Part 3

– Mária Karolina, – lihegte lázasan – álljon meg egy perczig. Ne hagyjon így el! Segítsen rajtam!

– Hogyan? Miben? Miképen? Ne bolondozzék. Menjen már haza, meglátnak az ablakból.

Kissé félre lépett, ahol egy nagy platán eltakarta.

– Akarja-e, – szólt a fiú eltökélt hangon – hogy ne legyek lakatos?

Dacz ült a homlokán és keménység az összevont szemöldjein.

– Hát az jó volna, – szólt a leány hanyagul, felületesen – de hát akkor mi lenne?

– A mivé maga akarja, hogy legyek.

A leány elkaczagta magát. Tetszett neki a gondolat, hogy ő mondja meg egy férfiúnak, mi legyen. Hogy ő tőle függ, ő irányít, ő rendelkezik. A szemei is megcsillantak. Oh, azok a fénylő, világító Szent János-bogarak azokban a szemekben!

– Nos, tudja mit, legjobban szeretném, ha katonatiszt lenne.

– Katonatiszt?

– Igen, nekem tetszenek a katonatisztek, szépen vannak öltözve – folytatta ismét, gyerekesen, piczinyt selypítve. – A barátnéim is a katonatiszteket csodálják legjobban, Katalin levelezik is egyikkel.

– Levelezik? Hát lehet innen?

– Lehet. Hogyne lehetne?

– Hisz akkor mi is levelezhetnénk.

– Persze. Föltéve, hogy katona lesz.

– Az leszek, Mária Karolina, biztosíthatom. És hát, hogy levelezik az a bizonyos Katalin? A postán?

– Dehogy. Különös módja van annak. Megmondhatom. Mert maga előtt most már nem szabad titkomnak lenni. Igaz-e, hogy nem szabad?

Egyszerre közlékeny lett, szinte megolvadt hangja a melegségtől, bensőségtől, amint folytatá:

– De, mondom, ez nagy titok, úgy vegye. Lakatoska, lakatot tessék tenni a szájacskájára! Hajoljon ide közelebb. Hát úgy van az, hogy van nekünk itt egy csacsink, akivel Tumbus apó együtt öntözi a kertet, a csacsi nem öntözi, hanem ő húzza a talyigát és a vizes hordót, amely a talyigán van. Ez a csacsi nappali dolga. De reggel a Tumbus és a csacsi bevásárolni mennek a piaczra. A csacsinak olyan nagy füle van, mint egy zacskó, hát a nagy fülébe betesz Katalin egy levelet, azt aztán a piaczon kiveszi a csacsi füléből a katonatiszt, Littmanek Eduard hadnagy úr, haza megy, felel rá, mire megírja a választ, akkorra már a csacsi a Sánta mészáros üzleténél áll. Littmanek odamegy, beteszi a választ a szamár fülébe és mi, itthon, mikor senki se látja, kiveszszük onnan. Hát már most tudja. Legyen ezzel is okosabb!

Laczi elmosolyodott a történeten, de mégis csak a maga dolga állt előtte elsőbbnek.

– Ezt most már tudom. De mit érdekel engem Littmanek hadnagy? Azt szeretném én inkább tudni, mily módon levelezhetnénk mi ketten?

– Furcsa! Hát a csacsinak a másik fülében. Hiszen két füle van.

– Úgy, de hátha az én levelemet venné ki a Littmanek?

E pillanatban léptek hallatszottak, galyak ropogtak, madarak rebbentek fel a bokrokból, ami valakinek a közeledését jelentette.

Laczi elsápadt.

– Bajban vagyunk – suttogta és körülnézett.

– Pszt, csendesen! – szólt a leány elkomolyodó homlokkal. – Nem kell megijedni!

– Csak maga miatt.

– Én miattam? – kaczagott fel, az egyik vállát fölhúzva. – Azt hiszi, hogy engem könnyű zavarba hozni? Csalódik.

Az öreg kertész jött a ribizkével szegélyzett gyalogúton. Egy darázs szállingózott, zümmögött a feje körül, vele jött makacsul, talán virágnak képzelte az orrát s rá akart ülni, a kertész kergette, vagdalkozott, hadonászott a feje körül a két karjával, de a darázs nem tágított.

– Hess, hess, oktalan állat, ne légy annyira szemtelen!

– Tumbus apó! Tumbus apó! Ne csukja be még a kis ajtót, – kiáltá eléje a baronesz nyájas, behízelgő hangon, amint megpillantotta a galyak hézagain át, sőt néhány lépést előre tett a kanyarodóig, ahol láthatóvá lett.

– Hopp, hopp, itt vagyok. Mi tetszik? – kiáltá vissza Tumbus apó a maga rozsdás hangján.

– Ne csukja még be a kis ajtót, apóka.

– Bah, már becsuktam. Hát miért is ne csuknám be? Meleg van kisasszonyka, hm. Eredj te czudar! (Ez a darázsnak szólt.)

– Valakit ki kell eresztenie, apóka.

Az öreg a szemeit meresztette, mígnem észrevette a fiatal embert. Kegyetlen vigyorgásra fintorodott el az arcza.

– Hehe, hehe! No, szépen vagyunk! Huj, huj, micsoda meleg, micsoda pokol. S azonfelül még idegen szagot érzek…

Szimatolni kezdett a levegőben.

– Idegen szag. Haj, idegen szag. Fiatal uracska, hihihi. Itten, ahol a madár se jár. Szörnyűség! Na, szépen vagyunk. Éreztem, éreztem, azért siettem annyira! (Kivicsorította a fogait, mint aki éppen valami ilyenbe akar beleharapni.) Hát már most mit csináljunk vele? Kivallatjuk, hehehe, hogy hol vette itt magát és mit akar itt, hihihi, ahol a sármányból is csak az asszonya jár? Honnan jött, tu-tu-tu? Apáczák leimádkozták, az égből pottyant le. (Tumbus apó minden lépéssel megállt s a hasát fogta, úgy nevetett.) No-no-no, jelentést teszünk a fejedelemasszonynak. Katonásan, regula szerint. Kutya kutyánszki, macska macskánszki!

Laczkó a falak és a vaskerítés magasságát méregette szemeivel, hogy nem lehetne-e menekülni, de a falak magasak voltak, a vaskerítés pedig kopjahegyekben végződött. Lehetetlen, lehetetlen. Itt csak a madár tud kimenni!

Tumbus apó ellenben a becsípett ember bőbeszédűségével nyomogatta, hempergette, kapargatta a pikáns, érdekes eseményt, mint az eb a csontot, hogy nem találna-e rajta valami ennivalót.

– Hát már most mit csináljunk vele? – motyogta. – Olajba sütjük vagy porrá törjük és minden apáczának beadunk belőle egy evő kanálnyit?

Annyira kaczagott, hogy egy fába kellett fogódzkodnia.

– Tumbus! – kiáltá rá a baronesz parancsoló hangon és a lábával toppantott, – micsoda szemtelenségeket beszél maga itt össze-vissza? Ez a fiatal ember apám gazdatisztjének a fia, érti-e, behíttam az utczáról, hogy a szüleim felől kérdezősködjem s ő bejött, mert kend részegeskedni ment a korcsmába és nyitva hagyta a kis ajtót, szigorú kötelességszegést követvén el. Hát már most forduljon vissza menten és nyissa ki az ajtót, mert különben én teszek mindjárt jelentést a fejedelemasszonynak. Egy, kettő, három, mars!

– Hiszen megyek már, megyek, – szólt egyszerre megjuhászodva. – Ez már más, kisasszonyka. Hiszen ha mindjárt úgy tetszett volna hozzám szólni, kisasszonyka, hogy «parancsolom, Tumbus».

– Egy szót se többet, Tumbus.

S ezzel csipőjére tette a kezecskéit s haragosra, morczosra vonván össze a homlokát, a villámló szemeivel intett Tumbusnak, hogy előre menjen.

– Jőjjön hát, ifjú úrka – makogta az apó alázatosan.

S mintha egyszerre kijózanodott volna, egyenletes léptekkel ment kinyitni az ajtót, bizalmasan morogván az utána ballagó Laczkónak: «Szép kis bolondság! Micsoda asszony lesz ebből! Mikor már mint palánta is ilyen. Ujujuj, de ránczba szed ez valakit.»

A kulcs megcsikordult az ajtóban. A legényke még egyszer visszafordult, még egy utolsó pillantást vetett rá. A kis leány egy nyírfa lehajló ágára ülve himbálózott és a kezével búcsút integetett neki.

* * *

Mindez pedig abban az évben történt, mikor az uralkodó azt a szinte félénk kérdést intézte egy bölcs emberhez, vajjon nem lehetne-e ebben az évben kétszer szedni ujonczot, mire felelé a patriarkák ékesszólásával az illető nagy ember: «Az anyák nálunk csak egyszer szülnek egy esztendőben.»

Szóval, ebben az évben a legértékesebb gyümölcs a férfiember volt (olcsó portéka máskor). Most királyok áhítoznak utána. Ilyen időknek örül a Halál, mert ezt az ázsiót ő okozza; sokat bevon a künn levő nyerskészletéből.

Borly Laczi, illetve a kis Mária ugyancsak eltalálta, milyen pályát kell választani. (Mintha Ámor is császári királyi ügynök volna.)

Dehogy gondolt e percztől piros pünkösd ünnepére többé a szilaj vérű, daczos akaratú fiú: mit bánta ő Sulyomot és a pünkösdi fánkot a nagyapa házánál? Első dolga volt a lakatosságot lerázni és a helyett, hogy haza ment volna, a zárdakertből egyenest a kaszárnyába indult, jelentkezett az őrnagynál, akit Nasztálszky Ferencznek neveztek.

– Mit akar? – kérdé az őrnagy.

– Katonának akarok beállani.

Végigtekintett a sugár gyereken, szép, lelkes szemei, intelligens arcza legott megnyerték.

– Jól van. Hogy hívják?

– Borly László.

– Csak nem Borly Gézának a fia?

– De igen.

– No hát akkor nem jól van! – kiáltott fel az őrnagy élénken. – Édes apád a legjobb barátom volt. Folyton levelezésben állottunk. Halála előtt azt írta csodálatos sejtelmek közt: «Kár, hogy nem vagy közel, szeretném a fiam jövőjét reád bízni. Valami ilyen vágy száll a szívemre, mely gondolataimat, valahányszor halálsejtelmeim megujulnak, reád irányítja.» És te most nálam akarsz beállni? Hát mi bajod? Mi végzet hoz ide? Miért akarsz katona lenni?

– Csak úgy – felelte az ifjú Borly.

– És elhatározott szándékod?

– Megmásíthatlan.

– No, abból semmi se lesz. Én nem engedem meg. Különösen ilyen időkben. Más, ha pályának választottad volna, de csak így oda menni ágyútölteléknek az önkéntes csőcselék közt, atyád emléke iránti kegyeletből nem hagylak. Különben is gyenge vagy még a puskához meg a borjúhoz. Azért tehát balra nézz, fordulj és takarodj a nagyapádhoz!

Laczit elkeserítette ez a véletlen, de nem olyan fából való volt, akit az akadály visszatart. Elhatározta, hogy Pestre megy és ott áll be. A fővárosban már úgy is fel volt ütve a verbung a «Nyúlkaszárnyában». (Jó magyar gondolat osztrák kaszárnyát így nevezni.) Szívesen látták a jelentkezőket. Valami nagy tolongás mindazonáltal nem volt észlelhető a kaszárnya környékén.

Összeszámította a pénzkészletét, tíz huszasa volt, több, mint három pengő forint. Ezzel bátran meg lehet indulni, két huszas Váczig a postakocsin egy ülés, onnan pedig beviszi a hajó egy huszasért. Élelemre s egyéb szükségesekre még mindig marad hét huszas.

Reggel egy kis batyut kötött a fehérneműjéből s ezzel elbúcsúzván Disznósy uramtól, mintha haza, Sulyomra készülődnék, kiment a piaczra, megkereste a zárda csacsiját, mely a Zeheriné asszonyom zöldséges sátra mögött állt a talyiga előtt könyező szemekkel és egy levelet csúsztatott a fülébe. Amint a fülébe nyúlna, észrevette, hogy ott két levél van. Kivette és szíve megdobbant örömében, az egyik levél neki szólt (a másik Littmaneknek), hamar felbontotta és ezt olvasta belőle: «Kedves Laczi, a mamám nagyon beteg, éppen most küldtek értem kocsit, hogy haza menjek. Ne írjon nekem levelet, mert nem vagyok itt. Sokat szeretnék írni, de nem érek rá. Én egészséges vagyok és nagyon búsulok szegény mamán. Levelemet senkinek se mutassa meg, szakítsa szét.»

Laczi zsebébe csúsztatta a drága kincset, a levelet, hogy majd az úton milliószor átolvassa s ujra a szamárhoz közeledett, hogy visszavegye levelét. Jaj, csak oda ne nézzen valahogy Tumbus apó! Tumbus apó oda nem nézett, nagy alkuban volt egy tyúkos ketrecz előtt s a szamár is békén engedett kotorászni a fülében. Őt másforma levelek érdekelték, a Zeheriné asszonyom sátrában egy kosárból frissen, inycsiklandozóan kikandikáló salátalevelek. De hogy ezeket elérje, egyet kellett volna rántania a talyigán s arra mostani siestájában lusta volt. Azaz, hogy más körülmény is hozzájárult, a visszaemlékezés keserűsége, hogy t. i. Zeheriné asszonyom némelykor már rajta érte ilyen csinyeken és az asztalon keverő kis minczérral ütött egyszer-kétszer a pákosztos szájára. Éppen ezen filozofált hát, érdemes-e vagy nem a vállalkozás s talán éppen azon könyezett, hogy ilyen nehéz, fejtörő problemák közt kell szomorú napjait tengetnie.

De ideje volt a levelekkel végezni. A postánál már szerszámozták a lovakat. Éppen csak hogy odaért, megindult a sárga-fekete jármű vidám trombitaszóval végig a városon. Ennek a hangjára kinyíltak a rozmarintos violás ablakok utczahosszat, mert itt az is esemény, ki megy, ki érkezik a postakocsin.

A másik ülést egy körülbelül harminczéves asszonyka foglalta el, ki útközben a Kálvária-utcza egy sárga házánál szállott fel, tömérdek skatulyával és kosárral. Csinos, köpczös asszony volt, pirospozsgás arczczal, fényes, élveteg szemekkel. Fehér szalmájú franczia kalapot viselt, mely azonban nem vallott jó izlésre rikító pipacs-virágaival. Semmi esetre sem volt előkelő, még talán úri asszony se, mert szembetűnő módon igyekezett annak látszani. Gyanús dolog a pszichologia pápaszemén át. Mert aki otthon igazi úri asszony, az abban pihen meg útközben, ha csekélynek nézik, holott az otthon csekély: útközben kényes. Úton mindenki annak szeret látszani, ami nem.

Eleinte behunyva tartotta a szemeit (két éhes tigrist lánczon), de úgy látszik, nem vette be a természete a nyugodtságot. Izgett-mozgott váltig, mint az eleven ezüst. A keztyűit húzogatta fel s hosszan odatartotta fehér kezét a nap felé. Hadd lássa a fiatal ember is, hogy ez a kéz nem szokott dolgozni, aztán felgyűrte a sáfrányszínű ruhája újját, fel egész vállig, mintha melege lenne, hadd lássa a fiatal ember, hogy ez a gömbölyű kar ölelni való.

Laczkó észre se vette őt. Elhúzódott, meglapult a sarokban és a maga belső világában barangolt.

Ezalatt az asszonyság nyitogatta a skatulyáit, hol zsebkendőt keresett, hol a kis fésűjét vette elő és az aranyos szőke fürteit kezdte fésülni, miközben sűrűn kérdezgetett a kocsistól egyet-mást, de úgy, hogy nem bánta volna, ha helyette az ifjú felel. Mikor érünk Kopolyházára? Lehet-e ott jól ebédelni? (Kopolyházán egy félórát etetett a posta.) Mert ő jó koszthoz van szokva és talán meg is halna, ha egy nap meg nem kapná a maga tányér levesét és ahhoz egy kis frissen sültet. Ah, Istenem, milyen nagy áldás egy jó szakácsné! Vajjon mit csináltak az első emberek, Ádám és Éva, mikor még nem volt szakácsné?

A kocsis vídám öreg ficzkó volt s amint gyalog ügetett a kocsi mellett fel a hegynek, a Vargyas erdőben, tiszteletteljesen felelt a különböző kérdéseire, melyeket a hegyek, az előbukkanó kastélyok vagy romok felől hozzá intézett. Ösmerte az egész útvonalat, mindig ezt járta. Elmondta a vidék összes történeteit, a katasztrófákat, emlékeket, melyek egyes helyekhez, fákhoz, házakhoz, árkokhoz fűződtek. Különösen a Vargyasról beszélt sokat, ahol most is zsiványok tanyáznak. Csak az imént mutatott egy behorpadt sírhalmot az erdő szélén, ahol egy postakocsis, Milik István fekszik, kit a híres Patkó ütött le, mikor tízezer forint volt a kocsiban; most megint egy ilyen sír következett, vadméhek döngték körül, ez is egy postakocsisé, ismeretlen haramia lőtte le a bakról.

– Mind itt vannak elpotyogtatva a kocsis pajtásaim – tette hozzá nagy vigyorgással.

– Hát nem fél? – kérdé az asszonyság fázékonyan.

– Mit félnék? – felelte egykedvűen, az évezredes argumentumhoz nyúlva. – Ha az ember mindig a kocsin van, a kocsin hal meg. Hát a tekintetes asszony nem fél az ágyba feküdni, mikor minden ismerőse az ágyban halt meg?

Az asszonyság nevetett és olyan fehér fogsort mutatott, mint a marmancs-virág czikkelyei. De biz a Laczkó azt se látta.

Majd az egyik kosarába nyúlt és cseresznyét húzogatott ki, nagy kényesen ette, mint egy királykisasszony; minden szemet külön megtörölt a keszkenőjével, ketté törte, hogy nincs-e benne valaki (mert hát a pondró is szereti a jót) s aztán csak az egyik felét dugta be egyszerre a piczi szájába, mintha csak valami filigrán madarat etetne. Uczczu lelkem, de kényes, ez ugyan nagy urasághoz lehet szokva, hanem, ami aztán következett, elrontotta emezt, mert a magokat a két újja közé fogva, megczélzott valami tárgyat és ellőtte, ahogy a parasztgyerekek szokták. No, ez már nem volt úri modor. Hanem arra jó volt, hogy egyszer csak csupa véletlenségből eltrafálta valahogy a Laczi fiút. Éppen az orrára pottyant. Ijedten rezzent fel, mint akit hirtelen felköltenek, az asszonyság elpirult s mentegetni kezdte magát.

– Jaj, de bolond vagyok! Bocsásson meg, kérem. Elhiheti, hogy nem akartam. Fáj?

Laczi még nálánál is jobban elpirult és zavartan dadogta:

– Nem, nem, biztosíthatom.

– Az ember ilyen bohóságokkal űzi el az unalmat útközben. Úgy restellem, de úgy restellem.

– Szót se érdemel, kérem alásan.

– Ön nagyon is udvarias fiatal ember, – folytatta bűnbánó kaczérsággal, lehorgasztva fejét – de ugy-e, igazán nem haragszik? (S ezzel odanyujtotta neki a keztyűs kezét.) Adjon rá kezet, hogy nem haragszik. Így ni. S egy egész perczig kezében tartotta a kezét, miközben szemének delejes villanata az ifjú szemét kereste. De az tiszta volt, mint egy hegyi pataknak a vize, amelyet meg nem zavarhat a beledobott kavics, mert szintén kő van az alján és egy csöpp sár sincs.

Hanem a beszélgetés most már megindult. Ezer kérdezni valója volt és tudta a módját, kihúzni a szavakat belőle.

– Hova utazik?

– Pestre megyek.

– Ott lakik?

– Nem, csak dolgom van ott.

– Volt-e már többször Pesten?

– Voltam a nagyapámmal vagy kétszer.

– Úgy látszik, a nagyapja sokat jár Pestre? De jó neki.

– Most már nem igen jár, de azelőtt ott lakott az egyik nővére, Máli néni. Ahhoz jártunk.

– És most már nem lakik ott?

– Meghalt.

– Reménylem, örököltek utána egy pár házat?

– Egy telket örökölt a nagyapa utána, a «Három páva»-utczában.

– No, az se rossz, kivált ha kétemeletes ház is van rajta.

– Mindössze egy félszer-féle van rajta, hol a Máli néni férje valamikor üres hordókat tartogatott, mert borkereskedő volt.

Az asszonyság elbeszélte, hogy ő meg Pozsonyba megy a beteg nővérét látogatni, a haldokló kívánja, de első utazási czélja csak Vácz, mert a kocsiút nagyon kifárasztja, tehát Váczon hál meg, kipiheni magát a fogadóban és csak a reggeli vonattal megy tovább Pozsonyba.

– De hátha a nővére meghal azalatt?

Ájtatosan emelte szemeit ég felé.

– Az Isten mindenre képes.

– Az Isten igen, – felelte a fiatal Borly – de ön persze nem képes éjjel utazni.

A menyecske fölkaczagott, szívből, édesdeden.

– Ah, kis skorpió! No, lássa az ember! Még csípni is tud.

Ilyen dévaj, kötődő hangon folytatá Potifárné az attakot a szemérmes József ellen, akit nehéz volt megmelegíteni, de Potifárnét talán éppen az ingerelte. Elhagyták az erdőt, melyet szamóczaillat töltött be s a tündéries Kopolyka völgy tárult eléjük szétszórt falvaival, bádogos tornyaival. Az egyikben valamelyikben delet harangoztak.

– Hé, kocsis, messze van-e még a vendégfogadó?

– Egy kurta félóra mulva ott vagyunk.

– Hát Váczra mikor érünk?

– Gyertyagyujtáskor.

Az asszonyka a fiatal Borly felé fordult.

– Ön ma akar Pestre utazni?

– Természetesen. Hiszen nyolczkor megy a vonat.

– Tudja mit, – mondá fojtott hangon, szemérmetesen lesütve a szemeit – maradjon ön is Váczon.

– Minek? – kérdé ez csodálkozva.

– Hát csak úgy – felelte a vállát vonogatva. – Háljon meg ott. A «Csillag»-ban jó szobák vannak. Kedélyesen elbeszélgetjük az estét… a vacsoránál. Képzelheti, milyen unalmas magamnak.

– Sietek – felelte Laczi.

– A sietés az ördög – kaczagott fel Potifárné. – Kihez siet.

(A boldogságomhoz, gondolta Laczi, de nem mondta.)

– Dolgom van – mondta.

– Mi ön? Diák ugy-e? Vagy efféle?

– Semmi se vagyok.

– Az a legszebb hivatal. Úgy látszik, úri fiú? (És nagy mamlasz – tette hozzá magában.)

– Ahogy veszszük.

– Van vagyona?

– Vagyonom bizony nincs.

– Az mindegy, ha várandósága van valahol.

(Hát az van, gondolta magában Laczi: egy csók meg egy pofon.)

Tra-tra-tra-tram! Megszólalt a kocsis trombitája. Faluhoz értek. Ez Kopolyháza. Az izzadt lovacskák csöngetyűi vígabban szóltak, mert ők maguk is sebesebben gurították a nagy járművet le a lejtőn, be a fogadó udvarába az állás alá, ahol a szekerek egész raja állt már. Zaj, elevenség volt az udvaron. Lengyel zsidók hagymát ebédeltek a viaszos vásznú fedeles kocsikban. Az állatok csendesen kérőztek a rúd mellett vagy ittak. A vödör föl s alá szaladgált a csikorgó kerekes kúton, a lovak feje zabos tarisznyákba veszett, a kocsisok pedig durákot játszottak egy megfordított kád fenekén, vagy a szolgálókkal legyeskedtek, segítvén nekik csirkéket fogni az udvaron, amelyek fürgén szaladgáltak a lovak és ökrök lábai alatt, mialatt a pinczér odabent az ebédlőben végzetes igéreteket tett a fejükre.

– Fél rántott csirke salátával, igen is, mindjárt hozom, két percz alatt itt lesz.

– Menjünk be az ebédlőbe – szólt az asszony.

Laczi megtapogatta huszasait a zsebében és ő is leugrott a kocsiról.

Az ebédlőben éppen csak egy asztal volt még üres. A másik négynél vendégek ültek; egy kanonok a szokásos hugával, egy család bakfis-leányokkal, bizonyosan a nevelőből hozták vagy oda vitték, az asszonyság minduntalan igazított valamit a ruhájukon, az öreg úr, nyilván rokon lehetett, gyöngéden, udvariasan foglalkozott velök, mint valami herczegnőkkel, vizet töltött nekik, fölemelte a földről egy udvarló fürgeségével az elejtett asztalkendőjüket, miközben egyre csipkedte az állukat vagy simogatta a tömött dióbarna hajfonataikat, nem győzvén ismételni szokásos mondását:

– Lányok, lányok, földi boszorkányok!

A harmadik asztalnál két kereskedő számolt valamit papiroson. A negyediknél, leghosszabbnál ellenben a helyi intelligenczia ebédelt.

Itt még lett volna elég hely, de a mi utasaink az ötödik üres asztalhoz ültek.

– Hozzon, ami éppen készen van, – parancsolá Potifárné a pinczérnek fenhéjázó hangon – levest, pecsenyét, tésztát, bort. Csak gyorsan, gyorsan. Az a fődolog. (Majd Laczi felé fordult.) Legyen kérem, vendégem.

Laczi elhárító mozdulatot tett.

– Se szó, se beszéd, meg kell lenni. Az ilyenben nem szokás kosarat adni, fiatal ember. Tanuljon egy kicsit mórest. Most már azért is meg kell lenni.

– De kérem.

– Mondom, hogy egy szót se. Mert ha még egyet mukkan, vacsorára is megmarasztom Váczon. Foglyom lesz ma estére, érti-e?

S gyöngéden megnyomta a lábát az asztal alatt.

– Pardon! – mentegetőzött Laczi. – Oly ügyetlen vagyok. Úgy rémlik, hogy ráhágtam a lábára?

– Nagy csacsi maga – nevetett az asszony és ránézett kedvteléssel, mint a pók a szunyogra, mely már a hálójában vergődik.

Laczi érezte arczán a tüzes tekintetét, mint a hangya-mászkálást s epedve várta a nyíló ajtót, hogy zavarának véget vet az ételek megérkezése.

Csakugyan léptek hallatszottak künn. Az ajtó nyilt s belépett rajta az öreg Borly, a sulyomi kasznár.

Lacziban megfagyott a vér; csak bámult-bámult megzsibbadva, a megüvegesedett szemeivel, hogy álmot lát-e vagy valóságot? Az öreg Borly nem nézett se jobbra, se balra, egyenest a hosszú asztalnak tartott és ott helyet foglalt, háttal az unokájának. A Laczi szíve hangosan dobogott. Ezt a szerencsét fel kell használni. Aki mer, az nyer. Zsebkendőjét ösztönszerűleg arcza elé tartotta; felugrott és kirohant az ajtón. Potifárné utána szólt: «Mi lelte magát!» Azt hitte, az orra vére indult meg s ahogy szokásos ilyenkor, a kúthoz rohan. Várta, csak várta egy darabig, de nem jött vissza, tudakozódott a pinczértől, az se tudott róla semmit, kiment a postakocsishoz, aki egy kicsit szundikált a kocsibakon, felvilágosítással azonban ő se szolgált, hanem a fiatal ember czók-mókja és a köpenyegje nem volt a kocsiban, tehát megszökött.

– Pedig ki volt fizetve a helye egész Váczig, – mondá a kocsis.

Az asszonyka fejet csóvált s kedvtelenül mormogta: «Soha ilyen élhetetlen fiatal embert…»

Laczi pedig ezalatt lelkendezve ment-ment batyujával egyenest a mezőknek. Nagyatyja váratlan megjelenését arra kellett magyaráznia, hogy üldözi. Talán az őrnagy értesítette, vagy Mária árulta volna el közös titkukat? De nem, nem, Mária ezt nem tehette. Különben is Mária csak reggeli után indulhatott Sulyomra és ha tőle tudta volna meg a nagyapa, akkor még nem lehetne itt; majdnem bizonyos, hogy az őrnagy küldött ki még tegnap este lovas embert az öreghez, ki aztán bejött reggel a városba s miután Disznósyéknál hült helyét találta, kérdezősködések nyomán meg birta állapítani, hogy Vácz felé ment.

Biztos volt tehát, hogy a nagyapa üldözi s ez ellen kellett megcsinálni neki is a maga húzásait. Ezek pedig nem lehettek mások, mint letérni az országútról, még pedig úgy, mintha Nagy-Maros felé menne, elérni a Dunához, átmenni csónakon Szent-Endrére, ott meghálni és másnap aztán elveszve az ellenség szeme elől, a Duna másik partján egész nyugodtan és teljes biztonságban eljutni Budára.