Part 8

Dömmel kapitány ebben igazat adott neki, de szokott közlékenységével elmondta mindenkinek, hogy neki nem tetszik ez a sápadtarcu, hiuzszemü ember. Molnár is hírét vette a dolognak és azóta különös elnézéssel bánt az öreg kapitánnyal.

Ha az ember kártyások közé keveredik, maga is kártyássá lészen. Molnár egy hét mulva már ott ült a kártyaasztalnál, – de nem odabenn a férfiak között, hanem az asszonyoknál.

– Ti mind nyerni akartok, ha játsztok, – mondta nevetve – én pedig nem akarok veszteni.

Dömmel kapitány sokáig tünődött a rejtélyes megjegyzésen, aztán csakhamar egész gyülöletével fordult Molnár felé. Az asszonyok asztalánál, ahol eddig ő képviselte a lovagias férfinemet, új csillag tünt föl. Még pedig egy ragyogóbb, mindent elhomályosító csillag: egy játékos, aki udvarolva, finoman bókolva nyert.

Csak a nyerő játékosnak van tekintélye. A vesztővel senki sem törődik. Molnár pedig kitartóan nyert az asszonyoktól. Az öreg kapitány néha rémes mesékkel állított be a kártyázó férfiakhoz; a híres Csebi ilyenkor lustán vállat vont:

– Jól teszi, ha elnyeri a pénzüket. Legalább nem játszanak azután.

Szólt és nyugodtan keverte a kártyát. Mit törődtek itt a garasos játékkal, asszonyok mulatságával, hol ezrekben folyt a játék.

A vén kapitány utóbb formálisan gorombáskodott a férfiakkal, de azzal sem törődtek. Később az öreg maga is megnyugodott: hisz sohasem kellett most már hazamenni a ruhásszekrényhez. Csebiné mozdulatlanul ült éjszakánként a kártyaasztal mellett és fáradt mosollyal hallgatta a bókokat, amelyekkel Molnár és Dömmel kapitány mindig készen állottak. Sőt hajnalonként, midőn a vén tölgyek között a hajnal fehér leányai keltek táncra, az asszony nyugodtan ballagott a kapitány oldalán. A dühös zokogásnak híre-hamva sem volt és Dömmel kapitány, aki szokás szerint körüljárta a villát, boldog megelégedettséggel susogta magában:

– Úgy látszik, megtanult már lovagolni!

A tulipánokat kedélyesen megfenyegette bunkójával és vígan indult hazafelé.

De egyszer, egy hajnalon… A szép Csebinének a tóparton volt kedve még sétálni és némán burkolózott indiai kendőjébe. Az öreg Dömmel szokás szerint locsogott mellette. Akkor az asszony megállt egyszerre és fájdalmas pillantást vetett a kapitányra:

– Elbúcsúzom öntől, kedves barátom. Mi többé sohasem látjuk egymást.

A kapitánynak torkán akadt a szó. Még csak annyit sem birt mondani, mint máskor. Az asszony pedig halkan folytatta:

– Valami igen kellemetlen adatot kell önnek elmondanom… Vesztettem és négyezer forinttal tartozom Molnár Györgynek. Ezt a pénzt én nem tudom megfizetni, mert már mindenemet elvesztettem. Az uramnak nem szólhatok, mert agyonüt, vagy kinevet. Egyiket sem akarom. Tehát meg kell halnom.

Dömmel keservesen kacagott, mintha régi kapuzárak csikorognának.

– Bolondság! Hiszen ön… hogy is mondjam, önre nem kötelezők a kaszinói szabályok… ön asszony…

A Csebiné sápadt arca kitüzesedett:

– Éppen azért, mert asszony vagyok… Azért tette az éjjel Molnár azt a becstelen ajánlatot, hogy elengedi az adósságom, ha… És ha három nap alatt nem fizetek, levelet ír az uramnak…

A kapitány sóbálvánnyá merevedve állott egy darabig, aztán bunkóját fölemelve, felhördült:

– Agyonütöm azt a gazembert!

Az asszony szeliden kapaszkodott a karjába:

– Azt nem fogja tenni… még ha meghalok, akkor sem akarom, hogy botrány történjen miattam. Gyermekeim vannak.

Dömmel kapitány csak a fejét rázta, egyetlen szónak sem volt ura. Az asszony lassan elindult a virágos ágyak között. A kapitány a fejéhez kapott és utána rohant:

– Milyen bolond vagyok én! – kiáltotta nevetve. – Hisz én kölcsön adhatom önnek a szükséges összeget. Három nap alatt itt lesz a pénz…

Az asszony hitetlenül csóválta a fejét.

– Úgy tudom, ön nem gazdag.

– Hm. Ahogy vesszük, – szólt vidoran a kapitány, – van annyi vagyonkám, hogy négyezer forintot mindig nélkülözhetek. Három nap alatt rendbehozzuk a dolgot. Ön majd részletekben visszafizeti. Csak egyre kérem… Igérje meg, hogy nem játszik többé sohasem.

Az asszony sírva ragadta meg a jóságos kapitány kezét.

– Soha. Igérem…

A könnyek benedvesítették az arcát és a kapitány folyton igen hangosan, föltünő vídámsággal nevetett:

– Nono… Nem tanult meg lovagolni. Annyi az egész.

Karonfogva vezette hazáig az asszonyt. A kapunál még kedélyesen intette:

– De aztán pontos legyen a részletek megfizetésében. Kegyetlen hitelező leszek.

Az asszony, mint aki valami igen nagy tehertől szabadult meg, boldogan mosolygott vissza.

– Pontos leszek. Jó éjszakát.

A kapitány nem feledkezett meg régi szokásáról és most is körüljárta a villát. De a léptei sokkal ruganyosabbak voltak, mint valaha. Csaknem táncolt a virágos ágyak között és szemét folyton vidoran szegezte a villa leeresztett zsalugátereire…

Aztán elindult és mikor már messze-messze járt a fasorban, akkor óvatosan hátranézett és miután senkit sem látott, leroskadt egy padra és fejét karjai közé szorította:

– No, Dömmel! – nyögte föl és nagy csöppekben gyöngyözött a verejték homlokáról.

Sokáig ült ott mozdulatlanul a padon. A mankójával a homokba írta a numerust: 4000. És azt nézte, mintha valami csodaszörnyet nézne, amit még álmában sem látott. Közben rázta a fejét és oly keserveseket kacagott, mintha százesztendős zárak nyikorognának. De hiába nyikorgott. Sehogy sem tudta kisütni, hogyan lehetne több esztendei nyugdíját egyszerre fölvenni…

A porond csikorgott mögötte. Siető léptekkel jött valaki. A kapitány megfordult. Molnár György közeledett felé, karján felöltő volt, vígan fütyörészve. Nyájasan szólt:

– Jó reggelt, kapitány úr! Örülök, hogy találkozunk. Legalább megtudják kedves barátaim, hogy hová lettem. Három napra hirtelen el kell utaznom…

A kapitánnyal keringett a világ. Rémítő dühhel emelkedett föl:

– Gazember! – ordította. – Addig nem utazol el, amíg velem le nem számoltál.

És botjával irtózatosat ütött a Molnár György arcába.

Molnár megtántorodott. A vér végigcsurgott arcán. A kapitány gőgösen lépkedett tova. Megelégedetten harsogott vissza:

– A Karolina-villában lakom…

*

Két napig ült otthon a kapitány kis szobácskájában, de Molnár Györgyöt sem látták azon idő alatt. Négy titkolódzó úr tudott csak felőlük, akiknek becsületszavát vette a kapitány, hogy a dologról senkinek sem szólnak. A harmadik nap hajnalán pedig, benn egy erdei tisztáson, Dömmel nyugalmazott lovaskapitány négy úr szemeláttára homlokon lőtte Molnár Györgyöt.

A nagymama levelei.

Szenice felé, locsogó jegenyenyirek között, amelyek messziről olyanoknak látszottak, mintha merő ezüstből lettek volna, állott egy ódon kastély, benne laktak Gaálék.

Kastély volt-e valóban a régi földszintes oszlopos ház? Ki tudná? A környéken úgy hívták a Gaál-kastély. Ha nem a gőgös Gaálok laktak volna benne, akkor tán egyszerü maradvány lett volna a régi lak neve. De hát ezekkel a kifejezésekkel is úgy vagyunk, hogy mindig az ember válogatja. A pentelei bocskoros parasztok – ármálista falu volt – még az én gyermekkoromban is ékes betükkel pingálták fehérfalu nádfödeles viskóikra e büszke szót: Curia. Nem igen akadt senki a faluban, aki a nevét helyesen le tudta volna írni, de ezt a szót egyik se vétette el. Bolondság: a hiúság sok mindenre megtanítja az embert. Az igazi kuriák úgyis eltüntek, a homok nyelte tán el őket? Csak a hiúság maradott meg. Igy aztán nem csoda, ha a Gaálok kastélyban laktak, miután a házfedélen nem folyt be az esővíz. De hát akkoriban én ezt nem igen vettem észre, csak a nagyapámra figyeltem, kivel hébe-korban arra jártunk:

– Itt laktak a hóbortos Gaálok. Sose volt egyiknek se tiszta esze. Az asszonyféléje meg valósággal bolond.

Igy dörmögött az öreg, amint már a nagyapók szoktak. (Furcsa, hogy az öreg ember annyi bolondságot lát az életben, ami pedig nem is olyan nagyon bolond!)

Ott állott a régi ház, a nyirfák locsogtak körülötte és benn laktak a gyönyörü Gaál-leányok. Ketten voltak és ha görög író verselne róluk, nyilván az istenekre bízná annak eldöntését, melyik volt a szebbik a kettő közül. A mai emberek, akik pedig a jelzőkkel bőven bánnak, a Gaál-leányokról csupán annyit mondanak: a hóbortosak.

Vajjon miért is voltak olyan hóbortosak? Csupán csak azért, mert az apjuk is az volt. A bicegő öreg Gaál egész nap aludt és este kelt föl, amikor a csillagokat vizsgálta egy hosszu tubuson keresztül. Egyáltalában nem törődött a földi világgal. Történhetett körülötte akármi, ő ügyet sem vetett rá. Nappal éjjeli csöndesség volt a házban. A távoli országútról a szekerek zörgése úgy hallatszott ide, mintha egy messzi idegen világból jönne a zaj. Az atyafiak, akik hébe-korban Gaálékhoz vetődtek, szemüket meresztgetve beszéltek az öreg Gaál hóbortjairól. Általában istentagadó pogánynak tartották, aki még a hazáját sem szereti.

– A haza – mondogatta, – elvett tőlünk mindent és érette semmit sem adott. Adta azt, hogy a magyar koldus lett a maga portáján és idegen uralkodik a nyakán…

Akik ezt hallották, nevetve csóválták a fejüket:

– Az öreg nyilván azt hiszi, hogy Kufstein még a mumus Magyarországon.

Hitte-e az öreg, nem-e? Az elmult században sok volt az elkeseredett, meghibbant honfilélek. Az idő olyan volt, hogy divat volt hóbortosnak lenni. Az öreg Gaál kivénült a divatból és megszokta a bolondozást. A világ tovább ment mellette és ő még azt se vette észre, hogy az öreg ispán Mártonfalvi mindig jobban csetlik-botlik a sarkantyújában. Esténként, mikor a kertben pipázgatott, komoly hangon szólt rá Mártonfalvira:

– Nem szeretem ezt a sok vihogó fehércselédet a háznál. Utóvégre ispán úr figyelembe vehetné, hogy nekem is van némi beleszólásom a dolgokba. Szép, szép a szerelem, de maholnap megnőnek a lányaim…

Mártonfalvi bácsi – megszokta már az öreg úr bogarait – helyeslőleg bólintgatott hófehér fejével:

– Igaz bíz’a. Holnap kiadom a Cserepesné útját. Az a legfiatalabb fehérszemély nálunk. Ötven esztendős. Mert bizony a kisasszonyok megnőnek…

Megnőnek-e? Meg is nőttek. Tán még Mártonfalvi uram se vette észre, pedig ő csak el-ellátogatott másfelé is a régi háztól. De hát neki se igen volt gondja egyébre, mint a sarkantyujára. A lányok – Ilona és Jutka – megnőttek, mint ahogy a vadvirág is megnő, pedig senkisem gondozza. Kubacska uram, a szenicei rektor, aki írni-olvasni tanította a leányokat, egyszerre elmaradt a háztól és semmi kincsért se volt hajlandó újra a kastélyba menni.

– Valóságos ördögök azok a kisasszonyok, – mondogatta. – Ha éppen lekvárt nem tudnak önteni a zsebembe, akkor az asztalhoz ragasztják a szakállamat. Mégis öreg ember vagyok már…

Kubacska uram után egy idős német hölgy érkezett a kastélyba, – Isten tudja hol fedezte föl Mártonfalvi uram – de annak sem volt sokáig maradása. Éjnek idején szökve távozott a háztól és csak Pestről merte megírni az öreg Gaálnak, hogy az ő leányain már nem segít senki. Gaál János természetesen el sem olvasta a fájdalmas hölgy levelét, az öreg Mártonfalvi pedig csupán annyit tudott németül, amennyi a vizsla apportirozásához szükséges volt.

Ezenközben pedig nőttek a lányok. Szamarakon nyargaltak be néha a faluba és vasárnap délutánonként feltűzött szoknyával táncoltak egysorban a falusi lányokkal. Szilaj kedvük elől néha még Mártonfalvi bácsi is elmenekült, míg Gaál János legyintett a kezével:

– Mind ilyen a Gaál-fajta. A Gaálokban több a vér, mint a többi emberben. Ennyi az egész.

De hát hiába, ha háromszor olyan vadak lettek volna a Gaál-leányok, akkor is elszállt volna a szépségüknek a híre. Mert véka alá még Gaál János sem tudta rejteni a leányait. Unatkozó fiatal gavallérok tünedeztek föl az országúton, akik magas kocsikon hajtottak; a lányok kimondhatatlan neveletlenséggel nevetgéltek ilyenkor a nyirfák mögött. Szesztay Gábor, a lányok nagybátyja, egy este könnyü kis kocsiján kipödrött bajuszu fiatal urat hozott a kastélyba. A lányok elbújtak a szérüskertbe, ott aludtak a béresasszonyok között. Az öreg Gaál pedig egész éjjel káromkodott, mint a jégeső. Jó, hogy ki nem dobta a vendégeit. Csak Mártonfalvi bácsi botorkált a sarkantyus csizmájában és tartotta szóval a vendégeket.

Az idő pedig múlott, mert hát az időt még Gaál János sem tudta megállítani. Mártonfalvi bácsi se tudott kijönni egyszer az ispán-lakból. Úgy vitték ki onnan, fekete ládában. Gaál János bicegve ment a koporsó után, otthon pedig keményen összeszidta a lányokat, mintha ők volnának az okozói annak, hogy már nincs meg az öreg ispán.

– Azt mondom nektek, hogy most már eszetekre térjetek. Ki az ördög fog mászkálni utánatok ezentul?

A fehér szamarakat elhajtatta az udvarból, a falusi táncokba többé nem mehettek a kisasszonyok. Napközben néha álmosan nézett körül az udvaron és belefujt egy görbe vadászkürtbe, amely hívásra a lányoknak azonnal elő kellett jönni.

Ilona és Jutka kipirulva futott elő a kürtszóra. Az öreg Gaál megelégedetten bólintgatott:

– A nagyanyátok is így nevelte a gyerekeit, – mondogatta. – Az pedig derék asszony volt.

Egyszer, tavasz felé, a két unatkozó leány a padláson kutatott. Valami színházi előadást rendeztek a falusiaknak. Ahhoz kerestek rokkant butorokat. Mikor egy vénhedt szekrénynek fölpattantották a fedelét, a szekrény fiókjából egy csomó elsárgult levél hullott ki. Ilona belemarkolt a levelek közé és találomra olvasni kezdte a megfakult sorokat.

– Nini, – mormogta, nyakáig elvörösödve, – egy szerelmes levél.

Megfordította a levelet és elolvasta a címírást:

– Gaál Antónia kisasszonynak saját kezébe.

Gaál Antónia? Ki volt az a Gaál Antónia?

A két leány összedugta fejét a padláslyuk előtt és mohón olvasták a régi levelet: a vér arcukba tódult és a keblük emelkedett.

– Azt írja, – rebegte Ilona, – hogy Antónia a legdrágább lény a világon. Itt meg: ő a hajnali szellő, amely a tavaszi erdő felől illatot sodor. Vajjon ki volt ez az Antónia?

– Én azt hiszem, hogy a nagymama volt, – szólt Jutka. – A nagymamát hívták Antóniának.

– Hát ez a János ki volt vajjon, aki a leveleket írta? – folytatta álmodozva Ilona.

Gondosan összeszedték a fakó leveleket és szobájukban egész éjjel tanulmányozták a szerelmes sorokat. Azokban a levelekben pedig egész regény volt, egy boldog-boldogtalan szerelemnek a regénye, amely a két leány előtt sajátságosabb, rendkivülibb volt mindennél a világon. Egy bizonyos János szerette Gaál Antóniát, de az öregek hallani sem akartak a szerelemről. Jánost kiűzték a házból, de hogy a boldogtalan szerelmes még sem mondott le Antóniáról, annak nyilván az volt az oka, hogy Antónia viszont szerette őt. A sok boldogtalanság közepette is találkoztak titkon és e találkozásokról János a mult századbeli gavallérok érzelmes romantikájával emlékezik meg. Végül János arra ösztökéli Antóniát, hogy hagyja el a szülei házat, szökjenek meg együtt. És hogy Antónia beleegyezett a dologba, azt bizonyítja, hogy János boldogan írja meg: éjjel hintóval várja a nyirfasorban, „aztán miénk a boldog jövendő“… S a leveleknek itt vége szakadt.

A két leány nedves szemmel nézett egymásra, sírtak is közben egy sort és Ilona álmodozva nézett ki a tavaszi éjszakába:

– Akkor is tavasz volt, – rebegte. – Ugy-e, azt írja, hogy tavasz volt, Jutka? De minket nem akar elszöktetni senki!

A kastély sarokszobájából hallatszott a Gaál János krákogása és a két leány elmerengve betűzte újra meg újra a nagymama leveleit. A szerelem, amely eddig az ismeretlenség szürke köpenyegében közönyösen haladt el a Gaál-leányok mellett, a régen porló nagymama fakó leveleiből egyszerre megigézte a két leányt. Egy kéz, amely por lett már régen, föllebbentette a fátyolt a leányok előtt… A nyirfák fölött szakadozott a sötétség és az ezüstlevelek megcsillantak odakünn.

– Mi is el fogunk szökni, – mondta határozottan Gaál Ilona. – Aki engem szeretni akar, az szöktessen el.

Jutka megölelte a nénjét:

– Veled megyek. Veled tartok. Hisz a nagymama is így cselekedett.

*

Hogy a Gaál-lányok egyszer igazán elszöktek, azt mindenki tudja, de senki sem haragudott rájuk. Hisz a nagyanyjuk volt az oka, az a hóbortos Gaál Antónia, ki elkezdte a szökést a familiában. Azóta nem is igazi Gaál-leány az, aki meg nem szökik. Hogy miképp szöktek meg, azt majd elmondom máskor.

A holt asszony udvarlója.

Mintha ma is látnám a löki grófok tiszaparti omlatag, félig rombadőlt kastélyát és benne Korponai Gáspárt, nagylelkű Fülöp württembergi herceg huszárezredének egykori vitéz kapitányát, később a löki uradalom intézőjét. Olyan régi és olyan búskomor volt a tiszaparti kastély, mint valami szomorú legenda; benne a lecsüngő bajszú, szálas intéző, aki kedvetlenül, szótlanul tett-vett a ház körül és csak akkor gyulladt föl az indulat téveteg lángja szemében, ha makrancos lovat kellett megfékezni, vagy viharos időben csónakra szállva, átkelt a zajgó Tiszán. Igazi elátkozott ember volt ott a löki magános kastélyban. A grófok évtizedek óta külföldön barangoltak és tán régen túladtak volna az egész birtokon, ha nem éppen Korponai Gáspár benne az intéző. De hát Korponait régi bajtársi viszony fűzte a grófokhoz. Korponain nem lehetett túladni. Igy aztán a birtok is megmaradt és a szél kedvére fütyülhetett a régi kastély folyosóin: a barátság már arra nem kötelezte a grófokat, hogy kijavíttassák a félig rombadőlt lakot. Meg aztán Korponai se nagyon törődött vele, ha az eső befolyt a tetőn. Vendég úgy sem fordult meg itt, neki magának nem kellett semmi. Hébe-korba szilaj lovain behajtott a közeli városba és napszámban muzsikáltatott a cigánybandával. Hordószámra itta a bort és semmi sem érdekelte az italon kívül. A városi gavallérok ilyenkor messze elkerülték a fogadót, hol Korponai tanyázott, mert az idegen mulató láttára éktelen dühbe gurult az elátkozott ember. Néhány szilaj párviadal, amidőn Korponai egy vérengző mészáros kedvével vagdalta össze ellenfeleit, félelmetes hírbe keverte a senkibarátja kapitányt. A fáradt, vagy inni nem tudó cigányokat pisztollyal kényszerítette a további mulatozásra, a tükrök, bútorok ropogva törtek össze körülötte, míg a mulatság hetedik napján csillapult vad kedve és szótlanul, búsan ült föl kocsijára, hogy hónapokig eltünjön az emberek szeme előtt. A falusi ispán, aki az uradalomból a városba járt, vállat vonva felelt ilyenkor a kérdezősködőknek:

– Nem csinál ez, kérem, semmit. De vajjon mit is csinálhatna?

Tehát még a vidéki pletyka sem talált okot arra, hogy foglalkozhasson a kapitánnyal. Véres párbajai alkalmával kinyomozták a városka lovagias férfiai, hogy a mogorva intéző a legkorrektebb formák között válott meg tiszti kardbojtjától, sőt azt is mesélték, hogy éppen őrnaggyá való kineveztetése előtt hagyta ott a gyöngyéletet. Ugyanakkor, amidőn Leöky Illés gróf főhadnagy is kilépett az ezredből és a grófné elhalálozása miatt búsan külföldre utazott. A halott grófnét nagy pompával kísérték a löki családi sírboltba, az érzékeny gróf ezt már be se tudta várni; Korponai kapitány tárgyalt a halottas emberekkel. Aztán ott maradott a kastélyban, miután az öreg Sárfay, az uradalom addigi igazgatója, agglegény létére megúnta már az örökös lopást. (Csak azon csodálkoztak sokan a vármegyében, hogy Sárfay annyi esztendő alatt el nem rontotta a gyomrát. De hát nem rontotta el. A régi uradalmi embereknek jó étvágyuk volt.)

A tiszaparti füzesek alatt éldegélt azután Korponai. A grófnénak emlékezetére gyönyörü kis kápolnát építtetett egy magas halomra. Valamikor dülőút vezetett a halmon keresztül. Azt az útat elzáratta. Szomoru füzekkel ültette tele a halmot és tavaszi időben, állítólag a külföldön barangoló gróf rendelkezésére pesti kertész jött a kápolna kertjének ápolására. Korponai mogorván utasította a kertészt:

– Aztán sok jácintot ültessen, barátom, mert a méltóságos grófné azt szerette.

Az esztendők még egy tiszaparti omlatag kastély fölött is úgy repülnek el, mint bárhol másutt a világon. Az emberek itt is vénülnek és a gyermekek születnek, mint ahogy a földből kibujik a fű, pedig senki sem parancsolja neki. A vármegyében is kezdték felejtgetni Korponai szilaj tempóit. „Jó ember az, csak kicsit bolond“, mondogatták és többen a szomszéd birtokos urak közül barátkozni próbáltak a mogorva kapitánnyal. Mily nagy volt azonban csodálkozásuk, mikor Korponai szigoruan visszautasított minden barátságot.

Szklabonyai, a környék legvígabb embere, akinek már a neve említésére nevetésre görbült minden ajak még túl a Tiszán is, pláne „a barlangjában kereste föl a medvét“, mint maga később elbeszélte. A medve éppen, akár hiszik, akár nem, a kastély verandáján egy húros hangszert pengetett és hozzá vastag hangján lágyan énekelt valamely német románcot. A tréfacsináló Szklabonyai bevárta a dal végét, aztán (híres volt arról, hogy egyszeri hallásra megtanult minden nótát), énekelni kezdte előlről a dalt… Korponai erre oly éktelen haragra gerjedt, hogy pisztolyt ragadott és a vidám szomszédnak lóhalálban kellett menekülnie a kastélyból.

Máskor hadgyakorlatra vonuló huszárok jártak a környéken. Néhány idősebb tiszt, egykori bajtársai, fölkeresték Korponait az elhagyott tanyán. Estefelé szomoruan jöttek be lovaikon a városka fogadójába, ahol borozás közben elmesélték, hogy Korponai kapitány még mindig a régi álmodozó. Beszélgetés közben az egyik tiszt tudni vélte, hogy Korponainak tulajdonképpen a grófné törte össze pályáját: szerelmes volt a szőke, német grófleányba és egyszer még a férjével, a duhaj Leöky gróffal is szembeszállt miatta. A gróf állítólag mámoros fővel inzultálta a törékeny asszonyt és Korponai kapitány másnap kemény szavakkal támadt gyermekkori barátjára. Meg is verekedtek, de senkinek sem jutott eszébe egy pillanatig is meggyanusítani a szelíd grófnét és a marcona kapitányt, aki különben továbbra is a legjobb barátságban maradt a grófékkal. Míg Illés gróf lovait futtatta, vagy színészleányok után futkosott, vagy vezérkedett a rengeteg ivásokban, amelyek abban az időben kaptak lábra az ezredben, a kapitány német regényeket olvasott föl a kis grófnénak és sohasem engedte unatkozni. Bolondság, de igaz, mesélték az egykori bajtársak, hogy ma is kardjuk hegyére tüznék azt, aki az immár halott grófnét és az elvadult Korponait meggyanusítani merné. Inkább olyan volt közöttük a viszony, mint mikor egy öreg bátya szelíd tréfákkal mulattatja a kis hugát…

A szürkehaju lovastisztek tovább vonultak a környékről és bizonyára nem gondoltak arra, hogy az ártatlan beszélgetésből, amelyet egykori bajtársukról folytattak, mi mindent talál ki a vidéki pletyka.

Aha, most már világosnak tetszett a Korponai kapitány életének a titka, eloszlott a köd, amely eddig rejtélyesen fogta körül a zord gazdasági intéző alakját. Tehát azért él magában elvonulva a kapitány a félig rombadőlt házban, mert ott van a holt asszony. A holt asszonynak udvarol ő ott egész nap és talán mulattatja is, mint hajdanában…

Nevetséges, ámbár könnyen megérthető, hogy a vármegye minden szenzációját elfelejttette az emberekkel ez a különös és titokzatos viszony, amely Korponai kapitányt fűzte a holt asszonyhoz. Még a kis Szokoli Erzsi is hiába szökött meg ebben az időben…

– Eh, – legyintett Szklabonyai, – hát olyan nagy dolog az, ha egy leányka megszökik? De olyant még a dédapám sem pipált, ami ezzel a fránya Korponaival van. Egy holt asszonyt szeretni, aki se a felesége, se a szeretője nem volt… Ámbátor, az ördög tudna eligazodni azon, hogy hát mije is volt Korponainak a grófné!

Hát mije is volt? Sokan még emlékeztek a tíz esztendő előtti temetésre. A szálas huszárkapitánynak olyan fehér volt az arca, mintha ő volna a halott, akit temetnek. A grófnét ezen a vidéken senki sem ismerte, mert valahonnan Ausztriából hozta őt a gróf, hogy két esztendeig vándoroljon vele egyik garnizonból a másikba. A kis grófné nyilván megunta a vidéki huszárhelyőrségek duhaj, mulatós életét, megunta a nagy kutyákat, a szilaj lovakat és tán már a Korponai tréfáin sem tudott nevetni; – és egy reggel fehér port ivott pohárból… Hogy volt, hogy nem volt, ki tudná? Egypár szürkehaju lovastiszt még emlékszik rá, a férje legjobb esetben tán megőrizte a karikagyűrűjét, – de az udvarló, a hűséges kapitány, egészen megmaradott. És esténkint talán, mikor senki sem látja, a régi német regényeket ujra, meg ujra fölolvassa az elhagyott házban egy fotográfiának vagy csupán az emlékezésnek?…