Part 14

A páthosznak az egyetemeshez való viszonyában rejlik az alapkülönbség, a mint fentebb már röviden érintettük, az epikus meg a tragikus hős között. Amaz az egyetemes szolgálatában áll, annak hódol, azt fejezi ki s juttatja diadalra; emez ellene szegűl s áldozatául esik. Gyakran találkoznak egy csatatéren s összemérik kardjukat, mint Themistokles és Xerxes, kik közül Aeschylos, a görög dicsőséget példázó tragédiája hőseül, ez utóbbit választotta megaláztatásában; Szulejman és Zrinyi, kiknek eltérő széptani jellemére már Kölcsey egész alaposan rámutatott; Salamon és Szent László, kik közül az elsővel drámairóink folyton próbálkoznak, mig a második epikusainkat vonzza. Egyikök kardját vezérli, másikukét összetöri az egyetemes hatalom. Mind a kettő ezt a hatalmat érezteti, a végetlen gondolatát ébreszti lelkünkben s a fenség körébe emel. Csakhogy az epikus hős tevő, a tragikus pedig tagadó módon fejezi ki azt. Az egyetemes amannak mellette, mig ennek ellene érvényesíti hatalmát; amott a hősben, itt a hősön; amannak diadalában, ennek bukásában. Az a zászló, mely az epikus hős kezében győztesen lobog, s az a másik, mely a tragikusnak holttestét takarja be: egyiránt az egyetemesnek jelképe. Amaz mindig a világ élén jár; páthosza fenséges foglalata az összesség törekvésének, világos kifejezése egy fensőbb hatalom akaratának. A mint nem a maga külön meggyőződését, önös eszméit, személyes czéljait követi, hanem kiváló erejével csak az összességnek szolgál: úgy sorsa, pályája is mintegy beleolvad az általánosba. Máskép a tragikus hősnél. Az ő páthosza a magáé és egyedül csak az övé, mely érvényesűlésre törvén, ellene szegűl az egész világnak. Tudatában van elváltságának az egyetemestől; de tudatában kiválósága rendkívüli voltának is. A mint ez által kiválik a közönséges emberek közül, czélja is eltérő lesz az övéktől s másként alakúl pályája is. Akaratához hasonlóan, sorsa is csak a magáé, legfeljebb még azé a töredéké, melyet félelem, kényszer vagy tévedés hozzá kapcsol. Rikhárd bukásában ki gondol másra, mint ő rá magára, mig Godfréd diadalában az egész nagy keresztyénség ünnepli győzelmét. Salamonnal csak a hű Bátor Opos indúl száműzetésbe, midőn Lászlót az egész nemzet kíséri koronázására. Az epikus hős így, az egyetemessel öszhangzó érzése által vezetve, annak örök végzését viszi teljesedésbe: a jó és a fény atyjának szolgálatában megalázza a sötétségnek és a gonosznak birodalmát, mint Rusztem; végrehajtójává lesz egy megsértett nemzet jogos boszújának s romlásává a városnak, melynek az istenek vesztét határozták, mint Achilles; hazát szerez az isten választott népének, mint Mózes, Aeneas, Árpád; visszafoglalja a hitetlenektől az emberiség megváltójának sírját, mint Godfréd; nemzete törekvésének útat nyit a félvilágon át, mint Vasco de Gama; feláldozásával kiengeszteli az úrnak felgerjedt haragját elvettetett faja iránt, mint a szigetvári Zrinyi; s osztályosává lesz a menny és pokol fenséges rejtelmeinek, mint Dante. A tragikus hőst ellenben csak saját keblének istene vezeti; mind a többi iránt megtagadja az engedelmességet. Csak magában bízik s bízik is magához. A világ rendjét, mely isten képét viseli, nem megvédelmezni s helyreállítani, hanem a maga képére átteremteni törekszik. Átteremteni olyanná, melyben a legfőbb hatalom az egyéni erő vagy az egyéni érzés legyen. A felelősség teljesen rajta nyugszik s a kihítt nemezis megállja boszúját fölötte. Vischer mondásával, hogy az éposz hőse az árral, a drámáé pedig az ár ellen úszik, egészen egy jelentésű Jean Paulé: «Az époszban a világ hordja a hőst, a drámában pedig egy Atlas a világot.»

E lényegbe vágó különbségek daczára is mutatkozhatik az époszi hős bizonyos körülmények között tragikusnak. Nem mintha az epikai és tragikai kiválóságnak egymást kizáró ellentétei egyszerre, egy időben összeolvadhatnának benne; hanem amaz áthajolhat emebbe, fölváltathatik általa. Az epikus hős kiválasztott voltában, szédítő sikereiben, rendkívüli nagyságában elbízza magát: mivel általa minden lehetséges, úgy tartja, hogy neki magának lehetséges minden. Páthoszában mindinkább háttérbe szorúl az egyetemes eszméje s egyre több tért foglal el benne az egyéni. Végre, teljesített vagy csak félig végzett feladata után teljesen elszakad amattól; úgy szólván a maga kezére kezd dolgozni. Szenvedélye, nagy tettei által támogatva, végletes túlzásokra ragadja s belesodorja a tragikumba. Nem éri be emberfölötti nagyságával s küzdelmének az összességet illető czéljával: emberi nagyságának osztályrészét követeli. Nem veszi észre, hogy mikor így szembe kerűl az egyetemessel, nemcsak általában emberi rendeltetését, hanem külön hivatását is megsérti s a legteljesebb, legerősebb tragikum képét mutatja. A jutalmazó isteni kéz, mely koszorúval várta, a nemezis sújtó karjává változik át fölötte.

Itt két eset képzelhető. Bukhatik először csak maga a hős, miután az isteni akaratot végrehajtotta, vagy legalább teljesűlését biztosította. Lehet másodszor egyénisége annyira összeforrva népével, hogy vele együtt az is elvész.

Lássuk példákban. A _Sahnáme_ hősének, Rusztemnek, feladata: megtörni a sötétség országát, boszút állani Turánon az Ireds óta elkövetett vértettekért, megzabolázni segítő ördögeit s megalapítani és biztosítani Irán hatalmát. Hétszáz évre terjedő életén át a hőstetteknek végetlen sorával tölti be hivatását. Irán trónjára ülteti a Kajanidákat, megveti uralmok alapját, s egymás után vervén le ellenségeiket, megszilárdítja a hatalmat kezökben. Győztes marad a föld és a pokol minden hatalma ellen. Hazájának legerősebb és legádázabb ellenségét, Afráziábot, újra meg újra megveri, országát elfoglalja, hősiségét megalázza, magát vesztébe kergeti. Mazenderánban megöli a fő díveket, Ersenget és Szipedet, s megszabadítja királyát. De diadalmas harczai közben nem kerűlheti ki a nagyság végzetét: győzhetetlenségének hírét féltve, vétkes eszközökkel is fentartani, megvédelmezni törekszik. Megsérti a természeti törvényt, midőn féltékenységből saját ismeretlen fiának, a turáni hős Szórábnak, furfangos árulással gyilkosává lesz. Megsérti az erkölcsit is, melynek betöltésére hivatott, mikor a Kajanidák reménységét, a vitéz Iszfendiár királyfit, elejti. Csoda-adományát, a szimurg-madár segítségét, épen az ellen használja, a mire fordítania kellene. A ki az ifjú hőst megöli: maga is halálra van kárhoztatva. A végzet keze, mely eddig támogatva vezette, most már ránehezűl. A győzhetetlen martalékává lesz egy alacsony ármánynak: nyomorúltan vész el a testvére által ásott veremben. Elpusztúl, de csak akkor, mikor életének nagy feladatát már betöltötte. Turán mindörökre megalázva s a világosság diadalának biztosítására, befejezésére megjelent a próféta Zerdust. Az ige tisztaságával szemben már tehetetlen a gonosz, a merő anyagi hatalom. Rusztem küldetése be van végezve s tragikai nemezise csak őt magát követeli áldozatul.

Utolérheti végzete a tévedő hőst ennél korábban is: mikor életének feladata még nincs bevégezve, de már biztosítva, hogy az isteni akarat teljesedésbe megy. Achilles áll elénk példa gyanánt. Mikor Agamemnon megfosztja kedves rabnőjétől, méltó haragra gyúlva, sátrába vonúl s nem akar harczolni többé. Jól tudja, hogy a görögöknek az ő hatalmas karja nélkül veszniök kell; hadd veszszenek hát. Személyes sérelmét föléje helyezi hivatásának s mértéktelen boszúja nemcsak azokat fenyegeti, a kik megsértették, hanem az ügyet is, melyet velök együtt szolgál. Személyiségét az egyetemesnek szegzi ellenébe. Még Zeust is fölingerli anyja által a görögök ellen. Hiába kérlelik, engesztelik; hiába ajánlja neki Agamemnon, az elvett Briseis helyett, saját leányát, hét várossal együtt: Achilles hajthatatlan marad. Az ostromlókat csapás éri csapás után. Vezéreik sebekből vérzenek; a trójaiak áttörnek a tábor árkain s ledöntik a bástyatornyot; Hektor betöri a kaput s a görög hajókig vezeti népét; egy hajó is égni kezd: minden veszve látszik. Mindez Achilles szertelen haragja miatt; erejének megtagadásával végveszedelembe sodorja azokat, kiket győzelemre kellene vezetnie. Mértéktelen boszújának büntetéseül kimondja Zeus, hogy el kell vesztenie legkedvesebb barátját, Patroklust. A szívén ejtett seb lázította fel: egy új sebbel kell bűnhödnie s ez által téríttetnie vissza hivatásához. Barátja elestén fölgerjedve, végre fegyvert ragad s elejti a trójaiak legnagyobb hősét, Hektort. Az _Iliász_ eddig vezeti pályáját. A monda azonban egész kérlelhetetlenségében zúdítja fejére a megtorlást annyi nép megnyomorításáért. Mint anyja megjövendölte, Páris és Apollo elejtik őt a skæi kapunál, mielőtt a város bevételét megérhette volna. De Hektor eleste már eldöntötte a hadjárat sorsát: az éposz itt be van fejezve s még csak tragikai függeléke marad hátra. Achilles fegyverzetével együtt az epikai küldetés Odysseusra megy át, ki okosságával aratja le, a mit Achilles vitézsége vetett. A hős elesik, de már akkor, mikor a görögök, a nimfák és a múzsák gyászdala fölötte csakhamar diadalénekbe olvad át.

Etele nem így végzi küldetését. A mint hatalomra jut, mindjárt megsérti azt az alapot, melyen királyi széke épűlt. Népe és ő sokkal inkább egyek, mint bármelyik éposz hőse nemzetével. Ha bukás várna rá, úgy szólván senki sincs oldalán, a ki kivehetné kezéből az isten kardját. Nincs Agamemnonja, Ajasa és Odysseusa; még Bulcsuja, Lehelje és Etéje sincs. Népének nagysága egészen az ő személyes nagyságába látszik olvadni: ezzel győz vagy vesz. A mint jellemvonásai benne egyesűlnek, úgy ereje is csak általa nyilatkozik. Az isten is, mikor kardjával megajándékozza, inkább csak rá gondol, mint a húnokra: ő egy velök. Ily módon lesz tragikai vétke nemcsak neki magának, hanem egész népének végzetévé. Királyi esküje, midőn kardját fölemelve mintegy őspéldáját adja a magyar királyok kardvágásának, – büszke szavai nemcsak egy nagy jövőnek, de egy egyetemes pusztulásnak távlatát is megnyitják szemeink előtt. Az ódai lelkesedés sötét jóslatként végződik egy komor rímben: _vége_. A trilogia töredékben maradt harmadik részének, _Csaba királyfi_nak, első versszaka így hangzik:

A mult idők homályán megszólal egy rege, Átilla veszedelmét siratja éneke: A végzetes menyekzőt, a bosszuló fiat: _Egész nemzet_ bukását ez egy halál miatt.

A tragikumba hajló époszi kiválóságnak mindegyik esete, melyre példákat idéztünk, természetesen csak egy naiv mithologia alapján képzelhető, mely az isteni mindentudással könnyen megalkuszik. Zeus csak általában tud valamit a jóslatról, mely őt és hatalmát fenyegeti; de hogy voltakép miben áll az, hogy kitől kelljen óvakodnia: annak nem juthat végére s Prometheustól szeretné kicsikarni. Különösen az utóbbi eset, a teljes és egyetemes bukás esete, hol a hős az általa képviselt ügygyel együtt lesz semmivé, minő ellentétben látszik állani az isten mindentudóságának és mindenhatóságának fogalmával. Az a hatalom, mely az ember sorsát intézi, még sem erejében, sem tudásában nem mutatkozik korlátlannak. A természet lázadó hatalmaival szemben nem nyújthat védelmet, s a jövő, melynek alakulására ezek is befolynak, nem dereng egész tisztaságában szemei előtt. Közelebb áll az emberhez s részese csalódásainak. Nem tudja előre, mi történik kardjával, melyet egy halandónak ajándékoz. Hogy Etele méltó rá, arra csak emberi következtetés útján jut: nem a jövőt, hanem a múltat látva és figyelve. Látjuk szemeiből kicsordúlni a bánat könnyét s halljuk vallomását, hogy amaz örök erős természeti törvény alól még a választottat, a legelsőt sem volt képes kiragadni. Ennek az egész fejlődésnek eszmei alapjára mutat rá Szász Károly a _Sahnáme_ ismertetésében. Dsemsid sáh isten kegyelmével és támogatásával uralkodott századokon keresztül. Hatalom, fény és jólét övezték trónját; meghódolt neki az egész mindenség. De végre elkevélyedett, imádtatni kezdte magát; a szent móbedek gyászba borúltak; népek és királyok pártot ütöttek ellene s a gonosz újra fölemelte fejét a földön. «Rendesen harczban áll egymással a jó és rossz elv s az egész egyetemes világ, az anyagi úgy mint a szellemi, e kettőnek harczától át van hatva. Egy erőteljes szellem azonban, különös isteni erőkkel és segedelemmel felruházva, ideiglenesen teljes diadalmat vívhat ki a jónak, mind önnön magában, mind azon körben, hova jótékony befolyása kihat. E magasztos erkölcsi eszme, mely egy keresztyén bölcsésznek becsületére válnék, az által nyeri meg emberi valódiságát, hogy e diadal csak ideiglenes. Mig az erkölcsiség tiszta s az emberiség javára irányzott törekvés mocsoktalan: a gonosznak nincs hatalma; nem látható, nem kiható legalább; mihelyt egy rést lel az emberi természeten, – s hol ne lelne? – azonnal visszanyerte hatalmát. A Dsemsid története ímez erkölcsi igazságot példázza.» S ebben egyszersmind, tegyük hozzá, az egyetemes képviseletére hivatott, de utóbb vele meghasonlott hős példájának eszthetikai igazságát.

XX. A jellem teljessége.

E szolgálat a jónak, ez elpártolás tőle, e lakolás a hűtlenségért: mind a kiválóság nyilatkozata. Láttuk e kiválóságot epikai és tragikus formájában, láttuk amannak ehhez áthajlásában. De midőn az emberi képzelet életet keres és teremt maga körül mindenben, ezt az életet nemcsak egyes kimagasló, az egyénnek egész szellemi valóját meghatározó és kimerítő tulajdonságokban találja. Mielőtt bármely széptani elmélet, ideális vagy reális felfogás, vagy akár csak költői gyakorlat is létezett volna: az emberi szellem már bizonyságát adta ilyen irányú hajlamának. A megfoghatatlant az által hozta közelebb magához, hogy minden egyes nyilatkozatát, valamennyi mozzanatát személyiségekké képezte át. Értelme fölvilágosítást, kedélye megnyugvást, képzelete gyönyörűséget keresett bennök. A megszemélyesítés a legelső trópus, az emberi lélek teremtő munkásságának legősibb formája. Az eszmélni és képzelődni kezdő lélek megszemélyesít mindent, a mi csak körülveszi, még pedig gyakran nem csupán egy vonással, hanem a vonásoknak egész szövedékéből álló képben. Az egyik magyaráz, a másik jellemez, a harmadik ékesít, valamennyi együtt életet mutat. Az ég czikázó villámát _isten nyilá_nak hallva mondatni, egy óriás nyilazónak erős és harczos alakja tűnik föl szemeink előtt túl a felhőkön. A csillagmiriád által képezett fényvonal _hadak útja_: vitézek robognak át rajta, kedveltjei az istennek, dicsők és győzhetetlenek, nemcsak a maguk hirét, hanem szorongatott unokáikét is féltők, kiknek segítségére sietnek. A legegyszerűbb képben mily tömege a jellemző vonásoknak! Az ősnépek képzeletében a búcsúzó nyár bájos királyleánynyá lesz, ki virágaival és mosolyával a zordon tél fogságába kerűl s ott várja epedve a szabadító királyfit: szép és bánatos, szerencsétlen és reménynyel teljes, jótékony és szelíd. A nap istenné alakúl át, ki az ég és föld szerelméből született, férjévé lesz saját anyjának s ragyogó szekerén befutván keletről nyugotra az eget, az elköltözöttek birájául száll alá.

E példákban s másokban is, melyeket nagy számmal idézhetnénk, a jellemvonásoknak bizonyos sokasításával találkozunk; kétségtelen törekvéssel, hogy az élő természet tüneményei az emberi élet formáiba vitessenek át. Annál élőbb, változatosabb és gazdagabb személyiségek formáiba, minél inkább bontakozik ki maga az ember kezdetleges életviszonyaiból. A tünemények külső, jellemző sajátságai belsőkké lesznek; a természetnek egyszerűségökben nehezebben felfogható törvényei az emberi lélek sokszerűségébe öltöznek át. Egymást szülő, föltételező, társul követelő vonások sorakoznak a fő, az uralkodó tulajdonság körül s ezt elvontságából az élet valódiságába avatják. Íme a képzelet, mely a mithoszokban nyilatkozik, már ismerni látszik az igazságot, hogy az emberi léleknek nemcsak egy oldala, nemcsak egy tulajdonsága, nemcsak egy ismertető jele van. Mint Hegel mondja, nemcsak egy páthoszt hordunk keblünkben istenünkül: együtt van abban az egész Olymp. A fő tulajdonságon kívül, melyet a tragikai jelenségekben kiválóságnak neveztünk, sok minden helyet foglal ott alakítva, módosítva, éltetve: ösztöneink, érzéseink, vágyaink, indulataink, különböző lelki tehetségeink sokasága, gazdagsága és kimeríthetetlen változatossága. Azokat a kiváló tulajdonságokat már, melyeket részletesebben ismertettünk, rendesen nyomon kisérik bizonyos társ- vagy mellékvonások: a hatalomvágyat erőszakosság, az önérzetet dacz, a szerelmet féltékenység, a gyűlöletet kegyetlenség, a vallásosságot szelídség, a rajongást bátorság, a tépelődést bánat és így tovább. De mindezek csak alapszálai egy sűrű szövedéknek, mely számos és különböző vonásokból alakúl. E különböző jellemvonások együtt alkotják a jellem sokoldalúságát és teljességét, s adják meg neki a való élet színét. Fő biztosítéka ennek a teljesség, melynél fogva mi sem hiányzik belőle és semmi sem felesleges benne. Olyan alakok, melyek a teljességnek feltünő hiányában mutatkoznak, a hol az egész jellem egyetlen indulatból látszik állani: már beteg lelket és pusztúló életet éreztetnek. A tragikai küzdelem heve, vadsága oda csigázhatja a szenvedélyt, hogy ez féktelen elhatalmasodásában az egyénnek egész lelki világát, érzését, gondolatát, akaratát egymagában képviseli: de már ilyenkor mindig a katasztrófa küszöbén vagyunk. A mit látunk, az nem maga az élet többé, csak utolsó lobbanása. Macbeth Dunsinannál már semmi más, csak egy vérszomjas kétségbeesés: felesége halálát föl sem veszi, mert nincs szívében húr, a mely megrezdűljön rá; még babonás félelme is elhagyta.

A jellem tehát különböző tulajdonságok foglalata, melyeket természet és élet alapítanak és fejlesztenek. Foglalata e sajátságoknak, melyek sokasága és különfélesége a jellemben egységet alkotva mutatkozik. A vonások teljessége egyéniséggé lesz, mely azokat a maga egységes és jellemző tartalmául tünteti föl. Egységül, még pedig határozott egységül a különféleségben. A sajátságok fölött, a következetességet és egységet őrizve, uralkodik a páthosz, melyhez a legkülönbözőbb érzések, viszonyok, gondolatok, elhatározások sem lehetnek hűtelenek. Lelket és életet mutat az, de egy bizonyos lelket és egy bizonyos életet. A jellemnek így felfogott teljességére kiváló súly esik az epikus hősnél, kiben helyet kell találnia s kifejezésre kell jutnia mindannak, a mi népe lelkét, külső és belső valóját, életét és törekvéseit jellemzi. Öntudata egy ezével, s egy annál fogva, mert lelke is egy. A sokaság benne egységgé lesz, de egyéniségében a sokaságnak benne kell foglaltatnia. A homéri nagy époszok hősei, Achilles és Odysseus, a görög népjellem képviselői. Gazdagok ennek fényes adományaiban; de kétes értékű tulajdonságainak s gyarlóságainak is részesei. Képviselői nemcsak a Trója alatt táborozó akhivoknak s a tenger végtelenjén hányatott hajósnépnek, hanem mind az egész görögségnek. A nép szerette hőseit, szívesen hallgatta vitézi tetteiket és kalandjaikat, mert bennök mintegy magát látta, s láthatta is méltán, hőssé avatva. Az egyben a sokak mindegyike megtalálta magát.

Hogy az époszi forma a jellemet ily sokoldalú teljességében mutatja, nemcsak nagyobb terjedelme és nyugodtabb előadása, idő és hely tekintetében korlátlanabb menete, részletező módja és epizódjai engedik meg. Ez kevésbbé tartozik ide; inkább azt emeljük ki, hogy az epikus hős, már természeténél fogva, hivatottabb a jellem többoldalú feltüntetésére, mint a tragikai. Midőn felmagasodik előttünk, nem ködbe emelkedik, mely elhomályosítja és eltünteti alakjának részleteit, csak a nagy körvonalakat mutatván s ezeket is elmosódó bizonytalanságban: hanem inkább fényesebb, tisztább légkörbe száll, mely minden jellemző vonását élesebben emeli ki és szökteti szembe. Vörösmarty Árpádjának egyik fő baja épen elmosódottsága, egyszínű volta. Toldy Ferenc, kritikai leveleiben, szeretetteljes és aprólékos gonddal keresi jellemző vonásait, alakjának különböző hatásos oldalait; de nem sokra mehet. Hősisége nemcsak uralkodó, de majdnem kizárólagos tartalma lelkének. Hozzá járúlna még isteni félelme; de erre nézve úgy szólván Aeneastól kezdve valamennyi epikus hőssel rokon. A puszták harczos, költöző népe lelkének, külső és belső életének jellemző vonásait hiába keressük benne. A mint a költője által alkotott csodálatos, önkényessége és ingatagsága által, nyomát viseli a magyar mithologia adatai soványságának: úgy Árpád alakja is annak a hézagosságnak és bizonytalanságnak, mely az ősmagyar életről való ismereteinket jellemzi. Kétségkívül nem ez az egyedüli ok, mert hiszen Arany, egy szerencsés gondolattal, tudott segíteni rajta, mikor a mostani magyar életet és jellemet egy, Árpádénál sokkal távolabbi világba, a húnokéba, vitte vissza. Hogy milyen gazdagon, minő művészi tapintattal és igazsággal, azt Gyulai fejtette ki. A jellem változatosságának, sokoldalúságának szempontjából példányul áll előttünk a _Zrinyiász_ hőse. A mint ez éposz alapgondolatában egybeolvad a nemzeti és a keresztyén eszme: úgy képezik ki az általános emberi s a nemzeti vonások Zrinyi alakjának teljességét. Nemcsak általában hősnek és hivően végzetesnek mutatkozik, hanem magyar hősnek és keresztyénnek. Küzdelmes századának feláldozó lelkesedése tölti el keblét s vezeti tetteit, míg vallásos érzésében az igazi keresztyén megadásnak és felmagasztosulásnak végtelen gyöngédsége hat meg. Vitézsége elszánt és előrelátó, okos és félelmes. Viszonya családjához, elesett és halálra kész barátaihoz, katonáihoz, ádáz és furfangos ellenségeihez, nemzetéhez és uralkodójához; szerepe a csatában, a tanácsban, a lakománál, a feszület előtt, a temetésen és otthonában: az érzéseknek, indulatoknak, tehetségeknek mily gazdag változatosságát, mily fínom árnyéklatait s mily erős egységbe foglaltságát mutatja.

Bár ezek szerint a jellem teljessége és sokoldalúsága, föltételeül tűnik fel igazságának és elevenségének: az eddig mondottakból is kitetszik, hogy némileg más alakban mutatkozik az epikus hősnél és másban a tragikusnál. E különbség csirája kétségkívül megvan valójuk természetében; de feltünőbb kifejlődésre főkép ama formák által jut, melyek művészeti kifejezésökre legalkalmasabbak és legszokottabbak, s mint époszi és drámai jellemet állítják szembe őket. Amott a teljességre esik a súly, mely föltételezi a határozottságot; itt meg a határozottságra, melynek azután a teljesség lesz föltétele. A tragikai küzdelem már megindulásában, majd folyásában és befejezésében, a jellemnek szükségkép bizonyos korlátozottságát, kiváló határozottságát érezteti. E határozottság főként az egységes páthosz által jut kifejezésre, mely, mint legkiválóbb jellemvonás, az egyént elhatározásra indítja, cselekvésre bírja s összeütközésekbe keveri. Uralkodik összes lelki tehetségei, külső és belső élete felett s amazoknak színét, erejét és nyilatkozása módját meghatározza. Ebből következik a lehetőség, hogy a drámaíró, szemben az epikussal, részletrajz nélkül is elérheti a jellem teljességének benyomását. Az uralkodó páthosznak erős, határozó kiemelése könnyű szerrel fölébreszti, támogatja és útba igazítja a hallgató utánképző tehetségét, s a hézagok mintegy maguktól kitelnek. «A dramatikus, mondja Toldy, Vörösmarty époszairól írt egyik levelében, kombináló, abstraháló tehetségünkre appellál azalatt, míg az epikus, épen mint a képíró, csak felfogó tehetségünkhöz szól.» Kemény is fejtegeti e gondolatot, a regényről és drámáról írt tanulmányában, s szerinte a lángeszű drámaíró sem lehet ment bizonyos töredékességtől; de az olvasó képzelődése s a szinész ügyessége, melylyel a költői teremtés ujjáalkotásának szerepét átveszi, könnyen kipótolja azt. Tegyük hozzá, hogy a páthosznak, mint minden irányban jellemző vonásnak, állandó kiemeltsége folytán pótolhatja. A jellem teljességének ez az öszpontosítása, a páthosznak föltétlen és teljes uralma, kiválóan fontos a drámában, mert ez biztosítja a cselekvény szigorú megalkotását, egységes tömörségét.