Part 7

A fiucskák szomoruan mentek vissza az udvarra játszani. Utánuk futottam és elmondtam az özvegy titkát. De a fiucskák oly szomoruak maradtak továbbra is, hogy megsajnáltam őket és nem is szólítottam ezentúl őket kis öcsikéimnek, de Jancsinak és Petinek. Ők az özvegy nevelésére voltak bízva és már ismerték a krétás ajtót.

Délfelé hazajött Lajos. Ki volt pirulva az arca. Fütyülgetett halkan és engem sokszor megcsókolt. Halkan nevetett, majd elgondolkozva nézett maga elé.

Másnapra, estefelé, beállított Kurta Pál uram a kapu elé a szekerével. A szekérről egy kis feketeruhás, feketeszemü, ijedt leánykát emelt le a bátyám. Míg átölelve karjaival, behozta a házba, az özvegy sikoltozva csudálkozott, amint kilesett a szobájából.

– Bellus.

Igy szólt Lajos, amint ott volt nálunk a feketeszemü leányka.

– Bellus. Édes kis Bellus…

Megölelt és magához szorított.

– Kis Elek, fogsz-e szeretni? – kérdezte könnyel teli szemmel Bellus.

Én csak az arcát és fekete haját csókoltam.

Lajos az ajtó mellett állva, mosolyogva nézett rám. Ő volt Bella, árva Bella. S im utánunk hozta őt Kurta Pál uram, a jó Kurta Pál uram, mert árva Bella szerette Lajost.

Én beköltöztem a kis benyilóba és ott könyveim közül hallgattam, hogy nevezi őt Lajos mindig-mindig: Édes-nek. És Bella is így szólt dallos hangján Lajoshoz.

– Édes!

Bellus is így felelt:

– Édes!

Az özvegy csudálkozó képpel járt föl-alá a házban, és Jancsi és Peti másnap ismét a krétás ajtó előtt állottak.

III.

A néni.

A néni hangja szigoru és parancsoló volt mindig. De sohasem féltünk annyira tőle, mint mostanában. Mindig a néniről beszéltünk. A néni így, a néni úgy… ha ő ezt tudná. Tudniillik azt, hogy Bellus is itt tanul velünk. Azaz csak velem. A betűket már igen jól ismertem, de mégis volt egy. Ez az X volt. Örökké kiment a fejemből a formája. És mikor előjött, oly csudálkozva néztem rá, mintha sohasem láttam volna. De ott volt Bellus, ki nyomra vezetett.

Lajos ekkor már nem járt az iskolába. Különben ő már jogász vala, de oda sem igen járt. Egy ügyvédnél írt az irodában. Sokat, és el is fáradt bele. De mindig mosolyogva jött haza és ha Bellust meglátta, már messziről sóhajtották az ajkai:

– Édes!

Az özvegy két hétig nem tudott hová lenni a csudálkozástól. Végre egyszer aztán megmondta, hogy ő ezt nem tűri tovább.

Lajos komolyan és nyugodtan nézett az özvegyre.

– Miért, asszonyság?

Az özvegy lihegett és kezeit emelgette. Bellus sápadtan húzódott meg egy sarokban, én is kijöttem a kicsi szobámból és csudálkozva figyeltem, hogy liheg az özvegy. Végre szólni tudott:

– Miért, miért kérdi ön, tisztelt úr? Igen? Igen? Majd megmutatom én, miért? – fulladozta mérgesen.

Lajos összevonta a szemöldökét.

– Elég legyen! – mondta és elfordult.

Az özvegy azonban már sírt. Remegő karral mutatott felém:

– Tekintsék legalább azt a kis fiút, azt az ártatlant…

Lajos sápadtan fordult meg. Az özvegy azonban már odaát sírt a szobájában.

Ez este csönd volt. Az eső pityegve verte az ablakokat és a szél is jelentkezett, amint száraz, kemény leveleket dobált az ablakhoz. A lámpa szomoruan égett, a kályhában mormogva szólalt meg valami manó néha. Az asztal körül ültünk. Bellus remegő ajakkal hajolt a hímzése fölé. Kis fekete ruhájában oly félénknek és búsnak látszott, mint egy kis veréb, amelyiket ott áztat az őszi eső kívül a tetőn. Lajos hátradülve a székén, mereven nézett a lámpafénybe. Az eső meg csak folyton kip-koppolt az ablakon.

Bella egyszerre az ölébe ejtette a hímzést. Eltakarta az arcát két tenyerével, s kis keble hullámzott. Lajos sápadtan pillantott rá, előrehajolt és megsimogatta a haját Bellának:

– Mi baj, édes?

Bella, mintha csak sóhajtott volna. De egy fényes vízcsepp is átszivárgott az ujjai között.

– A néni…

Úgy sajnáltam szegény árva Bellust.

– A néni jó, és csak mutatja, hogy szigoru… – kiáltottam hevesen, hogy megvígasztaljam Bellust.

Lajos komolyan és neheztelőleg pillantott rám. Bellus meg magához ölelt az egyik karjával. Igy láttam, hogy könnytől ázott volt az egész arca.

– Légy nyugodt, édes, – mondotta Lajos határozott hangon. – Hisz itt vagyok én veled…

Ujra csend lett. Bella lassan újra a munkájához látott. A szél dúdolgatott a kéményen át.

Másnapra megjött a néni.

IV.

Az özvegy már korán reggeltől leskelődött rá a folyosón. S amint jött a néni, elfogta, sírni kezdett és vele akart bejönni a szobába. A néni azonban kérte, hagyná őt egyedül.

A néni nagyon-nagyon akart haragudni. De nem tudott mégsem annyira, amennyire szeretett volna. Lajos fölállott, előre lépett és kezet akart csókolni. A néni azonban fölemelte a karját:

– Csak menj, – kiáltotta. – Menj, menj, nem akarlak látni! Hát az ki ott? – csattant föl a néni Bellára mutatva. A néni úgy tett, mintha nem ismerte volna azelőtt a tanító árváját, a szorgalmas árva Bellát.

Lajos összeharapta sápadt ajkát. Bellus lehajtotta a fejét s lélegzeni is alig tudott. Én remegve húzódtam össze a divány sarkában. Lajos végre fulladt, tompa hangon mormogta:

– Néni, maga tud mindent bizonyára. Ne faggasson… Bella a menyasszonyom…

A néni oly izgatott volt, hogy alig tudott állni a lábán. De nem, nem akart leülni – itt. Ökölbe szorította kemény kezét. De nem jött ajkára szó. Végre kimerülten roskadt egy székre. És aztán csak egyszerre sírni kezdett. Babos kis kendőjével eltakarta az arcát és úgy sírt. A néni sír, a néni sír… Még nem láttam a nénit sírni soha. Odalopództam mellé és gyorsan átkaroltam a nyakát a szegény néninek.

A néni fölszisszent és eltaszított magától. Aztán megismert:

– Csak te vagy, kicsi gyerek…

Aztán megint sírt. De már megindult a szó ajkáról.

– Hát azért neveltelek én téged, azért szerettelek jobban az édesanyádnál… Te rossz, te gonosz fiú…

A babos kis kendő nem akart elválni a néni arcától. Ez a babos kis kendő lassan tele lett könnyel. És akkor fölszikkadtak a pergő csöppek. A néni kisírta magát, ismét parancsolt:

– Soha, sohasem bocsátom ezt meg. Soha, – mondta keményen. – Maga meg, Arabella, jőjjön ide. No jőjjön ide, gyermekem, ne féljen, – tette hozzá gyöngédebben a néni.

A néni nem tudott sokáig haragudni, ha babos kis kendőjével letörölte már fájdalma könnyeit.

A fehérlábu Gaálné.

Szurdokon, ahol hajdanában annyi Gaál lakott, hogy nem is volt másnak becsülete, csak Gaál-fajtának, élt valamikor egy kedves menyecske, akit még öregasszony korában is azzal különböztettek meg a többitől, hogy „fehérlábu Gaálné“-nak hívták. A szurdoki Gaálok nagy nemzetsége azóta szétszóródott, mint a pelyva a szélben. Mindenhová jutott Gaál az országban, – „kovásznak a nemzet testébe“, mint az otthonmaradottak emlegették. Ám én azt gondolom, hogy azért hagyták el ármálista falvukat, mert egy sápadtarcu, vén banya jött hozzájuk fakó szekéren: a szegénység. A híres Gaálok, a verekedő Gaálok, az alispánválasztó Gaálok emléke majd elenyészik, mert hiszen hőstetteik följegyzésére kevés volna a Tisza, ha tinta volna a Tisza, – csak a „fehérlábu Gaálné“ emléke lebeg még az elmékben és a szívekben: mert hiába, a nagyszakállu hősök csak a maguk idejében érdeklik az embereket, de egy szép asszonynak fehér lába időtlen időkig kiváncsivá tesz. Még a trójai háboru sem Achilles nagy ereje miatt találódott ki, hanem egy csalfa asszony szőke hajáért.

Hát milyen is volt a Gaálné fehér lába? Hisz utóvégre minden asszonynak fehér a lába, mindegyik tud vele babonázni, boszorkányozni; tán a Gaál Erzsi lába se volt olyan nagyon fehér, hogy külön följegyeztessék, csak a híre tette, az a bolondos hír, amely gyakran széppé teszi a rútat is és csúnyává a gyönyörűt. A Tisza, az alföldi menyecskéknek, lányoknak ez a nagy szépítőszere, fehérre mosta valamennyi szurdoki asszonynak a lábát, orcáját, nemcsak a Gaál Erzsiét: mégis neki lett volna a legfehérebb lába? Hát az volt. Akik azt gondolták, hogy látták valamikor, mind holdkórosak lettek attól a vakító fehérségtől. Pedig sokan vélték látni, mert a menyecske ott szokta mosni egymaga csalánszövésü ingeit a kertjük végében, a Tiszában. Azt nem bízta másra. Persze, csak estefelé merészkedett ki a Tiszapartra, amikor már elaludt a falu és az alpári mosóasszonyok eltakarodtak a vízpartról. Ott fölgyűrte szoknyáját térdig és mosott a selyemlágyságu vízben. A hold fölébredt a tulsó parton és ezüstjével körülfolyta a Gaálné alakját: ezüstasszony mosott, ezüstfolyóban. A ruháról, amit a vízből kiemelt, folyékony ezüst csurgott le. Éjjeli csónakázók babonásan nézték az éjféli jelenést, amíg aztán fölcsendült a Gaálné szirénhangja és dalolt, dalolgatott, mert hisz régi mondás, hogy hizelkedni kell a Tiszának, ha azt akarják a mosónők, hogy nagyon fehér legyen a ruhájuk.

Ezeknek az éjjeli mosásoknak hírük terjedt. Utóvégre a szép asszonyokról még akkor is beszélnek, ha nincs róluk mit beszélni. Gaál uram amolyan tunya, álmos fráter volt, akit semmi se hozott ki a nyugalmából, csupán a névnapok, keresztelők, torok. Gyér szakállát csupán azért növesztette, hogy legyen mit tépegetni, ha az adósságok gondja nagyon ránehezedett, de ezzel aztán vége is volt mindennek; – Gaál uram álmosan szólongatta a feleségét:

– Bolond vagy te Erzsi. Kimosnák a szolgálóid a ruhát. Minek mégy te magad a vízbe?

Gaál Erzsi hetykén felelt:

– Már pedig az én ingemet nem veszi a kezébe semmiféle durva, szennyes marok. Az anyám is maga mosta, én is magam mosom.

Gaál János csak lustán vonogatta széles vállát. Mit lehet tenni az asszonyok hiúsága ellen? Bizony semmit. Jobb belenyugodni abba, amit úgy sem lehet megváltoztatni. Gaálné tovább is járt éjjel a Tiszapartra és a forró nyári estéken bizony fogyatékos volt a ruházata. De hát csak nem moshat selyemköntösben? A sűrű füzes eltakarta és a szellő, ha árulkodva hajtotta félre a gallyakat, Gaálné ijedten kuporodott le a vízbe. Gaál János nevető dörmögése hallatszott:

– Csak én vagyok! Gyere ki a vízből.

A menyecske szégyenlősen felelt:

– Csak menjen szépen vissza. Magának sem kell mindent látni.

Még neki se? Gaál János csóválta a nagy fejét. Hát nem bolondok ezek az asszonyok, hogy úgy titkolóznak? Utóvégre a férj már csak láthatja a felesége ingét?… Talán így, talán másképpen kerekedett a szégyellős Gaálnénak az a híre, hogy olyan nagyon fehér a lába, amit pedig közelről senki sem látott. Talán éppen azért. Hisz sok asszony nagyon is mutogatja a lábát, még se jut eszébe senkinek megcsodálni. A szemérmes Gaálnéra pedig az egész világ ráfüggesztette a szemét a lába miatt.

Nőtt, nőtt a Gaálné fehér lábának a híre. Özvegyemberek meg legények még Szurdokon is voltak, akiknek semmi egyéb dolguk nincs, mint az asszonyok után leskelődni. A füzesben sokszor megcsörrent a haraszt, ha Gaálné a ruhát paskolta és az öreg Gaál Endre, ez a nyugtalan, száraz, vén ember egyszer majd belefulladt a Tiszába, hová leskelődés közben pottyant. A vénasszonyok nyelve pedig kerepelt, kerepelt, de hát még ez is csak a Gaálné fehér lábának a hírét növelte.

Bolondság, ha Gaálnénak csak a lába lett volna fehér, akkor tán még se lett volna olyan nevezetes asszony. Fehér volt annak az orcája is, a nyaka is, a válla is. A szeme, az a buzavirágszínü szeme pedig egymagában elég lett volna ahhoz, hogy megbabonázza a férfiakat. Kállay Barnabás, az öreg alispán, arra utaztában fölkiáltott:

– Nem tudom, mit akartok mindig ennek a menyecskének a lábával? Mintha bizony nem volna elegendő neki az a két gömbölyü karja, amivel megölel? De hát csak Gaál uramat öleli…

– Ölel biz az mást is. Vagyis csak mást ölel, – dörmögött közbe az öreg Gaál Endre, aki szolgabíró volt Szurdokon. Mindig csak szolgabíró. (A régi emberek nem igen szerettek hivatalt változtatni.)

– Ugyan kit? – kérdezte az alispán.

Gaál Endre a szájára tette a kezét. Aztán méltatlankodva kiáltott föl:

– Határtalan az emberi gonoszság! Hírbe hozza a legbecsületesebb asszonyokat!

Kállay Barnabás, – hiába, ő is csak ember volt, – megpödörte hófehér bajuszát:

– Ugyan ki volna az a szerencsés kötni való?

A szolgabíró hunyorított a szemével:

– Farkas uram Gerlicéről mindennap átússza a Tiszát. Minden éjjel.

– Hero és Leander esete, – bólintott az alispán. – A szerelemben semmi sem gát. Még a Tisza sem. Magam is valamikor…

Igaz volt-e, nem volt-e igaz, ki tudna eligazodni azon a lesütött szemü, szemérmes Gaálnén? Hátha csupán huncutságból süti le a szemét, hogy ki ne olvassa senki se belőle rejtett titkát? Ki tudna belátni a szégyenlős asszonyok szívébe? Hátha éppen akkor, amikor az arcukra tapasztják a tenyerüket, odabenn a szívben egy kráter lángol? Vagyis, a tapasztalás szerint, – mondta a rossznyelvü vén Gaál Endre, – éppen a szemérmetes fehérnép mindig a legpajkosabb.

A Tisza pedig, ez a nagy darab selyem, amely azért szállott le az égből, hogy benne az asszonyok lemossák könnyeiket, vagy orcájuk bűnös pirosságát, tovább is magába szívta a fehérlábu Gaálné ingeinek illatát és körülnyaldosta gömbölyü térdét. Bársony folyásában a zümmögő halk melódiák talán éppen a Gaálné ajkáról fakadtak, vagy talán Gaálné tanulta el a Tiszától azokat a szépen csengő hangokat, amelyek a selyemvízzel kacérkodó lágy esti szél szárnyán átkeltek a tulsó partra és onnan elhuzogatták a Farkas János uram szívét. Huzogatták, huzogatták a melódiák, vagy talán a hold is közbenjárt, amely ezüstasszonyt varázsolt esténkint a víz szélére, aki ezüstben mosta ezüst ruháját? Egy este, amikor a lusta Gaál János valami hétnapos lakodalomból hazavetődött, ott lepte a gerlicei Farkast a felesége mellett. Gaál uram puskát ragadott:

– Ilyen becstelenség, – hörögte. – Meghaltok rögtön!

Farkas János szép szál ember volt, elébe állott:

– Lőjj le, pajtás, ha ez szükséges az egészségedhez. De ha nem szükséges, én szívesen vállalom most már Erzsit.

– Elmész vele? – fordult Gaál uram az asszonyhoz.

– El én, – felelt a menyecske.

– Hát menjetek.

Könnyedén, tunyán vállat vonva ejtette ki a szót Gaál János, mintha csak arról lett volna szó, hogy ellicitálják a tavi pusztáját. Akkor se búsult jobban: mert minek azon búsulni, amit megváltoztatni úgy sem lehet? Csak később, mikor egyedül maradott a házában, jutott néha eszébe a felesége. Úgy egy esztendő mulva, amikor már beleúnt a sok dinom-dánomba. Ott üldögélt esténkint a füzesek alatt, ahol a menyecske azelőtt a ruháját mosta. A hold most is fölébredt és a víz ellágyult a szellő simogatására, csakhogy nem dalolt senki… Vagy dehogy is dalolt. A nagy csendességben a tulsó partról hallatszott valami lágy asszonyi hang. A hold az ég közepére úszott és a túlparton megjelent az ezüstasszony az ezüstfolyóban. Gaál Erzsi mosta ott az ingét.

Gaál János estéről-estére nézte a babonás jelenést. A folyó mindenféle bolondságokat sugdosott neki. Be nagy kerítő ez a Tisza! Mintha még fehérebbre mosta volna azóta az Erzsi lábát. Mintha még kívánatosabban csillogna az.

És egy éjjel lopva, csónakon átkelt a vizen Gaál János. Erzsi el sem sikoltotta magát. Ó, a csalfa! Bezzeg nem ijedős most már, mint hajdanában volt. Sőt a vízből is kiszállott fölgyűrt szoknyájában és mosolygósan nézte a régi urát.

– Azért jöttem, Erzsi, – mondta Gaál uram, – hogy ha visszajönnél…

Erzsi nevetett:

– Hogyne mennék vissza! – rebegte, és már ott is ült a régi ura mellett.

A vén füzek mintha halkan susogtak volna valamit, amire a vén folyó locsogva felelt:

– Hallgassatok, vén banyák, hallgassatok…

És lágyan úsztatta tovább a csónakot. A hold az ezüstasszonyt átölelte és Gaál János azt mondta:

– Már megnézem, hogy igazán olyan fehér-e a lábad, Erzsi, amilyennek az emberek mondják.

Erzsi csak nevetett:

– Dehogy is. Csak képzelődés… A férfiak képzelődése.

*

A fehérlábu Gaálné sokszor elment azután az urától, de az mindig visszahozta. De hát nem is ment tovább soha, mint a tulsó partra, ahonnan a fehér lábát láthatták. A szurdoki asszonyok azóta is mosnak a Tiszaparton, de nem igen kerekedik híre a lábuk fehérségének. Néha gondolkozom azon, vajjon csakugyan a Gaálné lábának a fehérsége tette, hogy olyan nagyon céda volt? Vagy csak a legenda találta ki az egészet, mert hisz a legendának mindig kell valamibe kapaszkodni. Talán nem is jó, ha nagyon fehérlábuak az asszonyok?

Nyíri pajkosok.

Nálunk, a Nyírben valamikor az asszonyok is éppen úgy mulattak, mint a férfiak, kártyáztak és a cigánnyal huzatták. Nemcsak a férfiaknak volt meg a nótájuk, de az asszonyoknak is. Talán még több nótájuk volt az asszonyoknak. Az öreg Benczi Gyula nem kevésbé tartotta számon az urak névnapját, születésnapját, mint az úriasszonyokét…

Egy öreg cigányprimás azt panaszolta a minapában, hogy manapság már senkinek nincs névnapja. Persze, persze, változnak az idők. Régente abból is megélt egy tucatnyi malacbanda, hogy csak a kalendáriumot nézte mindennap. A sors és a keresztelő papok mintha csak a cigány szolgálatában állottak volna, úgy osztották el az emberek neveit, hogy mindennapra esett egy-két névnap. Igaz, ami igaz, ma is van névnapjuk az embereknek, de mégsem a régi névnap az. Hová lettek a híres Lőrincek, Miklósok, Andrások? Tán már nem is a régi szentek ülnek odabenn a kalendáriumban. Valami más Lőrincek, Miklósok jöttek, akiknek nem kell a cigány muzsikája.

De meg az asszonyok egészen leszoktak a muzsikáltatásról. A híres Kállay Emma, aki három nap, három éjjel huzatta ugyanazt az egy nótát a sóstói fürdő öreg tölgyfái alatt, hogy: Tejben fürdik az én rózsám, ha felkel, Törülközik piros rózsalevéllel… – ma már csak a legendában él: öreg nagybőgősök mesélnek róla a kölyökcigánynak. De, mondom, még nem is olyan régen az asszonyok éppen úgy mulattak, mint a férfiak, de még a kártyát is becsületesen keverték.

Régi nóta, hogy vén smucián férjétől a szép Gaálné ferblin nyerte ki a konyhapénzt. Igaz, hogy néha Gaál uram nyerte el a felesége pénzét, de az asszony akkor sem panaszkodott, csak a vesztő elkeseredésével fölkiáltott:

– Majd visszaadod még ezt kamatostól!

Amire Gaál ingerkedve vállat vont:

– Aki nem tud kártyázni, ne kártyázzon.

De mégis csak az lett a vége, hogy a menyecske a paklizásra adta magát. Az ura rajtakapta és annyira megharagudott, hogy többé sohasem játszott vele. Igaz, hogy nemsokára ott is hagyta a kártyás asszony az öreg smuciánt. Férj nélkül még csak megélhetett valahogy, de kártya nélkül nem.

Hát így kártyáztak, mulattak az asszonyok és a legnevezetesebb, hogy mégis jobb világ volt az, mint a későbbi. Házasságtörés, cédaság, mintha száműzve lett volna abban az időben az asszonyok közül. A sánta Muhorai, aki még amolyan régimódi gavallér volt, se nem ivott, se nem kártyázott, elkeseredve gibicelt a sóstói pártiknál:

– Be megváltozott hirtelen a világ, – duhogta. – Azelőtt a menyecskék majd kibujtak a bőrükből a szerelem miatt, most meg a makkalsót teszik a párnájuk alá.

Bolondság! Odatették-e a makkalsót, nem-e, – ki tudná? Hisz az asszonyok párnája alá még Muhorai se igen nézhetett. De az is meglehet, hogy csak Muhorai uram vénült el a menyecskéktől, lányoktól. Előresietett és azok a menyecskék, akiket hajdanában veszedelmekkel környékezett, nem akartak utána menni. Ugyan kinek volna kedve megvénülni? Pláne asszonyfélének. A férfiember is próbálgatja egy darabig festékkel, borbélykézzel eltolni az időt magától. De az asszonyra kész ijedelem minden elmúlt esztendő.

Tehát abban az időben a svájci szabadsághősök uralkodtak környékünkön és Reding Itel mogorva szakállával zavarta azokat a kis színes lepkéket, amelyek ábrándok, álmok alakjában ott szállingóznak az asszonyok kontya körül. Hess, ti csúnya lepkék! Kinek volna ideje a fülemile furulyáját hallgatni a tópart bokrai között, mikor a zöldasztalt már fölterítették. A fürge pincérsereg már jégre tette a könnyű vinkót a megfelelő szolyvai vízzel és az öreg Benczi Gyula is mindig annak húzta legszebben, aki mellé a szerencse szegődött. Ez a szerencse pedig senki más nem volt, mint egy rézvörös arcu, mormogó, penzionált kapitány, bizonyos Rittmeister Dömmel, aki a földkerekség legköszvényesebb öreg katonája volt. Valami babonás rögeszme fűződött az öreg kapitányhoz. Aki mellé ő letelepedett, annak nyernie kellett. Babona, babona, – dehát nem minden babona a játéknál? A fiatalabbik Zathureczky akkor veszítette el az egész vagyonát, mikor sárga mellénye volt a gibicének aranygombokkal. A hold hiába jött föl a százados tölgyek mögött; a szél hiába sóhajtott átal az erdőn, mintha hivogatna valakit; a szép Csebiné legédesebb mosolyát a vén kapitány felé küldötte; a kívánatos Szalontainé hízelkedve simogatta meg bársonypuhaságu kezével, amely simogatásra még a holt ember is fölébredt volna. Dömmel kapitánynak lilaszínü lett az arca és gyakran elkeseredve csapkodott botjával egy képzeletbeli lábra.

– Te kutya, te kutya, – dünnyögte. – Ha te nem volnál!

Mert leginkább a lábát hasogatta a köszvény. Különben igen jóravaló csendes ember volt és a férfiak, akik mégis csak inkább szerettek egymás között játszani, nyugodtan gusztálhattak. Amennyi udvarlás, bók és lovagias szolgálat szükséges volt a kártyázó asszonyoknál, azt Dömmel kapitány hűségesen ellátta. Az öreg gavallérok régimódi manierjaival búzgón kísérgette haza az asszonyokat a villákba, sőt olykor bizalmas küldetéseket is elvégzett.

A szép Csebiné – hiába, olyan nagyon gyönyörü asszonynak mégis csak másfelé kell keresni a szerencsét, nem a rideg svájciaknál – gyakran elveszítette az aprópénzét és ilyenkor titkolózva nyomta a kezébe Dömmel kapitánynak a kis kulcsait:

– Menjen, édes kapitány úr, hozzon pénzt. A ruhásszekrényben, az ingeim közé van bedugva pár százas, hozza el. De az uramnak ne szóljon róla. Aztán lábujjhegyen járjon, nehogy fölkeltse a gyerekeket.

A kapitány suttogva felelt, amennyire már ő suttogni tudott:

– Rendben van!

És gummitalpas botjával sietve kocogott el a fák alatt. Izgatottan jött vissza és halkan mondta:

– Az ingek között nem találtam meg, de a következő fiókban.

A szép Csebiné hálásan rámosolygott a kapitányra:

– Tudtam, hogy ön ügyes ember!

A köszvényes kapitány elmerengve ült az ilyen estéken, fejét úgy forgatta, mintha valami képzeletbeli illatot szimatolna a levegőben és sokszor csapott mankójával egy képzeletbeli lábra.

De hát a ruhásszekrény, akármennyi kincs is volt benne elrejtve, néha fölmondta a szolgálatot. A kapitány kétségbeesett arccal jöt vissza és megdöbbenve suttogta:

– Még a harisnyákat is átkutattam. Nincs semmi, semmi.

Csebiné szomoruan bólintott. Olyan szomoru volt ilyenkor, hogy az öreg kapitány nem nézhetett rá megindulás nélkül.

– Talán Gyurka barátomnak szólok, kedves férjének… Odabenn makaózik a kisteremben.

Az asszony ijedten intett:

– A világért se. Nem szabad neki tudni, hogy veszítettem. Kísérjen haza, kedves barátom.

Elindultak, az ottmaradt partnerek utánuk kiáltottak:

– Mi is megyünk mindjárt!

A cigánybanda a fasorvégig elkísérte őket. Később, midőn a holdfényes virágágyak között ballagott Dömmel kapitány Csebiné oldalán, az asszony rendesen görcsösen zokogni kezdett:

– Alávaló nyomorult teremtés vagyok! – kiáltotta.

Az öreg kapitány, bár sűrűn ismétlődött ez az éjszakai jelenet, most sem tudott egyebet mondani, mint amit legelőször mondott:

– Nono… Csak kitartani. A lovaglás is nehéz, mégis meg lehet tanulni.

Az asszony ilyenkor elnevette magát és dühösen kérdezte:

– Kártyázott valamikor, kapitány úr?

– Sohasem… Gyermekkoromban egyszer karácsony este huszonegyet és egy kalap diót nyertem.

– Akkor jó éjszakát! – szólt Csebiné és sietve lépett be a villa kapuján. Az öreg kapitány lehorgasztott fővel állt egy darabig a virágágyak között és sehogy sem tudta megérteni, miért haragudott meg egyszerre az asszony. Szomoruan körüljárta a villát és nagyokat ütött pálcájával a tulipánokra. Majd elkeseredve kiáltott föl:

– De hát miért nem is tud kártyázni, szegény asszony!

Nyár vége felé, mikor már oszladozóban volt a fürdői társaság, új vendég érkezett. Bizonyos Molnár György, aki az első napokban végtelenül unatkozott. Kiéltarcu, sokat tapasztalt, kopaszodó férfi volt, aki folytonosan barangolt a világban. Olyan tekintete volt, mint a vércsének és egy unatkozó fenevad módjára ásítozott a kártyaasztalok körül.

– Nem értem, hogy tudtok egész nap játszani! – kiáltott föl néha.