Part 10

Ahol a vármegyeháza jegenyefasora végződött, állott egy tágas, régimódi úriház. Egykor a híres Kalász Zsigmond alispán lakott benne, aki kövérsége miatt még az ambitusról sem szeretett elmozdulni. Alacsony kerítés választotta el a házat a megyeház udvarától. Kalász alispán úr a háza tornácáról egész kényelmesen dirigálhatta a vármegyét. A várnagy a kerítésen át köszönt neki jóreggelt, az esküdtek, jegyzők onnan referáltak, még a rabokat is az ambitusról hallgatta ki. A kényelmes alispán elment az örök kényelembe, de a kerítést elfelejtették magasabbra húzni. Minek is? Egy szép asszony üldögélt ott a vadszőlőlevelek mögött: Kalász Anna.

Asszony? A régebbi időben sem voltak az emberek túlságosan kiváncsiak a szép asszonyok házasságlevele iránt. Elég az hozzá, hogy asszony volt Kalász Anna valahol a felső vidéken, de tán, mert a hegyeket nem tudta megszokni, vagy mert nagyon vágyott hallgatni azoknak a jegenyenyáraknak locsogó beszédét, amelyek ott húzódtak el a megyeház előtt, apja halála után egyszer beköltözött a régi házba és fehér ruhában a tornácon üldögélt.

Milyen szép volt. Mindig nevetek, ha azt hallom, hogy élő szép nőket más régi szép nőkhöz hasonlítanak. Két egyforma szép nő nincs a világon. Hiszen az egész női szépség azoknak az apró gödröcskéknek, láthatatlan vonalacskáknak a furcsa elrendezésében áll, amelyek véletlenül úgy helyezkednek el az arcon, ahogy nekünk tetszik. Az ajak pirossága, a szem tüzessége, a haj tincsecskéinek hullámos hajlása érdekes jelenségek a költők verseiben. Kállón amúgy parasztosan mondogatták csak Kalász Annára, hogy fehérhúsu, vérbélü menyecske, akinek kacagására a gerlepár mindig búgni kezd a a várnagy konyháján, mert valójában úgy kacagott, mint a vadgerle.

És mindig kacagott. Valami pajkos, szeleburdi kis ördögöt dobtak ki a pokolból a csínytevései miatt s az bújdosásában jobb helyet nem talált a Kalász Anna szoknyafodrainál. Ott megbújt és onnan nyelvét öltögette a többi ördögökre, kik mind ott leskelődtek az asszony sarka körül.

Mintha csak a tradició rendelné, Milotay Pál, a várnagy most is jóreggelt a szomszédba köszönt először, mint az öreg úr idejében. Aztán jöttek sorban a fiatal esküdtek, szolgabírák, jegyzők, mintha csak raportra mennének most is az öreg úrhoz. A vékony kerítésen át röpködtek a lángoló szavak, versköltemények és a fekete szilfa, a kerítés közepén, most is oly egykedvüen bólongatott sötét lombjaival, mint azelőtt, mikor száraz, hivatalos jelentéseket hallgatott. Délfelé még maga a bozontos fejü, mély-ember, Kállay Emánuel is a kerítés felé pengette sarkantyús lábait (mintha csak véletlenül tenné) és dörgő hangjára dehogy ismert volna rá a vármegye, midőn átfuvolázott:

– Mit álmodott, kedves asszonyhugom?

Csak az a kis ördög ne lett volna, amely még ennek a nagytekintélyü úrnak az udvarlására sem csinált egyebet, mint szeleburdi módra kacagott.

De még délutánra sem aludt el a csúfolkodó, midőn a kackiás vértestisztek ugrattak át terhes szekereket a Kalász Anna ablakai alatt. Ilondai, az asszonygyűlölő, a világot megvető, gőgös Ilondai Gyuri birtokos vitte az első kosarat, utána a kopasz Ábrándi, az árvaszéki elnök következett. (Hiába, az öreg urak bolondulnak még mindig leghamarább!) A várnagy minden reggel átköszönt és Kalász Anna mindig megkérdezte:

– Hát az a szegény Zathureczky mit csinál?

Milotay Pál megpödörte a bajszát és köhintett:

– Majd szólok neki.

De talán nem szólt, vagy mert hiába szólt, az emberkerülő, zordon szolgabíró sohasem tartotta érdemesnek, hogy csak egy pillantást is vessen a szomszéd házra.

Pedig akkor már nyoma sem volt rajta, hogy valamikor asszonykezek simogatták a fejét. A haja kihullott, arca megráncosodott. Járt-kelt egymagában a város szélein, mint aki valamit elvesztett és azt keresi. Tán harminc esztendős volt, de lehetett volna hatvan is. Éjjeljáró emberek néha beszélgetést hallottak ki az ablakából.

– Iszik egymagában, – mondták. – Nem is való az ilyen ember másra.

Egyszer – Kalász Anna nagyon megúnhatta a várakozást, – a vármegyei huszár a sötét folyosón egy kis levelet csempészett a szolgabíró markába. Zathureczky megnézte. Az volt benne: „Jőjjön át ma estefelé. Az apjáról akarok beszélni. K. Anna.“

Zathureczkyt mintha villámütés érte volna. Az apjáról akarnak vele beszélni, akiről eddig mindig csak legendákat hallott? Mesés történeteket, amelyeknek a fele sem volt valóság. Az eldorbézolt nagy vagyon, a sikkasztó gyám, a bolondos öreg Zathureczky, mind zavarosan kóvályogtak fejében. Vajjon mit mondhat az az asszony, amit neki tudni kellene? Egész nap izgatottan leste az estét. A mogorva ember folyton a folyosókon őgyelgett és a huszárokat kérdezgette családi állapotaikról. Melyiknek hogy halt meg az apja, hogy temették? Az öreg korhely, akit soha sem látott életében, egyszerre kibontakozott előtte a multak ködéből. Mintha integetni látná elsuhanó árnyát a sötét megyei udvarról, midőn az est leereszkedett…

Bekopogtatott a szomszéd házba. Az asszony már várta. Kivágott bársonyruha volt rajta. Hej, nincsen olyan hó a havasok ormán, amely fehérebb volna a Kalász Anna vállánál. Gömbölyü keblének gyenge pihegésére a kiterített ember fölneszelne a ravatalról. De szemének tüzes pillantása is elég lett volna ahhoz, hogy minden más embert megbolondítson, csak Zathureczkyt nem.

– Mit tud az apámról? – kezdte szárazon.

Kalász Anna mosolygott:

– Én most olyant fogok önnek mondani, amit nem fog nekem elhinni. Az ön édesapja halála előtt titkot bízott valakire, amely titok most az én birtokomban van. Akarja, hogy elmondjam?

Zathureczky kábultan szorította a homlokára a kezét:

– Titok? – mormogta. – Mindig csak titokról hallok, ha az apámat említik. Hová lett nagy vagyona, miért ölte magát mámorba? Kérem, ha tud valamit, szóljon.

Az asszony mosolygott lágyan:

– Ha én gazdag emberré tenném önt – egyszerre?

– Bolondság, – vágott közbe hevesen a szolgabíró. – Minek mond ilyent? Gúnyolódik velem?

– Megvan még az a bunda, az ön apai öröksége? – kérdezte az asszony és hirtelen előrehajolt.

– Megvan, – felelt Zathureczky. – Ott függ a szobámban a szögön. Télen vele takaródzom. De mit tartozik ez a dologra? Bizony elég rongyos állapotban van már szegény. De hát az apámé volt.

Kalász Anna merőn nézett a férfira:

– Az a bunda, – szólt halk, kimért hangon, – az ön gazdagsága. Abba varrta atyja az értékpapírokat, amelyeket az ön számára akart megőrizni.

Zathureczky halálsápadtan ugrott föl:

– Honnan tudja ön ezt?

– Az apámtól, az ön atyja jóbarátjától.

Zathureczky hosszu lépésekkel járt föl-alá a szobában. A két kezét a homlokára szorította és motyogott:

– A bunda… Kincsek a bundában…

Az asszony megragadta a karját:

– Jőjjön, menjünk. Győződjünk meg, vajjon igazat mondtam-e?

Zathureczky ijedten hadonászott karjaival:

– Ön is akar meggyőződni? – kérdezte aggodalmasan, gyanakodva. – Majd csak én magam…

Az asszony ajkába harapott:

– Kérem, Zathureczky, – szólt ideges nevetéssel. – Ön mégis furcsán viselkedik. Érthetetlenül.

– Majd megnézem azt a bundát, – rebegte a szolgabíró.

Esztelen iramodással futott az ajtónak. Kalász Anna kendőt kanyarított a nyakába és az utca közepéig utána futott:

– Zathureczky… Az Istenért, mit csinál? – kiáltott dühös haraggal.

A sötét utcán lépések közeledtek. Az asszony visszaosont a házba. Ott kétségbeesett zokogással vetette magát a kanapéra. De csak egy pillanatig tartott a sírása. Nyomban elnevette magát:

– Megbolondult szegény, de majd észretér, – mormogta és egész éjjel leste a kopogó lépéseket az ablak alatt.

*

Zathureczky szolgabírót pedig attól a naptól fogva nem látta senki Kállóban. Fuvarosok, útonjáró emberek beszélték, hogy látták az országutakon bolyongani egy bundával a hátán. Kalapját elveszítette valahol, csizmája leszakadt lábáról. Ment, mint aki eszét veszítette. A bunda vitte őt.

Kalász Anna egy heti várakozás után elmondta az alispánnak a Zathureczky-titkot és az eltűnt szolgabírót kerestette a vármegye mindenfelé. Eleinte még látták itt-ott. Később teljesen nyomaveszett. Lehet azonban, hogy ez is csak a legendában van így.

Az ágyúgolyó.

Az utolsó „nemesi fölkelés“ történetét csupán már a levéltáras ládák őrzik, – élő ember nem emlékszik rá. A bölcsek szerint száz esztendő – éppen száz esztendeje az utolsó nemesi fölkelésnek, – annyi az idő végtelenjében, mint egy porszem a sivatag homokjában. Igy beszélnek a bölcsek, de mi már inkább csak tudatlan gyarlók szeretünk lenni az időszámításban: az órákat, – a letünteket – a lepörgött napokat és ó, a gyorsan muló éveket számontartjuk és dehogy engednénk el egyet is belőlük. Hogyne volna hát nagy idő száz esztendő! Vajjon hányan érjük meg a nagy időt, hogy nevünk mellé C betűt írhassunk, mint az öreg Bodó Sámuel az én gyerekkoromban. (Erre a C betűre büszke volt az egész familia, pedig a rossz nyelvek szerint kilencven esztendős se volt még az öreg. De hát az öreg emberekből se költözött ki még végleg valamennyi ördög, a hiúság ördöge ott lapul az ő csizmaszárukban is. Később, mikor a kis Bodókból nagy Bodók lettek, a százesztendőt jelentő C-t ők is a nevükhöz ragasztották, mint valami nemesi prédikátumot, persze előre.) Még a százesztendős ember is ritka már, mint a fehér holló. Mondják, hogy azelőtt több volt az öreg ember, mint manapság. De hát azelőtt minden másképpen volt. No, azért akkor se volt éppen minden familiában Matuzsálem, hiába volt másféle világ. S így nem csuda, ha az inzurrekcióról élő embertől már nem hallhatunk. Régen a föld alatt pihennek örök nyoszolyájukban azok, akik beszélhetnének róla. „Hogy is volt csak?…“ hallom gyerekkoromban az öreg Bodó Sámuelt, miközben bajuszát megnyálazta. De már akkor ő se emlékezett egyébre, mint a vasderes lovára, amit hívtak Cifrának. Félig legenda, félig való ez az egész nemesi fölkelés, amilyen legenda lesz egyszer a szabadságharcból. Ma még itt járnak köztünk a kemény öregek és hőstetteiket emlegetik, de majd egyszer ők is elhagynak bennünket, mert hisz mégis csak legjobb odalenn a puha homokban, – s akkor a mi fiaink, unokáink mosolyogva csóválják majd a fejüket a „legendákon“, amelyeket mi igazabbnak hiszünk a bibliánál. A „nemesi fölkelés“ se volt ám olyan tréfás operett, ahogy mi száz esztendő ködén át látjuk. Az idő, e nagy dekorátor, eltakarta ugyan szürke szőnyegével az apró, színes foltocskákat. Jó szerencse, hogy a szürke szőnyeg alól itt-ott kibukkan egy-egy szögecske, vagy meghasad imitt-amott a kárpit és alóla ismeretlen képek bukkannak ki, mint mikor régi épületek falán a vakolat alatt olykor fölfedezzük régi művészek freskóit. És ezek a fölfedezett freskók a nemesi fölkelésből azt jelentik, hogy tulajdonképpen mégse volt az olyan anekdotás-háború, mint táblabíró-őseink hirdették. Persze, ők még ismerték a vitéz fölkelőket és tudták róluk, hogy otthon ki milyen, micsodás. A vértszomjazó oroszlánok gyakran félve lapulnak meg otthon az udvarházban. És a rozsdás kardok se valának mind Damaskus aranyából verve. Némelyikkel bizony malacot szúrtak le karácsony havában; a híres Dömöczky pisztolyait csak a fegyverkovács tudta elsütni… No de hát mindegy. Táblabíró-apáink évtizedeken át élcelődtek a nemesi fölkelésen és a két magyar hazában minden rozsdás kardhoz egész anekdota-kör fűződött. De azért mégis csak ott voltak az inzurgensek Győr alatt és bizony nem rajtuk múlott, hogy Napoleon gránátosaival meg nem ízleltették a magyar vasat. Csakhogy nem jöttek azok a huncut gránátosok… Mintha bizony az inzurgensek tehetnének erről! A francia császár elhordta irháját Szent István országának határairól és erre vége lett a víg, muzsikás, tivornyás tábori életnek. Hazament mindenki. Utóvégre az asszonyok se maradhatnak évszámra egyedül otthon. Hisz Hevesből már a táborozás első hónapjában Győrbe jött egy szekérderék menyecske az ura után. Félő volt, hogy az ország többi vármegyéi is követni fogják a hevesi asszonyok példáját. Akkor pedig bakfittyet ér az egész inzurrekció. Hogy verekedne már az ember jóízüen, ha odahaza, a szállásán, asszonyi pörlekedés közben hányta magára fegyvereit! Az őrállás se házasembernek való foglalkozás. A táborból idehajtja a szél a víg muzsikahangokat. A toponári zsidókat – híres muzsikusok voltak – a dunántuli urak magukkal hozták. Pörgették a menyecskéket, mint az orsót, pörgették mindennap. Persze Bodó Sámuelnek akkor még eszeágában se volt C betűt kanyarítani a neve mellé.

Bodó Sámuel abban az időben – még a vármegyei levéltár is tud róla – Szabolcs, Szatmár, Zemplén és Bihar leglustább embere volt.

A lustaság is olyan dolog, hogy csak addig jó, amíg az ember maga tud róla. A lustaság olyan az ember mellett, mint a jóbarát: soha el nem hagyja, búban, bajban, még az örömben is mellette van. Az igazi lusta ember búsulni se tud, örülni se tud; se nem jó, se nem rossz; ha gazdag, se gazdag, ha szegény, se szegény; baja senkivel nincs, még önmagával se. A lusta ember semmi más, csak lusta. Mindenféle szenvedély megtűr maga mellett még egy másik szenvedélyt, mint a nagy kutya megtűri a háznál az ölebet. Csak a lustaság mellett nem marad semmi. A lustaság nem is szenvedély: az maga már az ember.

Haj, a lustaságra emlékezve, fölsóhajthatunk: annak is vége van már, mint sok mindenféle magyar ősiségnek. A régi krónikák búvói tán azt mondhatnák, hogy a harcias vitézség a mi ősi hagyatékunk. Van benne valami: sokat verekedtünk. Mások tán a szónoklás mellett törnek lándzsát. Hisz ha nem verekedtünk, akkor szónokoltunk. De hát nem mindig járt jó idő a szónokokra és a harcosokra: mit csináltunk akkor? Évszázadokon át semmit. A történelem könyvében csupán a régi királyok cselekedetei vannak följegyezve. Ám a régi királyok idejében voltak közemberek, akikről mitse olvasunk az egykori följegyzésekben. Az új idők történetírója a tiszti címtárból megírhatja a mai generáció históriáját: a nemzet hivatalt vállalt. Hivatalnok minden ember. De hajdanta nem voltak hivatalok. Az ember joggal tűnődhetik tehát azon, hogy mit csináltak a mai hivatalnokok ősapjai? A felelet egyszerü rá: semmit. A lustaság, a semmittevés sok száz esztendőkön át házi istensége volt minden magyar familiának. Megóvta sok mindentől: elsatnyulástól, elzülléstől, tönkremenéstől. A nagy csöndben, amely évszázadokon át jótékony felhő gyanánt borult rá Mária országára: a nemzet megtartotta erejét, a faj nem forgácsolódott széjjel és az anyák erős, szívós magyaroknak adtak életet. Hát a lustaság se volt olyan nagyon ártalmára a nemzetnek.

Persze, a régi lustálkodó világnak immár vége van. Mátyás királyról a mindent nagyító vagy kicsinyítő hagyomány csak három legendás lustát említ (volt pedig ott több!), manapság talán már egy sincsen. A lusták úgy elmultak, mint a többi magyar virtusok. A kardot már rég letettük, csak szóval győzzük, – tán mert az a legkönnyebb.

A Bodó Sámuel idejében még minden határban akadt elég lusta. (A kalapos király passziv rezisztenciáját az öregek nem felejtették még el. Az volt a nekünk való forradalom! Senki se ment belé tönkre. Kár volt Józsefnek meghalni. Még sokáig győztük volna szusszal.) Nem volt az akármilyen kis dolog, négy vármegyének leglustább emberének lenni. Annak a négy vármegyének volt táblabírája Bodó Sámuel.

A lustaságot tehát négy vármegyében viselte, bár csak Nagy-Kállón iktatták felőle jegyzőkönyvbe a lustaságot. Még pedig azért, mert egyszer megyei gyűlésben, hogy, hogy nem, kigyulladt a tekintetes úr szép, aranygombos mentéje. Lehet az is, hogy valami pajkos kancellista dobott parazsat a tekintetes úr mentéjére. A mente finom szőrén lassan harapódzott tovább a tűz. Tán egy kézlegyintéssel el lehetett volna oltani a tüzet, de nem volt, aki a kezét legyintse. A tekintetes úr csendesen húzódott meg az égő mentében, – kemény téli idő járt odakünn, a szomszédjai pedig kíváncsian nézték, mikor mozdul már meg a híres lusta ember.

A mente pedig ezenközben égett szép csöndesen a tekintetes úron. Egyszerre fölcsapott a láng a gallér prémes részéből és akkor tüzet fogott a szomszéd Rekty Balázs tekintetes úr farkasbőrbundája is. Bodó Sámuel még akkor sem mozdította meg a szemhéját. Pedig tán már a nyakát is csiklandozta a láng.

Horváth Ákos gróf, – híres ünnepélyes ember volt, – erre már kijött a sodrából a főispáni széken. Bár magyarul még a hajdujával sem kellett diskurálni, ennek a mennyei lustaságnak a láttára elveszítette a flegmáját:

– Ég a bundája, Bodó tekintetes uram! – kiáltott rá.

– Maradjunk a tanácskozásnál! – recsegett vissza Bodó Sámuel ékes deáknyelven.

A szomszédok akkorára fölugráltak, életveszedelemben forgott ott mindenki, az elősiető hajduk pedig egy veder vízzel leöntötték a tekintetes urat. Bodó Sámuel ekkor ugrott föl először életében:

– Injuria! – dörögte az asztalra csapva. – A vármegye cselédei inzultálják a tanácskozó táblabírót. Kérem jegyzőkönyvbe venni.

No, be is vették a jegyzőkönyvbe. De nem sok köszönete volt benne Bodó uramnak.

Mondják, hogy akkor már deresfejü, deresszakállu ember volt Bodó Sámuel, amikor a lustaság pálmáját elnyerte, – de ne tekintsünk a deres, kerek tatárfőre, ilyen volt ő fiatal korában is, amikor még nem volt több nemes vármegyék táblabírája, hanem csak a bisztrai nemesi birtoknak ura és birtokosa.

A mult század elején a telekkönyvi viszonyok még igen zavarosak voltak hazánkban. Volt valahol egy országos nagy telekkönyv Budán, amely könyvbe állítólag az összes magyar birtokok és birtokosok be voltak jegyezve. De én azt hiszem, hogy ez a nagy könyv éppen olyan legenda, mint sok minden a mult századból. Ha volt: volt, ha nem volt: az se baj. Az a sok apró nemesi birtok, amely abban az időben Magyarország térképét alkotta, ma már rég eltűnt. A víz nem nyelte el, mégis eltünt. Tűz föl nem égette, mégis nyoma veszett. Most jó volna az a nagy könyv, ha megvolna valahol: kié is volt a régi Magyarország? Bizonyosan nem azoké, akiké most. Csakhogy még a gazdájuknak is nyoma veszett. A családi szájhagyományokra mit se lehet adni. A hagyomány szerint minden familia milliomos volt. Az én nagyapám is sokáig kereste Bibics Antónia millióit Aradvárosán, amit a jó asszony iskolákra, kolostorokra hagyott. De hová lettek a milliók? Hová lettek az iskolák? Azt már a legöregebb levéltárosok sem tudják tán. Igy veszett el az egész régi Magyarország. A fiskálisok abból éltek, hogy megkeressék. Keresték is: némelyik ötven esztendeig, – aztán örökbe hagyta a pört a fiának, vagy a kancellistájának. Némely pörből megélt két generáció.

Azért ne keressük ma már a bisztrai nemesi birtokot sem. Eltűnt annak még a nyoma is. A szájhagyomány szerint csupán egy volt nagyobb azon a vidéken, a váradi püspöké. No, meg a Serény Gaál N. Frigyesé is. (Az apja Nagy Frigyes ellen háborúzott, azért keresztelte el a fiát a porosz császárról.) De már mondtam, hogy a szájhagyományokra mit se adjunk. Lehet, hogy a bisztrai nemesi birtok éppen akkora volt, mint a váradi püspökség; de az is meglehet, hogy csak amolyan apró nemesi jószág volt, amilyen minden falu határában akadt. Nagy, sárga, bolthajtásos tornácu házzal, tágas udvarral és lustán kapargáló tyúkokkal. Hja, akkoriban csak ilyen volt Magyarországon. De kell-e palotában születni azért, hogy kitünő hazafi legyen az emberből? Itt született Bodó Sámuel is és innen kísérték örök nyugodalomra a régi Bodókat. Egy lapos domb volt a falu alatt. A fantázia szerint honfoglaló magyarok voltak benne eltemetve. Ide temették a Bodókat, – az atyafiakhoz, mint a Bodók büszkén mondogatták. Tehát volt alkalmas temetőjük is a Bodóknak! Vajjon minek mozdultak volna el erről a tájról? Az ilyen komposszesszorátusban száz esztendeig lehet éldegélni: a tyúkok tojnak, a barmok fölnőnek, a föld minden esztendőben meghozza a gyümölcseit. Vajjon van-e szebb élet a régi magyar életnél?

Még felesége is volt Bodó Sámuelnek. Milyen felesége? Olyan, mint abban az időben minden embernek volt. Jó, dolgos, kezes: Gaál Teréz volt a leánykori neve. De még a Bodó kedvéért azt is elfeledte és szívesen vallotta, hogy a Bodók az első emberek Magyarországon, bár a férje ezzel nem sokat törődött. Teréz azonban otthon mindennap azt hallotta az apjától (a híres háborúzótól), hogy a Gaálok a legelső emberek ebben az országban. Teréz másképpen nem szerethette az urát, mintha a Bodókat vallja az ország első embereinek. (Hej, hogy csikorgatta fogát az a csontkoponya ott öt lábnyi mélységben, ha ugyan hallotta a Teréz dicsekvését.)

No de mindegy. Ma már aligha lehetne eldönteni, kik voltak az elsőbb emberek: a Bodók-e, vagy a Gaálok. Ha a külső pompát vesszük figyelembe, Gaál Nagy Frigyes különb ember volt Bodó Sámuelnél, mert ő vadonatúj fegyverzetet vásárolt, mikor elkövetkezett az ideje a nemesi fölkelésnek. Egy budai fegyverkovács verte remekbe a kardját, a pisztolyai pedig akkorákat durrantak, hogy tán még Bisztrán is meghallotta Bodó Sámuel. A Bodó fegyvereit se az útszélen találták. Mindenki tudhatta a vármegyében, hogy a karddal, amelyet Bodó Sámuel a derekára köt, valamikor török koponyákat vagdostak le a régi Bodók. Igaz, hogy a háborúk elmultával disznóöléshez használták a becses acélt. De hát a disznót is le kellett valamivel szúrni!

*

Tehát jön a frankus…

Kállóban gyülekeztek a nemes urak. Ha azt mondanám, hogy a világ fönnállása óta olyan szép sereg még nem volt, mint a szabolcsi inzurgensek serege: éppen annyit mondanék, mintha semmit se mondanék.

Ott volt a vármegye minden épkézláb nemese. Hej, hogy csörögtek a fegyverek! Délelőttönkint vágtató lovasok vertek szikrát a kövekből, a vén megyeház ablakaiból pedig csodálkozó asszonyszemek ragyogtak le a térre, ahol a fölkelő nemesek jártak-keltek. Némelyik még az öregapja fegyvereit is elhozta. Úgy zörgött rajtuk a sok ócskavas, mint a skót-legendákban a kísértetek lánca. Pengtek a sarkantyuk, amire az asszonyszemek mindjárt jobban ragyogtak. A jó ég tudná, hogy micsoda az összefüggés az asszonyszemek ragyogása és a sarkantyúk pengése között! Esténkint a nagyfogadóban húzta a cigány, a nemes urak pedig járták a toborzót, amely tánc vitéz emberhez való.

De hát ennek a szép életnek is vége lett egyszer. A vármegyéből már összegyült mindenki, akiben szív és lélek volt: indulni kellett a frankus ellen. Még egy hosszu éjszaka, meg még egy utolsó tánc: reggel lóra kaptak a fölkelők és táncoló paripáikat kifelé irányították a városból. Az asszonyszemek még jobban ragyogtak és az öreg toronyban kongott egy vén harang. Mentek a nemesek: vajjon hány tér vissza a hadjáratból? Kongott-kongott a harang és a fölszálló por elfödte a csapatot.

Egyszerre roppant üres, nagyon csöndes lett a város. A jókedvü, zajgó inzurgensek elvitték még azoknak is a kedvét, akik otthon maradtak. Bezzeg nem pengett most sarkantyú az ablakok alatt és csak a csendbiztos nyargalt végig a piacon kesely lován.

De nyomakszik ám valaki fekete paripán Bátor felől a sárga úton. Vajjon ki lehet az elkésett vitéz? A megyeház ablakából az asszonyszemek ragyogva tapadnak a közeledőre. Már látszik kunkorgós fekete bajusza, darutollas süvege: szorítja a lovat, de hiába szorítja. A fekete kanca lassan poroszkálva hozza be terhét a piacra. Ki volna más az elkésett lovas, mint Bodó Sámuel, a lusta Bodó Sámuel…

Egy vén hajdu pipázott a vármegyeház kapujában. Azt megkérdi Bodó uram:

– Hol vannak a fölkelők, atyafi?

A hajdu kiveszi a pipát a szájából, hegyeset köppint és a távolba mutat:

– Ott mennek!…

Bodó Sámuel megint szorítja a lovat, megint csurog az izzadtság fekete üstökéről, nyomakszik előre, a többiek után.

A megyeház oldalában fölcsendül egy nevető asszonyhang:

– Sose éri őket utól, Bodó uram!

*

Persze, hogy nem érte utól. De hát bánta is azt Bodó uram. Ment-mendegélt mindenütt a csapat nyomában. Azt pedig könnyü volt tudni, merre jártak az inzurgensek. Ahol a cigánynak elgémberedett valamennyi ujja, ahol a hordóban csupán seprő maradt, ahol az asszonyok testét már föltörte a vállfűző a sok viselésben: az inzurgensek arra jártak. Végig a magyar hazán vonult a hős csapat és semmitől nem ijedt meg útközben.

Bodó Sámuel hallgatta a híreket az elmentekről és az üres asztalok mellett a fogát szívta:

– Kutya-kutyánszki, – kiáltott föl Szolnok táján. – Még a kakasokat is megették.