Part 8

A presztizs különböző alakulataiban két főformát állapíthatunk meg: a szerzett és személyes presztizst. A szerzett presztizs az, amit a név, a szerencse és tekintély kölcsönöznek. Ez független a személyes presztizstől. A személyes presztizs ellenkezőleg valami egyéni dolog, összefüggésben lehet a tekintéllyel, dicsőséggel, szerencsével vagy pedig ezek elősegítik, de teljesen meg lehet nélkülök.

A szerzett vagy mesterséges presztizs sokkal elterjedtebb. Már azáltal, hogy valaki bizonyos poziciót foglal el, van bizonyos szerencséje, presztizsre tett szert, ha nincs is semmi személyes értéke. A katonának uniformisban, a hivatalnoknak vörös talárban mindig van presztizse. Nagyon jól jegyezte meg Pascal, hogy a bíróknak szükségük van talárra és parókára. Enélkül háromnegyed részét elvesztenék tekintélyüknek. A legbosszúsabb szociálista is megrőkönyödik mindig egy hercegnek vagy marquis-nak láttára. Elég egy ilyen címet fölvenni, hogy az ember bármelyik kereskedőt becsaphassa.[20]

Az a presztizs, amiről beszéltem, a személyek által gyakorolt presztizs; ide, e mellé számíthatjuk azt a presztizst is, amit a vélemények, irodalmi és művészeti alkotások stb. gyakorolnak. Ez leggyakrabban csak felhalmozódott ismétlés. Mert a történet, de főképen az irodalom- és művészettörténet, nem egyéb, mint ugyanazon véleményeknek ismétlése, melyet senki sem próbál ellenőrizni, s végeredményben ismétli mindenki azt, amit az iskolában tanult és vannak nevek, dolgok, melyeket senki sem merne megbolygatni. Homeros munkái a mai olvasónak tagadhatatlanul szörnyű unalmasok; de ki merné ezt mondani. A Parthenon mai állapotában érdektelen rom; de olyan presztizse van, hogy az ember csak a történeti emlékek teljes összegével látja. A presztizs sajátsága, hogy megakadályozza, hogy a dolgokat olyanoknak lássuk, mint amilyenek valójában és megbénítja minden itélő-tehetségünket. A tömegeknek mindig, az egyéneknek igen gyakran szükségük van teljesen kész véleményekre minden dologban. Ezeknek a nézeteknek sikere független az igazságtól vagy tévedéstől, amit tartalmaznak, egyedül presztizsüktől függ.

Most rátérek a személyes presztizsre. Ennek természete nagyon eltér a mesterséges vagy szerzett presztizsétől, mellyel az imént foglalkoztam. Ez minden címtől és tekintélytől független tehetség, kevés számú egyén rendelkezik vele, de amely lehetővé teszi, hogy valóban magnetikus varázst gyakoroljon környezetére még akkor is, ha az vele társadalmilag egyenlőkből áll, amelyen semmi más módon sem gyakorolhatnak uralmat. Környezetükre rákényszerítik gondolataikat, érzelmeiket, s az engedelmeskedik nekik, mint a vadállat a szelidítőnek, kit könnyen fölfalhatna.

A nagy tömegvezetőkben, mint aminők Buddha, Jézus, Mohamed, J. D’Arc, Napoleon, magas fokon meg volt a presztizsnek ez a formája; és főképen ezáltal érvényesültek. Az istenek, hősök, dogmák, maguktól érvényesülnek, anélkül, hogy vita tárgyai lennének; sőt maguktól megsemmisülnek, mihelyt vitatkoznak róluk.

A nagy egyéneknek, kiket idéztem, e varázslatos hatalmuk megvolt, mielőtt híresekké váltak volna, anélkül nem lettek volna azzá. Nyilvánvaló például, hogy Napoleonnak, dicsősége magaslatán egyedül hatalmánál fogva rendkívüli presztizse volt; de ez a presztizs sajátja volt már részben akkor is, amikor még nem volt hatalma és teljesen ismeretlen volt. Amikor mint névtelen tábornok protekcióból az olaszországi hadsereg élére került, barátságtalan tábornokok közé csöppent, kik el voltak rá készülve, hogy gorombán fogadják a direktóriumtól rájuk kényszerített fiatal akarnokot. De az első perctől fogva, az első találkozástól fogva, anélkül, hogy egy szóra, mozdulatra vagy fenyegetésekre lett volna szükség, megszelidültek, mihelyt először megpillantották a jövő nagy emberét. Taine egykorú memoárok szerint nagyon érdekes hírt közöl erről a találkozásról.

«A hadosztálybeli tábornokok, többek közt Augereau, az a hősies és goromba vasgyúró, ki büszke volt termetére és vitézségére, megérkeznek a főhadiszállásra elkeseredve a kis parvenü ellen, kit Párisból küldtek a nyakukra. Augereau már előre bosszús és engedetlen volt iránta a róla szóló leírás miatt: Barras kedvence, vendemiaire-tábornok, utcahős, kit medvének tartottak, mert mindig magában gondolkozott, apró emberke, mathematikus és álmodozó hírében állott. Beeresztik őket; Bonaparte még váratott magára. Végre megjelenik kardosan, fedett fővel, kifejti terveit, kiadja nekik parancsait és útnak ereszti őket. Augereau némán maradt, csak kinn aztán összeszedte magát és újra elkezdte szokásos káromkodásait; Massenával együtt bevallja, hogy ez az ebadta kis tábornok őt megfélemlítette; nem értheti, mi az a hatalom, amitől ő egy szempillantás alatt megsemmisítve érezte magát.»

Miután nagy emberré lett, presztizse elérte teljes dicsőségét és egyenlő volt legalább is azzal, melyben a jámbor hívők valamely istenséget részesítenek. Vandamme tábornok, a marcona forradalmár, ki még Augereaunál is brutálisabb és energikusabb volt, így szólt 1815-ben egy nap d’Ornano marsallnak, amikor együtt mentek föl a Tuileriák lépcsőjén: «Kedves barátom, ez az ördöngős fickó, valami előttem érthetetlen varázshatással van rám. Annyira, hogy én, aki se istentől, sem ördögtől nem félek, remegek, mint egy gyerek, mikor közeledek hozzá, és rá tudna venni, hogy a tűlyukon átbújjak és tűzbe vessem magam.»

Napoleon ugyanezt a varázserőt gyakorolta mindenkire, aki hozzá közeledett.[21]

Davoust mondotta a maga és Maret hódolatáról szólva: «Ha a császár ezt mondaná nekünk kettőnknek: Politikám érdekei azt kivánják, hogy Páris elpusztuljon, de senki meg ne tudja és el ne hagyja a várost, biztos vagyok abban, hogy Maret megőrizné a titkot; csak annyira menne a megszegésben, hogy családját kivinné a városból. De ami engem illet, attól tartva, hogy elárulom a titkot, ott hagynám feleségem és gyermekeimet.»

A varázslatnak erre a bámulatos hatalmára kell emlékeznünk, hogy megérthessük Elba szigetéről való csodálatos visszatérését; a gyors meghódítását Franciaországnak egy ember által, ki maga ellen találta egy nagy ország egész szervezett erejét, pedig attól lehetett volna tartani, hogy már megúnta zsarnokságát. Csak rá kellett néznie az elfogatására kiküldött tábornokokra, kik megesküdtek, hogy őt elfogják. Megadták magukat mindnyájan ellenkezés nélkül.

«Napoleon – írja Wolseley angol tábornok – teljesen egyedül kötött ki Franciaországban, mint a kicsiny Elba sziget menekültje, mely birodalma volt és sikerült neki néhány hét alatt vér nélkül Franciaország egész hatalmi szervezetét fölforgatni törvényes királya alatt. Nyilvánult-e valaha egy embernek személyes hatalma csodálatosabban? De ennek az utolsó hadjáratnak elejétől végéig milyen csodálatos hatalmat gyakorolt még a szövetségesekre is, kényszerítve őket, hogy az ő kezdeményezését kövessék és milyen kevésen múlt, hogy tönkre nem tette őket?»

Presztizse túlélte s folyton növekedett. Ez avatta császárrá egyik ismeretlen unokaöccsét. Midőn napjainkban újra éledni látjuk legendáját, látjuk, hogy ez a nagy árny még mindig milyen hatalmas. Bánjatok az emberekkel kegyetlenül, amint csak tetszik, mészároljárok őket milliószámra, vezessétek egyik inváziót a másik után, mindez meg van engedve, ha van elegendő presztizstek és kellő tehetségtek annak megtartására.

Kétségtelen, hogy teljesen kivételes presztizsre idéztem itt példát, de szükség volt rá hivatkozni annak megértésére, hogy a nagy vallásrendszerek, tanok és nagy birodalmak hogyan keletkeznek. A presztizs révén a tömegre gyakorolt hatalom nélkül ezeknek eredete nem volna megérthető.

De a presztizs nem csupán a személyes tekintélyen, hadi dicsőségen és vallásos terroron alapszik; lehet sokkal szerényebb eredete és még úgy is jelentékeny. Századunk több példát tud felmutatni. A legmeglepőbbek egyikét, melyet az utókor korról-korra fog emlegetni, egy kiváló ember története nyújtotta, ki megváltoztatta a földgömb arculatát s a népek kereskedelmi viszonyait, elkülönítve egymástól két szárazföldet. E vállalatában rendkívüli akaratának köszönhette a sikert, de a varázsnak is, mit azokra gyakorolt, kik körülötte voltak. Elég volt magát mutatnia, hogy erőt vegyen az egyhangú ellenálláson. Csak beszélt és lebilincselő egyénisége barátaivá tette ellenségeit. Főleg az angolok dühöngtek terve ellen; elég volt neki csak megjelenni Angliában, megnyert minden szavazatot. Később Southampton-on keresztül utaztában, meghúzták útjában a harangokat, és most készülnek neki Angliában szobrot emelni. Legyőzve az embereket és dolgokat, azt hitte, hogy nincs többé akadály számára, és Szuezt a Panamán akarta megcsinálni. Ugyanazokkal az eszközökkel látott hozzá, de már öreg volt; különben is a hit, mely hegyeket mozdít ki helyükből, csak akkor mozdítja ki őket, ha nem túlságos magasak. A hegyek ellenszegültek és a bekövetkező katasztrófa, megsemmisítette a dicsőség ragyogó glóriáját, mely a hőst körülvette. Élete mutatja, hogyan nőhet naggyá a presztizs és hogyan veszhet el. Mikor már nagyságban a világtörténelem legünnepeltebb hőseivel vetekedett, saját országának felsőbbsége nyomta le a legközönségesebb bűnös színvonalára. Mikor meghalt, koporsóját egyedül vitték közönyös tömegeken keresztül. Csak az idegen uralkodók áldoztak emlékének, mint aki egyike a legnagyobb embereknek, kiket a világtörténelem eddig ismert.[22]

De a különböző példák, melyeket idéztünk, a szélsőséges formákat képviselik. Hogy a presztizs lélektanát részleteiben is kiépítsük, e részleteket egy hosszú sorban kellene felállítani, amely a vallás- és birodalomalapítóktól a kis emberig terjed, aki szomszédait akarja elkápráztatni egy új ruhával vagy diszítéssel.

Ebben a sorban a legtávolabbi tagok a presztizsnek a művelődés különböző alakulataiban – a tudományban, művészetben, irodalomban – nyilvánuló formái lennének és ekkor láthatnánk, hogy ez a meggyőzés alapeleme. A presztizzsel bíró egyén, eszme vagy dolog közvetlenül a lelki infekció révén talál utánzókra s befolyásolja egész nemzedékeknél az érzésnek és gondolkodásnak bizonyos megnyilatkozási formáit. Az utánzás különben legtöbbször tudattalan és épen ez teszi azt teljessé. A mai festőknek, kik felújították bizonyos primitiv festmények élettelen színeit és merev alakjait, fogalmuk sincs, hogy honnan veszik az inspirációt; olyannyira hisznek a saját eredetiségükben, hogy ha ezt a művészeti formát nem egy kiváló mester újította volna föl, csak a naiv és alárendelt oldalak folytatását láttuk volna benne. Azok, kik egy másik híres mester után violaszínű árnyékkal vonják be vásznukat, nem látnak több violaszínt a természetben, mint azelőtt ötven évvel láttak az emberek, hanem egy festőnek személyes, különös impressziója szuggerálta őket, aki ennek a szertelenségnek ellenére nagy presztizst tudott elérni. Ilyen példákra könnyen találunk a művelődés egész területén.

Az előzményekből látjuk, hogy számos tényezőnek lehet része a presztizs létrejövetelében: a leglényegesebbek egyike volt mindig a siker. Minden sikert arató embert, minden érvényesülő gondolatot így ismertek el. Hogy a siker egyik főfő alapja a presztizsnek, az bizonyítja, hogy ez utóbbi amazzal együtt mindig eltűnik. A hőst, kit a tömeg ma ujjongva dicsőit, meggyalázza holnap, ha sikertelenség éri. Sőt a visszahatás annál nagyobb lesz, minél nagyobb volt a presztizs. A tömeg ilyenkor a bukott hőst vele egyenlőnek tekinti és azért áll bosszút, hogy már többé el nem ismert nagysága előtt meghajolt. Mikor Robespierre hivataltársait és nagyszámú kortársait nyakaztatta, szörnyű presztizse volt. Mikor őt néhány ellenszavazat hatalmától megfosztotta, ezt a presztizst rögtön elvesztette és a tömeg ép olyan szitkok közt kisérte a guillotinhoz, mint előtte való nap áldozatait. A hívők mindig dühvel törik össze a régi istenek szobrait.

A sikertelenség miatt megsemmisült presztizs rút véget ér. Ellene való küzdelemmel le lehet járatni, de ez nagyon lassú módszer. Ez az eljárás azonban biztos sikerrel jár. A kétségbe vont presztizs nem presztizs többé. Az istenek és emberek, kik sokáig megtudták őrizni presztizsüket, sohasem tűrtek ellenmondást. Aki csodáltatni akarja magát a tömegektől, távol kell őket magától tartania.

NEGYEDIK FEJEZET. A tömegnézetek és tömegmeggyőződések változékonyságának határai.

1. §. _A megrögzött vélemények._ – Bizonyos általános hiedelmek változatlansága. – Ezek irányítják a civilizációt. – Gyökeres kiirtásuk nehézsége. – A türelmetlenség mennyiben erény a népeknél. – Az általános hiedelemnek bölcseleti abszurdítása nem árthat a terjedésnek. – 2. §. _A tömegek változó nézetei._ – Azok a nézetek, amelyek nem valamely általános hiedelemből származnak, rendkívül változékonyak. – Az eszmék és hiedelmek feltűnő változásai legalább egy században. – E változások reális határai. – Az elemek, melyeken a változás nyugszik. – Az általános meggyőződések jelenlegi eltünése és a sajtó mindenfelé valóelterjedése okozza, hogy a nézetek a jelenkorban mindinkább változnak. – Hogyan van, hogy a tömeg véleményei minden tárgyat tekintve a közönbösség felé hajolnak. – A kormányok nem tudják a véleményeket irányítani, mint eddig. – A vélemények mai szétágazódása megakadályozza zsarnokságukat.

1. §. _A megrögzött vélemények._

A lények anatómiai és lélektani karaktere között némi párhuzamosság van. Az anatómiai jellemvonások közt találunk bizonyos változatlan elemeket, s ezek annyira nem változékonyak, hogy megváltoztatásukhoz geologiai korszakok elmulása szükséges; ezek mellett az állandó, változhatatlan jellemvonások mellett vannak nem állandó jellemvonások, melyeket a tenyésztő vagy kertész ügyessége könnyű szerrel alakíthat néha annyira, hogy a felületes vizsgáló előtt néha elrejtik az alapjellemvonásokat.

Ugyanezzel a jelenséggel az erkölcsi jellemvonásoknál is találkozunk. A fajnak eredeti lelki alkatrészei mellett ott vannak a nem állandó, változékony elemek. És ez a magyarázata annak, hogy valamely nép véleményeit, nézeteit tanulmányozva, mindig lelünk egy szilárd alapot, melyre a nézetek rakódnak s ezek époly ingatagok, mint a sziklát befedő homok.

A tömegek nézetei és hiedelmei két jól megkülönböztethető osztályt alkotnak. Egyik csoportba tartoznak a nagy, állandó meggyőződések, melyek több századon keresztül tartanak, s amelyeken az egész civilizáció nyugszik. Ilyenek voltak például hajdan a feudális felfogás, a keresztyén eszmék, a reformáció; ilyenek napjainkban a nemzetiségi elv, a demokratikus és szociális eszmék. A másik osztályba tartoznak a pillanatnyi, ingatag vélemények, melyek leggyakrabban az általános felfogásokból erednek; minden korban látunk ilyeneket keletkezni és elenyészni; ilyenek a művészetben és irodalomban bizonyos időszakokban uralkodó elméletek; ezek hozták például életre a romanticizmust, a naturalizmust, miszticizmust stb. Legtöbbször csak felszínes dolgok, mint a divat, s épúgy változnak, mint ez. Olyanok, mint kis hullámok; szüntelen lesznek és el-eltűnnek a mélyvizű tó felszínén.

A nagy általános nézetek száma csekély. Keletkezésük és elmulásuk a tetőpontja minden történelmi faj történetének. Ezek alkotják a civilizáció voltaképeni vázát.

Muló nézetet könnyű beleplántálni a tömegek lelkébe, de nagyon nehéz tartós hiedelmet megrögzíteni. De ezt az utóbbit ép olyan nehéz megdönteni, mint amilyen nehéz volt alapját megvetni. Leggyakrabban csak erőszakos forradalmakkal vihető a változás keresztül. Sőt a forradalmaknak is csak akkor van erre hatalmuk, ha a hiedelem már elvesztette a lelkeken való uralmát. A forradalom ilyenkor arra való, hogy teljesen elsöpörje azt, ami már körülbelül fölösleges volt, de a szokás kényszerítő igája miatt még nem veszítette el végleg érvényét. A kezdődő forradalmak voltaképen véget érő hiedelmek.

Valamely nagy hiedelem kimulásának napját könnyen meg lehet pontosan állapítani; tudniillik akkor következik be, mikor értékét kezdik kétségbevonni. Mivel minden nagy hiedelem fikció, csak úgy maradhat fenn, ha vizsgálódásnak nincsen kitéve.

Sőt mikor már alapjában megrendült, még mindig megtartják hatalmukat a belőle származó intézmények és csak lassan enyésznek el. Mikor aztán végleg elveszette erejét, omlik össze hamarjában minden, amit fenntartott. Egyetlen népnek sem volt módjában meggyőződéseit változtatni anélkül, hogy egész művelődésének átalakítására ne lett volna kárhoztatva.

Ez a módosítgatás mindaddig tart, míg elfogadásra alkalmas új, általános nézetet nem talál; addig kénytelen az anarchia állapotában maradni. Az általános meggyőződések szükségszerű támasztékai a művelődésnek. Ezek adnak irányt az eszméknek, s csak ezek tudnak hitet inspirálni és kötelességet teremteni.

A népek mindig érezték az általános hiedelmek hasznát és ösztönszerűleg megértették, hogy eltűnésük sülyedésük óráját jelenti. Róma fanatikus kultusza a rómaiak számára azt a hitet jelentette, mely őket a világ uraivá tette, s mikor ez a hit megszűnt, Rómának vesznie kellett. A barbárok is, kik letörték a római műveltséget, csak mikor közös nézetekre tettek szert és bizonyos összetartozást értek el, juthattak ki az anarchiából.

Nem ok nélkül van, hogy a népek mindig türelmetlenül védik meggyőződéseiket. Ha gáncsolható is bölcseleti szempontból ez a türelmetlenség, a népek életében egyik legszükségesebb erény. A középkor a nagy hiedelmek megszilárdításáért és fenntartásáért mennyi máglyát emelt, hány feltaláló és újító halt meg kétségbeesésben, ha kikerülhette büntetését. Ezeknek megvédelmezéséért forgatták föl a világot annyiszor, és halt meg annyi millió ember a csatamezőkön, és fog még meghalni.

Nagy nehézségekkel jár egy általános hitnek alapját megvetni, de mikor biztosan meg van alapozva, hatalma legyőzhetetlen; és bármennyire hamis bölcseletileg, megnyeri a legkiválóbb elméknek tiszteletét is. Vajjon Európa népei nem tartották megdönthetetlen igazságoknak több mint tizenöt évszázad óta a vallásos legendákat, melyek közelebbről tekintve, épolyan barbárok,[23] mint a Moloch-kultusz? Évszázadokon keresztül nem vették észre annak a legendának borzalmas esztelenségét, hogy egy Isten, egyik teremtményének engedetlenségeért saját fia szörnyű kínszenvedéseivel áll bosszút. A legkiválóbb szellemek, egy Galilei, egy Newton, egy Leibnitz, még egy pillanatig sem tételezték fel, hogy ezeknek a dogmáknak igazságát kétségbe lehetne vonni. Semmi sem mutatja jobban a nagy hiedelmek által teremtett hipnózist, de semmi sem bizonyítja jobban elménk szégyenletes korlátoltságát sem.

Amint egy új dogma beleplántálódott a tömegek lelkébe, ez inspirálja intézményeiket, művészetüket és maguktartását. A lelkekre gyakorolt hatalma ilyenkor korlátlan. A tett emberei csak megvalósításáról álmodoznak, a törvényhozók alkalmazásán fáradoznak, a bölcsészek, művészek, írók azzal foglalatoskodnak, hogy különböző formákba áttegyék.

Az alapvető hiedelemből eredhetnek a járulékos momentán hiedelmek, de az alapnézetnek bélyegét mindig magukon viselik. Az egyiptomi civilizáció, a középkori európai és az arab mohamedán civilizáció csekély számú vallásos hiedelemből erednek, ez rányomta bélyegét ezeknek a civilizációknak legkisebb elemeire is, és rögtön felismerhetők.

Ezeknek az általános nézeteknek tulajdonítható, hogy az emberek minden korban körül vannak véve a hagyományoknak, nézeteknek, szokásoknak hálójától, ettől az igától nem tudnak szabadulni, s ez teszi őket annyira egymáshoz hasonlóvá. Az embereket főképen ezekből az általános nézetekből eredő nézetek és szokások irányítják. Ezek szabályozzák a lényünkhöz tartozó legaprólékosabb mozzanatokat és a legfüggetlenebb elme sem gondol arra, hogy magát ez alól kivonja. Az az igazi zsarnok, amely tudattalanul lebilincseli a lelkeket, mert ez az egyedüli, amely ellen nem lehet küzdeni. Tiberius Dzsingiszkhan, Napoleon kétségkívül borzasztó zsarnokok boltak, de Mózes, Buddha, Jézus, Mohamed, Luther, még sírjukban is sokkal nagyobb deszpotizmust gyakoroltak a lelkekre. Egy összeesküvés letaszíthatja a zsarnokot, de mit tehet a szilárd hittel szemben. A katolicizmus ellen való heves küzdelemben, ámbár a tömegek látszólag vele tartottak, és a rombolásban az inkvizíció könyörtelen eszközei alkalmaztattak, ami nagy forradalmunk maradt a vesztes. Az igazi zsarnokok, kiket az emberiség megismert, mindig a holtak árnyai vagy általuk teremtett illuziók voltak.

Az általános hiedelmek gyakori tudományos lehetetlensége sohasem volt akadálya diadaluknak. Sőt ez a diadal csak oly feltétel alatt, úgy látszik lehetségesnek, ha bizonyos titokzatos lehetetlenséget foglalnak magukban. A szocialista dogmák nyilvánvaló gyönge oldala nem akadály abban, hogy a tömegek lelkén diadalmaskodjék. A valódi alantassága az összes vallásos hiedelmekkel szemben csak ebben áll: az eszményi boldogság, amit ez utóbbiak igérnek, csak a jövő életben valósul meg és ezt a megvalósulást senki sem tudja bizonyítani. Mivel pedig a szocialisták szerint való eszményi boldogságnak a földön kell megvalósulnia, a megvalósítás első kísérletei után rögtön ki fog derülni az igéret hiábavalósága, s az új hit azonnal elveszti minden presztizsét. Hatalma csak addig a napig fog növekedni, ameddig diadala után hozzálát a gyakorlati megvalósításhoz. Ez az oka, hogy az új vallás, ha destruktiv szerepe van is kezdetben, mint a többinek, nem fog majd tudni alkotni, mint amazok.

2. §. _A tömegek változó nézetei._

Az állandó hiedelmek fölött, melyeknek hatalmát az előbb kimutattuk, van az állandóan keletkező és elmuló vélemények, eszmék és gondolatok rétege. Némelyik csak egy napig tart és legjelentékenyebbek is alig élik túl egy nemzedék életét. Már megjegyeztük, hogy a felszínre jövő változások ezeknél a véleményeknél sokkal inkább felszínesek, mint valódiak, és hogy mindig a faji sajátságok lenyomatát viselik magukon. Mikor például a mi országunk politikai intézményeit vizsgáltuk, szemmel láthatóvá tettük, hogy a látszólag legellentétesebb pártoknál: a monarchistáknál, imperialistáknál, szocialistáknál stb., van egy teljesen azonos eszme, és hogy ez az eszmény a mi fajunk lelki alkatával függ össze, mert más fajoknál hasonló nevek alatt, homlokegyenest ellenkező eszményt találunk. Mert nem a nézeteknek adott név, sem a csalóka alkalmazás nem változtatja meg a dolgok lényegét. A forradalom polgárai, teljesen elmerülve a latin irodalomba, és a római köztársaságra szegezve szemüket, átvették annak törvényeit, fasceseit és tógáit, és igyekeztek utánozni intézményeit és példáit, nem lettek rómaiakká azért, mert egy hatalmas történelmi szuggesztiónak uralma alatt álltak. A filozófus feladata kutatni, hogy a látszólagos változások alatt mi az állandó a régi hiedelmekben és elkülöníteni azt, ami a vélemények mozgó folyamatában az általános hiedelmek és a faji lélek által határoztatik meg.

Filozófiai kritérium nélkül azt hihetnénk, hogy a tömegek politikai és vallásos nézeteiket folytonosan és önkényesen váltogatják. Az egész politikai, vallás, művészet- és irodalomtörténet látszólag valóban ezt bizonyítja.

Vegyük például a mi történelmünknek egy rövid korszakát, csak 1790-től 1820-ig; mindössze harminc év, egy nemzedék ideje. Itt látjuk, hogy a kezdetben monarchikus tömegek forradalmiakká majd imperialistákká, végül ismét monarchikusokká lettek. Ami pedig a vallást illeti, ugyanazon idő alatt a katolicizmusból átmentek az istentagadásba, majd a deismusba, végül ismét visszatértek a katolicizmus legtúlzottabb formáihoz. És ezek nemcsak a tömegek voltak, hanem époly mértékben vezetőik is. Meglepetéssel látjuk, hogy azok a nagy konventisták, a királyok esküdt ellenségei, kik sem istenekről, sem urakról nem akartak tudni, legalázatosabb szolgái lettek Napoleonnak, azután pedig kegyesen vitték a gyertyákat a körmeneteken XVIII. Lajos alatt.

És a tömegnézetekben milyen változások mentek végbe a következő hetven év alatt. Ennek a századnak kezdetén még «perfid Anglia» Napoleon örökösei alatt Franciaország szövetségese lett; Oroszországot, melyet kétszer megszálltunk, amely annyira örült a mi utolsó vereségeinknek, egyszerre csak barátnak tekintették.