Part 5

– Amit itt hagytam.

– Én nálam?

– Hát persze. Csak talán nem akarja eltagadni?

– Fusson ki a szemem, ha láttam – s ezzel megrázta magát, mint mikor a pulyka fölborzolja a tollait. – No hallja, fiatal ember, miféle kolmark ez? Korán kezdi a csirkefogóságot, galambom. De jóra talált az öreg Cserepesnében. Ám csak volna itt valahol egy rendőr, hogy a nehéz nyavalya jőjjön rá valamennyire kapitányostól. Hanem most már azt mondom (és a csípőjére rakta fel a kezeit, katonás magatartásban), takarodjék innen íziben, mert különben a hátán lesz ez a néhány záptojás, Isten engem úgy segéljen.

De már erre csakugyan megfutamodott a hadsereg legujabb katona-palántája s csak a szögleten állt meg, bekukucskálván az ott lévő zálogos-bolt üvegajtaján, amennyire a zöldfüggöny engedte s csak miután látta a nyíláson, hogy ott egy másforma zsidó ül, ámbár a rács meg a batyu-gúla szakasztott olyan volt, kezdett némileg habozni, hogy hátha még se az a bolt, még se az a kofa.

– Eh, ostobaság! – szőtte a gondolatait – nem lehet azt már megtalálni. Sőt talán nem is érdemes. Egy kis fehérnemű van benne, egy pár czipő, a fésűje, kendői, harisnyái. Tegnap még ez volt mindene, de ma már a száz forint mellett haszontalanság, csekélység, vesz másikat, jobbat. Hisz most már ő úr. Beül egy kocsiba, bevásárol, behajtat egy vendéglőbe s miellőtt a «gyöngyéletbe» belemenne, csinál még magának egy jó napot.

Eszébe jutott, hogy még nem is reggelizett. Egy kirakatnak a sonkái, pörzsölt szalonna-darabjai, fehér czipói, pirosló szalámirudacskái incselkedve nevettek rá.

Ejh, menjünk reggelizni! Az ördög vigye el a holmit is, ha már az öreg kofát elvitte, hanem a vasláda… Ohó, a vasláda! Bizony, majd elfelejtette. Teringette, a vasládát mégis kár volna ott hagyni. Nem, az nem lehet. Legalább látta volna, mi van benne. Aztán a lakat. No, a lakatot meg éppen nem hagyhatja, ha térdig nyüvi is lábát a mászkálásban.

A legelső fiakker-állomásnál megtapogatta a zsebében levő bankócsomagot, ott van-e még és mivel az Isten rendesen észt is ad annak, akinek pénzt ád, legott megtalálta a jobbik eszét.

– Hej, kocsis! Ösmeri maga a budai zálogházakat?

– Hogyne – szólt az röhögve. – Többet járok oda, mint a templomba.

– Hát vegyük őket sorba.

– Melyik tájon?

– Hiszen ha tudnám. Maga csak figyelmeztessen, ha valamelyikhez odaér. A helyszínén majd megösmerem, melyik volt.

Czipelte vagy másfél óráig a Rácz-városban, a Vízivárosban, mindenfelé, de eredmény nélkül. Ez sem az, meg ez sem.

A beszédes kocsis megszagolta végre rajta a vidéki embert, s ő kezdte a dolgok mibenlétét firtatni.

– Talán megcsalta valamelyik zálogos az ifjú urat?

Laczi a fejét rázta.

– Talán zálogban van valamije?

Laczi a fejével bólintott.

– Hm, értem. Elvesztette a zálogczédulát?

– Nem, megvan.

– Ejnye gigom-gágom! – rikkantott fel a kocsis. Hiszen a czédulán rajta van a zálogház czíme, száma.

Laczi a homlokára ütött.

– No, erre igazán nem gondoltam volna – szólt felvillanyozva s mohón előhúzta pénze közül a vastag sárga czédulát.

– Látszik, hogy nem pesti ember – kaczagott a kocsis diadalmas, szinte fenhéjázó arczczal.

– Már az igaz – hagyta rá.

– Itt sok mindent kell tudni, ha az ember meg akar élni. Éles ész kell ide.

A czédulából aztán kiokoskodták a helyet s nehány percz mulva megtalálták az igazi zálogházat és az igazi gyümölcsárus asszonyt. Mintha gyárilag készülnének ezek a kofa-pofák, éppen olyan volt, mint a többi.

Csodálkozott, hogy kocsiról látja leszállani és bizalmasan vigyorgott.

– Hát sikerült? – kérdé rekedten kapzsi, irígy pislantással.

– Igen! – mondá Laczi őszintén és a holmija után nyúlt.

– Nem oda Buda, – ugrott fel a székéről, mikor látta, hogy Laczi távozni akar – egy kis borravaló nekem is kijár a zsákmányból.

Laczi zsebébe nyúlt és egy forintos bankót adott neki, majd föltette podgyászát a kocsira és a «Fehér farkas»-hoz parancsolta magát vitetni, eszébe jutott a «sógorasszony», akinek kevesebbet adott tegnap este egy huszassal, mint amennyit kért. Útközben megállította a kocsit egy vaskereskedésnél, ahol feszítő vasat s egyéb szerszámokat vásárolt, amelyekkel aztán a «Fehér farkas»-nál, ahol szobát rendelt, magára maradván, feltörte a vasládikót.

A lakat csakugyan szomorúságot okozott neki, mert éppen olyan volt, mint az ő lakatjai, megesküdött volna rá, ha valahol otthon találja, hogy ő csinálta, de szomorúságát csakhamar eltompította az ámulat, mert amint fölpattant a vasláda zárja, elkáprázott a szem, mintha az «Ezeregy éjszaka» valamelyik meséje ugrana ki belőle valóságnak. Színültig tele volt a láda kincsekkel, arany lánczokkal, smaragd kösöntyűkkel, rubinttal, topázzal, kirakott csattokkal, egy násfa gyémántokkal, egy könyvnek (alkalmasint imádságos könyvnek) az arany táblája, kirakva ezerféle színekben tündöklő nemes tüzű opálokkal, két arany serleg, drágakövekkel rakott gyűrűk, fülbevalók, nyolcz sor keleti gyöngy, akkorák, mint a legnagyobb borsószemek, de ki győzné azt mind elszámlálni.

Valóságosan megijedt a sok kincstől. Mit fog ő ezekkel csínálni?

Hamar megtalálta a választ szívében. Hát mit csinálna velök, vesz egy kis faládát, abba rakja, aztán elküldi Inokay Mariskának Sulyomra. Hogy fog az azoknak örülni, hogy ugrál majd a tükör előtt, mint egy kis bárány. Fölpróbálja valamennyit s találgatni fogja, ki küldhette?

Az aranykönyvtáblába imádságos könyvet köttet be a kompaktornál, aztán imádkozni fog belőle azért a derék emberért, aki a csecsebecséket küldte. – Ő reá persze gondolni sem fog, hogy is küldhetne egy rekruta ilyesmit? Milyen szép lesz aztán, ha hosszú évek mulva, mikor már öregek lesznek, a kandallónál ülve, lábukat melengetve téli estén, egyszer csak így szól hozzá: «Mesélj valamit öregem» (már mint ő, Laczi), mire aztán így szól: «Hát mit meséljek, édes szívem? Jó lesz, ha elmondom, kitől kaptad te kis lányka korodban azt a sokféle aranyholmit?»

Úgy elábrándozott ezeken, hogy reggelizni is elfelejtett. Már delet is harangoztak, mikor lement az ebédlőbe, ahol a «sógorasszony» pompás töltött káposztát adott és rántott csirkét és számított neki az egészért tizenöt krajczárt – mert akinek az Isten pénzt ad, annak szerencsét is ád.

Ebéd után azonban hozzálátott a dolgaihoz, megvette a faládát s feladta a postára a kincseket, úgy, hogy harmadnapra furcsa jelenet fejlődött ki ebből a sulyomi kastélyban.

Éppen a kastélyban járt délelőtt az öreg Borly és miután a Pestről hozott pénzt még tegnapelőtt átadta az uraságnak, most csak a letisztázott részletes kimutatást nyujtotta be arról, hogy milyen árakon adott túl az Inokay családi kincseken. Nyolcz különböző ékszerész és régiségkereskedő vette meg a portékát. Ebből három bécsi czég (mert azt mondja, Bécsben is járt a vén gazember s fölszámította a költségeit).

Az egész lajstromot ott hagyta az uraságnál, az bele is nézett s szokott könnyedségével megelégelte, hogy vagy két-három tételt megfigyelt.

Egy arany serleg kétezer frt.

Egy régi emaillirozott láncz szebeni ötvösöktől háromszáz forint.

Keleti gyöngysor kétezer frt.

Egy gyémántos násfa ötszáz forint.

Hanyagul az íróasztalra dobta a lajstromot. Minek most mérget nyelni? Majd előveszi máskor. Már azért se szeretett ezzel a dologgal foglalkozni, mert bántotta a lelkiismeret, fájdalmat okozott neki az ereklyék elpocsékolása. Legjobb az ilyenre nem gondolni többé.

Volt, nincs… Pezsgőbe fojtani az egészet.

– Hej, Baptiste, hozz egy palaczk eliquot-t a pinczéből, de itt legyen az egyik lábad.

Délután azonban éppen a verandán ült a beteg feleségével és a leányával, mikor a postás csomagot hozott haza a levelek közt, a csomagra ez volt írva: _Báró Inokay Mária kisasszonynak Sulyom. U. p. Bokrosd_.

– Mit rendeltél, lányocskám? – kérdé a báró.

– Semmit.

– Valami csomagod van.

– Nyisd fel, papa. Neked van peniczilusod.

A báró elmetszette a spárgát, fölfeszítette a fadobozt és ámulva kiáltott fel:

– A családi kincseink! Hát hogy lehet ez?

A beteg úrnő, ki egész fülig gyapjas nagykendőkbe volt beburkolva, gépiesen ismételte:

– A mi kincseink? Ne beszélj!

Aztán sóhajtott és köhécselt.

– Istenemre mondom, itt vannak – lihegte a báró. – Csodálatos egy eset. Mind itt vannak. Megfoghatatlan!

Elsápadt, mint akivel valami kísérteties történik s egymás után kezdte behányni a beteg asszony ölébe a násfákat, gyűrűket, fülönfüggőket, kösöntyűket.

Az a reszkető sovány kezét kinyujtotta és babrált rajtok, simogatta őket és téveteg mosoly játszott az elsárgult ajkai körül. Örült nekik, mint egy gyerek.

Mariska is csodálkozott a jeleneten. Azon csodálkozott, hogy a szülei min csodálkoznak.

– Hát hol voltak az ékszerek? – kérdé.

Férj és feleség összenéztek, a grófnő aztán behunyta a szemeit és nem felelt, magának a bárónak kellett felvilágosítást adni.

– Elküldtük az ötvösnek Pestre.

– No és az mostan visszaküldte. Hiszen ezt könnyű megérteni. Hát mit nem értesz még, papa?

– Nagy csacsi vagy, lányocskám; az ékszereket nem egy ötvöshöz küldtük, egyik részét elküldtük Bécsbe ehhez, ahhoz, tudod, igazítás kedvéért, mert más a serlegek mestere és más a gyöngyök befoglalója és elküldtük anélkül, hogy egyik a másikról tudott volna és most visszakapjuk az összes ékszereket egy helyről, egy dobozban a te nevedre czímezve, anélkül, hogy az aranyműveseknek valaha megmondtuk volna, hogy egy ilyen nevű lányunk van.

No, már erre Mariska arczán is látszott a megütődés.

– Hisz ez képtelenség!

– No, látod!

– Nincs valami kisérő levél? – kérdé a beteg grófnő – amely világosságot áraszthatna.

– Nincs – szólt a báró, megvizsgálva a dobozt. – A csomag Budán adatott fel. Ez az egész.

– Talán Borly adhatna felvilágosítást?

– Alig hiszem. Éppen az ő jelentése teszi megfoghatatlanná a dolgot. De minek is koptassuk az eszünket. Haza kerültek, mint a Polycrates gyűrűje. Ez a fő.

– Mariska, kérlek, kelj föl és hozd ki szívem az orvosságot.

Mariska távozása arra kellett, hogy a grófnő egy kellemetlen gondolatját közölje az urával.

– Félek, Gottfried, hogy az ékszereket még sem szabad a magunkénak tartani.

– Természetesen, Francziska. Arra egy perczig sem gondoltam. Mi már fölvettük az árukat, tehát nem a mieink. Elég olcsón vesztegettük el, az igaz.

– Nem gondolnám, hogy Borly ezúttal is csalt.

– Sőt bizonyosnak tartom, hogy valami miskulancziát csinált. Vagy legalább nem járt egyenes úton, mert az egyenes úton nem teremnek csodák. Az egyenes utakon kavicsok vannak és kátyuk, de ez az esemény, hiszen majd megjön a nyitja, azt engedi hinnem, hogy valami rendkívüli disznóságról van szó. Rendkívüli komplikácziók rendkívüli disznóságokból fejlődnek.

– Nem lehetséges-é, – találgatta a grófnő – hogy Borly valami ismerősünkkel közölte az ékszereladást, aki vele járt mindenütt s mikor Borly hazakerült, ő visszavásárolta az ékszereket és elküldte ajándékba Miczinek?

– No, persze, – nevetett gúnyosan Inokay – az anyáknak és a regényíróknak mindig van egy történetkéjük. Különösen az anyák esze termékeny. Egy herczeg vagy egy álruhás királyfi, aki a kisasszonyra vetett szemet. Oh, Francziska, Francziska, nincsenek ma már ilyen ismerősök…

De bármiként magyarázták is, az eset folyton talány maradt. Várták, hogy az idő belevilágít, de az idő nem mutatott ehhez semmi kedvet. Ment, ment feltartóztatás nélkül és hozta magával, amit a sors a kerekei közé vetett. Előjöttek sorba régi húszéves adósságok, ellágyult pillanatoknak, apró ballépéseknek, nemes gavallér-stikliknek végzetes következményei, csak az ékszerek visszatérése maradt kifürkészhetlen titok. A jezsuita-atya, aki gyóntatni szokta az Inokayakat s minden évben két hetet töltött a kastélyban, maga is fejet csóvált az eset hallatára s végre is csodának minősíté a dolgot, hogy a családi kincsek, melyeknek alapját a szent földön harczoló I. Inokay Gottfried vetette meg, maguktól térnek vissza a családhoz. Istennek dicsősége és Urunk Jézus Krisztus ereje nyilatkozik ebben. Utoljára a ház barátja, Balassa is, aki pedig mindenféle furfangokat képzelt eleinte, beadta a derekát és a jezsuita-atya nézetét fogadta el, azzal a záradékkal, hogy talán meg kellene még egyszer próbálni.

Falun lassan, csöndesen múlik az idő – az emberek máskép élnek, a világrázó események máskép hatnak. Azaz, hogy nincsenek is események. Idáig el nem jönnek. Ha egy kolosszus törik is össze valahol, itt nem hallatszik semmi recsegés. Még a szöcskék ugrálása is nagyobb neszt okoz a fűvek közt. A fűvek pedig megnőnek minden évben, csak egyszer-másszor vagy nagyobbra vagy kisebbre és ez itt a nagy esemény. Az összetört kolosszusból talán elvetődik nemsokára egy cserépdarab… de azt se lehet tudni, miből való. Ágyúk bömbölnek a messzeségben, mindegy, itt azért tisztán hallatszik a fülemilék hangja a bokrokból. Száguldó lovak dübörögnek a csatatereken villogó szablyájú huszárok alatt – eh, semmi, itt vígan ficzánkolnak azért a kis csikók a pázsiton. S ha ide ér is egy-egy morzsája a nagy eseményeknek, drámáknak, az csak olyan, mint mikor a finom pernye leszáll a sárga kalászra, mint fekete czérna és ringatja magát rajta, – hát ugyan ki gondolna arra, hogy az ötödik faluban egy templom égett el s abból való a kis fátyolszilánk?

Hanem ’iszen azért ide is eljut, ami ide való. Különösen, csodálatosan, de eljut. Csak az, ami ide való, nem úgy, mint a nagyvárosokba, ahová minden beér, még az is, ami sehová se való; Disznósy uram példának okáért beüzeni a kőszenet fuvarozó sulyomi emberektől, mondják meg Borly Laczinak vagy a nagyapjának, hogy mit lustálkodik otthon a gyerek, csak hadd jőjjön vissza a zöld posztókötényhez, elég herőczét ehetett már. A kőszenes emberek azt felelik Disznósy uramnak, hogy a fiú tán nincs is otthon, mert nem látták mostanában, hanem azért majd megmondják, ha otthon volna, ő neki, ha otthon nem volna, az öregnek.

Így ér be a fiú elveszésének híre a kőszenes emberektől, mint ahogy minden beér, csak nem a rendes úton. Lám az özönvíz-katasztrófa is beért a kőszénben, – most már Sulyomban is látják, hogy a kőszéndarabok valaha fák voltak és hogy kívül voltak. Nagy dolog lehetett, mikor úgy befelé fordult a világ, ez a nagy bunda, a fürtös, szőrös oldalával.

Borly uram vállat vont a hírre és beüzente Disznósy uramnak, hogy a fiú nincs itthon, nem is volt; az ördög tudja, hol van.

Egy ideig nem is keresték. Rossz pénz nem vész el. De bizony a fiú csak nem jött. Az öreg pedig nem ért rá bemenni a városba, a sok mezei munka miatt, míg végre a legközelebbi vásárkor mégis belátogatott Disznóssy uramhoz, hogy mi az hát azzal a gyerekkel.

– Elveszett, kasznár uram, – mondá a lakatos ünnepélyes mosolylyal – pedig micsoda elme volt!

– De mégis, milyen körülmények közt tünt el?

– Azt mondta pünkösd vasárnapján, haza megy Sulyomba.

– Hm, hm. Ott ugyan nem volt. És egyebet nem mondott?

– Nem szólt egy kukkot se.

– Szomorú volt?

Disznósy uram vállat vont.

– Minden lakatos szomorú. Már t. i. délelőtt – tette hozzá.

Az öreg Borly homlokára ránczok ültek ki.

– Föl nem foghatom, hová lehetett. Nem hallott semmit?

– Nem.

– Mit kellene csinálni?

Disznósy uram gondolkodott, látszott, kinlódik bent a kis agyveleje, borsónyi izzadságcsöppek gyültek a halántékára.

– Talán ki kellene doboltatni – tanácsolta aztán bizonytalanul.

– Eh, bolondság – szólt a nagyapa. – Nem mopszli az én unokám, vagy arany gyűrű, hogy meg lehessen találni. Majd előkerül, ha akarja. Bízzuk a dolgot az időre.

De már erre kitört Disznósy uramból a fölháborodás.

– No hallja, kasznár úr, maga ugyancsak rossz ember; más egy bornyúért is jobban búsulna, mint maga azért a kitűnő unokáért. Ez már istentelenség, kasznár úr.

Az öreg kasznár egy bölcs gunyoros nyugalmával mosolygott. Volt benne daemoni és visszataszító, de egyszersmind a patriarkából valami fönséges, megható erő.

– Legyen nyugodt, – felelte csendesen – az én öreg nagyapai szívem megérezné, ha a fiú bajban volna.

Disznósy uram megvetőleg fordított neki hátat.

– A te szíved? – morogta magában. – Egye meg a kutya a szívedet!

De azért mégis imponált neki a kasznár, mikor még egyszer visszafordult a boltajtóból, ezeket mondva:

– Az ifjúság tele van megmagyarázhatlan bohóságokkal. A fiú nem közönséges lélek. Tehát nem is jár közönséges utakon. Tehát nem is lehet megtalálni. Tehát hiábavalóság is keresni. Punktum. Istennek ajánlom, Disznósy uram!

Lassanként az egész környéken híre ment, hogy Borly Laczi eltűnt. Beszélték, hogy öngyilkos lett, – mert elkeseredett, hogy lakatosnak kényszerítette a nagyapja. Beszélték, szinészek közé állott. Látta is valaki játszani Szegeden. Az egyik vasasnémetet adta a «Peleskei Nótárius»-ban. Beszélték, hogy betyár lett és a herencsényi erdőkben együtt garázdálkodik a gonosz Krudy Kálmánnal. Pedig micsoda becsületes jó képe volt!

Maga a méltóságos báró is érdeklődött a dolog iránt.

– Igaz-e, – kérdé egyszer a kasznárt, – hogy az unokája elszökött a lakatostól?

– Sajnos, igaz.

– Lelketlenség volt őt arra a pályára adni.

– Én csak jót akartam, méltóságos uram. (Az öreg lehorgasztotta a fejét.)

– A fiú karakter volt. Nekem is tetszett – folytatá a báró. – Figyeltem őt. Sokszor összehasonlítottam a fiammal. Szerettem volna, ha olyan lenne a fiam.

– Oh, a fiatal báró sokkal több, finom, előkelő lélek – szólt Borly. – Más anyag, egészen más. Nem is lehet egy napon említeni.

– No igen, a Pali izé, csínos gyerek, de puhány. Ebben a Lacziban volt valami keménység. Valami különös gentlemanlike. Egy kis izé, egy kis vadság, de nem nemesség nélküli. Mindig eszembe jutott, izé – szólt a felesége felé fordulva. – Sapristi! – mi is jutott csak az eszembe? Hát igen, hogy gyerekkorában ilyen lehetett a Széchenyi Stefi. Hja, bizony egy kis vadság. Ez a karakter virágja. Ha a nap süti, kibontja a szirmait, ha árnyék éri, befogja a penész. Egy rablóbetyárból könnyen válhatott volna kedvező viszonyok közt hadvezér s Napoleon talán a Bakonyban végzi életét, ha magyar parasztgyereknek születik, – ámbár iszen így se végezte valami fringiásan. Natürlich. A fiút nevelni kellett volna, hogy a vadságot levakarják róla az izék, a professzorok, nem odaadni mesterembernek, ahol csak izék, uj durvaságok ragadnak le rá.

– Szegény az eklézsia, méltóságos uram, – panaszkodott Borly a verenda oszlopához dőlve – nem győztem kettőt taníttatni.

– Paperlapap! – nevetett fel a báró gúnyosan, ki ritkán volt olyan beszédes kedvében, mint éppen ma. – Maga engem szamárnak tart Borly? Mi?

– Oh, uram, méltóságos uram!

– Csak vallja be. Maga minden nagy urat izének, szamárnak tart, mi? Azért, hogy tükörből fésülködünk, gondolja magában: «Nektek csak hajatok van, de agyvelőtök nincs.» Pedig lássa, nekünk is van eszünk (s mereven, megvetően, fixirozta Borlyt). Azt hiszi, én nem tudom, hogy maga gazdag ember?

– Hogy én?

– Hogy pénzei vannak a losonczi takarékpénztárban, a miskolcziban, az egriben. Ön gyüjt, mint a méhecske. Ön szorgalmas, mint a méhecske. Hanem okosabb, mint a méh, mert az egy rakásra gyüjti a mézet s jön őszszel a gazdasszony és kiszedi a kaptárból. Ön azonban három-négy kaptárba rakja a dolgait és erre van is oka, mi? Én legalább méltánylom az okait, mert a méh a virágokról gyüjti a mézet s ezt nem szükséges neki eltitkolni, ön ellenben nem a virágokról gyüjti, de erről a thémáról nem akarok beszélni, mert én tükörből fésülködöm. Hiszen ért engem? Hanem azért azt a gyereket taníttatni kellett volna, nagy vétek érte, ha valami ferde dologba bonyolódott.

Az öreg kasznár fülig vörösödött, mindamellett gunyorosan, fölényesen mosolygott.

(Borszasztó szemtelen fráter – gondolta magában a báróné.)

– Majd megmutatkozik az én igaz lelkem egy napon, higyje meg, méltóságos uram. Majd lát engem még a méltóságos úr az én igazi ruhámban.

– Hiszen látnám én most is, ha nem tartanám a szemem behunyva, – felelte Inokay csípősen. – De nem akarom tovább feltartóztatni – tette hozzá fáradtan, hidegen. – Tudom, hogy sok dolga van.

Ily jelenetek gyakran előfordultak a kastélyban, kivált az utolsó időkben. A főúr idegeit megviselték a ki- és bejáró végrehajtók. Ingerlékeny lett. A szegénység nemcsak az arczon szánt barázdákat, hanem a lelken is. A simaság eltünik s még a modor is hepehupás lesz. Annyiszor figyelmeztették a kasznár üzelmeire, hogy végre is megszokta őt vagyoni megrontójának tekinteni. A saját könnyelműsége, mint ártatlan mellékszereplő, mind ritkábban jelent meg a színen, minél jobban közelgett végkifejléséhez a dráma. De mégse birt volna szakítani Borlyval. A totum fac nélkül élni se akart volna. Végre mégis csak az öreg segítette ki minden bajból. Nagy szorultságban még a kőből is ki tudott pénzt préselni. Olyannak tünt fel nem egyszer a báró előtt, mint a gondviselés, kivált mióta egyre szegényebb lett. Mikor utolsó forintját költötte, mikor az inség beköszöntött (mert az is megérkezett csakhamar) és már nem volt semmi kigondolható forrás, az öreg rendesen előtoppant valamivel:

– Nini, majd el is felejtettem, itt járt nálam egy ványoki paraszt és lefizetett ötven forintot, hogy azt mondja, még a méltóságod apjának tartozott vele. Itt van, elhoztam a pénzt.

Máskor valami száz év előtt kötött üzletből jött vissza hetvenhárom forint húsz krajczár. És ez így ment mindig a tizenkettedik órában. Mintha a gondviselés hajigálna le a bárónak éppen a kellő pillanatokban némi kenyérmorzsákat. De a bárónak úgy tetszett, (mert a báró kombináló fej volt), hogy ebben Borly uram is segít egy kicsit a gondviselésnek. S voltak perczei, amikor szinte jó szívvel gondolt a totum facra. A vén gazembernek mégis van szíve. A vén gazember mégse olyan kapzsi. Hiszen ezeket a pénzeket, amelyekről senki se tud, mind megtarthatná magának.

Ellenben az unokájával való elbánás mindig felháborította, pedig ez idő szerint ennek az eltünése volt a környék legérdekesebb beszélgetési csemegéje. Mindennap bukkantak fel uj és uj hírek, de a valóságot senki se tudta, csak talán a baronesz sejtette, aki azonban anyja felgyógyulása után visszament a zárdába és talán nem is sokat törődött a szegény fiúval.

De hát akármilyen nagy a világ, mégse vész el abban egy gombostű sem, és végre mégis csak eljutott a valóság, mely a hazug híreknél lassabban jár, a nagy messzeségből a kicsiny faluba, mivelhogy Korporal Johann Bőrös huszár levelet írt a soktornyú Majlándból a szeretőjének, Kovács Juditnak, Sulyom helységébe, Nagy Magyarországon, – amelyben megírta, hogy hála istennek egészséges, csak éppen a lábán támadt egy bütyök, akkora, mint egy huszas, amiatt van most ispotályban, ahol minden órában ezerszer gondol az ő Jutkájára és a huszasról jut eszébe, hogy véghetetlen keserves szerelmében és dologtalanságában, mert most a lovat is más puczoválja, (hiszen legalább az lenne mellette ágyánál a nagy bánatjában), az jól esnék, ha egy kis dohányra valója lenne, de az sincs, pedig a dohányzás vígasztalná. Azért hát küldj drágám két forintot, de jól bepecsételd, hogy az olaszok útközben ki ne lopják, mert olyanok. Ujság itt nincs egyéb, csak egyre beszélik, hogy háború lesz. A generálisunk magának a császárnak a testvére. Aztán még az az ujság, hogy itt van a kasznár Laczi is a regementben, aki a legfiatalabb huszár, beállott valahol Pesten önkénytesnek, bizonyosan a gonosz nagyapja adta el, és olyan szép legény, hogy valamennyi rozmaringos ablakból őt nézik a majlándi fehérnépek, de én ugyan rájok se nézek, mert ne félj rózsám, ha te nem látsz is engem, én mindég látlak. Az Isten áldjon meg erővel, egészséggel, de a két pengőrűl, meg az én epedő szivemről felejtésbe ne essél.

Mint a villám futott szét a híre Bőrös János levelének, a nótárius úr olvasta el, hát el is híresztelte.

– Ahol ni, katonának állt be a Borly-fiú. Otthagyja a foga fehérét szegényke. Mert van is a golyónak esze? Lám, mivé fejlődik egy gonosz ember cselekedete. Mert bizonyosan a fölötti elkeseredésében állt be, hogy mesterembernek adták.

Nagy szenzáczió lett ebből. A sulyomi lányok még nótát is csináltak rá. Nem emlékszem már szórul-szóra, csak azt tudom, hogy magát a Laczit szólaltatták meg, mintha ő panaszkodnék:

Tudod-e drága nagyapám, Hová adtál? Véres rózsák ahol teremnek, Rózsának szántál.