – gondolták. Azt bizony nem érdemes hallgatni. Hisz mindennap mondják, hogy itthagyják a hivatalt. Az írnoki szobának ez a lukszusa. A szegény emberek azzal kérkednek, amijük nincs: a szabadsággal, függetlenséggel. Pláne, amióta a tréfacsináló Szalontai alispán lehunyta szemét, azóta még a hóbortos Tahi bolondságain se nevet már senki. Dolgozni kell az írnoki szobának, mint a többinek. A vármegye is elzüllött…

De a hóbortos Tahi mégis igazat mondott. Már vagy harmadnap nem jött be az írnoki szobába. De elmulott egy hét is, hogy látták volna.

– Talán beteg az a bolondos? – kérdezgették az írnoki szobában.

Némelyek elmentek a város végére abba a kis házba, ahol Tahi lakott. Ott senki se tudott róla. Eltűnt búcsú nélkül.

Hová lett a hóbortos Tahi? Nemsokára kiderült minden. Tahi elment fölvenni azt a tízezer forintot, amely kamataival csaknem megháromszorosodott egy bécsi bank kezelésében. Ott volt a tízezer forint és Tahi húsz esztendeig nem vette föl még a kamatait sem. Odavitte a sárga táskában a vagyona maradványát és hallgatott róla húsz évig. Mikor visszajött a sok pénzzel, kis birtokot vásárolt a város határában és szorgalmasan gazdálkodott.

Föléledt a legenda újra és az öreg emberek, akik mindenre emlékeznek, ismét elmesélték a hóbortos Tahi dolgát. És a mese végén azt mondták:

– Nem is volt olyan hóbortos a Tahi. Inkább ravasz volt, mint a kígyó… Hogy annyi ideig tudott szegény lenni, mikor gazdag volt.

Tahit gyakran láttam magam is két lovacskán és a hozzávaló homokfutón. Vígan hajtott és szorgalmasan szántott és vetett a birtokocskáján. Húsz esztendeig vezekelt fiatal kora bolondságaiért, elvert vagyonáért és a gondatlan, csöndes öregségért. Azért rakott annyi tintacseppet az azilum padlójára. De azért, tán éppen ezért továbbra is hóbortos Tahi maradt a neve.

Egy sikkasztás története.

Lakott valamikor Kállóban, – amely hely különben híres volt mulatós, víg menyecskéiről, lányairól, – egy kacagó asszony, bizonyos Kalász Anna. Nem is csuda, hogy Kállóban víg asszonyok voltak, hisz a vármegye urai ott tanyáztak és például a híres Zathureczky Móric 1830-tól 1841-ig huzatta az Arany Medvében ugyanazt az egy nótát egy huzamban, hogy: az én nevem tüzes szegfü, liliom… A porban játszó gyermekek már emberesedni kezdtek, öreg emberek elmentek a szilvák alá, még némelyik menyecske arcán is meglátszott már a tegnap; a Móric bácsi szemenszedett cigánylegényei még mindig ugyanazt a nótát muzsikálták. Biasini úr gyorskocsija Pestről jövet begördült az Arany Medve döngő kapualjába és Zathureczky mulatott a gyorskocsi utasaival. Mikor Brassóból jött vissza a delizsánc, a pirosarcu Móric úr ott leste már a fogadó előtt az érkező utasokat: mert a közelfekvő három vármegyében nem volt már ember, aki Zathureczky Móriccal le mert volna ülni mulatni. A cigánynak, annak ott kellett lenni, mert havi gázsit húzott. A Medvéből elszökdöstek a falusi urak Zathureczky miatt, új korcsma támadt a város végén; végre mikor a brassói posztókereskedők se mertek beszállni a Medvébe, a híres mulató bánatában meghalt. Nem is maradt egyéb utána, mint egy fiú, meg egy bunda. A fiút valahol intézetben nevelték, a bundát pedig a vármegye vette gondjaiba, miután az öreg így végrendelkezett. Az idő pedig, – amelynek porrétege alól a mult századbeli furcsa urat most kiástam, – mult, éppen úgy, mint most mulik. Lehet, hogy lehet, hogy Kalász Anna, aki a roskadozó vén Kállót még egyszer éppen olyan híressé tette mint hajdan Zathureczky, a fura úr idejében még ártatlan pillangó volt valahol ott, ahol még a felhők sem járnak, de ha éppen akkor kezdte volna nyújtogatni gömbölyü lábacskáit, az sem volna nagy baj. A végzet, amely az íróknak a legjobb cimborája, úgy intézkedett, hogy a szép asszony éppen azon régi korhely következtében lészen híressé.

De menjünk sorjában. Az öreg korhely, mulató kompánia hiányában elment az Arany Medvéből oda, ahonnan nem szökhetnek el mellőle a cimborák. Az emberek megcsóválták a fejüket: „hát még Zathureczky is meghalt? csodálkoztak. Persze, persze, hisz sohasem volt semmi baja, különben nem mulatott volna mindig. Furcsa végrendelete, amely csupán a bundája felől intézkedett, sem keltett valami különös föltünést a megyén.

– Nem volt már esze az öregnek! – mondta Kállay Emánuel, az alispán, – különben többre tartotta volna a tabi birtokát, mint a bundáját.

Igaz, hogy az a bunda sem volt valami közönséges bunda. A szabásáról azt lehetett volna következtetni, hogy Debrecenben varrták, csakhogy selyemmel volt kihányva és vadmacskabőr volt a bélése. Az öreg Zathureczky az utolsó esztendőkben télen-nyáron viselte. Bélly Barna, akit a megmaradott kis Zathureczky-csemete vagyongondozójává nevezett ki a vármegye, tréfásan vállára kanyarította a bundát.

– No, most már nem csudálom, hogy olyan sokáig bírta az öreg, – mondta. – Olyan könnyü ez a bunda, mint a hab és finom, mint az asszony-haj.

Némelyek emlékeztek is mindjárt, hogy az öreg néha részegségében úgy ölelgette a bundáját, mint valami szép menyecskét. Hát persze, hogy azt hitte, hogy asszonyt ölel. Valami régi asszonyt, ki a szívéhez volt nőve.

De hát mégis csak bunda volt az. Fölakasztották az alispán szobájában egy szögre, Bélly Barna pedig elindult összeszedni az öreg hátrahagyott javait. Szedegette is volna szegény, ha lett volna mit. De nem volt semmi. Nem maradt az elhalt Zathureczky Móric után egy talpalatnyi föld, de még egy mentegomb sem. Hová lett temérdek vagyona? A szkeptikus világ – akkor is volt olyan, – nevetve rázta fejét:

– Körmönfont ember ez a Bélly Barna, – mondogatták. – Persze, hogy nem vezetett számadást a vén tékozló, de hogy ilyen vakmerő legyen Bélly uram, azt még sem hittük?

Van azonban a világnak olyan fele is, amely hisz az emberi becsületességben, tisztességben. Utóvégre Bélly Barna, a vármegye pénztárosa olyan ember volt, inkább a kezét hagyta volna levágatni, mintsem idegen vagyonhoz nyúljon. De hát mégis csak, mégis: mindent eltékozolt volna valóban az öreg?

Bélly uram röstelte legjobban a dolgot.

– Bátyám, – mondta az alispánnak, – én elszököm ebből az országból. Itt senki sem mer többé rám bízni egy pipa dohányt sem.

Kállay Emánuel csóválta nagy fejét:

– Érthetetlen… De hát a bundára csak kell valakinek vigyáznia. Annak a kedvéért maradj, öcsém.

Néha ilyen apró okok döntenek nagy dolgok folyásában. A becsületes Bélly uram maradt, – talán egyébként is maradt volna, – hogy a bundára vigyázzon.

Az a bunda pedig valami csodatevő bunda volt. Boszorkányok éjszakáján talán megfejte Bélly uram, mint az aranyszőrü tehénkét: a messze idegenben növekedő Zathureczky-fiúnak semmiben sem volt hiányossága, amíg embernyi emberré lett. Bőségesen küldte neki Bélly uram a pénzt, nem fukarkodott, nem krajcároskodott. Nyaranta uriházánál tartotta a fiút és még hátaslovat is vett neki. Némelyik öreg ember, aki szeretett emlékezni elmult dolgokra, gúnyolódva jegyezte meg:

– Furdalja pénztáros uramat a lelkiösméret.

Egyszer, mikor a fiú végtére hazakerült valami külföldi egyetemről, Bélly Barna, a becsületességben megőszült megyei pénztáros, agyonlőtte magát szőlejében. Búcsúzó írást hagyott maga után, amelyben szánva-bánva vallotta be vétkét, hogy apránkint tízezer forintot csent el a megyei pénztárból. Kellett a Zathureczky-fiú nevelésére, miután a saját vagyonát már mind elvitte a végzetes gyámkodás…

Az olvasó nevetve csóválja meg a fejét:

– Furcsa, hogy ilyen emberek is voltak! Talán még sem egészen a fiú nevelésére kellett a tízezer pengő. Bélly uram talán kártyázott vagy asszony után koptatta csizmáját?

Ki tudná? A vármegye ifjú, új szolgabírája: Zathureczky György, egy sötét árnyékkal a feje fölött kezdte meg hivataloskodását a vén megyeházán. Lehet, hogy víg, mulatságkedvelő ifjú volt annakelőtte! Tán még a lányok is szerették dióbarna szemének pillantását és mélabús hangját. Midőn mi megismerkedtünk vele, szomoru, magába zárkózott, bús fiatalember volt, ki a hivatalán kívül semmivel sem törődött. Korán kopaszodott és lehajtott fővel bandukolt az utcán. A kerítések mögül a kandi asszonyfejek utána néztek:

– No ez sem viszi soká! – mondogatták.

Mert a csizmaszár is reszketett a lábán.

*

Mindent el szokás felejteni. Különösen az asszonyok nagy mesterek abban, hogyan tudjanak felejtetni a férfiakkal. A bormámor csak rövid ideig tart, a dinom-dánomra is ráhajnalodik, de egy szép asszonynak mosolya, bája, kedvessége mindörökké tartó. Legalább azon örökkévalóságban, ahogy mi az időt számítani szoktuk.