Part 4

Hiszen persze sokkal egyszerűbb lett volna, ha Laczi a kopolyházi vendéglő udvarán megkérdezi a kocsisoktól, hogy a kutyafejű öreg urat melyik hozta és honnan hozta, – mire kisült volna, hogy Borly kasznár egyenesen Váczról jön és eszeágában sincs az unokáját elfogni. Hanem iszen éppen az! Ha az emberek mindig eltalálnák, melyik úton menjenek, sok nagy bonyodalomtól kimélhetnék meg magukat!

Ment, mendegélt hegyről le, völgyből fel, lapályon, csalóka gyalogutakon, míg végre uzsonnatájt kiéhezve, elgyengülve valami füstöt pillantott meg a Naszály erdő szélén. A füst ellenállhatlanul vonzotta. Benne van abban az étel fogalma, a hajlék nyájassága. De hátha zsiványok főznek lopott húst a fa alatt, ahogy a mesékben szokott lenni? Mindegy. Az éhség nagyobb úr a félelemnél. Akaratlanul is a fák felé vitték a lábai. Alig tett nehány lépést be az erdőbe s ime, kibontakozott eléje az egész kép egy tisztáson. Csakugyan zsiványok ültek egy bogrács körül, négy marczona alak. Az egyik az ételt kavarta, a másik rőzsét rakott a tűzre, kettő pedig hasmánt feküdt a szűrén, füstölgő pipákkal az agyarukban. Visszahökkent; szeretett volna elfutni, de az illetők már észrevették. Az egyik intett is neki:

– Ide, ide, ifjú uram!

Laczi észrevette most a háttérben az épületeket, egy veres fedelű aklot, egy-két csűrt és lakóházakat. Világos tehát, hogy valami majorba került. Alkalmasint a váczi püspökébe. Mert amerre a szem lát, az mind az övé itt. Felbátorodva lépegetett a tűzhöz s rájok köszönt:

– Adjon az Isten jó napot.

– Hozta Isten, ifjú uram. Talán eltévedett?

– Bizony nem lehetetlen. Szent-Endrére tartok.

Az öreg, aki az ételt keverte, neki döfött egy pontnak nyugaton a varecskával.

– Ott van a ráczok városa egyenest!

– Át lehetne-e menni kompon?

– Ma már nem, de csónakon, ha van hozzá csónakos, akármikor. Azért hát nem kell sietni. Üljön le, ifjú uram és legyen vendégünk.

– Megköszönöm a szíves barátságot és elfogadom, mert biz én megéheztem.

Az egyik guggoló alak legott odább csúszott a szűréről, hogy a vendégnek is jusson, de Laczi el nem fogadta:

– Köszönöm a szívességet, de köpönyegem magamnak is van.

Azzal leterítette a köpenyegét és ő is a tűz mellé telepedett a többivel, mire megindult az ismerkedés. Csakugyan a püspök számadó-juhásza, a faragó-gazda, meg annak a Penczről idejött két sógora tartottak ott egy kis majálist pünkösd vasárnapján, mivelhogy a birkapörkölt csak a bográcsban, szabad levegőn főve jó, – meg aztán azért is jöttek ki ide kijebb, hogy a bojtárféle népnek a nyála ne folyjon. Itt volt a kulacs is, azt a pencziek hozták, ahol jó bor terem, nyujtották is mindjárt a vendégnek:

– Húzzon belőle előjáróba egy-két kortyot.

– Majd ha eszünk – hárította el Laczi.

Eközben megindult a világ dolgáról való beszélgetés, hogy hát lesz-e háború, nem lesz-e, mert nagyon beszélik. Hallott-e az úrfi valamit?

– Én úgy tudom, hogy lesz – felelte Laczi.

– A burkussal?

– Hogy a burkussal.

Az egyik penczi sógor, egy körteképű ember, aki egyébiránt nem közönséges perszóna, de maga a penczi szőlőbíró, ekképen okoskodott:

– Azt mondják, nem lesz, mert úgy hallatszik, hogy a mi királynénk, meg a Rothschild zsidónak a felesége valami nagy uzsonnán voltak együtt. Asszonyokban nem marad meg a szó, folyt a trics-tracs, a háború felől is, és azt mondta volna a királyné: no, az uramnak sok baja lészen a háborúban, hanem azért nem fél egy csöppet se, nem vehetik el semmijét, mert az országait mind átiratta telekkönyvileg az én nevemre, ha valaki területet veszít, csak a porosz veszíthet. Mire azt felelte volna Rothschildné: «Ne búsuljon semmit, felséges asszonyka, nem lesz a háborúból semmi, mert az én férjem nem ad hozzá pénzt.»

Így szőtték-fonták a saját elméjük guzsalyához kötve a szállingó hírek színes kenderét, míg a pörkölt megfőtt. Akkorára kihozta a majorból a vászonnép a tányérokat, kanalakat, meg a kenyeret s olyan traktamentumot csaptak, hogy a püspök se eszik olyat odaát Váczon. Aztán, ha már bor van, meg vászonnépség, nem lehet messze a duda se. Előkerültek a bojtárok, a nyájat odahajtva közelbe s utczu, hopp, olyan táncz kerekedett, hogy még a bárányok is ugrándoztak, játszadoztak a dudaszó édességénél. A holt birka bőre olyan szépen tud az élőkhöz beszélni.

Laczinak azonban nem volt maradása.

– Bocsássák meg kegyelmetek, de előttem még nagy út áll, már én megyek. Köszönöm az emberséges vendéglátást.

– No, az ugyan szót se érdemel. Isten vezérelje.

Hanem a számadó juhász szép lányai zokon vették a távozását. Különösen a fiatalabbik, a Zsuzsika csalódott. Az ő szűk eszében úgy látszott a dolog, hogy a legényke egy álöltözetű juhászbojtár, aki háztűznézni jött ide, íme kisül, hogy mégis csak úr. Hát menjen a pokolba! Elfordult durczásan, rá se nézett többé.

A többiek mind kezet fogtak vele. A penczi sógor azonban nem biztatta.

– Attól félek, hogy nem talál csónakost ilyen nagy ünnepen.

– Magam is aggódom emiatt, pedig nem szeretnék Váczon hálni.

(Félt, hogy Váczon mozgásba hozza az öregapó a rendőrséget és felkutatják.)

A juhászgazda benyúlt erre a lajbizsebébe és kivett onnan egy csipetnyi taplót.

– Tudja mit, ifjú uram, mondok valamit. Menjen egyenest Váczra és állítson be a széléről harmadik dunai malomhoz, ott keresse meg Gobóczy Mátyást, a molnárt, ha este, ha éjfélkor és mondja meg neki, hogy tiszteletét üzeni Baligó Demeter uram (már mint én) és kéreti, hogy vigye át a Dunán a csónakján. Ha megteszi, jó, ha meg nem teszi…

– Akkor mit csináljak?

– Akkor fogja ezt a taplót; csiholjon ki és tegye rá a pipájára, de úgy, hogy a szagát feléje vigye a szél; erre aztán megteszi.

Laczi ajkán kétkedő mosoly jelent meg, Baligó észrevette, de nem haragudott meg.

– No no, csak tegye azt, amit én mondok.

Ezzel aztán felfrissülve megindult Borly Laczi és szép csendesen beért még éjfél előtt Váczra a harmadik vízimalomhoz, ahol megtalálta volna Gobóczy Mátyást, csakhogy aludt már akkor, de csak úgy, mint a nyúl, mert amint meghallotta, hogy valaki a legényével beszélget, megszólalt:

– Ki van itt, hé?

– Egy fiatal úr keresi gazduramat.

– No, mit akar? – kérdezte haragosan. – Éjjel se hagyják már az embert pihenni.

Ezzel talpra ugrott, apró termetű emberke volt, de a szemei élénken világítottak, mint a macskáé.

– Hát mit hozott? – förmedt rá a jöttre, miután jól szemügyre vette.

– Baligó Demeter uram tiszteletét hoztam.

– No, az ugyan kevés, nem tört el alatta a dereka. Egyebet nem hozott?

– Egyebet nem.

– Hát ki az a Baligó Demeter? – kérdé csodálkozó hangon.

– Nem ismeri a molnár úr?

– Az öreg apám se hallotta a hírét. És miért, mi végből tiszteltet? Búzája van itt, vagy mije? Akar valamit?

– Hogy azt mondja, vigyen át engem molnár úr a csónakján Szent-Endrére!

– Hát elment annak az embernek az esze? Én vigyem át a csónakomon? Hogy én? Ejnye forgós teremtette!

– Bocsássa meg uram, – kérlelte Laczi, – látom most már, hogy egy kis pünkösdi tréfát járatott velem a juhász, én nem vagyok az oka.

De ha nem használ, hát nem árt; elővett a taplóból egy csipetnyit s kinyitván a pipája kupakját, rá tette a serczegő tüzes dohányra s amint szállt, szállt a tapló illata a levegőben, egyszerre csak szimatolni kezdett az öreg, majd rárivallt a legényére:

– Oldd le hamar a csónakot, János, ha már így áll a dolog. Menjünk, fiatal ember!

(Megismerte finom illatáról a _báránycsecs_ taplót, melyet csak ő és Baligó használ a környéken s mely csak fenyvesekben nő, ott is ritkán.)

János eloldotta a csónakot, mire Gobóczy uram előre tuszkolta a legénykét, aztán maga is beugrott és a csendes éjben, mely titokzatos édes rejtelmekkel volt megtelve, ringató csobogás mellett síklott a kis jármű rézsút keresztbe a nagy folyamon, melynek ezüst lapján nézegette magát a holdvilág.

Nincs miért elbeszélni a Laczi apró viszontagságait, hogyan ért Szent-Endrére, ahol fel kellett zörgetnie a korcsmárost, hogy szobát kapjon. Másnap későn kelt fel, hogy már éppen delet harangoztak a toronyban és csak délután indulhatott Buda felé megkönnyebbült szívvel, mert itt bizonyára senki se fogja üldözni és megkönnyebbült zsebbel, mert a pénzkészlete veszedelmesen megapadt. Egy huszast a molnárlegénynek adott, két huszast a szobáért fizetett, két huszasért ebédelt, egy huszast felváltott a boltban, ahol dohányt, kenyeret, szalonnát és gyufát vett, úgy, hogy nem volt már csak két huszasa. Azzal pedig nem nagy úr az ember egy olyan gazdag városban, mint Pest.

Kocsira nem telt ebből, pedig lett volna alkalma az úton itt-ott fölkérezkedni egyik falutól a másikig, de azért borravalót kellett volna adni, tehát inkább ment gyalog, ami nem bolondság, ha még a holmiját is magával czipeli az ember a perzselő melegben. Eltikkadva pihent meg itt-ott valamely fa alatt, vagy egy forrásnál. Uzsonnatájt egy magyar faluhoz ért, a szélső háznál egy köcsög aludt tejet kért, megkérdezte a szíves háziaktól, mivel tartozik.

– Hát ugyan mivel is tartoznék? – förmedt rá a gazda – nem kerül az nekünk semmibe és nem ér semmit.

A következő sváb helységben egy pázsítos teret, hol a szomszédos házak apró libái tanyáztak, keskeny gyalogút szelt át, mely némileg megrövidíté a helységen keresztül vezető utat, Laczi a gyalogösvényre tért s minthogy nem eléggé vigyázott, egy a lába alá tévedt ügyetlen libácskát agyon taposott. A libapásztor leányok mind összeröffentek, éktelen kiabálás támadt; a vénasszonyok előkerültek a szép fehérre meszelt házikókból, ki seprővel, ki piszkafával, sőt megjelent maga a községi biró is és megállapítván a kis liba bekövetkezett halálát, egy huszas bírságra ítélte a fiatal utast.

Szóval, midőn végre későn este elfáradva, kimerűlve megérkezett Budára, nem volt egyebe, csak egy huszasa és a nagy étvágya, mely a budai kis vendéglőkből kiáradó pecsenye-illatokra ágaskodni kezdett, mint a türelmetlen paripa.

Nem birt sokáig ellentállni, betért a «Fehér farkashoz», egy nyájas külsejű egyemeletes házba a Fő-úton, ahol szinészek és szegény díjnokok, írnokok voltak a törzsvendégek.

Nagy élénkség volt bent, zsivaj, disputa. Egy vézna cseh lány a cziterát verte szüntelenül. Egy-egy becsípett vendég közbe kurjantgatott. A kiszolgálatot maga a korcsmárosné végezte, akit mindenki «sógorasszonynak» szólított.

– Még egy messzelyt, sógorasszonyka!

– Egy rostélyost kérek, sógorasszony!

– Sógorasszony lelkem, nézze csak meg az ablakokat, mintha léghuzam volna valahol.

Laczi egyenesen hihetetlennek találta, hogy annyi sógora legyen, hanem azt örömmel tapasztalta, hogy az étel olcsó és pompás; valakinek, aki rostélyost evett a szomszéd asztalnál és egy messzely bort ivott hozzá, húsz krajczárt számított a sógorasszony. Megéri a pokolban is. Laczi vérszemet kapott, nagyon éhes volt, még egy tésztát is rendelt, káposztás koczkát, kedvencz ételét. Holnap úgyis vége mindennek, következik a prófunt és a birkózás az élettel.

Messze, az ötödik asztalnál három katona mulatott. Nagy szeretettel nézegette őket. Holnap már ő is ilyen lesz. De sokért nem adná, ha hallani lehetne, hogy miről beszélgetnek.

Addig-addig hegyezte a füleit, hogy a cziterahangok daczára valamit meghalljon, míg egyszer megkisebbedtek a szemei, a fáradtság elnyomta, feje lehanyatlott váll-lapoczkái közé, pipája kiesett a szájából, ő maga elaludt és hortyogni kezdett.

Maga se tudja, meddig tartott, csak azon rezzent föl, hogy valaki megdöfte. A sógorasszony állt előtte.

– Nagyon hortyogtál, édes fiam.

Megrázkódott, kitörölte az álmot szemeiből.

– Elaludtam egy kicsit – szólt röstelkezve.

– Én pedig nem azért fizetem a cziterás lányt, hogy te itt agyonnyomd az instrumentum hangjait a hortyogásoddal.

– Hát az igaz – mondá bűnbánó mosolylyal. – Fizetek, asszonyság.

– Mid volt?

– Egy rostélyos, egy tészta, két kenyér és két messzely bor.

A vendéglősné figyelemmel megnézte vendégét, finom ruháit, urias arczát és így szólt:

– Fizetsz kereken egy pengő forintot.

Laczit már maga a tegezés is bántotta, hanem az egy forint rémületbe hozta, minden vér a fejébe tódult, vörös lett, mint a paprika, majd holthalavány.

– Hogyan? – hebegte – hiszen a rostélyosért az imént csak tizenöt krajczárt számított egy úrnak?

– Hát persze, – felelte az asszony nevetve – szegény ember nem fizethet többet, de te fizethetsz. Neked a rostélyos hatvan krajczár. Csak szúrd ki!

– Lehetetlen az, – felelte Laczi elképedve, nagy zavarral nyomogatva ujjaival az egyetlen huszasát – a rőf mindenkinek egyforma rőf, a nap is egyformán süt mindenkinek.

– A nap azt teheti, ami neki tetszik, – pattant fel a sógorasszony emeltebb hangon – én azonban nem sütöm egyformán a rostélyosokat. Tegnapelőtt is bejött a szemben lakó gróf Zichy, másfél forintba számítottam neki a borjúszeletet. Az Isten se egyformán osztja fel a javakat az emberek közt, édes fiam, hát istentelenség volna, ha a korcsmáros is nem ehhez tartaná magát. Szegény vándorló legénynek egy garas a pörkölt adagja a sógorasszonynál. Tudja azt egész Buda.

– Hiszen szép, szép, – hebegte Laczi röstelkedve – de én erre nem gondoltam és most nagy bajban vagyok, mert éppen csak egy huszas van nálam.

– Hát akkor ezt mondtad volna előbb, teringette faszekere. Hiszen én nem láthatok a zsebetekbe. Nem vagyok én Isten. Felöltöztök, mint valami báró úrfiak, mint valami pávakakasok, feszíteni, mutatni tudtok, de a zsebetek rátok czáfol. Nem szeretem az ilyen embereket. Menjetek lábat lógázni a Privorskyba, ne a sógorasszonyhoz, mert a sógorasszony potentát a maga szemetjén és adót vet ki a nyegleségekre. No, hát add ide azt az egy huszast és eredj Isten hírével!

Laczinak ez volt az első keserves megszégyenülése, amelyre rá nem szolgált, de amely ellen még se tehetett semmit. Mert az életnek nem a tragikus botlásokból nőtt konfliktusai a legkeservesebbek, hanem azok a tűrhetetlenek, melyekbe csak úgy esetlegből ütődik bele. Odaadta huszasát és kisomfordált, mint a leforrázott kutya.

Ott künn szép, lanyha, csillagos éjszaka volt, csak kelet felől látszott egy kis borulat. Habozva állt meg az utczán, hogy merre menjen. Legjobb volna lefeküdni valahol, de a zsebében már csak rézkrajczárok csörögtek. Egy sétányt keresett, ahol leülhet, batyuját feje alá tette és végigdőlt a padon, betakarva magát köpenyegével, szemhéjjai legott édesen kezdtek tapadozni, midőn ott termett a sétányok ismeretes poloskája, az invalidus katona és a főváros nevében megrázta istenesen.

– Hé! Ni! Mi ez? Itt nem szabad aludni!

– Hisz azzal nem bántok senkit.

– Bántja a rendet és a rend a fő, punktum.

Laczi ványadtan szedte fel a czók-mókját s elhatározta, hogy járkálni fog reggelig, megnézi az érdekes házakat odaát Pesten, melyeket azóta építettek, ahogy itt járt, de alig ment egy félórát, rettentő bágyadtság, kimerültség vett rajta erőt.

Gondolta, hogy egy éjjeli kávéházba nyit be és egy asztalnál ülve várja be a reggelt, megszámlálta krajczárjait, de nem volt annyi, hogy feketekávét rendelhessen vagy akár egy pohár szilvóriumot. Ejnye no, mit tegyen már most? Most légy okos, Domokos! Más ember kétségbeesett volna, de ő nem. Ifjúság, bolondság. Hiszen ott volt a nagy kincs a zsebében, a Mariska levele. Ha nem volt étele, elolvasta, ha álmos volt, elolvasta. Ha nem tudott hová menni, egy utczai lámpáig mindig eljuthatott s ez már is czél volt, mert kivette a levelet a lámpánál és ujra elolvasta. Talán a kávéházat is csak azért óhajtotta, hogy milyen lehet abban a ragyogó gázvilágításban a Mariska kezeírása.

De hát a kávéház lehetetlen a krajczárok csekély száma miatt. Azok pedig nem kölykeznek meg maguktól. No, semmi, ott a verbunk, lesz felpénz holnap s kezdődik a gyöngypálya. Csak az éjszakát kellene még eltölteni nyugodtan valahol.

Egy mentő gondolata támadt. Hopp, elmegy a Hárompáva-utczába, fölkeresi a nagyapa puszta telkét, ott úgyis van egy félszer-féle, nyugodtan lefekszik, senki se fogja háborítani s legalább a maga földjén van.

Ösmerte jól az utczákat, nosza nyomban megindult és meg sem állt, csak mikor már odaért, pedig egészen künn volt a Krisztina városrészben. Magas palánk vette körül, de mi volt az Laczinak, bedobta előbb a czókmókját, aztán áthajította magát a palánkon, könnyedén, ruganyosan, akár egy akrobata.

Nem sokat érő telek volt, mindössze néhány száz négyszögöl, benőve labodával, farkastejjel és mindenféle vadbokrokkal. A balszögletben nyitott faoszlopokon valami tákolmány pipiskedett, olyan, aminők a szénaszárító pajták falun, csakhogy ezt egy vihar egyenesen lefejezte, a korhadt fedelet lecsapta a földre, csak az oszlopok ágaskodtak az égnek, mint akasztófák. Az öreg Borly nem sokat törődött vele, bár kérték a szomszédok, nem adta el. «Hadd nőjjön benne a pénz».

Laczi sokszor járt itt kis gyerek korában a nénikével, mikor még itt tartották az üres hordókat, amelyeken pompásan lehetett dobolni. Most is ott állott még néhány öreg hordó s egész halom szétesett donga. De biz ő ezekkel nem sokat törődött, feje alá csapta batyuját egy óriás hordó tövében, betakaródzott a köpenyegével, egy perczig fölnézett a hunyorgató csillagokra, vajjon melyik az ő csillaga és melyik a Mariskáé, aztán elaludt.

Talán föl se ébred, csak világos reggel, ha eközben a keletről jövő felhő szét nem húzza a maga fekete köpenyegét szinte egész végig az égbolton s nem kezd a csendes nyári eső cseperegni. Már ennek aztán fele se tréfa. Egy-két kövér csöpp az orrára pottyant, meg a nyakába gurult.

Fölriadt. Az uj viszontagság egészen elkedvetlenítette. Hát csakugyan minden összeesküdött a nagy mindenségben, hogy ő ki ne pihenhesse magát? Az ördög műve, hogy azt a fedelet elvitte a szél. Azelőtt itt állott tíz évig, most egyszer vehetné hasznát és nincs többé. De nini, itt vannak a hordók. Egynémelyiknek nincs feneke. Éppen egy olyan állt a fejénél is. Egy nagy ötvenakós alkotás, ha oldalt gurítja, szépen belefekhet, meg nem ázik. Hiszen Diogenes is ilyenben lakott. Nosza, neki gyürekezett és feldöntötte s amint a taszítás folytán odább csúszott a vén hordó feneke, a szuroksötétségben valami csillámló pont szúrta meg Laczi szemét a hordó előbbi helyén. Olyan volt, mint egy szentjános-bogár teste, csakhogy még sokkal élénkebben csillogott, tündökölt és szinte szikrázott, megvilágítva kicsike körben a barnás talajt. Laczi lehajolt, odanyúlt, de csakhamar ijedten kapta el az újját. Valami megszúrta. Hah, talán valami mérges pók vagy Isten tudja mi? Előkereste gyufáját s megvilágította a helyet. Hát egy melltű volt, akkora darab gyémántgömbbel, mint egy borsószem. Laczi ugyan még soha se látott gyémántot, de hallott meséket a karbunkulusról, mely a sötétben világít. Erről legott ráösmert a becses kőre s megörült neki: «No, ezt egyenesen az Isten hajította le nekem most, mikor a legnagyobb szorultságban vagyok, reggel eladom a zsidónak».

Minthogy az eső még mindig permetezett, bebújt egészen a hordóba s megörült egyszerű ötletének, mert ott mentve volt minden bajtól. A Szűz Mária kötényében sem volt jobb dolga a szent gyermeknek. Egyrészt, hogy pompás sötétség volt odabent, mint egy kosnak a szarvában, másrészt, hogy odakünn azalatt megeredt a zápor s altató monoton czuppogással verdeste a hordó dongáit kivülről. Csak egyetlen eshetőség maradt fel aggályosnak: ha annyi esővíz talál lezuhanni, hogy fölemeli a hordót s elúszik lakójával a kert közepén terpeszkedő régi meszes gödrökbe és pocsolyákba.

Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, nyugodtan aludt s kipihenve ébredt fel. Kidugta a fejét. Fölnézett az égre, hát bizony az aranykarika már magasan járt, volt elég szárítani valója, de a nagyobb részt már bevégezte, csak még a fűvek és a falevelek tartották meg csillogó gyémántjaikat, a vízcseppeket s himbálták kaczérkodva. Ezekről eszébe jutott az esteli gyémánt-tű – vagy talán csak álom volt? Mohón kapott a kabátja hajtókájához, ahova szúrta, és nini, csakugyan igazi tű. Most már hirtelen röppent ki szemeiből az álmosság. Megmosakodott a hordók tetején felgyűlt vízben s aztán megvizsgálta a helyet, ahol a tűt találta. Érdekes volt. Az eső egy kört vájt ki azon a helyen, ahol a talaj lazább volt, mint egyebütt, tehát beljebb nyomta a zápor s mert mint piczinyke pocsolya húzódott a támadó mélységbe a víz, az állandó nyomással rohamosan átdolgozta sárpéppé a talajt.

– Itt gödör van, – gondolta Laczi s egy éles végű dongával elkezdte a sarat kihányni. – Ide valamit elástak.

Hányta, piszkálta ki a sarat, míg nagyot kondult valami; vashoz ért a donga.

– Hopp! Megvan!

Szíve hangosan dobogott, mint otthon Sulyomban, mikor a madárfészekbe benyúlt és megtalálta vagy a tarka-barka tojásokat, vagy a kopasz, meleg kicsinyeket.

– Itt vagy, kutya? – szólt végre, a kezét egész hónaljáig bedugva, miközben óvatosan emelte ki a súlyos tárgyat.

Hát egy kis vasládikó volt, erős rovátkos pántokkal, a zárján külön egy kis rézlakat. Szerette volna Laczi kinyitni, hogy mi van benne, feszegette, nyitogatta a bicskájával, egy követ talált, verte, paskolta a lakatot, de nem birt vele boldogulni. (Kár, hogy nem hozott magával szerszámot.) Ez a lakat jobban hozta ki a sodrából, mint maga a ládácska s ami kiváncsiság hajtotta, az a lakat belsejének, nem a kis láda tartalmának szólt – mert a lakat szerkezete tulajdon annak látszott, amit ő talált fel Disznósy uramnál. A művész hökkent meg; nem a találó örült meg, de a feltaláló sápadt el, hogy amit ő kigondolt, azt már mások előbb tudták. A kíváncsiság mellett, hogy a szerkezetet megvizsgálhassa, lehangoltság, elkedvetlenedés vett rajta erőt, mint mikor az ember valami nagy polczról szédül le a semmibe.

Mindegy, egyelőre mégse lehet tenni egyebet, mint begöngyölgetni a vasládát a czókmók közé, aztán bemenni a városba, egy kis pénzt csinálni a gyémánttűből, megreggelizni derekasan, aztán odaállni, ahol a verbunk szól.

Úgy is tett, valahol, a káptalan se tudná a sok utcza közül, egy boltot talált, ahol ki volt írva: «Arany ezüst ékszerekre pénz-kölcsönök. Ékszerek esetleg meg is vétetnek.»

De így a batyuval restelt bemenni, odament tehát előbb egy kofához, hat krajczárért cseresznyét vett nála, hogy ismeretséget kössön vele.

– Édes-e a cseresznye, szüle?

– Édes bizony, édes.

– Nincs benne pondró?

– Ropogós, mint a mandula – felelte az anyóka.

– Engedje meg néni, hogy egy darabig itt hagyhassam a holmimat. Egy kis dolgom van itt a közelben (a zálogházra mutatott).

Az öreg asszony titokzatosan hunyorított.

– Nincs benne pondró, hé?

A «pondró» szóra bizonyos hangsúlyt tett s petyhüdt ajkai vigyorogva húzódtak szét.

Laczi nem felelt, nem értette, hova czéloz, letette a batyut a sátor alá, aztán bement a zálogos boltba, hol egy nagyszakállú zsidó üldögélt a rács mögött, a «szegénység tornya», a különböző elzálogolt csomagok padlásig érő garmadája alján.

Vöröses pillájú szemeivel fáradtan pillantott fel az érkezőre, aki némán nyujtotta oda a gyémántos tűt.

A zsidó figyelmesen nézegette, – a Laczi szíve hangosan dobogott. – Hátha valami hamis ékszer, cseh üveg, vagy mármarosi gyémánt.

– Száz forint – mondá a zsidó egykedvűen.

Laczi elsápadt a rémítő összeg hallatára, ennyi pénze még soha se volt s szó nélkül bólintott a fejével, mire a rács mögötti ember gyorsan lebonyolítá az ügyletet, kezébe nyomta a bankókat és a zálogczédulát.

Rohant ki vele, mint a bolond (mert hátha visszaszívja a zsidó), künn az utczán is ment, ment czél nélkül, mint akit kergetnek, csak valami messzi mellékutczában jutott eszébe, hogy nini, ott hagyta a holmiját a kofánál. De a nagy öröm, a gazdagság szédítő mámora annyira megkonfundálta, hogy sehogy se tudott többé az utczák labirintusából kiigazodni. Elveszett előle az a pont, ahol a kofa volt, mintha az ördög nyelte volna el. Olyan formájú zálogos boltot hiszen talált, de a kofa sátra nem volt ott, viszont hasonló kofát is látott egy helyütt, de itt meg a zálogház hiányzott az átellenes sarokból. Loholt, futott, kapkodott az útvonalak közt vagy egy óráig, míg végre megpillantotta az öreg anyókát. Már messziről hívogató mosolylyal tekintett feléje.

Laczi odasietett örvendezve a sátrához, de a jószágát sehol se látta a cseresznyés, szamóczás kosarak, a tojások és a zöldség-boglyák közt.

– Hová tette a holmit, nénike?

– Miféle holmit? – kérdé az élesen.