Part 5

Szép, csillagsugáros szeptemberi éjjelen a tekintetes úr és tekintetes asszony nem aludtak. Összepakkoltak mindent, ami szegénységük még maradt. Reggel jön Bocskár bácsi, a hosszú, vén fuvaros, akinek kenetlen szekere végigsírja az öt vármegyét és szekérre rakják a holmikat. Fölülnek maguk is, aztán elmennek innen. Mert ezentúl már semmi sem az övék itten.

Az asztalon égett két gyertyaszál. A papa és mama nem igen szóltak egymáshoz. A gondolataik vitték őket messze, messze, miközben csomagokba kötözték mindazt, amit Krovácsek úr meghagyott. A papa bizonnyal arra gondolt, hogy most, a városon lakva, több bálokba és mulatságokba mehet el; a mama pedig arra, hogy majd jobban ellenőrzi a papát ezután, mert mellette lesz mindig.

Mariska is összepakkolta az ő kis holmiját. Micsoda holmija lehet egy falusi kislánynak, akinek még csak a szíve sem nyilt ki? Imakönyv, néhány fonnyadt levél és virág, egy csomó ujságdarab, amikben egykor szép dolgokat olvasott. És egyéb apró semmiségek. Butyorba kötve alig volt akkora az egész, mint egy nagyon kis gyermek nagyon kis koporsója.

Aztán egyszerre gondolt valamit Mariska.

Magára kanyarította a kendőjét. És kisurrant a házból. A falu aludt csöndesen, csak a csillagok nézegettek le a nagy magosságból, ahol a jó Isten lakik angyalaival. Nagyon messzire innen.

Mariska sietni kezdett a kavicsos úton. Az utat nagy platánok szegélyezték innen a templomig. A fák is aludtak – és sehol semmi hang.

A templomhoz futott, de az be volt zárva.

Hát letérdepelt kívül a küszöbön, ahogy azt szegény asszonyoktól látta. A Szűz tán így is meghallja imádságát. Ó, boldogságos Jóasszony, meghallod-e egy halnivágyó szegény kislány imádságát?…

VI.

Jobunka János, a kékszemü tanító, ezen az éjjelen szintén nem aludt.

Ottan leskelődött szíve nehéz terhével az oszloposház körül, amelyikből holnapra „kirepül a tündér“.

Jánosnak a szíve verése is megállott, amikor éjnek-éjcakáján Mariskát látta egyedül kilépni a házból. Nyomon követte és meghúzódott a hársak alatt a kékszemü János, amikor Mariskát a templomocska küszöbére roskadni látta.

Ottan állt sokáig és szemeit belemeresztette az éjbe. Nagyokat sóhajtott és szeretett volna sírni, avagy imádkozni. És mert az imádság könnyebb volt, hát szépen letérdepelt egy fa alatt és nagyot fohászkodott, hogy a falucska tündére ne repüljön el innen.

Mire fölnézett, abbanhagyva az imádkozást, a templomajtó előtt már nem volt senki. A hold éppen akkor bujt ki a hegyek közül és megvilágította a templomot. A reszkető, halovány, szomoru fényben nem látszott Mariska alakja.

A kékszemü tanítónak verni kezdett a szíve. Mariskának hazafelé erre kellett volna mennie. Futni kezdett az úton és rémes gondolatok gyötörték bolondos fejét. Halkan kiáltott is:

– Mariska kisasszony! Mariska kisasszony!

Vajjon hová lehetett az a leány?

– Mariska kisasszony! – kiáltott a kékszemü János.

Megkerülte a templomot. Futott János, mintha rémek üldöznék. A szeptemberi éjcaka néma volt és langyos. A hold szinte mosolygott a hegyek felől, mintha idelenn egy békés, boldog, szép világ volna.

János most a homlokára csapott. Hirtelen irányt változtatott és visszafelé futott, a hársak alatt. Az oszlopos úriház ablakain kiderengett szomoru, pislogó fényével az a két, asztalra állított gyertya fénye, amelyik mellett a ház lakói temetik az otthont. A tanító megkocogtatta az ablakot. Az ablakszárny kinyilt és a tekintetes asszony dugta ki borzas fejét. János lihegett:

– Itthon van Mariska kisasszony? Mert ha nincs itthon, nagy baj van, – mondta a kékszemü tanító.

A tekintetes asszony nagyot sikoltott. Aztán keresni kezdte a lányát. Fölkapta az egyik gyertyatartót és végigfutott vele az üres házon.

A kis tanító gyöngyöző homlokát törölgette és babogott magában boldogtalanul:

– Ó, istenkém, istenkém, az a Vág miért is folyik itt a falu alatt. Ó, istenkém, istenkém…

Az ő bolondos, kicsinykés, ostobácska szive, amilyen csak egy kékszemü tanítónak lehet, megsúgta neki, hogy a kis Mariska innen nagyon messzire van máris.

A kis, szegény, szomoru Mariska.

Májusi dolgok.

_(Egy kisfiu emlékezése.)_

I.

Ilyenkor, májusi időben, mikor a napsugarak szerteszéjjel bogarásznak itten körülöttem az írószobámban, sokszor elgondolkozgatok az asztalnál szomorkodva, olyan dolgok felől, amik máskor nem igen jutnak eszembe. A fejemet a két tenyerembe fektetem és míg a napocska fényes leányzói bejárnak körülöttem minden zeget-zúgot, mintha pókhálós, magános kamarácskákat is megvilágítanának a szívem fenekén; így például: _Szerdára_ emlékszem, a tarka kutyámra, – meg hogy Lajcsi meghalt: eleinte sírtunk, később elfelejtettük; valamint Szerdát is elfelejtettük, az én lompos, tarka kis kutyámat, akit a kertben hantoltunk el a vadalma-fa alatt…

Ó, szerelmes, mámoros május, te.

Szép vagy te mostan is, ámde akkor szebb voltál. Minden is szebb volt: a virágzó fák bókoltak felém a tavaszi szélben és a füvek, bokrok hozzám beszélgettek; és beszédjüket megértettem. Igen jól emlékszem a vadrózsabokorra, akire a violák és szegfük panaszkodtak nekem. A kihívó és kokett rózsabokor elhódított tőlük, az ártatlanoktól és tisztáktól mindenkit, aztán tövisével megszurkálta az áldozatokat, mint azok a nagyon szépen fésült, nagyon rossz asszonyok megsebezik az áldozatok szívét, kiket a csendes és tiszta lányok elől meghódítanak. A violák és szegfük ábrándosan suttogtak a májusi alkonyatban, míg a nagy és kemény rózsabokor szirmait a lefelé csusszanó napocska felé tárta, kéjelegve. Én meg a nagykertben – hol felnőttem – a fűben álmodoztam – és ezekben a lilaszínü, himporos órákban teltek meg azok a pókhálós, magános kamrácskák a szívem fenekén, amiket im a májusi napsugár mostan megvilágít.

Zsuzsánna urára mosolyogva emlékezem. A „gyermek“-re.

II.

A gyermek, aki Zsuzsánnának ura volt, az én pajtásom vala, bár én akkoriban töltöttem be hatodik életévemet. A gyermeknek fekete körszakálla volt, lecsüngő bajusza és szelid tekintetü, barna szemén okulárét hordott. Ez az okuláré sok mulatságos ügyre adott alkalmat. Igen szerettem az orromra biggyeszteni és Zsuzsánna ura ilyenkor lelkesen csapta össze a kezeit: „Pajtikám, te is doktor leszel, mert a pápaszemet nagyszerüen viseled“, kiabált barátom és bukfencezett a fűben. Itt meglehet mondani, hogy Zsuzsánna ura orvos volt, de nem igen gyógyított senkit, csak engem; én pedig sohasem voltam beteg. A szomszédunkban lakott, de miután nekünk nagykertünk volt, mindig nálunk lebzselt és együtt barangoltunk a fák alatt és csalogattuk a nőstény sárgarigókat. Mert Zsuzsánna ura pompásan utánozta a hím rigó füttyét; és a szegény, tavasztól mámoros nőstények az egész környékből összegyülekeztek a mi kertünkben, ha Zsuzsánna ura megszólalt a bokrok mögé rejtőzködve. Zömök, kövérkés férfiu volt a pajtásom, talán már nem is nagyon fiatal. A homloka magas volt, de a fákra felmászott, mint a mókus. Futásban versenyeztünk; sőt Zsuzsánna ura a kezén is tudott járni, amit én nem tudtam.

Zsuzsánnát, akinek ő ura volt, nem igen lehetett látni, legföljebb csak akkor, ha selyemszoknyában elröpült az utcán. Zsuzsánna nagy asszony volt és nem vett részt a mi mulatságainkban.

Ha jól emlékszem, szerelmes is voltam belé, de ezt nem tudom világosan. Ő nem volt szép, de nagyszerü volt. Már nem is fiatal, hanem úgy kacagni és énekelni senkisem tudott az asszonyok között, mint ő. A hangja, – mély, tömör hangja vala – messzire elhallatszott és ez a hang sokszor zavart meg bennünket mulatságainkban, amint Zsuzsánna a szomszédban, az ámbituson állva, elkiáltotta magát:

– Lajcsi, hazajönni!

Barátom ilyenkor aggodalmasan porolta le ruháját és rendbeszedte magát, pápaszemét zsebkendőjével fényesre simogatta, kalapját föltette és szorongó, de komoly lépésekben indult hazafelé. Otthon Lajcsi sohasem bukfencezett, sőt a fákra sem mászott föl. Nagyon csöndesen viselhette magát, mert a rigófüttyöt sem hallottam soha a szomszédból. Ellenben az ablakok nyitva voltak és odabenn Zsuzsánna zongorázott és éneke hallatszott. Fiatal férfiak is jártak a házhoz, Lajcsi barátai; de Lajcsi barátom szívesen megszökött előlük és hozzám jött, mert mi a nagykertben csöndesen, de igen vidáman mulattunk egymással.

(Mondatik, hogy a doktor, aki a pokolból került ide hozzánk és itt elvette a gazdag és nagyszerü Baráth Zsuzsánnát, kicsit hóbortos volt. Hiányzott néhány kereke, mindenképpen több egynél. Mert a doktor, amíg Zsuzsánna otthon kiváló uzsonnákat rendezett és a zongoránál énekelt, egy kisfiuval hancurozott a szomszéd kertjében és sose szeretett otthon lenni. A hóbortos!)

III.

Szép, ábrándos, boldog májusi délutánok! A nagykertben tán millió fa volt, tán millió virág és millió madár. Az emlékezés rózsás felhői mögött nagynak és pompásnak látszik a régi udvarház elhagyott, vadon kertjével, ahol a madarak lakni szerettek a mély csöndességben. És a tulipán hogyan termett itt meg, – ez a szűzlányhoz hasonló gyönge virágszál – azt még ma sem tudom. A szegfű illatát érezni a messziségből – és tán nem is a szegényke, rab kanárim énekel az ablakban, hanem a fülemile trillázik a galagonyasövényben bujdokolva, ott… ahol Lajcsival ábrándos és pajkos fiuk voltunk.

Lajcsi úgy örült a májusnak, ahogyan a madarak örültek. Mert már ilyenkor mindig a kertben lakhattunk és néki sem kellett mindig hazamenni. (Zsuzsánna ebben az időben valami különös szépségű selymet fedezett föl, amiben vakító fehérségű nyaka pompázott és telt idomai, ha mozdultak a ruha alatt, a selyem úgy susogott forróságosan, mint egy nagyon szerelmes lovag. Ő különben virágokat nevelt cserepekben és néhány jónevelésü férfiut kitüntetett maganevelte virágszállal. Ujabban Fáncsy, a pénzügyigazgató, hordta Zsuzsánna virágait az egyenruháján: vállzsinórjába tüzte őket és sarkantyuit pengette e hiu, öregecske férfiu; mondom, különösen sarkantyuit pöngette, bár lovagolni nem szokott. Tán e sarkantyuk okozták, avagy az egyenruha, hogy Fáncsy gyakran részesült Zsuzsánna virágaiban. Mondatik, hogy évekkel előbb huszárság feküdt a városban és Zsuzsánna, a férfias, egyedülélő leány lovagolt a tisztekkel. Bármiképpen volt, Fáncsy a vállzsinórjában virágot hordott és mindenki tudta, hogy Zsuzsánna szereti a sarkantyúpöngést hallani.)

Lajcsival azonban boldogan laktunk a kertben. Sokszor órákhosszáig ültünk egymás mellett a bokor alatt, ha a játékban kifáradtunk. Lajcsi maga alá szedte a lábát és guggolva megtanulgattam tőle némely bötük formáját. Lajcsi apró vesszőkből rakta ki a bötüket a fűre és közben tudósan magyarázott.

– Vigyázat, pajtás, mert a B nem mindennapi. Két hasa is van. A D-nek ellenben csak egy van. Vigyázat tehát.

Némely bötükre haragudott Lajcsi és közölte velem, hogy az X gonosz jószág és még máma sem sikerül neki mindig. Néha elgondolkozott és megjegyezte, hogyha neki fia volna, azt addig nyúzná, amíg megtanulná az x-et helyesen leírni. Mert a nagy bajok ilyenekből származnak. Különösen szeretett Lajcsi beszélni arról, hogy mit tenne ő, ha fia volna. Akkor betegeket is látogatna és pénzt gyűjtene, mert a fiú-nevelés sok pénzbe kerül. És főként nyúzná a fiát, hogy mindent, mindent megtanuljon. Az egyszeregyet is.

– De nem adnám doktornak, – fejezte be az ő szomorkás, lágy hangján, – hanem építőt faragnék belőle. Az építő, pajtás, az az igazi. Nagy palotákat épít s a házakat olyannak csinálja, amilyennek akarja. Annyi ablakot vág rajta, hogy gyönyörűség… – szólt Lajcsi és lelkesen gondolt az építőkre.

Máskor a mérnökséget magasztalta Lajcsi. Én nem igen értettem ezeket a dolgokat, mert abban az időben futóbetyári pályát óhajtottam.

A bokor alatt üldögélve Lajcsi a fűveket piszkálta és nagyokat gondolkozott azokon a dolgokon, amik elébe jöttek. A csigákon is gondolkozott, akik a bokorleveleken laknak és a fényes szemü gyikon, ahogy a fűben elfutott.

Ábrándos, boldog, májusi délután.

IV.

Lajcsi egyszer – két napig odavolt – mikor megjelent, igen szomorúan jelent meg.

(Abban az időben történt ez, mikor Zsuzsánnát néha Fáncsyval látták estve, amint az akácok alatt sétálgattak. Sőt a zongorájához ha ült Zsuzsánna, Fáncsy mögötte állt és föléje hajolva forgatta a kottát, meg érzelmes hangokon dudolt. Az ablakok nyitva voltak és bár az ablakhídját sűrűn belakta a cserepes virág, az emberek Lajcsit sokkal inkább szidták, mint valaha.)

Igen, azon a májusi délutánon, mikor Lajcsi szomorúan megjelent. A játék sem ment úgy, mint máskor és a fákat erős szél hajtogatta, – amikor az égen borongós felhők utazgattak.

Lajcsinak semmi kedve sem volt a bukfencezéshez és hiába másztam föl a legmagasabb nyárfa csúcsára, Lajcsiban nem ébredt föl a versenyzőkedv, mert szomorú volt. A szakállát simogatta. A fűben guggolt és maga elé nézett. Aztán rám is tekintgetett, mintha válogatná a szavakat a beszédhez. Igen, tudós és érthetetlen óhajtott maradni, de ez nem sikerült neki. Végre megszólalt az ő rendes, szomorkás gyermekhangján:

– Pajtikám, megérted te azt, hogy nekem van még egy másik kis pajtásom, akit te nem ismersz, mert az nincs itt?

– Egy másik pajtás, – gondoltam és féltékenykedve néztem körül.

Lajcsi azonban megsimogatott és az ölébe vett, amint folytatta:

– Pajtás, nekem van egy fiacskám, aki éppen olyan, mint te. Éppen ilyen. A szeme nézése, a hangja és a neve is a tied. Csak tán futni nem tud úgy…

– Hát fára mászni?

– Fára mászni sem igen tud az én fiacskám – mondta Lajcsi. – Ő most egy messze városban van, de idehozom és megtanítjuk mindenre. Különösen fára mászni kell neki tudni jól! – tette hozzá elmerengve Lajcsi.

Később mormogta, mintha csak magának mondaná:

– Zsuzsánnával majd beszélek ebben az ügyben.

Igen féltékeny voltam, ha jól emlékszem és haraggal gondoltam arra a messzi városban lakó fiúra, aki mostan idejön és nyilván lepottyan a fáról néhányszor, de a Szerda kutyám neki adom…

Lajcsi aztán egész nap a fiáról beszélt és egyszer sírni is kezdett. Levette a pápaszemét és a könnyeit úgy törölte le. Úgy látszott, hogy Zsuzsánna nem tud arról a fiúcskáról, vagy valami ilyen… Különösen Zsuzsánnától tartott Lajcsi. Végül azonban vidám lőn, mert elgondolta, hogy a fia minél hamarább itt lesz. Nagyokat ugrott, mint egy bakkecske, és a kezén úgy járt, hogy irigylésre méltó vala.

V.

Másnap.

Lajcsi korán délután eljött. Igen ünnepélyes volt, és igen-igen vörös volt az arca, mintha sírt volna, vagy valami egyéb. Jánosunk, a kis, ravasz paraszt egyszer, búcsun verekedett és részeg volt; Jánosunk szintoly piros volt akkor, mint Lajcsi.

Ámde Lajcsi igen ünnepélyesnek akart látszani és kezével gesztusokat írt le. Az udvar kerítése mellett elsuhant és nem mert senkire sem nézni, csak engem keresett a tekintetével.

Boldogan futottam eléje. Lajcsi rekedtes hangon kiáltott rám:

– Szervusz, pajtás.

Felkapott a levegőbe és megrázott. Ismételte ezt néhányszor és dadogva ezt mondogatta:

– Ugy-e, erős vagyok, pajtás, mi?

A kertben a fűre levetette magát. A kabátját szétgombolta, a mellényét is, mert nagyon melege volt. Gyürött, piszkos kendőjével törölgette a verejtékező homlokát és nagyon fujt.

Majd szivarozni kezdett és csuklott. – Biztatott, hogy másszak a fákra vagy járjak a kezemen. Ő maga ellenben semmit sem csinált, csak lihegett és néha erőszakosan lehunyta a szemét. Igy mondta egyszer:

– Pajtás, a fiúból nem lesz semmi… – Hirtelen elhallgatott, mert csuklani kezdett. – Zsuzsánna tudni sem akar róla.

Aztán újra elhallgatott és lehunyt szemmel feküdt, nehezen sóhajtozva.

Később fölemelkedett és a zsebéből fényes pisztolyt vett elő. Hányi-veti hangon, kötekedve kérdezte:

– Tudod mi ez, hékás? Láttál már ilyent, he? Ez revolver és embert lehet vele lelőni…

Dicsekedve forgatta a pisztolyt a kezében, célozgatott vele fákra, madarakra.

A körtefára, a sövény mellé csevegve libbent le egy szarka. Lajcsi rögtön célbavette pisztolyával és hencegve mondta:

– Ha akarnám, lelőném… Akarod látni, pajtás?

Célozta sokáig a madarat, aztán meggondolta magát és zsebredugta a pisztolyt.

– Nem bántom, szegényt. Kár volna érte, – szólt és tapogatta zsebében a fegyvert; majd magyarázott: – Estve elmentem otthonról, mert Zsuzsánna nem akarta a fiút. Jó. Elmentem. De éjjel haza akartam menni. Akkor nem lehetett… Mert be volt zárva minden, bár odabenn a finánc énekelt, amint világosan hallottam a bezárt ablakok mögül…

Lajcsi vergődött a földön, amint nevetett. A homlokát ütögette és úgy kacagott, hogy a szája tajtékzott. A sarkával rugdosott a levegőben és nyögve mondogatta:

– A finánc és én nem tudtam eddig… A finánc… Egy finánc!

Végre lecsendesedett Lajcsi. Akkor mozdulatlanul, hanyatt feküdt a fűvön és karjait széttárta és úgy beszélgetett valakihez, aki talán fölötte ült a fa tetején:

– Hát jó. Minden jó. Minden, minden jó. Visszamentem a korcsmába és reggel vettem a pisztolyt, mert a finánc délután újra ott lesz… Hát jó. Jó, jó, jó, jó…

Végül üvöltött Lajcsi és az öklét rázogatta rettenetesen, mintha valaki nem akarta volna elhinni, hogy ezután minden jó lesz. Bár csak én guggoltam mellette, igen megijedve a rettenetes Lajcsitól, kisfiúi valóm remegett és főként nem értettem semmit, csak annyit, hogy Lajcsi részeg. Ami igen mulattatott tulajdonképpen.

Lajcsi magához tért csendesen. Fölnyitotta a szemét és fölült. Rámnézett szótlanul, ismét szomoru volt csak. Semmi egyéb, csak szomoru nagyon. Sokáig nézett rám; addig, amíg vérbeborult szeméből vízcseppek szivárogtak. Igy ült sokáig némán, csendesen, fölállt aztán és a kezemet megrázta:

– Szervusz, pajtikám, szervusz…

Ismét a régi volt, tán már józan is, mert mielőtt elment volna, megjegyezte:

– Az x-re vigyázni. A B-re is vigyázni, főként azért, mert két hasa van. A D-nek csak egy, – így mondta ezt Lajcsi, amint menni kezdett és vállai meggörbedtek. A fejét lecsüngesztette és a földre nézve ment a fák alatt, ki a nagy kertből… A bokrok elfödték alakját; még a kertkapu nyikorgása hallatszott. Elment.

VI.

Olyan messzire, hogy az a végtelenség. Lajcsi korcsmázott néhány napig és a korcsmában részegen elmondta az embereknek, hogy van egy fia Pesten, egy kis fia.

Egyszer eltűnt; majd néhány napok multán megtalálták a temető körül, hogy szívét átlőtte.

Lajcsi elment; Szerda is, az én lompos, kis tarka kutyám. A május ellenben itt van és a szívem pókhálós kamrájából előjönnek ők mind a ketten, kiket elfeledtem, miután megsirattam.

Régi nótákból.

I.

A nagyszoba korszakot jelent. Jobb tanyát nem ismertem sem előtte, sem utána. Mi itt laktunk; néha fűtöttünk, mert tél volt, sokszor azonban az ágyterítőbe burkolózva ültünk a kályha körül, amely estéken szünpóciont tartottunk, mert emez esték, csodálatos módon, vacsora nélkül teltek-multak el. És sok dohányt elszívtunk. – A fészek hideg vala, de barátságos a nagy kongó szoba. A falról a kanapé felől csodálkozva vigyázta az eseményeket Hollandia partvidéke. És most, hogy már egyedül vagyok, emlékszem a nagyszobára. Persze, vágyakozás és nagy szeretettel gondolva mindarra, ami már elmult. Kelencére is, és a dugaszokra, amelyeket kihúzott ő. A szájával adott oly pattanó hangokat, amik leginkább a kiröpülő dugasz pukkanásához hasonlítottak. Hideg volt és Kelence csak olykor húzott ki egy-egy nagyon keserves dugaszt.

II.

Kelencének voltaképpen más neve volt. Valami szépen csengő, amit 10.97-el jegyeztek az irodalmi kávéházakban. És ő leginkább a kanapén szeretett lakni. Csodálatosan vonzódott e vén helyre, amely felől Hollandia partvidéke némán szemlélte az ügyeket.

Itt állott nem messze az íróasztal, rajta papirosok és elhányt gallérok. _Gutta Perka_ is itt ketyegett szorgalmasan, ez az öreges hangu, csengős óra, aki bánatosan hevert románcok és félbemaradt novellák rakására dobva. A titkosan epedő bánat okát Kelence fürkészte ki. (Bozontos szakállát harapdálva és borzas fejét tudósan forgatva.) Gutta Perka még senkit sem költött föl az életben. És ha reggelenkint nagyzolón megperdült az éjjeli szekrényen, oly viharosan dobogott a szíve, úgy erőlködött, hogy néha-néha elfogyott a szussza, erőt veszítetten pihegett egy pillanatig, hogy aztán újultan és kétségbeesetten ismét beléfogjon a harangozásba. Kelence, ki a kanapén lakott, gúnyolódva húzott ki néhány dugaszt, aztán nyugodtan fordult Hollandia partvidéke felé.

Január vala. Kemény napok. Temérdek dohányt elszívtunk és a befagyott ablakokon átal homályosan láttuk, hogy odakivül nappal van és az emberek dolguk után futkostak. Természetesen sietve és dideregve tevék ezt. A nagyszoba pusztaságából azonban ki volt zárva az élet láza. Csak sok dohányt szívtunk el. Zivataros napok voltak ezek. Svarcz L. Sal. közvetítő-üzlete elnyelte összes ingóságainkat. A zöldfüggönyü zálogüzletbeli ajtó kegyetlenül csukódott be a levélnyomó sün megett. Mert a sün: ezüstből volt. Kelence rozsdaszín köpenyege, a kanapé e kiegészítő része, ami takarói hivatást töltött be – szintén Svarcz L. Sal. szigetére számüzetett. Vöröske Máté barátunk, – ő a mecénás hírében állott, ami csak annyiban felelt meg a valóságnak, hogy eljárt a nagyszobába és leülve Hollandia partvidéke közelébe, segített rejtelmes dolgokat kihámozni titokzatosságukból, és apró megbizatásokat intézett el, – átkutatta az egész szobát, de egy szomoru tekintetü gyorsforralón kívül semmit sem talált. Gutta Perka kihívólag ketyegett a románcok és egyéb eltévesztett célu irományok között, olyan hangosan, bizonyos dacos makacssággal petyegte el a sebesen szálló perceket, mint még eddig soha. Mert nyilvánvaló volt, hogy Vöröske Máté barátunk, aki mecénás hírében állott és közlekedett Svarcz L. Sal. és a nagyszoba között, hiába csapná a hóna alá Gutta Perkát. Gutta Perka értéktelen semmisége tudatában izgatottan és kihivólag ketyegett tovább.

III.

A január a fekete retek jegyében indult meg. És úgy is folytatódott. A nagyszoba e napokban tőle telhetőleg hideg volt és kongó, de annál barátságosabb. Már reggelenkint világos vala a napi programm. Szellemesen csevegünk egész nap az ágyterítőbe burkolódzva, közben nagy sikerekről és szerelemről ábrándozván. Eme szerelmek szépen ki voltak gondolva, és nem vala bennök semmi hétköznapi, sem közönséges, sőt szemtelenül – igen, így kell ezt mondani – felségesek is valának. Leányokról volt itt szó e szegényes, mondhatni sanyaru nagyszobában, kik ragyogók, édesek, ártatlanok és magasztosak, nagy fény és sok pompa közt élnek, de idegenül és búsan, álmatlan éjjeken a nagyszoba lakóira várnak. Egykor, évek mulva talán, avagy holnapután esetleg, a várást megunván, valamiképpen leszállnak a magasból, és ekkor beteljesül a végzet, mert mindenki párjára talál valahogy és ettől fogva boldogság lesz a földön.

Hollandia partvidéke mélázva hallgatta ezt, azonban idegesen rezzent össze Kelence minden dugaszhuzási kisérletére. Mert Kelence ilyenkor néha megbicsaklott és a zendülők közé csapott föl.

Eme zendülők között különben Gutta Perkát lehet elsősorban megemlíteni, ki is egy hajnalon így beszélgetett magában:

– Ej, ide köteles tisztelet, oda köteles tisztelet, én felköltöm Kelence urat.

Nyilván nem gondolta meg a könnyelmű teremtés, hogy még hajnal van. Berregni kezdett állomáshelyén a románcok és egyéb irományok fölött, melyek, mint ezt némileg sejteni lehet, a felsorolt szerelmekkel bizonyos összefüggésben állottak. A ripszfüggönyökön rózsásan szürődött be a téli hajnal világossága. Kelence nyugtalankodva húzott ki néhány dugaszt, – ezek voltak az utolsók. Aztán mereven figyelte a diadalmas csengetéssel szereplő Gutta Perkát, a stréberség megtestesítőjét.

Az óra, miután jól kicsengette magát, nyugodtan maradt a románcok felett állomáshelyén. Szemtelenül ketyegett tovább, mintha nem is ő lett volna az az óra, amelyik közelében az északi sarknak, a nagyszobában a tengerszine fölött számos méterrel a szüremlő téli hajnalon oly kínos feltünést keltett.

Kelence mereven nézett rá egy pillanatig, aztán leemelte magáról a rajztáblát, ami elmésen helyettesítette a takarók tömkelegét, nyugodtan közeledett Gutta Perkához, felvette és kinyitván az ajtót, az előszobába dobta a zendülőt.

IV.