Part 4

A nagytalpu Hipác, – aki fekete, hosszu szakállát úgy ujjaira csavargatta, hogy kezét alig tudta kiszabadítani, – így töltvén napjait, azt gondolta, hogy a püspök annyira jó fiú, hogy tán megengedné még azt is, hogy három asszonyt is vegyenek magukhoz a Paraszkiva-malomba, megházasodván. De a püspök azt felelte: „Apage. Ha házat vettem nektek, akkor kalugyerek vagytok, a barátnak pedig tilos almafa az asszony. Ha pedig mégis kellene az almafa, akkor menjetek a pokolba, ki a házból“.

A nagytalpu Hipác úgy belekötött erre a szakállába, hogy öreg estig tartott, amíg kibontakozott belőle. Fejcsóválva ment vissza Niceforhoz, a szépfürtühöz és az ölestermetü Cyrillhez és szomoruan mondta:

– A pispek még sem egészen jó fiú. Mindig tudtam.

Azonban nem sokáig gondolkoztak, hanem beköltöztek a Paraszkiva-malomba, amiről ez a történet szól. És estve, kiülvén az egykori malom tornácára, búsan dalolgatták:

Hej, haj! kalugyernek nem jó lenni, Mert keveset adnak enni…

A nagytalpu Hipác, a szépfürtü Nicefor és az öles Cyrill napjai ezután csendesen teltek-multak a Paraszkiva-malom alatt. A három vedlett, vénülő barát aztán egyszer szépen, sorban és egyenkint megszökött innen. Előbb Nicefor, aztán Cyrill, végül Hipác. És a Morotva sötét habjai tovább nyaldosták a Paraszkiva-malom alatt a szürke köveket. Mivelhogy bizonyosan unalmas volt az élet a malomban.

II.

Amikor én emlékszem a Paraszkiva-malomra, akkor már afféle bagolyfészek vala az. A kalugyerek szép rendje talán még virít odalenn a boldog Bácskában, errefelé azonban már nem látni őket, mert megfogyatkozott a bor. Mit keresne itt a kalugyer? Az ungvári nagy toronyból akármerre nézegetünk széjjel, nem láthatni csak kerek hegyeket, meg bólintgató jávorfákat. És szekereseket sem látni a kanyargó fehér országúton, akik hosszú szekereiken boroshordókat hoznának arról alulról, ahol tán még isznak néha bort is. Legföljebb a Paraszkiva-malmot látni csak innen a messzeségben, merről a nedves szél birodalmából a károgó csókák szállnak errefelé, mint fekete gondolatjelek a magasságban. A Paraszkiva-malom nagy síkon állt és kőből épült. Nagy vasas kapuja mindétig zárva volt és a kőkerítés alatt bolthajtás alá futott be a malom udvarára a sötétvizü Morotva, ami valamerről a pokol felől jött csenevész fűzek és piros fürtöket termő bodzafák között csavarogva. Mert a vize olyan mély és olyan fekete volt ennek a Morotvának. Kívülről négy csupasz fal meredt a levegőbe, amin kitört-betört ablakokon dudolt be a síkon végigdongó szél és a széllel utazó csókák nagy lebbenéssel telepedtek meg a malom hegyes, franciás tetején. A zöld moha persze kertet formált a zsindelyes födelen, a csókák pedig azt a kis, nyitott oldali tornyot keresték föl, amelyikből valamikor a molnár vigyázhatta a mult században a legényeit: vajjon dolgoznak-e odalenn a kerekek körül? Persze, a kerekek összedültek már régen és a fehér malomkövek töredezetten támaszkodtak a ház falához. A gömbölyü veteránok számáról meg lehetett tudni, hogy a Paraszkiva-malom nyolc kőre járt egykori időkben és így föltételezhető, hogy a molnár vígan pipázgatott a tornyocskában a háztetőn. A rokkant vitézek mozdulatlanul támaszkodtak a malom falának és nyilvánvalólag merengve néztek a messziségbe, ahol az ungvári gőzmalom magos kéménye okádta a füstöt a felhők felé.

A Paraszkiva-malom, amikor a barátok elszökdöstek belőle, évekig üresen állott. A patkányok meglakták az egész házat és bizonyára sohasem történik semmi a Paraszkiva-malommal, ha abban az időben ide nem vetődik valami indzsellérféle, kis vöröskés férfiú, akinek semmiféle dolga nem volt ezen a kerek világon. Fehér vászonköpönyegben őgyelgett a környéken és ahány kóbor kutya volt a városban, azokat mind összeszedte, akkor elment a püspökhöz és megvette a Paraszkiva-malmot. Ugyanekkor kitudódott, hogy a kis vöröskés férfit Bobáknak hívják, – és egyéb semmi.

Bobák a kutyáival beköltözött a malomba és ott kergetőzött velük mindig a síkságon. Némileg bolond volt, de kárt nem tett senkiben, hát békében hagyták.

III.

Bobák nyilván sokat vesződött a patkányokkal, amíg megengedték neki, hogy fölmászhasson esténkint az emeletre azon a keskeny lépcsőn. A toronyba is beült ilyenkor és fehér vászonköpenyegében innen nézegette a világot. Úgy szomorkodott itten, mint a csókák, ha megülnek a tornyon. A kutyákat az embere fürösztgette ezalatt a Morotva vizében az udvaron. Ez az embere is épp olyanféle ember volt, aki a Paraszkiva-malmon kívül sehol sem talált magának való helyet e világon. Prokopnak hívták a görbe kis oroszt és hebegett. A kalugyerek szedték föl egykor maguk mellé inasnak, mikor ide költöztek.

Prokop akkoriban nagy kosarakkal járogatott be a városba és hegyesen fütyölt az utcákon, a szürke szakállát simogatva. Igen büszke volt és a piarcon a kofáknak és a mészárosnak szép, ájtatos meséket mondott el, amiket a barátoktól tanult; – gonosz Vazulról tudott különösen sok történetet, aki sohasem gyujtott gyertyát a Szűz tiszteletére, hanem káromkodó és pálinkaivó volt. – Gonosz Vazult aztán egyszer agyonsujtotta egy fenyőfa a hegyben. A kalugyereknek, amidőn nyomuk veszett, Prokop állomás nélkül maradott és engedett hetykeségéből. Hegyesen fütyölni hallani nem lehetett őt. És a nagy kosarak – szent Baziliszk – a nagy elemózsiás kosarak, a szép, fehér, gyengefűzfa májusi hajtásából összefonott kosarak hová lettek?! A hebegő kis Prokop keserű könnyeket ejtett szakállába és a templom körül sündörgött-fondorgott, hol apró segítsége vala a sekrestyésnek. Senki sem tudott oly buzgón és nagyszerüen imádkozni, mint Prokop és a szentek litániáját sem tudta senki oly szívrehatóan elsorolni. Tehát jó hasznát lehetett venni a gyertyagyujtásnál.

Amíg ama vöröses indzsellér-féle Bobák előjött.

Prokop természetesen élete legszebb napjait a Paraszkiva-malomban töltötte, szolgálván a szentéletü atyákat. Szíve tehát visszavitte őt a Paraszkiva-malomhoz, amint az gazdát kapott. Prokop hivatalt keresett és midőn megjelent Bobák előtt, sapkáját majdnem ronggyá tépte két kezében, amíg nagy sóhajtozások között elsorolta tudományát, a litániázást és imádkozást. A vöröskés Bobák álmosan nézegetett rá pápaszeme mögül és nyögve mondta, hogy: jó, jó. – Miután azonban néki a Prokop egyházi tudományára szüksége nem volt, fölfogadta őt ama koborló-kutyák felügyelőjének, akiket Prokop gondozott és mosogatott ezentúl. Bár ez a foglalkozás iszonyu volt. Prokop temérdeket átkozta magát ebben az időben és rosszul bánt a kutyákkal. A vízbe kellene magát fojtani, ha eszébe jutott, hogy ő ezen a helyen egykor a szentéletü atyák mindenese volt és a nagy kapun ama szép terjedelmes kosarakkal karján lépett csak ki, – most meg a kutyákat őrzi és mosogatja. De az ő szíve ehhez a malomhoz fűződött, tehát csak maradt és szent Baziliszk és szent Prokop türelmét bizonyára igen próbára tette folytonos könyörgéseivel, amelyeket az iránt intézett e kegyes nagy urakhoz, hogy fojtanák bele egy éjszakán mind a hat kutyát a Morotva setét vizébe.

IV.

Egy lágy, piros őszi estvén, amint Bobák a tornyában üldögélt, a világba merengve, egyszer csak azt látta, hogy a homokos, sík úton egy nagy, fekete ember jön hosszú lépésekkel a malom felé. Bobák álmosan nézte a nagycsizmás, szoknyás embert, amint széles szőrös kalapját a fejebúbjára tolva megállott a vasas kapu előtt és szeges botjával zörgetett. Majd a csizmasarkával is megérintette néhányszor az ajtódeszkát, amire a kapu kinyilt és a hebegő görbe kis Prokop – aki az udvaron a kutyákat mosogatta éppen – térdreomlott a küszöbön és két karját boldogan emelte az ég felé.

– Ó, uram! Nicefor úr! Csakhogy visszajöttél!

A jövevény a szépfürtü Nicefor volt, aki hat esztendők után im előjött valahonnan.

Nicefor dörmögött és hátbavágta Prokopot a botjával.

– Jó, jó, Prokop fiam, hamar valami vacsorát, mert éhes vagyok.

Prokop boldogan hebegte:

– Szent Prokop! – Nicefor úr, az én jó uram éhes!

Görbe kis lábaival futni kezdett az udvaron, Nicefor, a szépfürtü a nyomában ballagott. Benyitott egy ajtón és leült a székre, hogy jól kifujja magát. Prokop, mint egy őrült futkosott körülötte és szürke szakálla a boldogság könnyeitől lőn nedves.

Bobák, aki hamar megijedt az udvaron történtektől, félénken húzta le félszeg testét a kanyargós grádicson. Topogott, hogy a vendég észrevegye jövetelét és zavartan nyitott be az ajtón.

(Nicefor keményen szalonnázott az asztal mellett, úgy vagdosva a kenyeret, mintha az valami nagy ellensége volna.)

– Jó estét, – mondta Bobák és megállott a küszöbön.

Prokop, aki egészen elmerült Nicefor atya csudálásába, mérgesen nézett a gazdájára. Nyilván föllázította az ő alázatos szívét is az a vakmerőség, hogy Bobák ide mer jönni akkor, amidőn Nicefor úr eszik.

A lompos, puffadt képü Nicefor, akinek gubancos, hosszu haja, elvadult szakálla volt, fölnézett. Majd egy nagy szalonnadarabot tömött szájába és torkára mutatott, Prokop felé kacsintva.

A jó Prokop pedig elérzékenyülve ugrott föl:

– Nicefor úr szomjas. – Majd hidegen fordult a gazdájához. – Hallja? Nicefor úr szomjas. Adja ide a verem kulcsát.

Bobák, aki csudálkozva nézegetett csak, megijedt és sebesen nyúlt a zsebébe a kulcsért. Prokop elvágtatott.

Majd torkát megköszörülve Bobák, szerényen ismételte:

– Jó estét.

Nicefor atya azonban éppen kenyeret dugott nagy fogai közé, hát csak elfulladva mondta:

– Hm?

Bobák barátságosan mosolygott. Közelebb húzódott és kissé meghajolva, leült a hosszu pad másik végére.

– Hogy tetszik lenni? – kérdezte elpirosodva, rövid habozás után.

Nicefor atya reágurította nagy harcsaszemeit. Miután ismét nem szólhatott, hát csak hümmögött.

Csend volt. A csendben az atya fogai hatalmasan dolgoztak.

Prokop nyargalt be szélvészként az ajtón, egy nagy kulacsot emelve kezével. Nicefor atya szeme fölcsillant és kinyújtotta a karját. Ajkához emelte a kulacsot és a padon hátravetvén magát, percekig oltotta nagy szomjúságát.

Bobák, aki a legnagyobb érdeklődéssel függesztette szemét az atyára, szerényen, de barátságosan jegyezte meg:

– Jól megtetszett kotyogtatni.

Nicefor atya ismét csudálkozva gurította rá nagy harcsaszemeit, majd rákiáltott Prokopra:

– Hé, Prokop, hol van Hipác, meg Cyrill? Mondd meg nekik, hogy hazajöttem.

Prokop szomoruan lógatta deres szakállát és énekelve szólt:

– A szent atyák nincsenek – és ekkor fölemelt karjait leejtette. – Elmentek ők is.

Nicefor atya mérgesen adott kifejezést fölháborodásának.

– Ó, a szamarak; ó, a tulkok; ó, a bolondok! Persze, megházasodni akartak ők is, és itthagyták a teli kamarát, a hordókat, a pipákat. (Prokop, a pipámat!) És elmentek. Ó, a szamarak! Én is elmentem, de visszajöttem, és nem is megyek el innen sohasem többet. Gyákonnak lenni falun, Prokop, tudod mi az? Te tudod? Pokol, Prokop. Betegség, Prokop. Szent Nicefor, csakhogy itt vagyok megint!

Bobák ekkor, hatalmas bátorsággal szívében, halkan fölemelkedett és mondta:

– Nevem Bobák.

Nicefor atya nyugtalankodva nézett rá. Majd Prokopra függesztette a tekintetét kérdőn. A kis boldog Prokop mérges lett és száját csúnyán huzogatta és vállát rángatta. Igen megvető fintorításokat csinált, amiből Nicefor atya nyílván megtudta, hogy e félszeg, vöröskés ember most a malom gazdája. Igen megijedt és fölfohászkodott keservesen:

– Ó, szent Nicefor! Hát azért hoztál engem ide a pokolból, Máramarosból ide? Azért, hogy innen is elmenjek?!

Bobák, akinek jó szíve volt, szerény és vigasztaló hangon szólt közbe:

– Ne tessék, ne tessék… Szolgámtól tudom, hogy görög keleti szerzetesek lakták egykor e házat… Mindent tudok. És mindent, – mondta Bobák erősítőleg és pápaszeme mögül barátságosan pislogott a gubancos, ijesztően elhanyagolt külsejü Nicefor úrra.

Nicefor úr nyugtalankodva mondta:

– Nem, nem tetszik… De én itt akarnék ám maradni mindig!

– Csak tessék, csak tessék, – mondta Bobák jószívüleg és ferde vállait úgy mozgatta, mintha azt mondta volna, hogy ő nem bánja, hogy csöppet sem bánja.

Nicefor úr erre parolázott vele és ismét megtetszett neki kotyogtatni a kulacsot.

V.

A Paraszkiva-malomban semmi sem változott külsőleg, csak éppen a kutyák züllöttek széjjel a Bobák nagy szomoruságára. Prokopnak ugyanis többé semmi hasznát nem lehetett venni. Nicefor atya körül lebzselt mindig, és hosszan, éneklőn mondta el napjában sokszor, hogy Cyrill és Hipác urak milyen szomoruan várták vissza Nicefor urat, amikor egy délutánon elhagyta a malmot. Este a bor sem izlett úgy, és mindig mondogatták, hogy azt nem tették föl Nicefor atyáról.

A kis vöröskés Bobák most már nemcsak esténkint üldögélt vászonköpönyegében a toronyban, hanem néha egész hosszu napon. Attól félt ugyanis, hogy visszajön a másik két kalugyer is egy szép napon. Mit csinál ő akkor. A kaput bezárni nem lehet. Prokop tökéletesen megbolondult máris. És ő pedig csak a csendes szót szereti. Nem igen szeret gorombáskodni. Üldögélt a toronyban, búsan figyelve az országútat, amíg Nicefor atya imádkozgatott és aludgatott, így töltvén napjait. És néha sóhajtozgatván az elveszett két kalugyerek után. Vajjon hová lehetett Cyrill, az ölestermetü és a nagytalpu Hipác, aki kezét úgy belecsavargatta mindig szakállába, hogy onnan kibontakozni csak nagy nehézségekkel tudott? Vajjon hová lehettek? Prokop hetykén járt-kelt az udvaron és hegyesen fütyölgetett. Közben sokat elmélkedett gonosz Vazulon és egyebeken. Vasárnaponkint hangosan és gyönyörüen litániázott az udvaron, amíg Nicefor atya dörmögve önté a szót, előénekelvén.

A kis vörös Bobák, akiről mondom, csak annyit tudok, hogy valami indzsellér-féle volt, szerette a kóbor kutyákat és némileg bolond vala, búsan és aggodalmasan gubbasztott a tető felett, elnézvén a szürke messziségbe, amerről a másik két éhes kalugyernek jönni kellene. Fehér vászonköpenyege leffentyüit libegtette a síkság felett kóborló nedves szél.

Mariska, a kis regényhősnő.

I.

Szegény és szép lányok imádsága jutott ma eszembe, amit régen egy kis hegyekbe ékelt falucska templomában hallottam. Amint Mariska imádkozott a Szűz oltára előtt, kezeit összekulcsolva, szívében mély áhitattal és ajkai önfeledten, hangosan mormogták a szegény és szép lányok imádságát:

– Ó, Boldogságos, könyörülj meg rajtam. Én csak kislyány vagyok, de éppen annyit szenvedek, mintha valami kemény férfi volnék. Mert lyánynak születtem Boldogságos. A gazdag lyányok tán boldogabbak; de én szegény lyány vagyok és mindenáron férjhez kell mennem. És hamar, Boldogságos Szűzanyám. A papát megint licitálják julius 4-én, a mama folyton sír, mert én még mindig otthon ülök a nyakukon. – Vagy engedj meghalni, Boldogságos. Te jó, te fehér, imádott Asszonyunk!

Igy Mariska, és szeme könnyel telt meg. Aztán az arca is. Végre leborult az oltár lépcsőjére és sokáig maradt mozdulatlanul, miközben melle hullámzott a zokogástól. A napsugár azonközben bejött az ablakon és fényességével megragyogta a haját. De a Szűz arca is mosolyra derült.

Én, mondom, kisfiu voltam csak, és Mariska szabadon imádkozhatott előttem. És ottan térdepeltem én is mellette és imádkozgattam, ahogy tudtam. Hogy Mariska férjhez menjen.

Mindez egy kis hegyek közé ékelt falucska templomában történt. A toronyban madarak fészkeltek és néma, ijedt fecskék nyilaztak keresztül a kis templom hajóján.

II.

Koválszky urat valóban igen kezdték licitálgatni ebben az időben. Tulajdonképpen nem is lehet tudni, hogyan ingott meg egyszerre a falusi oszlopos uriház, ahonnan macska lovacskák – de négyen – szokták kirepíteni a tekintetes urékat. A tótok levették nagy kalapjaikat, és a kis falu alázatosan térdepelt Koválszky Miska úr előtt.

Amolyan gavalléros természetü fiatalöreg úr volt Miskánk; megöregedni sehogy sem akart, bár Mariska egyre nőtt. Már hosszu szoknyákat is viselt, Miskánk még mindig rendezgette a kádrillt a majálisokon és egyéb bálokon. Deres haját jóféle pomádékkal kenegette ilyenkor, bajszát felsütötte és kecsege-orru lakktopánkáiban nagyszerüen táncolt. Ilyenkor raccsolt is kissé és világos nyakkendői feltüntek, nemkülönben kabátja is. A bálokon.

Ám otthon ez másként volt. Miskánk otthon nem igen sütötte föl bajszát, a lábszárai is remegtek, ha nem vigyázott; és pipázott, káromkodott, ülvén oszlopos uriházának tűzhelyénél. Az irigylésre méltó kabátok és nyakkendők a szekrényben rejtőztek. Általán ilyenkor igen megöregedett a tekintetes úr és a nagyszerüen sikerült kotiliont a világért sem merte volna emlegetni a tekintetes asszony előtt, aki lompos slafrokkjában boldogtalanul mosolygott csak és kövér tokáját bánattal simogatta. Közben sóhajtott:

– Miska, Miska, már megint megcsaltál. Mindig megcsaltál, amióta ismerlek. Bizonyosan az után a keszeg Váradiné után bomlottál ismét. Pedig, ha közelebbről megnéznéd, láthatnád, hogy olyan vastagon van orcáján a smink, hogy rossz ránézni. Te meg, Miska, megcsalod érte a te becsületes, szép hitvesedet. Avagy mered tagadni, hogy érek többet annál a rút nőszemélynél?

(Miskáné az ilyen rút nőszemélyek miatt húzódott vissza egészen a társaságtól. Rettenetesen féltékeny volt, a gavalléroskodó Miskán pedig változtatni mégsem lehetett. Hát inkább otthon ült a derék asszonyság és Miskát táncoltatta, ha Miska elmaradt a tűzhelytől.)

Miska, aki az ablakban pipázott, fölborzolta deres üstökét és méltatlankodva, elkeseredve kiáltott:

– Linka, Linka, hát nem imádlak én téged? A tenyeremen hordozlak és úgy simogatlak, mint egy virágocskát. No jőjj közelebb, tubicám, hadd leheljek szerelmes csókot homlokodra.

Miska kitárta karjait, ellenben a csibuk szopókáját keményen tartotta fogai között.

– Nem kell a csókod, – mondta búsan a tekintetes asszony, – én már öreg vagyok és igazad van, ha más, fiatalabb nők után szaladgálsz.

Miska intett a kezével:

– Esküszöm… De hisz te vagy maga a tavasz, Linkám.

– Az ősz, szegény barátom; mondd inkább: az ősz – mormogta kacéran lehúnyt szemmel Linka.

– Esküszöm, hogy te vagy a legszebb nő.

– Hadd el, Miska! De mégis, ha mindig csak engem ölelsz, megunsz. A férfi már ilyen.

– A gonosz férfiak, igenis – tüzeskedett a tekintetes úr.

Linka asszony jóleső szomorusággal ismételte:

– Te is gonosz vagy.

És, ó, mi boldog volt, amikor Miska ünnepélyes állásban szavalta:

– Én? Én? Aki a tenyeremen hordozlak? Aki oly jó vagyok, mint egy falat kenyerecske! A Miskád? A Misid? A te Misukád gonosz, filemilém?

– De mégis, ha meggondoljuk, – erősködött végtelen boldogsággal a tekintetes asszony – hogy már negyvenéves vagyok…

– Negyvenkettő, lelkem; de azért…

A tekintetes asszony megremegett egyszerre.

– Mit mondtál? Negyvenkettő? – kiabált hirtelen fölpattanva.

Miska ijedten rebegte:

– Semmit sem mondtam. Semmit, ezen a kerek világon nem mondtam…

De már késő volt minden. A tekintetes asszonyt Miskánk csak félig csendesítette le, mert a vihar újból kitört:

– Persze, negyvenkettő, tehát már vén vagyok? Vén neked, himpellér, aki az ötvent taposod, de vén kecske módjára szeretnél nyalakodni. – A tekintetes asszony kövér csipejére tette a két kezét. Miska szeretett volna eltünni valamerre, de nem lehetett. – Hát negyvenkettő vagyok, te gézengúz, – folytatta rikácsolva a tekintetes asszony. – És azért járkálsz te el a háztól nőszemélyek után, mert én negyvenkettő vagyok. Ó, mindig ismertelek, te útonálló, mindig tudtam, hogy megcsalsz; persze mostan is, hiába tagadod, a majálison az után a keszeg, sárgacsőrü Váradiné után járkáltál… Valld be ember, jobb, ha bevallod… Valld be, mert agyonütlek!

Miska mit sem szólhatott, mert Linka a tíz körmével nekirohant. A tekintetes úr futott, mint a nyúl és estig a kertek alatt sétálgatott. Fiatal fűzfából sípot faragott és azon szomoru nótákat fújt. Nézte a patakot és folyton arra a régi-régi majálisra gondolt, amelyikre az az ostoba Berti bá’ csalta el, ahol Linka, mint tündér táncolt…

És amíg a tekintetes úr és tekintetes asszony veszekedtek, Mariska – észrevétlen felnőtt és a ház körül a dob kezdett szólni. Eleinte csak úgy csöndesen, később hangosabban. Tulajdonképpen nem is lehet tudni, miként történt ez a dolog.

III.

Mariska nem regényhősnőnek született; és nem is igen születnek általán a regényhősnők. Igen egyszerü, szelíd, jó leány volt, amilyen a neve is. Ellenben, miután otthon oly sokat pöröltek a papa és mama – és a mama különösen még éjjel, álmában is tárgyalt Krovácsekkel, a kis vöröskés végrehajtóval, aki oly szomorú és oly ünnepélyes vala, mint egy temetésrendező; azonban a bútorokat, a szép ajtós kaszteneket, atyus pipatóriumát, a zongorát szépen elhordta mégis, hogy már lakni is kellemetlen volt a régente oly meleg, barátságos fészekben.

A mama és papa pedig, ha tárgyaltak Krovácsek úrról és a véle összefüggő dolgokról, legvégén a keszeg Váradinéra tértek vissza – és papa ismét elbujdosott a kertek alá.

Mariska így sokat szomorkodott és rendesen sokat sírt, míg a papa előkerült. Sőt gyakran elment és fölkereste őtet a patak partján. Miska úr mélabús mosollyal fogadta Mariskát:

– Tán te is veszekedni jöttél, lyányom? – kérdezte oly búsan, hogy Mariskának a szíve összefacsarodott.

– Jőjjön haza, papa, már nincsen semmi baj…

Miska úr ingatta a fejét:

– Baj? Azt mondtad: baj? Hiszen baj tulajdonképpen, soha sincs és sohasem is volt, – mondta Miska úr nagy hangsúllyal. – Én mondom neked, lyányom, hogy mindig az anyád csinálja a bajt, aki nagy sárkány… – Elmélázva tette hozzá Miska: Igen nagy sárkány, hétfejü.

Majd elővette frissen faragott sípját Miska és egyszerü nótákat fujt el Mariskának; közben magyarázta:

– Gyermekkoromban tanultam a tótoktól. A tót mind muzsikális és ha te ismerted volna az öreg Pehátka Misót, akkor te is azt mondanád; pedig téged öt esztendeig tanított a komor és mérges mamzell, aki miatt öt esztendeig veszekedett velem az anyád, aki nagy sárkány…

Miska úr búsan fujta sípját, és mikor Mariska már sokáig könyörgött, nagy kegyesen kilátásba helyezte, hogy akkor esetleg hazakerül, ha Mariska előre megy és becsalja az anyját a kamrába, amíg ő az udvaron keresztül surran.

Mondom, Mariska fölnőtt. És Jobunka Jankó, aki gimnáziumot végzett, az egyetemre is járt, végül idekerült tanítónak, – szép verseket irogatott nagy titokban a falucska tündéréhez. Ez a Jobunka bolondos firma volt; tán hiányzott egy kereke, tán kettő is. De mert néha rendesen is tudta magát viselni: olykor szabad volt neki eljönni az oszlopos úri házba (ahol a falucska tündére lakott) és szabad volt kezet csókolni a tekintetes asszonynak. Egyébként a tornácon üldögélt és szöszke haját borzolgatta; kék, apró szemeivel pedig csak akkor merészkedett ábrándosan nézegetni, ha a tekintetes asszony nem volt a látóhatáron. Mariska nem igen törődött vele. Jobunka János fájlalta is ezt és otthon, a tanítói lakban az asztalra borulva sokat gondolkozott az ő nagy-nagy szerencsétlenségén.

IV.

Szegény kis ábrándos, szőke Mariska, aki a Boldogságoshoz imádkozgatott férjért, avagy a halálért.

Azonban egyik sem akart jönni. Ó, nem. Mindkettő nagyon messze járt ettől a falucskától. Itt csak a végrehajtó jelentkezett, az ünnepélyes és bús Krovácsek Márton, aki lassan elvitt mindent.

Már a fecske is búcsúzott az eresztől. Innen korábban költözik a madár, mert itt hidegebb és szomorúbb minden. Ám a hegyeken még zöld volt a világ és tarka virágoktól vala ékes a rét. A tótok, hazaérkezve a messzi alföldi tájakról, aratásba fogtak. A zabocska beütött az idén és a krumplicska is nagyranőtt sok-sok szegény, éhes tótocskák boldogságára. A Szűz a templomban friss virágokból fonott koszorút látott az oltáron mindig, mert az asszonyok és lányok hálásak ám a Jó Asszonynak. Szép lesz az idén az aratás és sok aratás után a lakzi.

Csak a tekintetes úrék nem arattak az idén. És már nem is fognak soha. Ó, Mariska, te szegényke, hiába várod szőke fejedre a vadvirágkoszorút az idén; vidám tótocskák, dalos lányok nem állítanak be az udvarra hangos énekszóval. Aratnak mindenfelé. Mi gyönyörü a rét ezer virágaival és a virágokból egyik sem kerül a te fejedre, kis Mariska, ha csak valamelyik jószívü tótlánynak meg nem esik rajtad a szíve…

Ah, nem is tudom, hogyan történt.

V.