A víg ember bús meséi: Elbeszélések

Part 11

Chapter 112,808 wordsPublic domain

De szorította kancáját és nem sokat törődött a szidalmakkal, amelyeket úton-útfélen el kellett szenvednie.

– Az úr is a szabolcsi kompániából való? – kérdezte egy kátai komposszesszor.

– Oda én! – felelte nagy büszkén Bodónk.

– Akkor óvakodjon erre járni az úr, mert betörik az oldalát. Itt jártak a hősök, megettek, megittak mindent. Az asszonyokat elcsábították, a leányokat megkergették. Be ne menjen az úr a faluba.

Szegény Bodó Sámuel így bújdosott úttalan-útakon a kompánia után.

– Oh, a gazemberek! – csikorgatta a fogát. – Valóságos tatárjárás az útjuk.

De minden szenvedésnek vége van egyszer. Egyszer föltünt a Duna a láthatáron. A pilisi hegyek szelid koszorúban ölelték át a tájat, hol Bodó Sámuel megpihent utoljára. Egy útszéli csárda volt a tanyája, útszéli korcsmáros a házigazdája. Pihent, pihent, – napokig pihent itt. Olykor szekeres emberek jöttek a csárdába, azok meséltek nagyokat a kecskelábu asztaloknál. A frankus mind megöldösi a magyarokat, nem marad azokból még hírmondó se, kik Győr alatt táborba szálltak. Majd meg azt hozták hírül, hogy nem bántja a frankus a magyart. Jó emberek azok, nem verekedni jöttek ide.

– Akkor nincs baj! – kiáltott föl Bodó Sámuel és visszadugta a kardját hüvelyébe.

A csárdában jó dolga volt Bodónknak. A csárdás, bizonyos becsületes Murok János, öreg ember volt, megette már kenyere javát: ő ugyan nem sokat törődött a hányi-veti inzurgenssel.

– Nálam holtanapjáig ellehet a nemzetes úr, – mondogatta, ha Bodó Sámuel már nagyon hánykódott, hogy így, amúgy, elindul maholnap ő is a frankus ellen.

De bizony nem indult el soha.

Ha táblabíró nagyapáink anekdotáinak hinni lehet, alig volt útszéli fogadó abban az időben hazánkban, hol egy-egy inzurgens meg ne húzta volna magát. Hazamenni röstelt, a frankussal verekedni nem volt kedve, – elbújdosott ott, ahol lehetett. De hát nagyapáink szerették a tréfát. Higyjük, hogy csak Bodó Sámuel volt az egyetlen, aki táborba nem szállott, nem ám gyávaságból, csupán lustaságból. Egy nagy kemence volt a csárdában. Olyan nagy kemence, melyet, ha az országútra állítottak volna, az egész országútat befűtötte volna. E mellett a nagy kemence mellett töltötte Sámuel a telet, amely gyorsan beköszöntött.

Innen szálltak néha haza a gondolatai… Szálltak-szálltak, aztán erőtlenül lehanyatlottak. Bodó uram nagyokat horkolt a kemence oldalán.

Tavasz felé járt már az idő, midőn egyszer nagy zajgás verte föl az országútat. Bodó uram kipillantott az ablakon. Jöttek ám lovasok az úton: a szabolcsi inzurgens lovasok. Legelől mindjárt a híres Komoróczy Gyuri, aki a leghíresebb verekedő volt abban az időben. Csajkos, Kisignácz, Kállay Lőrinc a nyomában. Vígan lépkedtek a lovak, a vitézek pedig valami dalt énekeltek…

Mondják Bodó uramról, hogy már ebben az időben is oly lusta volt, hogy a legyet nem szívesen kergette el orráról, ám ekkor az egér fürgeségével menekedett föl a padlásra, hol elrejtezett a szénába. A padlásról hallgatta aztán a vitézek dalolását, kulacsok döngését az asztalon, nehéz sarkantyús lépések dobogását az ivó pallóján.

Tele voltak szóval, beszéddel a messziről jött vendégek. Egy-egy erősebb szó fölhatolt a padlásra.

– Kivertük a franciákat! – kiáltotta egy érces, klárinét-hang. – Vivát Komoróczy Gyuri!

A kulacsok fenekei döngtek az asztalon, a paripák nagyokat nyerítettek a korcsma udvarán. Egyszerre cimbalomszó pendült meg odalenn. Egy boglyas, vén cigány bújt elő a kenyérsütő kemencéből. Az verte a toborzót. Az inzurgensek táncra perdültek. Reszketett táncukba a csárda négy fala, a rikkantásukra pedig rikkantás felelt. Tartott a tánc, a dal, amíg estére kezdett hajolni az idő. Akkor megnyergelték a lovakat és tovább mentek. A tavaszi alkony ködében elveszett lassan alakjuk. Akkor lemászott Bodó Sámuel a padlásról.

– Nem addig van az! – dörmögte, – Bodó Sámuelt se a gólya költötte. Majd megmutatom én nektek, szájhősök, hogy mi az igazi vitézség.

Az öreg korcsmáros bólongatott deres nagy fejével Bodó uram dörmögésére és segített neki támasztani a kemencét, amelynek melege bizony elkelt még a hűvös tavaszi estén.

*

Történt, történt… Az inzurgensek mind haza értek. Egy se hiányzott közülük, csak Bodó uram. De hát ki törődött volna Bodó urammal most, amikor itt voltak a hősök, a frank-verő vitézek. Tele volt dicsőséggel, mámorral az egész vármegye. A nagyfogadóban húzta a cigány szakadásig. Az asszonyszemek jobban ragyogtak, mint valaha. És a sarkantyúk pengéséhez fogható hasonlattal a krónikás ólomkalamárisa nem rendelkezik. Hogy egy szegény asszony sirdogált valahol egymagában, a bisztrai udvarházban: ugyan ki törődnék most azzal? Zengett a dal az inzurgensek tiszteletére.

– Hát mit üzen Bonaparte? – kérdezgették az otthonmaradottak.

– Tisztelteti az egész magyar nemzetet. Azt mondta, hogy olyan vitéz gyerekeket, amilyeneket erre mifelénk talált, még nem látott soha életében.

– No, hát akkor vivát Bonaparte! – feleltek rá és a cigány hurja szakadozott.

Ki törődött volna tehát Bodó Sámuellel! Bodó Sámuel? Olyan nevü ember is van a világon? Lehet, hogy ezelőtt volt, de hát régen volt az. Ma már nincs is meg.

Dehogyis nem volt meg.

Még el sem hangzott a dáridó utolsó nótája, még állt talán valahol egymagában a fehérasztal mellett a híres toasztozó Sári Emánuel, aki arról volt nevezetes, hogy ha elkezdett egyszer beszélni a fehérasztalnál, kibeszélte az egész éjszakát. Beszélt, beszélt, felköszöntötte a nagyapákat, dédapákat, meg még az ezután jövendő nemzedéket is. Hiába rángatták hátulról a dókáját, ő bizony le nem ült. Igy aztán úgy segítettek magukon, hogy kocintgattak derüre-borura, vivátoztak, énekeltek – hiába. Sári Emánuelt nem zavarta meg semmi. Ő beszélt virradatig. Mikor már elszökdösött mellőle mindenki, még akkor is beszélt. Egyedül maradt az asztalnál, a hangja akkor is recsegett még:

– Szállok az Urhoz!…

Tehát még álldogált magában valahol nemes Sári Emánuel és emelte poharát a hazatért inzurgensekre, mikor a város északi oldaláról egy fekete lovas nyomakodott be. Poros volt szakálla-bajusza, mintha megőszült volna, a lova vén, a fegyvere rozsdás. Ki volt ez az elátkozott vitéz?

Senki más, mint Bodó Sámuel.

Szorította öreg kancáját, csörgött a fegyverzete, lekivánkozott a sarkanytyúja a csizmájáról: de jött, jött a megyeház felé. Hej, hogy nevettek az asszonyszemek arrafelé, amerre elhaladt! Be nevettek! Mintha bizony még sohase látták volna Bodó Sámuelt.

Bodó uram pedig ment föl egyenesen a vármegyeházára. Ott bekopogtatott a vicispánhoz. Hívták akkor a vicispánt Kállay Ferencnek.

– Itt volnék! – kezdte Bodó uram, megigazítva nyakában a mentekötőt. – Bonaparte Napoleon üdvözletét hozom a nemes vármegyének. Itt van ni! – Benyúlt a tarsolyába és egy irtó nagy ágyúgolyót vett ki s letette a vicispán asztalára.

Kállay Ferenc megrőkönyödve nézett Bodó uramra:

– Honnan hozta ezt, tekintetes úr?

– Nem a boltostól! – felelt foghegyről Bodó uram. – Onnan, ahol az ilyenféle golyóbis úgy hullott, mint a záporeső. Egyet elkaptam röptiben és a tarsolyomba dugtam. Hadd legyen itthon valami játékszerük a vicispán uram gyerekeinek.

Tyű, ez már nem volt tréfa dolog.

Az ágyúgolyó itt volt. Az ilyent nem lehet a kovácsnál csináltatni.

– A többiek nem hoztak ágyúgolyót, – dörmögte a vicispán.

– A többiek? Miféle többiek? – meresztette a szemét Bodó uram. – Hát olyanok is voltak? Én senkivel se találkoztam a háborúban idevalókkal.

A vicispán fölszisszent:

– Csak nem akarja kétségbevonni Bodó uram a szabolcsiak vitézségét?

Bodó Sámuel lustán csóválta a fejét:

– Én nem hallottam róla. Grácia szegény fejemnek, de én nem emlékszem semmire.

Nagy híre futamodott a Bodó Sámuel ágyúgolyójának. Csodájára jártak a vármegyeházára.

– Honnan vehette? – tünődtek a kishitüek.

– Ez ugyan kivágta a rezet! – mondogatták azok, akik szeretik elhinni a csodálatos dolgokat.

De legjobban mérgelődtek a volt inzurgensek:

– Ott se volt Bodó Sámuel Győr alatt! – kiabálták. – A színét se láttuk.

No de már ezt senki se hitte el. Honnan hozta volna hát az ágyúgolyót? Az ilyesmit nem lehet csak úgy az úton találni. Nem bitang marha az.

Nőtt, nőtt az ágyúlyogó híre. Aki még nem látta, az többet tudott róla, mint aki látta.

– A korzikai neve van vésve az oldalára. Itt járt Bonaparte! Mint hajdanában Mátyás király írta föl a fadarabra. Mégis csak vitéz gyerek ez a Bodó. A többiek még egy rozsdás sarkantyút se tudtak hazahozni. Ő mindjárt egy ágyúgolyót hoz.

Szállt, szállt a hír Bonaparte ágyúgolyójáról. Bodó uramnak is fölment egyszerre az ázsiója. Ha kérdezték az ágyúgolyó felől, kicsinylőleg intett:

– Hagyjátok el. Ha tudtam volna, hogy ennyire megörültök neki, hoztam volna egy egész szekérderékkal.

Az asszonyszemek pedig ragyogni kezdtek Bodó uramra. Akármerre nézett, mindenütt ragyogó szempárokat látott… Szerencséje, hogy olyan lusta ember volt: különben még nagyon elbízta volna magát. Igy azonban szépen megöregedett a dicsőség közepette.

Az ágyúgolyó pedig ma is ott van tán a megyei múzeumban, oldalán papirosszeleten a fölírás: Bonaparte ágyúgolyója a nemesi fölkelésből. Ajándékozta: ns. Bodó Sámuel.

A királynő főztje.

A vencsellei Pattyánszkyakról szól egy régi családi anekdota, amely apáról-fiúra száll, mint valami örökség.

A családi birtok fogy-fogy nemzedékek óta, mert a Pattyánszkyak következetesek voltak: szerezni egyik se tanult meg, mert már a nagyapjuknál elfelejtették ezt a mesterséget; az a nagy térkép, amely a kasznárlakban pipafüsttől barnultan lógott a falon és a Pattyánszky-birtokot ábrázolta valamely régi földmérő rajzolásában, lassan semmi egyéb se lesz, mint csupán csak családi legenda; de az is meglehet, hogy már a régi földmérő hízelkedve feszítette neki cirkalmát a pergamentnek, hisz a földesuraságoknak hajdanában mindenki hízelkedett. Annyi bizonyos, hogy annak a tizennyolc falunak jórészt már a neve sincs meg, amit a régi földmérő följegyzett. Lehet, hogy csak afféle képzeleti falvak voltak azok, elszórt tanyaházak, amelyeket a földesúr nevezett ki falvaknak; avagy a Tisza, ez a nagy funerátor, mely hajdanában tavaszkor, őszkor megváltoztatta Magyarország arculatát, vitte el a Pattyánszkyak falvait valahová a Fekete-tengerbe. Hogy volt, miképp volt, ki tudná most már azt megmondani. A régi térkép elveszítette hitelességét, talán már maguk a Pattyánszkyak sem hittek benne; a Tisza, ez az ólálkodó kutya, továbbra nyaldosta a Pattyánszky-földeket és alattomosan hordta el az egész uradalmat a Fekete-tengerbe. Elhordta, – csak az anekdotát nem tudta elvinni. Az itt maradt és az idők végzetéig hirdeti, hogy Pattyánszkyak is voltak a világon.

Szól pedig ez az anekdota arról a nagyehető Pattyánszky Sámuelről, aki a pozsonyi országgyűlésen Mária Terézia királynőnek többi követtársaival egyetértve fölajánlotta a magyarok életét és vérét. A kegyes királynő a nevezetes aktus után elhatározta, hogy ebéddel traktálja meg a nagylelkü követeket, csak abban fájt a feje, hogy vajjon mit főzessen a magyar uraknak, hogy az ebédre örök életükben emlékezzenek. Utóvégre a magyaroknak másképpen alkotta meg a gyomrát a teremtő, mint a többi nációbeli gyomrokat. Ezek a gyomrok a tüzet szeretik paprika alakjában. No meg azt se lehetne éppen mondani, hogy odahaza valami nagyon koplalnak a magyar urak. A konyhákon mindennap úgy főznek, mintha éppen az esztergomi primást várnák ebédre, aztán mert a primás nem jön, hát megeszik maguk az ebédet. Mit főzessen a magyaroknak a királynő? Az udvarmestertől az utolsó konyhai szolgálóig ezen törte a fejét mindenki az udvarnál, de még a királynő sem restelkedett tanácsot kérni az édesanyjától, aki már olyan öreg asszony volt, hogy a fejét folyton egy udvari frájnak kellett tartani, hogy az mellére ne bukjon. Az öreg hercegasszony azután meg is üzente a lányának:

– Kérdezd őket magukat, mit szeretnek legjobban?

Biz ez okos tanács volt. Hát mit is szeretnek legjobban a magyarok? A nádorispán, akihez a királynő fordult, elnevette magát:

– Azt csak egy ember tudná megmondani. Az pedig senki más, mint Pattyánszky Sámuel, a szabolcsi követ. Az a legjobb étvágyú ember az országban. Egész esztendőben egyebet sem tesz, mint névnapra, lakodalomra jár. Otthon ugyanis nem mer enni, mert attól fél, hogy egyetlen ebédre elfogyasztaná az egész birtokát. Az csak ismeri a magyarok gusztusát.

Honnan, honnan nem tudta a nádorispán ezt a legendát? Hallotta bizonyosan valahol, mert hisz a gyomorbeteg embereknek Sahuda, a híres pesti doktor már régen rendelgette azt az egyszerü diétát, hogy ebédeljenek együtt mentül többet a nagyehető Pattyánszky Sámuellel. Ha az ő jóízü evésétől gusztusuk nem támad az evéshez, nem használ akkor már semmiféle medecina. Igy aztán Pattyánszky Sámuelnek, akármerre járt-kelt az országban, mindig volt egy sereg asztaltársa. Némelyik, mint például a nagybeteg bakonyvári gróf, egy egész farsangon hordatta magát a hintaján arra, amerre Pattyánszky Sámuel járt atyafilátogatóba, keresztelőre, torra. Az öreg gróf egyébként még a tejet sem tudta meginni, de a Pattyánszky társaságában tán még a bivalybőrt is jóízüen nyeldeste volna. Csak azon sóhajtozott mindig a gróf, hogy nem veheti magához egész életére Pattyánszkyt. De hát nem tehette. Tán az örököseire gondolt, vagy mert ilyenformán beszéltek hozzá a barátai:

– Nem lehet az ilyen embert elzárni. Nem lehet tőle az országot megfosztani. Pattyánszkynak nyilvános életet kell élni. Mi volna, ha a budai meleg forrásokat elzárnák, hogy csak egyetlen ember használhassa? Mit csinálna az a sok beteg ember Pattyánszky nélkül? Pattyánszky az országé. Lám, még a szülővármegyéje is lemondott róla, elküldvén követnek Pozsonyba. Pedig bizonyosan otthon is elkelne ő kelme.

Hát a gróf inkább csak járt-járt hintaján a nagyehető követ után, rázatta magát úttalan-útakon, amerre éppen Pattyánszkynak volt kedve menni. Neki pedig mindig oda volt kedve, ahol valami lakodalomféle készült. Csollány János, a híres szabolcsi alispán kétszer is elhalasztotta a kis fia keresztelőjét, mert Pattyánszky nem jöhetett meg idejére. Pattyánszky nélkül pedig nem lehetett megtartani semmiféle nagyobb ünnepélyt az országban. De hát hogyan is lehetett volna? Hisz ő volt a dísze, fénye mindenféle lakomának. Éppen olyan nagy baj volt az ő elmaradása, mintha Bejcziné, a híres újhelyi főzőasszony nem mozdulhatott el otthonról a reumája miatt. Igaz, hogy Bejczinét még el lehetett vinni párnák meg dunyhák között onnan hazulról, de Pattyánszky csak a maga jószántából jött.

– Hát hol van a híres Pattyánszky, aki ismeri az ország gyomrát? – kérdezte a királynő a nádorispánt.

– Közönségesen itt szokott ebédelni a Griffben. Ha ugyan el nem vitték valami beteg nagyúrhoz. Az öreg Esterházy herceg nagybeteg. Talán eszébe jut neki még egyszer jóízüen ebédelni. Annak meg Pattyánszky a doktora.

– Nono, – szólt a királynő. – Csak nem viszik el éppen ilyenkor Pattyánszky uramat, mikor nekem volna rá szükségem.

Mindjárt küldte is az udvarmesterét, hogy keresné elő a föld alól is a híres követet.

Az udvarmesternek nem igen kellett Pattyánszkyt keresni. Ott ült a Griffnek sötét nagy ebédlőjében, mióta az országgyűlést összehívták. (Mert hát hiába, az alkotmányt sem lehet elhanyagolni a lakodalmak miatt.) Ott ült egy hosszu asztalnak a fején és körülötte ültek a betegei, akiket az evésre tanított. Pufókképü, szőrös, gömbölyüszemü ember volt. Táskás ujjait nyugodalmasan forgatta a hasán. Ez volt az egyetlen testmozgás, amit szívesen végzett. Még ha szemét fordította valamerre, akkor is úgy látszott, mintha hordókat gurítana. A hangja – nagyon ritkán beszélt – kongott, mintha valamely pincéből beszélne valaki helyette. Ott ült végtelen nyugalommal, mint olyan ember, akit már semmi sem érdekel a világon. A staféták, posták, amelyek az ország különböző részeiből fölkeresték, semmiféle izgalomba nem hozták. Egykedvüen jegyezte be egy nagy, zsíros noteszbe a meghívásokat, mint aki hivatalos kötelességet teljesít. Ilyenformák voltak a jegyzetei:

Ignác-napján ebéd Szent-György-Ábrányban Eördögéknél.

Ad notam: farsangi fánk.

Egy hétre reá a szatmári püspöknél vacsora.

Ad notam: Prepeliczay kanonoknál borkóstolás.

Jöttek-jöttek a staféták, levelek. Pattyánszky szorgalmasan elkönyvelte a meghívásokat. Néha, ha ugyanegy napon többfelé is hívták, megüzente:

– Csak egy hét mulva mehetek.

Bizonyos volt benne, hogy elhalasztották a jelzett időre a névnapot, lakodalmat.

Tehát jött a királynő udvarmestere és vitte udvari batáron Pattyánszky Sámuelt a királynő elébe. Az emberek álmélkodva néztek Pattyánszky után:

– Nini, a felséges királynő is Pattyánszky urammal kuráltatja magát.

Ha nem lett volna elég nagy a Pattyánszky tekintélye eddig, ezután még nagyobb lett volna. De hát hova nőjjön az, mikor már a toronynál is magasabb volt?

Az udvari inasok lesegítették a kövér követet a hintóból és vezették a felséges asszony elé.

A királynő – jókedvű, istenáldott, vidám menyecske volt még akkor Mária Terézia – elnevette magát a vastag ember láttára:

– Azt szeretném tudni tőled, hívem, hogy mit főzessek ebédre a magyar követeknek, ha majd ebédre hívom őket?

Pattyánszkyt nem ejtette zavarba a kérdés. Az udvarmester elmondta már neki előzőleg, miért hivatja a királynő. Nagy nyugalommal felelte:

– Engedelmével, felséges királynőm, én a gulyást szeretem legjobban.

A királynő mosolygott:

– A gulyást? Hisz az valami paraszti étel legyen tudomásom szerint.

– Éppen azért. Az ország gyomra már megcsömörlött a sok lakodalmi pecsenyétől, névnapi pulykától, karácsonyi malactól. Nálunk kétszáz esztendő óta folyton csak sütnek-főznek. Az ország gyomrát vissza kell szoktatni az egyszerü eledelekhez, mert nemcsak az egészség kívánja ezt, hanem a magas politika is…

A királynő elgondolkozott. Nini, nem is olyan nagy ostobaság az, amit ez a bohókás figura beszél… Mintha volna valami magja a szavának. Hátha úgy van, amint mondja, hogy az ország gyomra már megcsömörlött a sok dinom-dánomtól.

Kegyesen csókra nyujtotta a kezét:

– Magam fogom megfőzni a gulyást. Mondd meg ezt követtársaidnak.

(Hej, hálás volt akkor a királynő!)

Pattyánszky megcsókolta azt a gyönyörü kezet.

– Az Isten is megáldja érte! – rebegte lelkesen. – Ha megengedi fölséged, figyelmébe ajánlom, hogy a gulyás csak akkor igazi gulyás, ha cserépben főzik. A dévényi fazekasok értik annak a cserépnek a módját.

– Gondolni fogok rá, – felelt a királynő és kegyesen elbocsátotta az ország gyomrát.

*

Úgy is történt. Gulyással vendégelte meg Mária Terézia a pozsonyi gyűlés után a magyar követeket. Hanem a Pattyánszkyakon is rajta száradt, hogy nem való nekik egyéb, mint gulyás. Mégis úgy összement az a térkép ott a vencsellei kasznárlakban, vagy talán csakugyan a Tisza mosta el a falukat, pusztákat?

Tartalom

Az aranysarkantyús vitéz legendája 5 Nyári nap 19 Egy régi udvarház utolsó gazdája 29 A kaján Koxi a házban van 43 Regény a bánatos Andrásról 55 A Paraszkiva-malom 65 Mariska, a kis regényhősnő 77 Májusi dolgok 89 Régi nótákból 101 Mese-mese 109 Bella menyasszony 121 A fehérlábú Gaálné 133 Nyíri pajkosok 141 A nagymama levelei 153 A holt asszony udvarlója 161 Öreg irnokok szobájából 173 Egy sikkasztás története 181 Az ágyúgolyó 193 A királynő főztje 213

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

7 |fennhéjazva |fennhéjázva

90 |emlékezem. „gyermek“-re. |emlékezem. A „gyermek“-re.]