Part 2

Mikor egy kicsit magához jött, megiratta a bécsi üzletnek, hogy negyvenezer lakatot ugyan nem készit (minek is volna annyi lakat a világon?), hanem öt darabot, ami kész, itt küld prezentbe. A másik levelet pedig megiratta Sulyomra, a kasznárnak, mellékelvén ahhoz mintegy harmincz darab huszasokat, írván, hogy a fiú odáig emelkedett agyvelejének ékességében és kezének ügyességében, miszerint e naptól kezdve, nem hogy a nemzetes kasznár úr fizetne érte naponként félhuszasokat, ellenkezőleg, ő (Disznósy Mihály) fizetend a fiúnak naponkint két egész huszasokat.

Borly uram nagyon jó szívvel vehette a Disznósy Mihály levelét, mert mikor a következő hetivásárra bejött, egy disznófő-sajtot hozott a mesternek ajándékba, a Laczi fiúnak pedig egy ezüst órát, melyet egy nyájas hátbaütés kiséretében adott vala a ficzkónak.

– Látom, hogy ember lesz belőled, Laczkó fiam. Csak te iparkodj ezentúl is, mert hidd meg nekem, hogy minden pálya jó, csak jónak kell lenni hozzá az embernek is. Az pedig mégis a legjobb, amelyik a legkevesebb embernek kell. Ha volna például esőt csináló mesterség, mindjárt odaadnálak inasnak.

Mire aztán panaszkodott a nagy szárazság ellen, hogy nem lesz mit enni, hogy éhen fognak halni az idén, még talán az uraság is, majd elbúcsúzván Disznósyéktól, ekképen szólt:

– Hanem most pünkösdre még talán akad egy kis pogácsa, gazd’uram: azért hát bocsássa el a gyereket vagy három napra; megérdemli azért a lakatért.

Disznósy uram komor méltósággal szólt közbe:

– Megfogja a macska az egeret anélkül is, hogy Ferencz József-rendet kapjon érte.

– Te pedig vigyázz az órádra, hékás, – folytatá a kasznár a fiúhoz szólva – mert igen jó óra. Bécsben vettem egy megszorult török zarándoktól s az a tulajdonsága vagyon, hogy egy kicsit lassan jár. De hát tíz forintért nem is szaladhat lóhalálában. A báróé ötszázforintos chronometer, annak meg az a baja, hogy siet. És az se jó. Látod, nekem soha se volt órám, mégis itt vagyok. Tudom az időt, a napról, az árnyékról, meg a gyomrom hangulatából. Nekem nem is kell óra. Ostobaságnak tartom. Hanem azt mondja a zarándok, hogy pompás szerkezete van. Csakhogy holmi regulák szükségesek és ezeket be kell tartanod. Adj rá kezet, amicze, hogy mindig be fogod tartani a regulákat és akkor pompás óra lesz a zsebedben. No, adod a kezedet vagy nem adod?

– Adom, nagyapa!

– No, így már jól van. Hát minden reggel pont négy órakor fell kell húznod és egy félórával előre igazítanod, ha napközben még se járna jól vagy megállna, megrázod egy kicsit, mintha rostálnál vele. A rázás addig tart, míg megindul, mert okvetlenül megindul. Az egész megállás csak egy kis móka, egy kis kötekedés tőle, ne ijedj meg, egy porszem esett bele vagy eféle, mert filigrán, finnyás portéka. Este féltízkor megint felhúzod és megint előre igazítod háromnegyedórával, aztán föltétlen nyugalomban hagyod reggel négyig, azaz vízszintesen fekvő helyzetbe teszed az asztalra vagy a párnád alá, szóval, hogy ne járj vele. Ezek a szokásai. Különben remek jószág, pompás gépezet. Valami csodálatos, kedves ketyegése van. Vigyázz, nehogy elrontsad.

Laczi boldog volt az órával és igyekezett a természetéhez alkalmazkodni, korán kelt, korán feküdt, hogy az órának eleget tegyen s e közben édes álmodozások közt gondolt a pünkösdi napokra, amikor talán Mária is meglátja az órát a zsebében. Hogy fog az annak imponálni! Hiszen órája Pál bárónak sincs.

Míg Laczi színes terveket szőve, mohó vágygyal készülődött Sulyomra, sőt éjszakánkint álmaiban már ott is járt Mari mellett az urasági parkban – addig ott meglehetős rossz ünnepekre volt kilátás. Sötét felhők tornyosultak, kivált a kastély fölött. Az egész községben arról beszéltek, hogy az uraság nagy bajban van. Az a bizonyos suttogás volt ez, mely a dobpergést szokta megelőzni.

Végrehajtók egymásnak adták a kilincset, de ez nem lett volna baj, hiszen volt a bárónak prókátora, az öreg Tartsányi Ezékiel, aki el tudta húzni a pöröket, ameddig a bárónak tetszett; a báróné is beteg volt, de ez se lett volna baj, hiszen ott volt doktor Arendorffer György, aki mediczinákkal tartotta benne a lelket, ameddig a léleknek tetszett – hanem az volt a nagy felfordulás oka, hogy a báró Pesten járt és a Kaszinóban egy pár ezer forintot veszített becsületszóra. A kártyaadósság pedig nagy dolog. A többi bliktri. Fizeti az ember, ha lyukas hídon talál. De a kártyaadósság parancsol. Annak meg kell lenni, ha a pokolból kerülne is ki.

A pokolnál azonban vannak még valamivel közelebb eső helyek: az uzsorások zsebei. Onnan kell az összeget kiteremteni szép szóval, igérettel, előre eladott terméssel vagy akármivel. (Betáblázást, sajnos, már nem lehet igérni.)

– Borly, – mondá a báró a kasznárnak, mikor Pestről hazajött – pénzre van szükségem.

– A hitelünk kimerült, méltóságos uram. A pénzintézetek nem adnak.

– Meg kell a zsidókat próbálni.

– A zsidók is megokosodtak, méltóságos uram.

– Hát mit csináljak? Vesztettem. Maga okos ember, tudja, hogy mi az. Főbe kell lőnöm magamat, vagy fizetni.

A vén gazember vállat vont.

– Nagyurak bolondsága.

– Hát mit tanácsol?

– Ne fizessen és ne lőjje főbe magát.

– De hiszen kizárnak a kaszinóból.

– Bárcsak régen kizárták volna. Nevetséges logika. Mert a kaszinóból kizárnák, ami csak egy ház Pesten a hatvani-utczában, méltóságod ki akarná magát zárni az egész világból. Hát a két gyerekből: a baroneszből és a kis Pál báróból mi lesz aztán? Ej, ej, méltóságos uram!

– Borly! – szólt a báró szigorúan. – Ne tartson nekem prédikácziókat, hanem szorítsa meg a zsidókat, adjon el valamit, adjon el mindent, ha kell, de a pénznek meg kell lenni.

A vén gazember most már nyakába vette a környék uzsorásait, de eredmény nélkül jött haza, fáradtan, leverten azzal a jelentéssel, hogy a tőke óvatos.

– Hát hol járt?

– Mindenütt.

– És mindenütt elutasították?

– Mindenütt.

– Bajomban is volt Flucknál?

– Ott is.

– Nem beszélt Sternnel Koppányban?

– Beszéltem.

– Hát az ujfalusi Glück, mit mondott?

– Azt mondja, nincs most pénze. Pukkadjon meg ott, ahol van.

– Egyebütt aztán nem volt?

– Kinél kellett volna még lennem?

– Persze, persze – hagyta rá Inokay nagy flegmával – ilyenkor tűnik ki, Borly, hogy még mindig kevés a zsidó.

Borly uram figyelmesen nézett a gazdájára; tudta már, hogy a húr a végsőig feszült, mikor az akasztófahumor első csöppje kibugygyan.

– Bizony nehéz a helyzet, de nem reménytelen, – szólt azután – egy mód még van.

– Halljuk, halljuk, bátyóka, beszéljen! – sürgette a báró nyájasan.

Ha kényeztetni akarta az öreget, bátyókának szólította, mint valaha gyerek korában. Pedig most már nagy megerőltetésébe került, undorodott tőle, nem becsülte, gazembernek tartotta, gondolván magában: «A tolvajnak bizonyosan van pénze, eleget összelopkodott; ha akarna, adhatna nekem, visszaadnám busásan; hiszen nem lehet az, hogy már nekem soha se legyen pénzem többé.» Többször ott lebegett már ajkán a szó: «Hát magának nem volna egy kis pénze, bátyóka?» de mindig visszanyelte. Nem, nem. Egy Inokay mégse teheti azt, hogy a gazdatisztjétől kérjen pénzt. De hiába is tenné. A vén gazember, ha nem akar adni, úgy is eltagadná; ha pedig adni akar, maga is ajánlkozhatik. Talán éppen azt pedzi most…

– Halljuk, halljuk, bátyóka!

– Azt gondoltam, méltóságos uram, hogy talán, hm, a családi ékszerekből lehetne csinálni egy kis pénzmagot.

– Azok a feleségemé. Neki adtam; anyám, dédanyám viselték – nem tehetem.

– Hiszen ki lehetne váltani – vélte a kasznár.

– Mikor? – kérdé a báró.

– Valamikor – mosolygott gúnyosan a kasznár. – Ha méltóságod akarja, elvinném Pestre és elhelyezném a zálogházban.

A báró szabadkozott eleinte, de minthogy nem volt más mód, pünkösd előtt két nappal csakugyan összecsomagolta a családi ékszereket; zafir-, rubin-, gyémántgyűrűket, régi kelyheket, keleti gyöngyökkel kirakott imakönyvtáblákat, forgókat, násfákat egy egész ládányit. A ládát aztán elvitte Borly uram Pestre, úgy hogy az egész úton rajta ült, mint Bónis Samu bátyánk a koronát rejtő vasszekrényen.

De az öreg útja nem volt szerencsés. Másnap azt sürgönyözte Pestről, hogy a zálogház nem adja meg a megkívántató összeget, hát mit csináljon?

A báró elszaladt Kékkőre barátjához, báró Balassa Antalhoz (annak se volt soha pénze), vele tanácskozott. Balassa az örök áron való eladást tanácsolta. «Akkor még marad is egy kis pénzed, még tán nekem is kölcsönözhetsz.» Inokay tehát visszasürgönyözte: «Adja el az ékszereket».

Ebből aztán megint nagy sürgönyözés keletkezett. A zsidók keveset akartak adni, Inokay túlsokat akart kapni, végre is a zsidóknak lett igazuk, a báró kifogyott türelméből és potom pénzen kapták meg az ékszereket.

– Látom, – mondá Inokay egy furcsa mosolylyal Balassának – hogy a vén gazember (Borly) nagy összeget akar most lopni, hát mit tehessek ellene?

Ezalatt pedig nagyban készült Laczkó a pünkösdi ünnepekre. A városka egyik díszkertjében egy gyönyörű feslő rózsabimbót pillantott meg, pünkösdkor nagy ritkaság egy ilyen rózsa. Nézte-nézte a vasrácson át és az a bohókás gondolata támadt, hogy ez a rózsa Inokay Mária. Csillagban is volt már egy ilyen Inokay Máriája az égbolton. A harmatos gyermekszerelem gyakran táplálkozik e fajta szertelenségekből. Laczi kétszer is megnézte napjában a rózsát, mely egyre jobban kezdte kibontogatni zöld zacskójából az összegyömöszölt szirmokat s olyan ismerősen mosolygott már a végén Laczira, hogy szinte integetni látszott neki.

«Hm, – gondolta Laczi – de nagy dolog volna, ha azt a rózsát hazavihetném a baronesznak. Igen, de át tudnám-e neki adni? Lesz-e alkalmam találkozni vele, mert a báró még mindig haragot tart rám! Ejh mit! Betenném éjjel, lopva az ablakába, vagy elküldeném a Zsuzsa szolgálótól.» Hova-tovább mind jobban megbarátkozott ezzel a gondolattal. És a rózsa is szólította: Bizony jól tennéd, Laczika, ha letépnél, hideg van még itt, korán születtem (az éjszakák még hűvösek voltak).

A kert magas falkerítéssel volt körülvéve, csak a vaskapu rácsain lehetett belátni; a háttérben egy nagy, komor épület meredezett mansard-tetővel és tömérdek galambbal, melyek szerelmetes búgással ültek egymás mellett a tető zsindely-fodrain.

– Miféle ház ez? – kérdezősködék Laczi.

– Az angol szűzek zárdája.

– Nincsen ennek soha a kapuja kinyitva?

– Az apáczák nem járnak sehova, csak néha mennek ki sétálni a növendékekkel.

Némelykor egy öreg kertészt látott csoszogni Laczi a szép kavicsos utakon a kert orgonabokrai közé, melyek most nyiltak javában. Oldalt a magas kőfalba egy ajtó volt vágva, mely a szomszéd ház udvarára szolgált. A szomszéd ház az «Arany bárány» czímű vendéglő volt. Hajdan ez is a klastromhoz tartozott; egy Balassa kisasszony volt a fejedelemasszonya, ki a vőlegénye, Drugeth Pál halála miatt szent fogadalmat tett, hogy apácza lesz, de később megbánta a dolgot (minden asszony csak asszony), jó vér is forrt benne, hát egy palotát építtetett a klastrom mellé s néha éjjelenként oda szökött át a titkos ajtón, ahol levetvén apáczaruháit, a legpikánsabb franczia toiletteben jelent meg az odahítt férfivendégek, leginkább katonatisztek közt s álnév alatt mulatott pezsgő vidámsággal, ledér pajzánsággal. A háziasszony tisztét a palotában egyik titoktartó társalkodónője, valami Villárczy kisasszony vitte. Sok tarka-barka bohóság történt itt. A városka őszhajú matrónái még most is mesélik ezeket az istentelen históriákat.

Később (egy század mulva) a Bárány-fogadó lett a Balassa Ágnes bűnös palotája helyén, a palotát átalakították vendégszobákká, de a zárda régi állapotában maradt s még most is ott az ajtó, mely a Bárányba nyílik.

Laczi látta egyszer, hogy a vén kertész kinyitja az ajtót egy rozsdás kulcscsal s átszalad egy pohár sörre a Bárányba, csak úgy könnyedén betéve az ajtót maga után.

Ez adta neki az eszmét, hogy mikor a kertész bent iszogat a Bárányban, az udvarról egész kényelmesen be lehet szaladni a zárdakertbe és kihozni a rózsát. Hiszen a viráglopás úgyse bűn.

Az is bizonyos volt, hogy a kertész napjában többször is megjárja a Balassa Ágnes útját, őt is a titkos gyönyörök csalogatván, csak ki kell az alkalmas pillanatot választani.

Lesbe állt hát Laczi pünkösd szombatján délután az átellenes szíjjgyártó kapujában s nem sokáig kellett várnia, míg a kertész megjelent, gereblyével egy kicsit pepecselt a kavicsok közt, mialatt a mellékajtóhoz jutott s kinyitván azt, iszkiri, eltűnt az ajtó mögött.

Ez volt az alkalmas percz. Laczi ott hagyta leshelyét és egyenest a Bárányba tartott, ahol a vörös terítékű szobában találta a tiszteletreméltó kertészt, amint éppen a vendéglős tubákos szelenczéjéből merített egy csipetnyit, nagyot prüsszentvén utána.

– Egészségére Tumbus apó!

– Köszönöm Kovács úr. Igazán finom burnót.

A pinczér hozta a sört.

– Friss csapolás – szólt a vendéglős.

A pinczér észrevette a belépő Borly Laczit és a szokásos hosszadalmas vallatás alá vette:

– Mi tetszik ifjú úr: sör, vagy bor?

– Bor.

– Milyen bor? Butelliás bor vagy asztali bor?

– Asztali bor.

– Fehér vagy vörös?

– Hozzon fehéret.

– Egy verdungot vagy egy messzelyt?

– Egy messzelyt.

– Vízzel vagy anélkül?

– Anélkül.

Laczi felhajtotta a zavaros italt s leszúrta az árát, aztán az udvarnak tartott a söntés melletti ajtón, mely a pitvarba nyilt.

– Erre van a kijárás – figyelmeztette a pinczér.

– Egy szekeret várok otthonról, megnézem, nincs-e az állás alatt.

– Ott most csak egy szekér van.

– Talán éppen az enyém.

Minden gyanu nélkül sikerült kijutnia, az állás alatt valóban csak egy szekér volt, zsákokkal megrakva, a zsákokon egy tót paraszt aludt jóízűen hortyogva.

Laczi körülnézett, az udvar néptelen volt, csak egy kis fiúcska ült egy ledöntött nagy fán, lábait lelógatva, egy bádog-messzelyt tartott kezében.

– Nem vesz bort bácsi? – kérdé Laczitól.

– Nem. Hát bort árulsz?

– Bort.

– És hol van a borod?

– Itt a lyukban.

– Hol veszed a bort?

– Az apám pinczéjében, leveszem a kulcsot a szögről, amikor nem látják és én is hozok egy-egy kancsóval.

– Ide öntöd a fa odvába?

– Ide öntöm, de csak ha az apám nem látja, mert megharagudnék, ha megtudná, hogy én is kocsmát nyitottam.

– Bolond vagy te fiú. Sokkal jobban elmulathatnál a piaczon. Egy generálisruhába öltözött majmot mutogat ott egy talján.

Se szó, se beszéd erre a hírre, felugrott, levágta a messzelyt a földre s úgy szaladt a piacz felé, mintha puskából lőtték volna ki.

Laczi most már egyedül volt, sietve lépett az ajtóhoz, szíve nagyot dobbant. Hátha a kertész jön. Eh, mindegy. A macska fél, én nem félek. Hirtelen betaszította az ajtót s egy iramodással, nem nézvén se előre, se hátra, csak a rózsatőre, ott mellette termett. Enyim vagy hát, szép rózsaszálam!

De amint lehajolt, hogy letépje, egyszerre eszébe jutott a mesékből a rózsává elátkozott királykisasszony, akinek az életfonalát metszi el, aki leszakítja. Hátha ez a rózsa mégis maga a baroneszka.

Hah, hogy megszúrta egy tövis! Csupa tövis a szára. Idegesen nyúlt a bicskája után s amint már rátenné, hirtelenül megcsendűl egy félénk, mégis parancsoló hang:

– Jaj, nem szabad. Nem szabad, uram!

Laczi összerezzen, a tollkés kiesik kezéből erre a hangra, ijedten néz fel s majd sóbálványnyá mered, fojtott, tompa hangon dadogva:

– Szent Isten! Inokay Mária.

– Nini, nini, – kiált fel a leány vidáman – hisz maga az izé… a lakatos.

Különös vizsga pillantást vetett rá, mialatt Laczi tollkéséért lehajolt. – Hogy megnyúlt a fiú, – gondolta magában. Aztán egyszerre furcsának találta a keskeny, feketedő csíkot az ajka fölött. «Hiszen magának már bajusza van» akarta mondani és kaczérságra nyilt ki már a piczi szája, nevetni kezdett már a pajkos szeme, de elharapta, inkább nem mondott semmit, csak piros lett, mint a pipacs. (Nem lehet a bajuszt kinevetni, nagy dolog az.)

– Megijedt tőlem ugy-e? – kérdé Laczi zavarral, csak éppen hogy mondjon valamit.

– Hogyne ijedtem volna meg, mikor a virágomat le akarja tépni.

– Hát a maga virágja? – szólt a fiú csendesen, tompán. – Tudtam, éreztem.

– Tudta? És mégis le akarta tépni? Szép magától.

– De hiszen magának akartam elvinni – mentegetődzött az ifjú.

– Köszönöm szépen, – jegyzé meg a leány gúnyosan – itt nevelem nagy fáradsággal. Minden áldott este és hajnalban tüzet rak Tumbus apó két felől mellette, csaljuk a szegény virágot, hogy azt higyje, mintha már júniusi éjszakák volnának és mindezt azért, hogy maga leszakítsa idő előtt. De hát hogy jött be ide?

– A kertész nyitva hagyta az oldalajtót és a rózsát el akartam vinni Sulyomra, holnap oda megyek, azt gondoltam, magának viszem.

– Hát nem tudta, hogy én itt vagyok a zárdában? – kérdé a leányka közömbösen.

– Oh Istenem, ha tudtam volna! Azt hiszem most is, hogy csak álmodom. Miképen is történhetett ez?

– A madame elhagyott bennünket, összeveszett apával, – felelte a leányka a régi, őszinte hangon, – apa aztán behozott ide a zárdába. És most itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok.

S pajzánul meghajtotta magát Laczi előtt, megperdülvén a saját tengelye körül gyerekesen, miközben a szoknyái lágyan lesímuló szegfűformából széles haranggá puffadtak fel a szélben.

Virágok, bokrok és füvek mind nevették ezt a bohókás irgést-forgást. A májusi napfény szétöntötte megolvasztott aranyát az egész természeten, még a két szürke hamufolt is a rózsatő mellett olyannak látszott, mint két nagy vidám szem. A hétpöttyös bödék, az Isten tehenkéi, ott játszogattak a hamuban, tetszett nekik, hogy ez nem olyan terület, mint a többi.

– Nagy szerencse, – szólt Laczi álmodozó hangon – hogy végre megtaláltam.

– Úgy tesz, mintha keresett volna.

– Hát azt gondolja, hogy a nap minden órájában nem jár az eszemben?

– Én nem gondolok semmit; én csak azt tudom, hogy csúf dolgot akart elkövetni, le akarta tépni a rózsámat, amit én a Szűz Máriának szántam, mert a jövő héten a kékkői búcsújáró helyre megyünk, odaviszem a rózsát. Magam ültettem el a tőt tavasz elején s akkor megfogadtam a fejedelemnő asszony jelenlétében, hogy az első virágját a Szűz Mária oltárára teszem. A fejedelemnő kinevetett: «Nem nyílik az még ki akkorára, édes lányom, mikor mi a búcsúra megyünk.» «Kényszeríteni fogom, – feleltem – mert kényszeríteni csak arra nem lehet, hogy ne nyíljék, azt mondja a népdal, de arra, hogy nyíljék, talán lehet; hiszen virág, hiszen szelid, ha virág, és szófogadónak kell lennie, ha szelid. Hát nincs igazam?»

Laczi csak a fejével bólintott, hallgatta, hallgatta a kedves csacsogását és majd fölfalta tekintetével az igézetes kis teremtést.

– Aztán volt még egy skrupulusom, meg is kérdeztem Ottilia nővértől (mert tudja, minden apáczát nővérnek hívunk) «mondja meg nekem, Schwester, szabad-e a virágot megcsalni? Nem vétek-e az?» A Schwester gondolkozott és azt mondta: «A virágnak nincs lelke, nem gondolkozik, a virágot szabad megcsalni.» Testvér, feleltem neki, ha a virágnak nincs lelke, hát akkor honnan van az illata? A testvér vállat vont. Azt mondja, hogy nem tudja. Hát már most azt az egyet én sem tudom. Nem tanult maga erről semmit?

– Nem. De azt hiszem, hogy van lelke.

– No, az meglehet, de azt látom, hogy magának nincs, mert különben nem akarta volna leszakítani. Ugyan nagy bajba hozott volna. Mert én azzal tartozom a Szűz Máriának.

– Szép, hogy számon tartja tartozását, baroneszka. Hát nekem nem tartozik valamivel?

Olyan buta pofácskát vágott erre, mint egy aluszékony fiókmacska.

– Nem emlékszem, – szólt vontatottan és megrázta a fejét, hogy a körülnyírt haja repkedni látszott az arcza körül, a fülbevalóiból pedig kikapcsolódott az egyik és a kavicsokra esett.

Lehajolt érte kecsesen, hanyagul.

– Tudja-e, hogy már kifúrták a fülemet? – dicsekedett. – Mult vasárnap. Nem fáj az.

– Most már tudom és igérem, hogy el nem felejtem, – gúnyolódott Laczkó, – de maga, úgy látszik, elfelejtette, hogy lehoztam a fáról… emlékszik: mikor?

A kis baronesz elpirult.

– Aha, tudom már, – szólt nyugtalanul, szétnézve, nem jön-e az utakon valaki. – Persze. Igen, igen. Emlékszem most már, lehozott és… és…

Laczi most vakmerően két lépést tett feléje:

– Egy csókot kértem akkor jutalmul.

– Akkor én még kis leányka voltam – ellenveté kérlelő tekintettel.

– Hiszen még most is kis leányka.

– Annak tart? – kérdé a leány elbiggyesztve ajkait.

– Annak, természetesen.

– Úgy? Hát minek magának a csók egy gyerektől?

– Hát csak – felelte a legényke nyeglén, vállát vonva.

– Tudja mit, ha gyerek vagyok, hát adok magának helyette egy pacsit. Egy nagy pacsit, keresztül, kasul, szúrom, pacs. Jó lesz?

Laczi elmosolyodott.

– Inkább beösmerem, hogy már kisasszony.

– Köszönöm, igen kegyes. Nos hát, nem fizetek, tisztelt hitelező úr.

Laczi homloka elborult.

– Haragszik rám?

– Nem.

– Miért nem fizet hát?

– Mert egy igazi kisasszony csak olyan valakit csókolhat meg, aki valamikor a férje lesz.

– Nem mondta-e mindig, hogy az én feleségem lesz? Emlékezzék vissza, Mariska! Nem tettünk-e szent fogadást egymásnak a kápolnában?

– Tettünk, tettünk, – felelte idegesen – de lássa, azóta sok történt.

– Nevezetesen?

– Azt mondja a világ, hogy az most már lehetetlen.

– Mit ért a világ alatt?

– A barátnéimat, kikkel bizalmasan közöltem titkomat, mert mi itt az intézetben mindent elmondunk egymásnak. Pfuj! azt mondta nekem gróf Starwitz Kati, egy lakatosinast szeretsz! Nem szégyenled magadat?

Laczi lehorgasztotta a fejét, mint egy vádlott.

– És maga mit mondott erre, Mária Karolina? (Mert ezen a néven szólították a családban Inokay kisasszonyt.) Mit mondott erre, kérem, feleljen nekem? – kérdezte fázékonyan, türelmetlenül.

– Én azt a kérdést vetettem fel előttük, hogy előfordul-e ilyesmi a regényekben?

– És mit feleltek?

– Jetefalvy Örzsi, aki az összes német regényeket fölfalta már (én még csak vagy ötöt olvastam), azt mondta erre: «A regényekben sok csodás dolog előfordul, de ilyesmi még soha se történt és soha sem is történhetik. Egy Inokay bárókisasszony épp oly kevéssé lehet felesége egy lakatosnak, mint nem lehet egy szarvasbogáré vagy egy iramszarvasé.»

Laczi ereiben megdermedt a vér, úgy állt ott, mint egy elitélt.

– Hát már most én mit csináljak? – kérdé sötéten, rekedten.

– Azt én nem tudom – vonogatta vállait Mária Karolina. – Én nem tehetek róla, én mosom a kezeimet, – majd látva a Laczi szomorúságát, fájdalmát, szelíden, szánakozóan hozzátette: – Lássa, lássa, minek lett lakatos?

Aztán mintha egyszerre kiesnék a természetes hangból, a gyermekszerelem édes szamárságaiból egy nyegle szerepbe, – hátra vetette a szép fejét negédesen s lendületes gesztussal szavalta a nyilván regényekből eltanult mondatot:

– Ön két lény családi boldogságát tette tönkre e lépésével.

Oh, szegény kis lelkek, szegény bakfisok! Oly egyenlőtlenek vagytok és oly félszegek. Valami, amit az égből hoztatok magatokkal s valami, ami már rátok ragadt ahhoz a földi salakból. Olyanok vagytok, amilyen a strikkeléstek a kis kosaratokban, amibe a mama is belestrikkelt, a tante is, a nevelőnő is és csak az a kedves belőle, ami a magatoké.

– Hát olyan bűn lakatosnak lenni? – tört ki Borly Laczi szilajan és meg akarta ragadni a leányka karját.

De az egy sikolylyal ugrott el előle.

– Jaj, meg ne szúrjon! Csak nem akar megölni? Ugy-e nem?

Szinte habozva mondta, szinte csalogatón, félig incselkedve, mintha talán szeretné, hogy megszurkálja. Mert hát szerelmi tragédiája lenne, nagy eset lenne, tíz napig beszélnék és irigyelnék a növendékek.

Laczi csak most vette észre, hogy a nyitott peneczilus, melylyel a rózsát akarta lemetszeni, még a kezében van, ijesztő lehetett hát, amint ott hadonászott a késsel, Mariska karja után kapkodva.

– Oh, bocsánat, bocsánat, Mária Karolina. De ne menjen! Hiszen elteszem a kést. Inkább magamat ölném meg, mintsem magát. Oh, dehogy, dehogy. Én csak azt kérdeztem magától (és a hangja lázasan remegett), hogy olyan nagy bűn-e a lakatosság? Hisz nem bűn.

– No, tudja, én se hiszem, hogy bűn volna, – szólt húzódozva – de ha egyszer a világ ilyen, hát akkor ilyen.

S ezzel kedvesen rámosolygott Laczira, búcsút intve neki a kezével.

– Sokáig beszélgettem, már keresni fognak. Isten önnel, Laczika. Ha hazamegy, csináljon egy kis lakatot és tegye a szájára, érti-e?

Laczi utána iramodott.