Part 6

«Az eszmék csak természetes és normális környezetükben fejlődnek. Ami pedig csírájukat életre kelti, a számtalan benyomás, amit a fiatal ember naponként szerez a műhelyben, a bányában, a törvényszéknél, az irodában, a hajógyárban, a kórházban, az eszközök, anyagok és műtét látása közben, ha ott van a kliensek és munkások közt, a munkánál, a jól vagy rosszul végzett, a költséges vagy kifizető vállalkozásnál. Lám, a szemnek, fülnek, kéznek, sőt a szaglásnak az ilyen apró-cseprő saját észrevételei önkéntelenül szerződnek és öntudatlanul dolgozódnak fel, ő benne szerveződnek és előbb vagy később új összetételt, egyszerűsítést, megtakarítást, tökéletesítést vagy feltalálást szuggerálnak neki. Mindezektől az értékes kontaktusoktól, mindezektől az asszimilálható és nélkülözhetetlen elemektől a francia ifjú meg van fosztva épen a legtermékenyebb korban. Hét, nyolc évig be van rekesztve az iskolába, távol a közvetlen és személyes tapasztalattól, amely megadta volna neki a dolgoknak, az embereknek és a velük való különböző bánásmódnak pontos és eleven ismeretét.

«… Tíz közül legalább is kilenc elvesztette az időt és fáradságot, több évet veszített életéből és épen a legtermékenyebb, legfontosabb és legdöntőbb éveket. Vegyük még hozzá először felét vagy kétharmadát azoknak, kik vizsgára jelentkeznek, értem a bukottakat; azután a vizsgára bocsátottak, egyetemi fokozatot, végbizonyítványt nyerők és diplomások felét vagy kétharmadát, vagyis a túlterhelteket. Sokat kívántak tőlük és megkövetelték, hogy azon a bizonyos napon széken ülve vagy tábla előtt, két óra hosszáig bizonyos tudományágban minden emberi ismeret élő repertóriumai legyenek. Valóban azok voltak körülbelül két óra hosszáig azon a napon; de egy hónappal utána már nem; az új vizsgán már nem tudnának átmenni. Az a sok zűrzavaros ismeret minél előbb kiszóródik a fejükből, és újjal nem pótolják. Az elmeerő eltompult, a termékenyítő nedv kiszáradt; előttünk a kész, gyakran már «végzett» ember. Már hivatala van, házas, oda van kapcsolva egy körhöz, de állandóan ugyanahhoz a körhöz, körülbástyázza magát szorosan vett hivatalába. Ezt pontosan betölti, de ezenkívül semmit sem tesz. Ilyen az átlag; bizonyos, hogy a bevétel nem fedezi a kiadást. Angliában és Amerikában – épen úgy, mint 1789 előtt Franciaországban – megfordított eljárást követnek, itt a bevétel egyensúlyban van, vagy pedig több».

A kiváló történész kimutatja azután a különbséget a mi rendszerünk és az angol-szász rendszer között. Náluk nincs meg a mi számtalan speciális szakiskolánk; az oktatást nem könyvekből, hanem a dolgokból merítik. A mérnököket például gyárban képezik és nem iskolában; így aztán elérheti azt a fokot, amire értelme képesíti; munkás vagy felügyelő marad, ha tovább nem tudja vinni és mérnök lesz, ha tehetségei megvannak hozzá. Ez az eljárás másképen demokratikus és hasznos a társadalomra, mint az, mikor az emberek egész pályája egy tizennyolc vagy húsz éves korában letett pár óráig tartó vizsgától van függővé téve.

«A bányában, műhelyben, kórházban, az építésznél, a bíróságnál tölti el a fiatalon szabadjára bocsátott növendék tan- és próbaidejét, olyanformán, mint nálunk az irnok az irodában és a festő a műteremben. Megelőzőleg mielőtt belépett volna, hallgathatott néhány általános összefoglaló előadást, hogy keretet nyerjen, amelyben majd elhelyezheti óráról-órára szerzett megfigyeléseit. Felfogóképességéhez mérten látogathat gyakran bizonyos technikai előadásokat, hogy módszeresen rendezhesse naponként szerzett tapasztalatait. Az ilyen módszer mellett gyakorlati készsége magától növekszik és fejlődik addig a fokig, ameddig a növendék tehetsége bírja és abban az irányban, amelyben jövendőbeli hivatása, speciális munkaköre, amire magát elszánta, követeli. Ilyen módon aztán Angliában és Amerikában a fiatal ember hamar kimutatja minden képességét. Huszonöt éves korában, vagy előbb, ha a feltételek nem hiányoznak, már nemcsak hasznos munkás, hanem önálló vállalkozó, nem kerék a gépben, hanem inkább motor. Franciaországban, hol a megfordított módszer van érvényben, amely nemzedékről-nemzedékre mindinkább kínai lesz, borzasztó az elveszett erők mennyisége.»

A nagy filozófus a mi latin nevelésünk és az élet közti diszharmóniát illetőleg a következő megállapodásra jut:

«A nevelés három fokán, a gyermek, serdülő és ifjú korban, az elméleti előkészítés könyvekből és padokban túlhosszú és megterhelő. Csak a vizsgára, iskolai fokozatra, oklevélre és végbizonyítványra van tekintettel és semmi egyébre. Eszközei rosszak, természet- és társadalomellenes módszert alkalmaz, a gyakorlati tanítást túlságosan elhalasztja; ehhez járul még az internátus, a mesterséges lelkesítés és gépies eljárás, a túltömés, mit sem törődve a későbbi korral, az ifjú korral, a férfi hivatásával; semmi tekintettel a valódi világra, melybe a fiatal ember minden órában beleeshetik, a társadalomra, mely őt körülveszi, s amelyben majd érvényesülnie kell, s az emberi küzdelmekre, amelyben előre fölfegyverkezettnek, gyakorlottnak és edzettnek kell lennie, hogy magát megvédhesse. Ezzel a nélkülözhetetlen készséggel, ezzel a minden másnál fontosabb ismerettel, a józan észnek, akaratnak és idegeknek szilárdságával, ami iskoláink nem törődnek. Ellenkezőleg, ahelyett, hogy képesítenék az embert, alkalmatlanná teszik jövendőbeli definitiv hivatására. Kijutva az iskolából, belépése a világba, első lépései a gyakorlati élet mezején, leggyakrabban nem egyebek, mint fájdalmas bukásoknak sorozata, amelyből megsebezve, hosszú időre elcsüggedve és kétségbeesve kerül ki. Ebben a kemény és veszedelmes próbában megbillen az erkölcsi és észbeli egyensúly és az a veszély érheti, hogy nem áll helyre többé. Itt a kiábrándulás a maga hirtelenségében és teljességében; nagy volt a csalódás és nagy volt a gyalázat.[15]

Vajjon eltértünk-e az előzményekben a tömegek lélektanától? Bizonnyal nem. Ha meg akarjuk érteni azokat a gondolatokat és nézeteket, melyek ma gyökeret vernek és holnap előtörnek, tudnunk kell, hogy a talaj mi módon készült elő. A nevelésből, amelyben egy ország fiatalsága részesül, megtudhatjuk, hogy milyen lesz az illető ország jövője. A mai ifjúságnak adott nevelés igazolja a legsötétebb sejtelmeket. A tömeglélek jobbulása vagy megromlása kapcsolatban van az oktatással és neveléssel. Szükséges volt tehát kimutatni, hogy a mai rendszer mit hozott ki belőle, és hogy a közömbösök és semmivel nem törődők csoportja hogyan lett lassanként az elégedetleneknek iszonyú táborává, akik készek bármiféle utópista vagy szónoki szuggesztiónak engedelmeskedni. Az iskolák képezik ma az elégedetleneket és anarchistákat és itt készítik elő a latin népek számára a bukás közelgető óráját.

MÁSODIK FEJEZET. A tömeg nézeteinek közvetlen tényezői.

1. §. _A képek, szavak és formák._ – A szavak és formák varázsszerű hatalma. – A szavak hatalma az általuk előhívott képekhez kapcsolódik és független azoknak valódi értelmétől. – Ezek a képek változnak korok és fajok szerint. – A szavak elavulása. – Példák néhány nagyon használatos szó értelmének lényeges változására. – Hogy a régi dolgokat új nevekre keresztelik, ennek politikai haszna van, ha a korábbi elnevezések rossz hatást gyakorolnak a tömegekre. – A szavak értelmének változása fajok szerint. – A demokrácia szónak más a jelentése Európában és Amerikában. – 2. §. _Az illuziók._ – Jelentőségük. – Minden civilizáció alapjában megtalálhatók. – Az illuziók társadalmi szükségessége. – A tömegek mindig többre becsülik az igazságnál. – 3. §. _A tapasztalat._ – Csak a tapasztalat tudja a szükségessé vált igazságokat a tömeg lelkébe oltani és a veszedelmes illuziókat megsemmisíteni. – A tapasztalat csak úgy hat, ha gyakran ismétlődik. – Mibe kerülnek a tömegek meggyőzésére szükséges tapasztalatok. – 4. §. _Az ész._ – A tömegeknél semmi jelentősége sincs. – Csak a tudattalan érzelmek befolyásolásával hathatunk rájuk. – A logika szerepe a történetben. – A valószínűtlen események rejtett okai.

Kikutattuk azokat a távoli és előkészítő tényezőket, melyek a tömegek lelkének különös befogadóképességet adnak és lehetővé teszik náluk bizonyos érzelmeknek és gondolatoknak előállását. Most következik, hogy a közvetlenül hatni tudó tényezőket tegyük vizsgálat tárgyává. Egy másik fejezetben látni fogjuk, hogy ezeket a tényezőket mi módon kell alkalmazni, hogy minden hatásukat kifejthessék.

Ennek a munkának első részében a sokaság érzelmeit, gondolatait és gondolkodását tanulmányoztuk; ennek megismeréséből világosan levezethetjük a tömeglélekre való hatás általános módját. Már tudjuk, hogy mi tesz benyomást a tömegek képzeletére, ismerjük a szuggesztiók hatalmát és ragályosságát különösen akkor, ha képek alakjában jelentkeznek. De a szuggesztióknak különböző lévén eredetük, a tömegek lelkére hatással levő tényezők is más-másfélék lehetnek. Külön kell tehát őket szemügyre vennünk. És ez nem hiába való fáradság. A tömegek hasonlítanak valamennyire a mesebeli sphinxhez: meg kell fejtenünk a rejtélyt, amit pszichológiájuk elibünk ad, vagy el kell rá szánni magunkat, hogy fölfalnak bennünket.

1. §. _A képek, szavak és formák._

A tömegek képzelőerejének tanulmányozása közben láttuk, hogy főleg a képek teszik őket benyomásra fogékonyakká. Ezek a képek nem állnak mindig rendelkezésünkre, de előhívhatók szavak és formáknak ügyes alkalmazásával. Művészettel alkalmazva, csakugyan megvan az a titokzatos hatalmuk, amit egykor a mágiába beavatottak tulajdonítottak nekik. A legborzasztóbb viharokat fel tudják kelteni a tömegek lelkében és le is tudják csendesíteni. Cheops piramisánál magasabb pirámist lehetne emelni csak azoknak az embereknek csontjaiból, kik a szavak és szóképek hatalmának áldozatai.

A szavak hatalma az előhívott képekhez kapcsolódik és merőben független valódi jelentésüktől. Nem egyszer ép azoknak van legnagyobb hatásuk, melyeknek értelme leghatározatlanabb. Ilyenek például az ilyen kitételek: demokrácia, szocializmus, egyenlőség, szabadság stb.; értelmük oly szétágazó, hogy vaskos kötetek nem volnának elegendők megállapításukra. És mégis bizonyos, hogy valóságos varázslatos hatalom fűződik e kurta szavakhoz, mintha az összes problémák megfejtését hordoznák magukban. Mert összetevői a legkülönfélébb tudattalan vágyaknak és a reményeknek, hogy megvalósulnak.

Az ész és érvek hasztalan küzdenek bizonyos szavak és formák ellen. Áhitattal ejtik ki a tömegek előtt, s amikor kimondták, az arcok ünnepélyes színt öltenek és a fejek helyeslőleg bólintanak. Sokan természeti erőknek vagy természetfölötti hatalmaknak tekintik őket. A lelkekben nagyhatású és határozatlan képeket hívnak elő és ép ez a homályosság, mely őket beburkolja, növeli titokzatos erejüket. A szentek szentje mögé rejtett félelmetes és titokzatos istenségekhez hasonlíthatnók őket, ahová a hívő csak remegve közeledik.

Mivel a szavak által előhívott képek függetlenek a szavak értelmétől, azonos formák alatt korok és népek szerint változnak. Bizonyos szókhoz csak ideiglenesen csatlakoznak bizonyos képek; a szó csak külső kép, mely őket megjeleníti.

A képek előhívására nincs valamennyi szónak és formának ereje; vannak olyanok, amelyek elavulnak és nem ébresztenek föl többé semmit a lelkekben. Ilyenkor üres hangokká válnak és csak az a hasznuk lesz, hogy azoknak, kik használják őket, nem kell gondolkozniok. Egy kevés szóforma- és fráziskészlettel, amit az ember fiatal korában elsajátít, untig el van látva mindennel, hogy az életen átevickéljen, anélkül, hogy meg kellene magát a gondolkodásban erőltetnie.

Ha megfigyeljük valamelyik nyelvet, azt találjuk, hogy a szók, melyekből áll, az idők folyamán elég lassan változnak; ellenben szüntelen változnak a képek, mit fölidéznek és az értelem, mely hozzájuk fűződik. Ezért jutottam én másik munkámban arra a következtetésre, hogy egy nyelvnek tökéletes fordítása, főkép ha kihalt népekről van szó, teljességgel lehetetlen. Mert voltaképen mit csinálunk, amikor latin, görög vagy szanszkrit kifejezést franciával helyettesítünk, vagy ha meg akarunk érteni saját nyelvünkön két- vagy háromszáz évvel ezelőtt írt könyvet? Egyszerűen azokat a képeket és képzeteket, melyek a mai életből jutottak tudatunkba, tesszük azoknak a teljesen más fogalmaknak és képeknek helyére, amiket a régi élet hozott létre egy, a miénkhez nem hasonló életfeltételek közt élő faj lelkében. Amikor a forradalom férfiai azt hitték, hogy a görögöket és rómaiakat utánozzák, csak azt tették, hogy a régi szavaknak olyan értelmet adtak, amilyen sohasem volt nekik. Mi hasonlóság lehet a görög intézmények és azok között, amelyeket ma megfelelő szókkal jelölnek? Mert mi egyéb volt akkor a köztársaság, mint lényegében arisztokratikus intézmény, melyet kis apró zsarnokok alkottak, kik a legszélsőbb alávetettségben tartott rabszolgatömegen uralkodtak. Ezek a községi arisztokráciák rabszolgaságra voltak alapítva, enélkül egy percig sem létezhettek volna.

És vajjon a szabadság szó ugyanazt jelenthette-e, amit ma értünk rajta, abban a korban, amikor a gondolatszabadságot még nem is sejtették, ahol nem volt nagyobb és ritkább gonosztett, mint a város isteneiről, törvényeiről és szokásairól vitatkozni? És a haza szó mi mást jelentett egy athéni vagy spártai lelkében, mint Athenae vagy Spárta kultuszát és nem Görögországét, amely versengő és folyton háborúskodó városokból volt összetéve. Ugyancsak a haza szónak mi lehetett a jelentése a versengő törzsekből álló, faj, nyelv és vallás szerint elkülönült régi gallusoknál, akiket Caesar azért győzött le olyan könnyen, mert mindig voltak köztük szövetségesei. Csak Róma adott Galliának hazát, megadva neki a politikai és vallásos egységet. De nem kell nagyon visszamennünk, mindössze alig két évszázadra, és elhitetjük-e, hogy ugyancsak a haza szó azt jelentette a francia hercegeknél, amit manapság, kik, mint a nagy Condé, idegenekkel szövetkeztek királyuk ellen? És ugyanennek a szónak nem volt-e más értelme, mint ma, az emigránsok szerint, kik azt hitték, hogy a becsület törvényének engedelmeskednek, ha Franciaország ellen harcolnak; és az ő szempontjukból csakugyan ennek engedelmeskedtek, mert a hűbéri törvény a vazallust urához és nem a földhöz köti és ahol a fejedelem volt, ott volt az igazi haza.

Nagyon sok szó van, melynek értelme az idők folyamán lényegében úgy megváltozott, hogy csak nagy erőlködéssel tudjuk megérteni, hogy egykor hogyan értették. Nagyon jól mondották, hogy sok olvasásra van szükségünk csak annak megértésére, hogy mi volt a jelentése dédapáinknál a «király» és «királyi család» szavaknak. Hát még a komplikáltabb kifejezéseknek?

A szavaknak csak bizonytalan, átmeneti, korok és népek szerint változó jelentése van. És amikor a tömegre akarunk velük hatni, azt kell tudnunk, hogy mi a jelentésük a tömegnél az adott pillanatban és nem azt, hogy mi volt egykor és hogy mi lehet más lelki alkatú egyéneknél.

Ha tehát a tömegekben politikai zavarok vagy nézetváltozás miatt mély ellenszenv ébredt bizonyos szavak által felébresztett képek iránt, a valódi államférfiúnak első kötelessége a kifejezéseket megváltoztatni, de – jól megértsük – úgy, hogy ez magukat a dolgokat ne érintse. Ezek ugyanis sokkal jobban össze vannak forrva az öröklött lelki alkattal, mintsem, hogy változtathatók volnának. Már régen megjegyezte a szellemes Toqueville, hogy a konzulátus és a császárság műve főleg abban állott, hogy új szavakba öltöztette a mult intézményeinek nagy részét, azaz, azokat a kifejezéseket, amelyek a tömegek képzeletében gyűlölt képeket idézték elő, újakkal cserélte föl, s ezeknek új volta meggátolta felidéződésüket. A «taille» lett telekadó, a «gabelle» lett sóadó, a fogyasztási adók indirekt és jövedelmi adók lettek; a mester- és céhtaxát kereseti adónak nevezték stb.

Az államférfiak egyik legfontosabb tevékenysége, hogy azokat a dolgokat, melyeket a tömegek régi nevükön nem tűrnek, népszerű vagy legalább is semmitmondó nevekre kereszteljék. A szavak hatalma oly nagy, hogy elég jól megválasztott szóval jelölni a leggyűlöltebb dolgokat, hogy a tömegek elfogadják. Jól jegyzi meg Taine, hogy a jakobinusok a szabadságra és testvériségre, az akkor népszerű szavakra való hivatkozással, «Dahomey-hoz méltó zsarnokságot, az inkvizícióhoz hasonló törvényszéket és a régi mexikóiakhoz hasonló emberáldozatokat rendeztek». A kormányzás művészete épúgy, mint az ügyvédség, szavak alkalmazásában áll. Ennek a mesterségnek az egyik legnagyobb nehézsége, hogy ugyanabban a társadalomban ugyanazoknak a szavaknak igen gyakran nagyon eltérő jelentése van a különböző társadalmi rétegeknél; látszólag ugyanazokat a szavakat használják, de sohasem beszélik ugyanazt a nyelvet.

A megelőző példákban bizonyítottuk, hogy az idő a főtényező a szavak értelmi változásában. Ha ide számítjuk a fajt is, látni fogjuk, hogy hasonló civilizációjú, de más-más fajokhoz tartozó népeknél ugyanazoknak a szavaknak igen gyakran a legeltérőbb képzetek felelnek meg. Sok utazás nélkül lehetetlenség ezeket a különféleségeket megérteni, ezért nem is bántom őket. Csak annyit szándékozom megjegyezni, hogy ép azoknak a szóknak népek szerint legváltozóbb a jelentése, melyeket a tömegek használnak. Ilyenek például a demokrácia és szocializmus szavak, melyek ma annyira forgalomban vannak.

Valóban merőben ellentétes gondolatok és képek felelnek meg nekik a latin és az angol-szász elmékben. Ez a szó: demokrácia, a román népeknél az egyéni akarat és kezdeményezés háttérbe szorulását jelenti az állami közösséggel szemben. Az államra nehezedik hovatovább minden, a vezetés, központosítás, egyedárúság és gyártás. Erre apellál szüntelen minden párt kivétel nélkül: a radikálisok, szocialisták és monarchisták egyaránt. Az angol-szászoknál, nevezetesen az amerikaiaknál, ugyanez a demokrácia szó ellenkezőleg az akarat és egyéniség intenzív fejlődését és az állam lehetőleg teljes háttérbe szorítását jelenti és a rendőrség, hadsereg és diplomáciai ügyeken kívül semmit sem engednek az államnak vezetni, nemkülönben a közoktatást sem. Tehát ugyanaz a szó egyik népnél az egyéni akarat és kezdeményezés teljes elnyomását, a másiknál az akarat és kezdeményezés lehető kifejtését és az állam[16] háttérbe szorítását jelenti, vagyis homlokegyenest ellentétes értelme van.

2. §. _Az illúziók._

A tömegek mindig ki voltak téve illuziók befolyásának a művelődés kezdetétől fogva. Az illuziók keltőinek emelték a legtöbb templomot, szobrot és oltárt. Egykor vallásos illúziók, ma bölcseleti és szocialis illuziók – ott vannak ezek a szörnyű hatalmasságok az élén az összes civilizációknak, melyek egymás után fölvirágzottak bolygónkon. Nevükben épültek Chaldea és Egyiptom templomai, a középkor egyházi épületei, nevükben forgatták föl száz évvel ezelőtt egész Európát, és nincs művészeti, politikai vagy társadalmi alkotásunk csak egy is, mely hatalmas nyomukat magán ne viselné. Az emberek lerázzák néha őket rémes fölfordulások árán, de úgy látszik, arra vannak kárhoztatva, hogy mindig újra felvegyék. Nélkülök nem juthattak volna ki az ősi barbárságból és nélkülök mihamarább oda sülyednének még vissza. Hiú árnyak ezek kétségkívül; de álmainknak e szülöttei kényszerítették a népeket arra, hogy megteremtsék mindazt, ami a művészet fényét, s a művelődés nagyságát alkotja.

«Ha megsemmisítenénk a múzeumokban és könyvtárakban és összetörnénk a templomok előcsarnokaiban minden művet és műemléket, melyhez a vallás adta a lelkesítést, mi maradna az emberiség nagy álmaiból?» írja egy író, ki a mi tanainkat összegezi. «Reményben és illuzióban részesíteni az embereket, ami nélkül nem tudnak meglenni, ez az igazolása az istenek, hősök és költők létezésének. Ötven éven keresztül úgy látszott, hogy a tudomány tölti be ezt a hivatást. De az eszményiségért lelkesülő kedélyek előtt kompromittálta az, hogy nem mer eleget igérni és nem tud eleget hazudni.»

A mult század bölcselői teljes hévvel szentelték magukat azoknak a vallásos, politikai és társadalmi illuzióknak lerombolására, melyekben apáink sok századon keresztül éltek. De lerombolásukkal kiszárították a reménynek és lemondásnak forrását. A feláldozott agyrémek mögött a természet vak és süket erőit lelték; könyörtelenek lévén a gyöngeségek iránt, nem ismernek ezek részvétet.

A filozófia az ő minden előrehaladásuk mellett sem tudott a tömegeknek olyan eszményt adni, hogy az meghatotta volna őket. De minthogy nekik mindenáron illúziók kellenek, ösztönszerűleg mint a rovarok fényhez, sereglenek a szónokok köré, kik ezzel ellátják őket. A népek fejlődésének nagy mozgatója sohasem az igazság volt, hanem a tévedés. Hogy a szocializmus olyan hatalmas manapság, az az oka, hogy még eleven illúziót tartalmaz. Folyton tért hódít a tudományos bizonyítások ellenére. Főereje abban áll, hogy olyan emberek védik, kik annyira nem ismerik a dolgok valóságát, hogy vakmerően boldogságot mernek igérni az embernek. A szocialis illúzió uralkodik a multnak fölhalmozódott törmelékein és övé a jövő. A tömegek sohasem szomjúhozták az igazságot. A nekik nem tetsző bizonyságok elől elfordulnak és inkább a tévedést istenítik, ha ez őket elkápráztatja. Aki illúzióba ringatja őket, úr lesz fölöttük, de áldozatuk az, aki megpróbálja őket kiábrándítani.

3. §. _A tapasztalat._

A tapasztalat körülbelül az egyedüli eredményes módja annak, hogy a tömegek lelkében az igazság megrögződjék és a veszedelmessé vált illúziók megsemmisüljenek. E mellett szükséges, hogy széles alapon nyugodjék és gyakran ismétlődjék. Egy nemzedék összegyülemlett tapasztalatainak általában nem veszi hasznát a következő; ezért nem lehet a történelmi tényekre mint bizonyító adatokra hivatkozni. Egyedüli hasznuk annak igazolása, hogy a tapasztalatoknak milyen mértékben kellett korról-korra ismétlődniök, hogy valamelyes hatást gyakoroljanak és hogy kiirtsanak a tömegek lelkében csak egyetlen erős gyökeret vert tévedést is.

Századunkra és a mult századra bizonyára úgy hivatkoznak majd a jövő történészei, mint érdekes tapasztalatok korára. Egy kor sem tud annyit felmutatni.

E tapasztalatok közül legszörnyűbb volt a francia forradalom. Egy millió embert kellett legyilkolni és egész Európát húsz éven át fenekestül fölforgatni, hogy bebizonyosodjék, hogy a társadalmat nem lehet a tiszta ész diktálmányai szerint újra szervezni. Hogy pedig kísérletileg is nyilvánvalóvá legyen, hogy a Caesarok sokba kerülnek az értük áhítozó népeknek, ötven év alatt két megrázó tapasztalatra volt szükség, s ámbár szemmel láthatók voltak, úgy látszik nem voltak elég meggyőzők. Ámbár az első három millió emberbe és egy invázióba került, a második szétdarabolásba és az állandó hadsereg szükségességébe. A harmadik épen, hogy meg nem történt, és biztosan be fog egykor következni. Hogy az egész nemzet lássa, hogy az óriási német hadsereg nem holmi ártalmatlan[17] nemzetőrség, mint 1870 előtt hirdették, szükség volt arra a borzasztó háborúra, melyet olyan drágán fizettünk meg. Annak megértésére, hogy a protekcionizmus tönkreteszi a magukat alávető nemzeteket, legalább is húsz évi keserves tapasztalatra lesz szükség. Végtelenségig lehetne a példákat idézni.

4. §. _Az ész._

Mivel előszámláltuk a tömeglélekre hatni tudó tényezőket, szinte fölösleges volna az észt megemlítenünk, ha nem volna szükség befolyásának negativ értékéről szólanunk.