Part 3

– Maga, lelkem, tudja, még tapasztalatlan. Már csak az excellenciás halála után került ide. És az a tábori szék, ott az ablak mellett, vala legkedvesebb ülőhelye az excellenciásnak. Hozzá ne nyuljon, lelkem.

Igy az élet csendben és rendben igazodott arra felé, amerre Szidi óhajtotta.

Csak az a levél tett szokatlan hatást, ami december táján érkezett. Szidi éles szemére pápaszemet csatolt és nyugtalanul olvasta, hogy egy bizonyos leányka – tizenhatéves, a neve Eszti, a nevelését az angol kisasszonyoknál nyerte, illedelmes, szerény, csendes – létezik a földön. „Mert, édes Szidim, te oly magadban vagy. És a tél nálunk oly rettenetes, meg a falu borzasztóan unalmas…“ És már másnap az esti vonat meghozta Esztit, a nővére leányát.

– Egypár hétre jöttem csak, Szidi néni, – mondta a kis leány ijedten.

Szidi összevonta a szemöldökét:

– Hát senki sem kisért a temérdek úton?

– Senki – felelt Eszti szorongva. – Mert apát a hivatal köti, mama beteges. És a nővéreim sem asszonyok még.

Dundi a háttérben billegtette a fejét. Karján egy csomó pokróccal és egyéb utineművel. Szidi kisasszony rögtön rátámadt:

– Huszár! A holmit rakja le. Aztán elmehet.

Igy Szidi keményen és határozottan. Toronyba formált szürke hajában reszketett a csótáros tű, szigoru álla előrenyomult. Csontos két kezét szűk, fekete szoknyája zsebeibe mélyesztette. És e szűk, fekete szoknya gyorsan lépegetett föl és alá a szobában. A fényezett asztal fölött a csilláros függőlámpa tartózkodó nesztelenséggel világított. Az óra – honnan néha színes kakukmadár bátorkodott kikukkantani – félénken ketyegett. Eszti csudálkozva nézte a szigoru, nehéz bőrszékeket, néhány szélesrámáju képet a falon, amikből most semmi sem látszott. Szidi ezalatt dirigált.

– Kalapod helyezd a szekrénybe. Köpenyed akaszd föl. – Hirtelen fölpillantott Esztire és bátorítólag mondá: Keztyűd is levetheted.

Még néhány lépést tett, – és már hangja nem kopogott úgy többé a szigoru szobában, mint egy nagysisaku dragonyos lépése.

– Azonkívül szólj, ha megéheztél az úton…

Már egész közel lépett Esztihez. És mintha mosolygott volna is Szidi. De egyszerre hátratoppant. Vallató, kemény hangon szólt:

– Remélem, jól utaztál? Szemtelen férfiak nem kerülgettek.

Összeszorította zsebében öklét.

– Nem, néni, – mondta Eszti.

– No…

Persze, persze. Igy ismét lecsillapodott. Mert Szidi kisasszony képes volna utánamenni ama szemtelen férfiak fülének.

Eszti ott állt a szoba közepén. Mosolygott. Kissé elfogódottan ugyan, de mégis mosolygott. S kerek kék szemében derűsen villant meg ama tartózkodó lámpa fénye. Arcán hajnalos rózsapír, kicsi ajkát félig fölnyitja és halkan lélegzett. És karcsu szoknyája alól illedelmesen tekintenek ki feketeharisnyás bokái. Aranyszőke haját símán fésülte le.

III.

De im a rend régi házában a megholt excellenciásnak pontatlanságokat szenvedett. Dundi, a vén, egy reggelen, mikor megjelent, fölszolgálván a reggelit, csodálatos pomádészagot terjesztett maga körül. Szidi kisasszony gyanakodva szimatolt. Élesen, – és széles gesztust csapva, prüsszentett.

– Huszár! Mi történt? – kérdé fenyegetőleg.

Dundi – és feje sem reszketett csudálatosan a vén legénynek – összepengette a sarkantyúját.

– Alásan jelentem, a bajúszomat pödörtem ki – szólt hivatalosan és szürke szemével tiszteletteljesen vágott Eszti felé.

Szidi mérges volt, de egyben viharosan kacagott.

– Huszár! Megőrült?

Valóban a kilincsek is fényesebbek lettek, az udvar gonddal söpört és a cipők és csizmák az egész házban gangosan nyikorogtak. Persze, mindezt Eszti jelenléte okozta. És a hó is mintha fehérebben és puhábban szállt volna lefelé a tágas udvarra. A barométerek baklövéseket követtek el. Koxi, ama nagykalapos barát egész nap faházikója előtt strázsált és piros papirfejét hosszu zarándokbotjára nyugtatva, bizonyosan verseken tünődött, amint merengve nézett a szobán átsuhanó Eszti után.

S így derűs, szép téli délutánok következtek el a régi házra. A fényes ablakokon néha a napsugár is betekintett. És emitt, a Feketeszűz-utca e lapos homokkövekkel kirakott részében minden szebb lett, mint másfelé. De Szidi keményen ügyelt. Férfiak tünedeztek föl a látóhatáron, néha kardcsörgés is vegyült a civilcipők csosszanó neszébe, s Szidi egy estén ülvén a tűz előtt, patience-kártyáiból igen rosszakat jósolt ki. Nyugtalanul kelt föl.

– Eszti – szólt halkan.

A tűz duruzsolva felelt. A hó odakívül az ablakokhoz verődött és erősen neszelt.

– Eszti, Esztike.

Gyertyát gyújtott. Fázni kezdett Szidi. Gyors léptekkel indult a leány szobája felé.

A kicsi szobában sötét volt. Finom leányillat szállt elő mindenfelől. Olyan illat, amilyen csak a fiatal, igen tiszta gondolkozásu nők szobáiban van. Előre világított a gyertyával. Eszti ott feküdt az ágyban, fehér párnák között. Kis szőke fejét félrefordította és álmában égő-rózsaszínre pirkadt arca könnyektől vala harmatos. Csendesen lélegzett és kevéssé mosolygott is. Igen szép volt. Üde, nagyon üde. Rózsaszirom, amit már bontogatnak a szívbéli nap csókos sugarai.

Szidi összerezzent.

A hó erősen szakadt odakívül. Mintha be akarta volna temetni a régi házat. S im itt e kicsi bimbó mosolygós, hajnalos álmában szerelmesen lélegzett, oly lágy sóhajtásokkal, amilyennel rózsafakadás idején telik meg a májusi lég.

IV.

Ej. Koxi ebben az időben erősen lesekedett.

Esztire, értem, a szőke Esztikére. Mert napfényes délutánkor Eszti az ablakhoz lépett. Sőt ki is tekintett a derüs fehér utcára. Koxi iszonyu ravaszsággal támasztotta állát zarándokbotjára.

Im egyszer – délutáni melegség terjedt el a föld fölött – Eszti kinyitotta az ablakot. Ugyanekkor valaki felköszönt.

– Ah, végre… Édes Eszti, kicsi Eszti!

Lágy, sóvárgó hang volt ez. Az ablak alatt egy sugár, barna férfi állt. Már nem fiatal, de öreg sem. Negyvenes, halántékán kedvesen csillog néhány őszies fényü hajszál. Sápatag arca nemes: kissé szenvedő barna szemének nyugodt csillogása. Ah, ez ő. Ő. A francia regényekből.

Eszti kinyujtotta remegő kis kezét. A férfi szenvedélyesen szorította az ajkához.

– Istenem, hogy került ide? – mormogta a leány elfehéredve.

– Maga után jöttem.

– Nem írtam…

– De tudom, hogy az álmai hozzám szálltak. Minden sóhajtása hozzám. S megéreztem. Eszti, édes Eszti…

– És a felesége, Bogdán-Kovács. A felesége, Károly?…

Koxi faházikója előtt olyan kaján arcfintorításokat művelt, hogy csudás. De senki sem méltatta figyelemre.

A férfi összeharapta az ajkát. Mintha melle fenekéről szakadt volna föl a hangja, tompán, keményen.

– Tudja, hogy a feleségem nem szeretem… Magát szeretem, Eszti. Magáért jöttem. Velem kell, hogy jőjjön.

A leány ijedten rebbent vissza.

– Károly…

Esdekelve nyújtotta előre a kezét.

A férfi elkapta és az ajkához szorította.

– Károly…

– Eszti, hallgasson. Mindennek vége. Vége. Otthagytam a feleségem. Nem akar elszakadni tőlem. Kapaszkodik belém, húz le. Rossz és nem is szeret. Elvettem… No hát elvettem: ennyi az egész. Undor, undor… Előbb főbe akartam magam lőni. (Az a szegény leány olyan sápadt lett!) Aztán maga jutott eszembe. Maga, akit elküldtek a szülei, féltették tőlem. Itt vagyok most.

A férfi fojtottan beszélt. Valaki jött arra az utcán. Elhaladt és hátrafordult, mert a Feketeszűz-utcában az idegen ritkaság. S azt gondolhatta: „Csinos férfi és lám, a kis Terézi Eszternek teszi a szépet, a komor Pataki Szidi csinos hugának…“

– Szerencsétlenné tesz… Engem is, magát is… – mormogta halkan a leány. És sírt már. Könnyei benedvesítették arcát és fátyolos szeme fáradtan csukódott le.

– Boldoggá teszem – suttogta szenvedélyesen a férfi. – Velem jön. Elmegyünk messze. Messze. Nagyon messze…

Csönd.

A leány egyszerre fölsírt:

– De az anyám… És a néni.

A férfi csillogó barna szemeit meleg szerelemmel függesztette a leány arcára. A keze után nyúlt.

– Szeretni fogja őket ezután is. De engem is szeret egyben.

A másik szobában nyílott az ajtó.

– Este… – susogta a leány.

– Este.

Gyorsan becsukta az ablakot. A férfi sebes léptekkel ment tova.

A néni lépett be. Szigoruan, komolyan. De amint meglátta Esztit, szerető mosolygás repült át száraz arcán és csontos kemény kezével megsimogatta a leány aranyszőke haját.

Eszti alig tudta könnyeit visszatartani. Kicsi leányszíve ugy vonaglott, hogy szinte összerogyott. Már szólni akart, már odaroskadni a néni lábai elé és dúsan patakzó könnyek között bevallani mindent… De az utcán kemény lépések hangzottak föl. Eszti nem mert fölpillantani. De bizonyosan érezte, hogy Bogdán-Kovács haladt erre.

És Koxi is, a kaján, a kárörvendő kókleridőjós árulkodón tekintett le a nénire. Piros papirarca oly sok mondanivalót fejezett ki. Titkokat, sok-sok titkokat tudott a kémkedő Koxi, de az utcán most szél süvített végig. Porzott a hó. És a szél sebesen futott át háztetőkön, fákon. És hideg is lőn. Fütyülve, mérgesen verte a váratlan északi szél a havat. Percek alatt zivataros fergeteg támadt. Szinte sötét lőn odakívül. Koxi, a kaján, ijedten menekült házikójába; bármiként szeretett volna is árulkodni a néninek, a lábaihoz kötött húr érzékenyen rándult össze a hirtelen jövő hidegre. Igy a nagykalapos barát kénytelen-kelletlen bevonult a fészkébe. Mondom, oly ijedten, jó szerencse, hogy zarándokbotját nem feledte magával vinni.

V.

És a havas fergeteg estére sem csitult el. Úgy szakadt a hó, mintha örökös viharos idők következnének már. Süvítéssel és csattogással volt tele a lég. Néha csörömpölve vágódott be egy ablaktábla a házban. Zzz, zzz, zzz, vuuu, vuuu, zz… Mintha az ég komondorai vonítanának a fekete téli éjjelben. A kályhák füstöltek minden szobában.

Szidinek sehogy sem ment ma este a patience. Százszor összekeverte a kártyát és százszor adta föl mérgesen a pártit. És hogy fázott. A tűz alig hogy pislogott. De nem mintha félénkségből történt volna ez, de szomorúságból. S az óra, ama kakuklak, bágyadt kedvetlenséggel számolta a perceket. A szél pedig hogy sírt, hogy vinnyogott futva a havas utca fölött. Temetési ének ez?

Szidi végre elunta az egyedülvalóságot. „Ugyan hová lett az a leány?“ mormogta. „Ugyan hová lett?“

– Eszti, Eszti…

Igy kiáltott.

Már gyertyát is gyújtott és az ajtó felé fordult, indulván Esztit keresni, mert nem vette észre, hogy a kaján Koxi nyugtalanul mered felé házikójából, hová a kegyetlen idő kergette. Koxi be volt zárva ezen az estén. A húr – rablánca – odabilincselte őt börtönéhez, és a zarándokbotnak sem vehette semmi hasznát, utána mehetvén Esztinek, midőn a régi házból, ama délutáni férfi karján, kendőkbe bugyolálva elsuhant az ablakok alatt. Hogy fázott a kis Eszti, hogy remegett vékony, leányos ajka, az éles szél szőke haját is megbontotta. De azért ment, futott; mert csak gyerek volt, rózsaszirom májusi hajnalon.

A kaján Koxi is szomoru volt ezen az estén és félretette eddigi ravaszkodásait.

Regény a bánatos Andrásról.

I.

Mit tehet az ember ködös, hosszu novemberi napon, amikor aludni nem tud; fázik, nyughatatlankodik és a jó Isten sem tudná mivel megtalálni a kedvét? Különösen a délután hosszu. Hová lehet ilyenkor menni vénkutyakedvemmel? Leülök a kályha elé és nézegetve a tüzet, tanácsot tartottam a kedvemmel. Megigérem neki, hogy estére elviszem egy olyan vendégfogadóba, ahol cigánymuzsikusok magyar nótákat játszanak. Avagy kimegyünk holnap reggel a városerdőbe, ahhoz a sírkőhöz, amelyikre csak annyi vagyon írva, hogy: Fuit, ahol már sokat, sokat álldogáltunk, én meg a kedvem, és megnyugodva jöttünk haza. Holnap korán reggel, mikor köd csavarog a fák között és deres, sárga levelek lepik el az elhagyatott utakat! Mindez azonban nem használt semmit, semmit. A kedvem változni nem akart. A tűzbe bámultam és olyan szomoru voltam, mint még soha. – De igen, már voltam így. A mult esztendőben, meg az azelőttiben, minden novemberben. Mikor a bánatos András bekocogtat az ajtón és a felhők és szelek a nyilas jegyében járnak, – akkor olyan leszek, mint a leégett ember a mesében, aki mindig, mindétig azon sopánkodik, hogy két jó bocskora veszett oda házégésnél. Én meg azon szomorkodom, hogy a szomszédban tegnap a Tarara bumdié-t zongorázta valaki, amiért én rettenetesen megharagudtam. Pedig nem is volt ilyen vénkutyakedvem tegnap. Mért nem zongorázzák mostan a Tarara bumdié-t, vagy akár a Fischerin du kleiné-t, amikor legalább volna okom arra, hogy zordon legyek?!

Aztán a bánatos Andrásról gondolkozgattam, aki im bekocogtatott az ajtón. Ej, lám, én ezt a bánatos Andrást ismertem. Honnan is ismertem? Most már egész világosan tudom, hogy ismertem; kis, deres, öreg férfiú volt, aki leffentyűs sapkát hordott és a szürke szakállát úgy nyírta, mint száz esztendő előtt volt divat. Csak az arcán, a két álla körül hagyott meg akkorát, mint egy piskótadarab és mindig rövidre nyírta. És a nagy tyúkültető batárra is emlékezem, amelyiken bánatos András járkált. Hogy honnan jött elő azzal a nagy sárga batárral, amelyiknek négyfelé járt a négy kereke és öt parasztlovacska húzta a kenderistrángokat, azt most nem igen tudom. Később tán eszembe jut. De bánatos Andrásra – bizonyára egész másként hívták, de honnan tudhatnám én azt most? – egészen jól emlékszem, amint a csodálatosan nagy batáron bedöcögött a Jakab-templom mellett a Hét Víg Csízek mindig kitárt kapuján. A Hét Víg Csízek volt a legrégibb vendégfogadó nálunk. Az ördög se kereste föl, csak falusi szegény emberek apró kocsijai tanyáztak a nagy sáros udvaron, amelyeknek végén egy nagy üres szín tátongott kifelé az utcán arramenőkre. A Hét Víg Csízek fényes multja nyilvánvaló messzi vidéken. Nagy makao-bankok tartódtak a 4-es számu szobában és az urak itten gyülekeztek nagyvásárkor. – Igen, hát bánatos András volt az egyetlen úrféle, aki ebben a fogadóban mindig megszállott, ha a tyúkültetőt bevonszolta az öt parasztlovacska valami messzi vidékről ide. Mert a batár tetejéig sáros volt mindig. Meglehet különben, hogy azért, mert sohasem tisztították. És a bánatos András kocsisa is figyelmet érdemelt. Sohasem láttam olyan kocsist azóta se. Vörös zsinóros, rongyos dolmány lógott rajta, de a süvegén bokrétányi darutoll lengett és ócska, nagy, fehér téli keztyűkben tartotta a madzaggyeplőt télen-nyáron. Begyesen ült a tyúkültető bakján és a rosszul kövezett utcákon olyan nagy ostorpattogtatást vitt véghez, hogy az emberek az ablakhoz mentek. Hajszolta rettenetesen az öt parasztlovacskát, a kocsi majd szét esett ezenközben mögötte, bánatos András szomorkás, fonnyadt, vén arca pedig aggodalmasan jelent meg minden második percben a bőrfüggönyök mögött, amint a rossz ülés rugói földobták kis, görbe, magyarruhás testét a rettenetes vágtatásban. A vén, haramiaképü kocsis bizonnyal azt akarta elhitetni az emberekkel, hajszolván a lovacskákat a városi utcákon, hogy ők folyton ilyen sebességgel járnak. Nyilvánvaló volt azonban, hogy a cserjésnél akkora sártenger kezdődik a csárda mellett, hogy onnan kilubickolni a jó lovaknak is nagy mesterség. De a batár mindig robogva érkezett meg a templom mellett a kis piacra, ahol majd feldöntötte a bánatos András Jánosa az ő gazdáját, merész fordulót akarván produkálni a rossz lovacskákkal. A tekintetes úr bizonnyal nagyon örült, amikor beérkezett a Hét Víg Csízek döngő kapualjába, ahol egy álmos szolgáló varrogatta emberemlékezet óta rongyos szoknyáját a grádicson. A hét kopott csízek, akik aranyalmafán tanyáztak pléhre föstötten a kapu fölött, bizonyára vígabban énekeltek az úrfajta vendég megérkezésekor. A kapualjában aztán a peckes öreg betyár fürgén leugrott a kasornyáról. Az ember szinte megijedt, mert a begyes vén kocsis egyszerre összeroskadt. De úgy is maradt. Semmi baja sem történt ugyan, hanem a két lába olyan volt, mintha egy X betűt középen kétfelé törünk, aztán fordított végükkel illesztjük a darabokat össze. Akkora lett, mint egy tíz éves gyerek, hanem azért tartotta magát és odakacsázván a batárhoz, teli tüdővel kiáltotta:

– Tekintetes úr, helyben vagyunk.

A tekintetes úr ugyanis süket volt, mint az éjszaka és egy nagy tubust tartott mindig kezével a füle mellett. A János nagy kiáltására összerezzent és mérgesen dörmögte:

– Jó, jó, hisz értem én, ha nem is ordítasz úgy. Még azt hiszik, hogy süket vagyok, pedig csak nagyot hallok egy kicsinykét.

A törpe János nem vitázott a gazdájával, hanem segített neki kiszállni a hintóból. Egyben rákiabált a nyugodtan varrogató álmos szolgálóra:

– Rézi, a négyes szobát! Hol a gazdád?

A szolgáló álmosan kelt föl a grádicsról és haragosan nézett végig a vendégeken.

– Mi baja magának az én gazdámmal? – dünnyögte lustán.

János rettenetesen kiabált, amint a gazdája mellett megszokta:

– Haragszol, úgy-e, mert takarítani kell?

A fakóarcu, lompos, öregedő cseléd mérgesen kiöltötte nyelvét:

– Maga babszem Jankó! – mondta és elfutott.

János rettenetes dühbe jött, utána akart iramodni, de a tekintetes úr megfogta a karját és mondta szemrehányólag:

– Látod János, miért kiabálsz úgy, mintha az egész világ süket volna. – Majd szokott érdeklődéssel tette hozzá: – Mit mondott a leány? Mit mondott, amiért megharagudtál?

– Hogy menjünk a pokolba és az ördög hozott ide bennünket, – szólt János a tubusba keményen.

Az öreg tekintetes úr csóválta a fejét.

– Ej, ej, az a lusta leányzó. Mind ilyen az asszonyfajta. Égeti a gyönge tenyerét a munka, a takarítás.

János elkeseredve kiabált:

– Mind ilyen, tekintetes uram, mind tűzre való.

Nyilván neki sem volt több szerencséje a nők körül, mint gazdájának.

A négyes szobát aztán elfoglalta a bánatos András, János pedig bepattogott a kocsiszínbe, mert az neki dukál. A többi parasztszekerek hadd ázzanak az udvaron az esőben. Aztán bánatos András el is ment. A Hét Víg Csízek a vármegyeházával szemben énekeltek. A tekintetes úr odatartott. A hajdu, aki a vármegyeházat támogatta, már ismerte és biccentett feléje. A tekintetes úr fölcammogott a grádicson és ment egyenesen a vasajtós levéltár felé. Itten kutatott, keresgélt ő már évek óta. Régi írásokat másolgatott le és még régibb írások után hajszolta Vince bácsit, az öreg, potrohos arkiváriust, aki pedig csak pipázni szeretett és elmélkedni a világi dolgokon.

Igy aztán eltelt a délelőtt. A bánatos András összeszedve egy csomó írást, ferde kis termetével sebesen ment haza a csízekhez. János, amint messziről meglátta, álldogálván a fogadó kapujában, a piaci eseményeket figyelve, nagy sebbel-lobbal fogott, – majd rettenetes vágtatással robogtak ki a fogadóból, a rosszul kövezett utcákon végig. És a csárdáig, ahol, mondom, kezdődik a sártenger, János nagyon pattogtatta az ostort.

A nagy, bőrfüggönyös batár elment vissza, valahová a mult századba, aludni és álmodni tovább bánatos András gazdájával és Jánosával.

II.

Mondom, hogy visszaemlékezem bánatos Andrásra; mindig leffentyűs sapkában látom őt, amint a rettenetesen ingadozó batárból aggodalmasan tekintgetett ki. Most, hogy jobban gondolkozom, látom bánatos Andrást, a leffentyűs sapka nélkül. Rendes, mondhatni urias tartással feszengve egy négylovas hintóban. És egy szép asszonnyal oldalán, a Turinéval.

Ez a Turiné világszép asszony volt a maga idejében. Nyilván sok-sok szép krónika maradhatott volna föl utána, ha kobzos lantosok járják vala be a mi vidékünket. Csak a híre nem volt a legjobb. Tulajdonképpen ott kezdődött a dolga, amikor özvegy lett. Szép szál kürasszirok feküdtek akkor nálunk. Ezekkel kötözködött Turiné. A kürasszirok aztán másfelé mentek, de Turiné itten maradt virágkehely finomságú termetével, hervatag-kánkálinszínü hajával. És miután gazdag sem volt, egyik rokonától a másikhoz vándorolgatva, itt-ott meghúzódván néhány évekig, amíg kiűzték a házból. Mert hát, édes istenem, ő nem kereste ugyan a kalandocskákat, de azok jöttek útjába. Már kissé meglátszottak rajta az esztendők, amikor régi óhajtása valóra vált. Egy jó, gazdag, öreg urat keresett ő mindig, aki nem sajnálná tőle sem a nevét, sem az erszényét. Bánatos Andrásban megtalálta-e? Nem igen tudom, csak sejtem, hogy az öreg végre valahára megnyerte azt a pörét, ami miatt Vince bácsit, a jó, pipázó árkiváriust annyit zaklatta. A pört az állam ellen nyerte meg, és mondják, a kis öreg úr egyszerre annyi nagyhasu bankót számolt meg a királyi adóhivatalban, hogy hamarosan nem is lehet annyi pénzt együtt látni. Akkor került elő a Turiné.

És a babszem János sem igen jelentkezett ebben az időben. Nem sokáig tartott ugyan a dolog, legföljebb egy hónapig. Az öreg úr abból a mult századból, ahová az öreg baráttal visszajárkált aludni, egyszerre négy gyönyörü sárkánnyal vágtatott elő. A bakon parádés kocsis feszült és angolbőr ülésen a kivasalt és megberetválkozott bánatos András mellett Turiné forgatta vállán a fehér selyemnapernyőjét. És messze elkerülték a Hét Víg Csízeket, ahol az álmos szolgáló varrogatta a grádicson rongyos szoknyáját. A nagyfogadóban szálltak meg és délelőtt az öreg úr karonfogva sétált Turinéval a cukrász előtt. Az emberek csóválgatták a fejüket. Hanem Turiné erősen fogta az öreg András úr karját és mosolyogva nézett a világba.

Este pedig az arénába mentek. Az öreg úr páholyt váltott és tubusát hóna alá szorítva, közönyösen mélázott maga elé a páholy sarkában. Hanem a szép Turiné egészen kihajolt és ragyogtatta gyémánt diadémját, amitől az egész aréna csillogott. Közben a nagy dob puffogott és a színészek jól-rosszul énekeltek. Turiné mosolyogva kacsintgatott a világra.

III.

Mondom csak egy hónapig.

Még máma is emlékszem arra a ködös novemberi délutánra, amikor János olyan sebbel-lobbal jött a vén batárral a Jakab-templom mellett, hogy széjjelrebbentette a zsemlyéskofákat. A Hét Víg Csízhez fordult be a batár, amiből az öreg úr ijedt, aggodalmas arccal ugrott ki.

Az álmos szolgáló még mindig ott varrogatott és János sem beszélt halkabban:

– Most ugorj, Rézi, – kiabált már a bakról, – hamar a négyest, mert nagy baj van. Megszökött az asszonyunk.

Az öreg úr nem fedte meg Jánost a hangos beszédért, sőt apró, polkázó lépéseivel maga igyekezett a vendégszoba felé, ahol ledobta sáros köpönyegét. Aztán megfordult és kilépett a Hét Csízek kapuján. Ott azonban megállt bánatos András. Lehajtotta leffentyűs sapkába bújtatott kis deres fejét és a földre bámult, a szürke kockakövekre. Mint egy beteg, vén madár, szomorú őszi délután. Tépelődve meresztette a szemét maga elé. Hová menjen? Merre menjen? – Az asszony megszökött és magával vitte a sok-sok pénzt is. Valami komédiásba gabalyodott belé örökkön szerelmes szivével.

Ott állt bánatos András sokáig. Az emberek, akik arra jártak, csodálkozva nézték. A földre nézett és meg se mozdult, a tubus kicsúszott a hóna alól, észre sem vette.

Végre megindult. Nem a kövezeten, hanem az országút kellős közepén. János, aki még ki sem fogott, megfordult az öt parasztlovacskával és a gazdája nyomában hajtott.

Bánatos András pedig lehajtott fejjel ment a sáros, csatakos országúton, mintha valami keskeny kicsi cipőcskének keresné a nyomát. Ment, ment. János a batárral lépésben ballagott utána.

Már kiértek a városból és a csárda felé közeledtek, ahol ama nagy sártenger kezdődik. Itt János retteneteset kiáltott:

– Tekintetes uram, üljön föl!

Bánatos András megfordult és feddőleg nézett Jánosra:

– Jó, jó, – mormogta, – csak ne kiabálj úgy, mintha az egész világ süket volna.

Beült a kocsiba. János nagy cserdítést vitt véghez a bakon és a vén kasornya batár robogva indult meg az országúton. Vissza az elmult századba álmodni.

A Paraszkiva-malom.

I.

A Paraszkiva-malom! – Lám, hogy Nicefor gyákonra is rákerüljön a sor, azt igazán nem is gondoltam. Olyan régen elfelejtettem én Nicefort és a többi nagytalpu kalugyereket, akik a Paraszkiva-malmot lakták, hogy tán sohasem jutottak volna eszembe.

A nagytalpu Hipác és a szépfürtü Nicefor, nemkülönben Cyrill, a dörgőhangú, öles oroszbarát bámulatosan előttem állanak. Az ungvári püspök vett nekik egy házat a Morotva-parton és beköltöztette ide a három barátokat. A nagytalpu Hipác mondta is azonnal:

– Mindig tudtam én, hogy a _pispek_ jó fiu!