Part 11

A parlamenti testületek a heterogén, nem anoním tömegekhez tartoznak. Ámbár összetételük korok és népek szerint különböző, sok hasonló jellemvonást tüntetnek föl. A faj befolyása észrevehető a kevesbedésben vagy túlzásban, de nem az érzelmek nyilvánulásának meggátlásában. A parlamentek a legkülönbözőbb országokban, Görögországban, Olaszországban, Portugáliában, Spanyolországban, Franciaországban és Amerikában tárgyalási és szavazási mód tekintetében nagy hasonlóságokat mutatnak és a kormányok elé ugyanazokat a nehézségeket gördítik.

A parlamentáris kormányforma egyébként az összes művelt modern népek eszménye. Azt a lélektanilag téves, de általánosan elfogadott gondolatot fejezi ki, hogy sok ember együtt sokkal inkább képes bölcs és független határozatot hozni bármely dologban, mint kevés számú ember.

A parlamenti testületekben megtaláljuk a tömegek általános jellemvonásait: a gondolatok egyoldalúságát, ingerlékenységet, szuggerálhatóságot, az érzelmek túlzottságát és a vezetők túlságos befolyását. Különös összetételüknél fogva mutatnak föl a parlamenti testületek különbségeket is, amire a továbbiakban rá fogunk mutatni.

Ezeknek a testületeknek egyik legfontosabb jellemvonása a nézetek egyoldalúsága. Minden pártnál, főleg a latin népeknél, megtaláljuk azt a megmásíthatlan törekvést, hogy a legbonyolódottabb társadalmi kérdést is a legegyoldalúbb elvont elvek szerint és általános törvényeknek minden esetre való alkalmazásával akarják megoldani. Az elvek természetesen pártok szerint változnak; de az egyének tömeggé alakulásuk puszta ténye folytán hajlandók az elveket túlozni és a legvégsőkig keresztül hajszolni. A parlamentek eszerint a szélsőséges nézeteket képviselik.

A testületi egyoldalúság legtökéletesebb tipusát a jakobinusok valósították meg a mi nagy forradalmunkban. Az összes dogmatikusok és logikusok, kiknek a feje tele volt zavaros általánosításokkal, arra törekedtek, hogy szilárd elveket alkalmazzanak, mitsem törődve az eseményekkel; joggal lehetett mondani, hogy ők átmentek volna a forradalmon anélkül, hogy látták volna. Azt képzelték, hogy az egyoldalú dogmákkal, amelyek nekik irányadók voltak, a társadalmat alapjában újra szervezik és a túlfinomult művelődést visszaviszik a társadalmi fejlődésnek egy korábbi alakulatára. Álmuk megvalósítására használt eszközeiket is a teljes egyoldalúság jellemzi. Valójában erőszakos lerombolására szorítkoztak annak, ami őket bántotta. Különben valamennyit: a girondistákat, hegypártiakat, thermidoristákat stb. ugyanaz a szellem lelkesítette.

A parlamenti tömegek roppantúl szuggerálhatók, s a szuggesztió, mint az összes tömegeknél a presztizzsel bíró vezetőtől ered. De a parlamenti ülések alkalmával biztos határa van a szuggerálhatóságnak, s ezt fontos megjegyezni.

A gyűlés összes tagjainak határozott és változhatatlan véleménye van a helyi vagy vidéki érdekeket érintő kérdésekről, s ebben semmiféle érvelés meg nem tántorítja őket. Még egy Demosthenes ékesszólása sem tudná a képviselő szavazatát megváltoztatni olyan kérdésekről, mint aminők a pálinkafőzők támogatása vagy kiváltsága, mert itt a befolyásos választók követeléséről van szó. Ezeknek a választóknak előbbi szuggesztiója elég erős arra, hogy minden más szuggesztiót megsemmisítsen és fönntartsa a véleményt teljes szilárdságában.[28]

Az általános kérdésekben, mint: a minisztérium megbuktatása, adókivetés stb. egyáltalában nincs határozott vélemény, itt érvényesülhet a vezetők szuggesztiója, de nem teljes mértékben, mint a közönséges tömegnél. Minden pártnak megvannak a maga vezérei, kiknek befolyása néha egyforma. Ennek aztán az az eredménye, hogy a képviselő ellenkező szuggesztiók közé kerül és szükségképen nagyon határozatlan lesz. Ezért látjuk gyakran, hogy egy negyedóra lefolyása alatt ellenkezőleg szavaznak és egy törvényhez olyan cikket ragasztanak, ami az egészet tönkre teszi, pl. megfosztják az iparosokat attól a jogtól, hogy munkásaikat felfogadják és szolgálatból elbocsássák, aztán a rendszabályt egy módosítással csaknem megsemmisítik.

Ez az oka, hogy a képviselőháznak minden törvényhozási időtartam alatt vannak nagyon határozott és vannak nagyon ingadozó nézetei. És mert alapjában az általános kérdések vannak legnagyobb számmal, ezt a feltünő határozatlanságot a választóktól való állandó félelem éleszti, kiknek lappangó szuggesztiója folyton ellensúlyozza a vezérek befolyását.

Mindazonáltal legtöbb tárgyaláson a vezetők a tulajdonképeni urak, mert a gyűlés tagjai megelőzőleg nem alkotnak biztos véleményt.

Nyilvánvaló azonban, hogy szükség van a vezetőkre, mert pártvezérek néven minden ország hasonló testületeiben feltaláljuk őket. Ők a gyűlés valódi szuverénjei. A tömegben levő emberek nem tudnak ellenni vezetők nélkül. Innen van, hogy a gyűlés szavazatai egy csekély kisebbség véleményét foglalják magukban.

A vezérek nem annyira logikus következtetéseikkel, mint inkább presztizsükkel hatnak. Ennek legjobb bizonyítéka, hogy ha valamely körülmény megfosztja őket tőle, többé nincs befolyásuk.

A vezetőknek ez a presztizse egyéni, nem függ össze sem a névvel, sem a hírnévvel. Igen érdekes példákkal szolgál erre nézve Jules Simon ott, hol az 1848-iki gyűlés nagy embereiről beszél, mely gyűlésen maga is részt vett.

«Napoleon Lajos két hónappal azelőtt, hogy mindenhatóvá lett, semmi sem volt.

Victor Hugo lépett a szószékre. Nem ért el sikert. Meghallgatták ép úgy, mint Felix Piat-t, de nem aratott hasonló tetszést. «Nekem nem tetszenek ezek a gondolatok – mondja nekem Vaulabelle Félix Piat-ról szólva; de ez Franciaországnak egyik legnagyobb írója és legkiválóbb szónoka.» Edgar Quinet, ez a ritka és hatalmas szellem semmire sem ment. A gyűlés megnyitása előtt volt pillanatnyi népszerűsége, de az űlésen semmi.

«A politikai gyűlések azok a részei a földnek, hol legritkábban látható a zseni fénye. Itt csak a körülmény és helyzet számára kisajátított ékesszólást becsülik, ez a pártoknak és nem a hazának tesz szolgálatot. Hogy Lamartine iránt 1848-ban és Thiers iránt 1871-ben elismeréssel voltak, azt a kényszerítő és elodázhatatlan érdek úgy hozta magával. Ahogy a baj elmúlt, az emberek a félelemmel együtt az elismerést is sutba dobták.»

Ezt a helyet a tények miatt idéztem, nem az előadott magyarázat kedvéért. Pszichológiájuk nagyon gyönge. A tömeg azonnal elvesztené tömegjellegét, ha a végzett szolgálatokat beszámítaná a vezetőknek, történjenek azok akár a haza, akár a pártok érdekében. A vezetőnek engedelmeskedő tömeg a presztizsnek veti magát alá, s itt nem jöhet szóba sem az érdek, sem a hála érzelme.

Viszont az elegendő presztizzsel rendelkező vezérnek teljes korlátlan hatalma van. Tudjuk, hogy egy kiváló képviselőnek, ki bizonyos pénzügyi események miatt a legutóbbi választásokon megbukott, mily rendkívüli befolyása volt presztizse folytán évek hosszú során keresztül. A miniszterek az ő puszta jeladására megbuktak. Működésének jelentőségét igen ügyesen jegyezte meg egy író a következő sorokban:

«Főleg X. úrnak tulajdonítható, hogy mi háromszor olyan drágán vettük meg Tonkint, mint amennyibe kerülhetett volna és hogy Madagaszkárban bizonytalan a poziciónk, s az alsó Nigernél elestünk egy nagy birodalomtól, Egyiptomban pedig elvesztettük az előbbi kedvező helyzetünket. X. úr elméletei nekünk több területveszteségbe kerültek, mint I. Napoleon vereségei.»

A szóban lévő vezetőre ne nehezteljünk túlságosan. Bizonyos, hogy ő nekünk nagyon sokba került; de befolyása nagy részt azzal függ össze, hogy a közvéleményt követte, s ez a gyarmatügyi kérdésekben egyáltalában nem az volt akkor, ami manapság. Ritkaság, hogy a vezér a közvéleményt megelőzze; sőt mindig arra szorítkozik, hogy kövesse és minden tévedését magáévá tegye.

A rábeszélés eszközei a vezetőknél a presztizsen kívül azok a tényezők, melyeket már több ízben előszámláltam. Ügyes alkalmazásuk céljából a vezetőnek legalább is öntudatlanul meg kell értenie a tömegek lélektanát és tudnia kell, hogy hogy kell velük beszélni. Tisztában kell lennie a képek és alakzatok varázslatos hatásával. Kell, hogy meglegyen nála az ékesszólásnak az a különös adománya, amely áll erős és bizonyítástól ment állításokból és olyan képekből, melyek hatásos és nagyon összegező reflexiókba vannak burkolva. Ilyenfajta ékesszólással minden testületben találkozunk, beleértve az angol parlamentet is, ámbár az valamennyi közül a legkomolyabb.

«Folyton olvashatunk az alsóházban lefolyt vitákat – mondja Maine angol filozófus – hol az egész tárgyalás jelentéktelen közhelyek és goromba személyeskedések váltogatásából áll. A tiszta demokrácia képzeletére bámulatos hatása van az ilyen általános szóképeknek. A tömegekkel sohasem lesz nehéz elfogadtatni a közhelyekben kifejezett általános tételeket, ámbár ezeket sohasem igazolják, sőt tán nem is igazolhatók.»

A «közhelyek» jelentősége, amiről a föntebbi idézetben szó van, nincsen túlbecsülve. Már többször hangoztattuk, hogy milyen különös erejük van a szóknak és szóképeknek. Csak úgy kell őket megválasztani, hogy a legelevenebb képeket ébresszék. Kitünő példa erre a következő frázis, amit egyik pártvezérünk beszédéből vettem:

«Majd azon a napon, amikor ugyanaz a hajó viszi a száműzetés láztokozó földjére a becstelen politikust és a gyilkos anarchistát, tárgyalhatnak egymással s egyik a másiknak úgy fog feltünni, mint ugyanazon társadalmi rend két kiegészítő része.»

Az így felidézett kép eléggé világos, s a szónok minden ellenfele érzi, hogy ugyanaz vár reá. Egyszerre látják a lázt okozó földet és a hajót, mely őket oda viheti; vajjon ők nem tartoznak a fenyegetett politikusok nem épen jól elkülönített osztályába? Ők is érzik azután azt a sötét aggodalmat, amit a konventtagok éreztek, kiket Robespierre kétes értelmű beszédei csaknem állandóan guillotinnal fenyegettek és a félelem nyomása alatt mindig engedtek neki.

Minden vezetőnek érdeke, hogy a legvalószínűtlenebb túlzásokba kapaszkodjék. Az a szónok, akitől a frázist idéztem, nagyobb ellenmondás nélkül állíthatta, hogy a bankárok és papok bombavetőket tartanak zsoldjukban és hogy a nagy pénzintézetek igazgatói ugyanazt a büntetést érdemlik, amit az anarchisták. Az ehhez hasonló állítások mindig hatnak a tömegekre. Az állítás sohasem túl erős, s a deklamáció sohasem túlságos fenyegető. Semmi sem rendíti meg úgy a hallgatóságot, mint az efajta ékesszólás. Tiltakozni nem mernek, hogy árulóknak vagy bűntársaknak ne gondolják őket.

Mint mondottam, ez a különös ékesszólási mód uralkodott mindig a gyűlésekben; s a kritikus időszakokban még inkább kiélesedett. Nagyon érdekes ebből a szempontból olvasni azoknak a nagy szónokoknak beszédeit, kik a francia forradalom testületeit alkották. Azt hitték, hogy beszédjüket lépten-nyomon meg kell szakítani, hogy ostorozzák a bűnt és magasztalják az erényt; átokban törnek ki a zsarnokok ellen és megesküsznek, hogy szabadon élnek vagy halnak. A hallgatóság fölállt, vad tapsviharban tört ki, majd ismét leült helyére.

A vezető néha értelmes, tanult egyén; de ez rá nézve általában inkább káros, mint hasznos. Az értelem rámutatva a dolgok összetételére, lehetővé teszi kifejtésüket és megértésüket, mindig engedékennyé tesz és jelentékenyen csökkenti a meggyőződés fokát és erejét, ami pedig szükséges az apostoloknál. Minden kornak, de főleg a francia forradalomnak nagy vezetői szánalomra méltó korlátoltak voltak; és épen a legkorlátoltabbaknak volt legnagyobb befolyásuk.

Köztük a leghírhedtebbnek, Robespierrenek beszédei zavarólag összefüggéstelenek; ha csak olvassuk őket, nem leljük meg a hatalmas diktátor roppant szerepének kielégítő magyarázatát.

«Iskolás szónoklásra és latin képzettségre valló közhelyek és zagyvaságok egy inkább gyerekes mint alantas szellemnek szolgálatában, s úgy látszik, hogy egész tudománya a támadásban és védelemben egyaránt abban áll, hogy «gyere elő», mint a diákok mondják. Semmi eszme, fordulat vagy vonatkozás – ez az unalom a zivatarban. Kedve volna az embernek ezután a lesújtó olvasmány után a szeretetreméltó Desmoulins Camillal óh jaj-t sóhajtani».

Néha borzad az ember, ha arra a hatalomra gondol, amihez egy presztizzsel felruházott embert a legnagyobb fokú korlátoltsággal párosult erős meggyőződés juttatott. Mindazonáltal szükség van ezekre a feltételekre, hogy ne ismerjen akadályt és tudjon akarni. A tömegek ösztönszerűleg urukra ismernek az ilyen erős meggyőződésű egyénekben, kikre mindig szükségük van.

A parlamenti gyűlésen a beszéd sikere kizárólag a szónok presztizsétől függ és nem az előadott észokoktól. Erre nézve legjobb bizonyíték, hogy mihelyt a szónok bármely okból elveszti presztizsét, rögtön elveszti minden befolyását, vagyis azt a képességét, hogy a szavazatokat tetszése szerint irányítsa.

Az ismeretlen szónoknak azonban még csak kilátása sem lehet arra, hogy meghallgassák, ha beszéde helyes érveket, de csupán érveket tartalmaz. Descubes, egy volt képviselő röviden a következő sorokban adja elő a presztizstelen képviselő állapotát:

«Amint elfoglalja helyét az emelvényen, kivesz az irattáskából egy csomó iratot, ezt bizonyos módszerrel maga elé rakja és bizalommal teljesen hozzákezd.

Azzal ámítja magát, hogy meggyőződését, mely őtet lelkesíti, átülteti a hallgatóság lelkébe. Hangsúlyozza és újra hangsúlyozza érveit, el. van telve számokkal és bizonyítékokkal és biztos a felől, hogy igaza van. Előadásának bizonyossága előtt minden ellenállás hiábavaló lesz. Elkezdi beszédét, bízva teljes igazságában és kollégái figyelmében, kik bizonyára meghajolnak az igazság előtt.

Beszél, de rögtön meglepi a teremben támadt mozgás és bántja egy kissé a zaj.

Miért nem lesz csönd? Miért van ez az általános figyelmetlenség? Mire gondolnak azok, kik fecsegnek? Mi az oka, hogy egyik-másik elhagyja helyét?

Nyugtalanság vesz rajta erőt. Összeráncolja szemöldökét és megáll. Az elnök bátorítja és újra kezdi emeltebb hangon. Hangja erősebb lesz, kézzel-lábbal beszél: a lárma még nagyobb lesz körülötte. Már nem tud többet magáról, megint elakad, de aztán szépen tovább folytatja, attól tartván, hogy majd haragosan oda kiáltják: vége! A zaj tűrhetetlen.»

Amikor a parlamenti gyűlések elérték az izgalomnak bizonyos fokát, épen olyanok lesznek, mint a közönséges heterogén tömegek, következőleg érzelmeik a legszélsőségesebb formában mutatják különlegességüket. Látni fogjuk, hogy készek a legnagyobb hőstettekre és a legvadabb kitörésekre. Az egyén többé nem önmaga, s annyira nem az, hogy megszavaz személyes érdekeivel legellentétesebb rendszabályokat.

Forradalmunk története mutatja, hogy a gyűlések mennyire tudattalanok lehetnek és hogy vetik alá magukat érdekükkel legellenkezőbb szuggesztióknak. Ilyen rendkívüli áldozat volt a nemesség részéről, hogy lemondjon kiváltságairól és ezt mégis tétovázás nélkül megtette az alkotmányozó gyűlés ama híres éjszakáján. A konventtagokra nézve állandó halálos fenyegetést jelentett a sértetlenségi jogról való lemondás, ezt mégis megtették, nem féltek attól, hogy önmagukat kölcsönösen megtizedelik, jól tudván, hogy a vesztőhely, hová ma hivataltársaikat küldték, holnap nekik is készen áll. De már a teljes önkivületlenségnek arra a fokára jutottak, amit leírtam és semmiféle meggondolás nem gátolhatta őket abban, hogy hipnotizálóik szuggesztióinak engedelmeskedjenek. Ebből a szempontból teljesen tipikus a közülök való Billaud-Varennes emlékiratainak a következő része: «A szemünkre vetett határozatokat egy nappal, két nappal megelőzőleg legtöbbször magunk sem akartuk, csak a válság idézte elő.» Semmi sem igazabb ennél.

A tudattalanságból származó hasonló jelenségek a konventnak minden viharos ülésén fölléptek.

«Elfogadták és elhatározták – mondja Taine – amitől maguk is borzadtak, nem csak badarságokat és ostobaságokat, hanem vétkeket is, ártatlanoknak és barátaiknak megöletését. A baloldal a jobboldallal egyesülve, egyhangúlag nagylelkesedés közben küldte vesztőhelyre Dantont, természetes fejét, a forradalom fő-fő mozgatóját és vezérét. A jobboldal a baloldallal egyesülve egyhangúlag viharos lelkesedéssel szavazta meg a forradalmi kormány legborzasztóbb határozatait. A konvent egyhangúlag a csodálat és lelkesedés hangján Collot d’Herbois, Couthon és Robespierre iránti szenvedélyes rokonszenv jeleivel többszöri önkényes újraválasztás által tartotta meg helyén a gyilkos kormányt, melyet a völgypárt utált, mert gyilkos, a hegypárt megvetett, mert őt megtizedelte. A hegypárt és völgypárt, a többség és kisebbség, határozottan egyetértett abban, hogy a saját maga megtizedelésében közreműködjék. Prairial 22-én az egész konvent tartotta nyakát; thermidor 8-án Robespierre beszéde után következő első negyedórában ismét.»

A kép talán szomorú. De mégis hű. A parlamenti gyűlések ugyanezeket a jellemvonásokat mutatják, ha eléggé fölizgatják és hipnotizálják őket. Mozgékony és minden ingernek engedelmeskedő nyájjá lesznek. Egészen tipikus az alábbi leírás az 1848-iki gyűlésről, amely egyik parlamenti tagtól Spullertől származik, kinek demokrataságát nem lehet kétségbe vonni; a Revue littéraire szerint idézem. Itt megtaláljuk a tömegek túlzott érzelmeit, amit már leírtam, a rendkívüli változékonyságot, ami előidézője annak, hogy a legellentétesebb érzelmi fokozatokon pillanat alatt átcsapnak.

«A viszályok, féltékenység, gyanú, majd ismét a vak bizalom és határtalan remény vesztébe sodorták a köztársasági pártot. Az általános bizalmatlansághoz csak naivságuk és együgyűségük fogható. Semmi érzék a törvényesség iránt, semmi fegyelem; határtalan terror és önámítás: csak parasztok és gyerekek tudnak ilyenek lenni. Nyugalmuk türelmetlenségükkel vetekszik. Egyforma bennük a vadság és engedelmesség. Ilyen a még meg nem állapodott és fegyelmezetlen vérmérséklet. Semmi sem lepi meg őket és minden megzavarja. Remegnek, félnek, majd egyszeriben rendületlen hősök, lángok közé akarják vetni magukat és megijednek az árnyéktól.

«Sejtelmük sincs a dolgok eredményéről és viszonyáról. A csüggedés épen olyan hirtelen náluk, mint a fölbátorodás, minden rémület lenyügözi őket, mindig túlságos nagyon vagy túlkevéssé, sohasem azon a fokon és abban a mértékben, mint kellene. Mozgékonyabbak a víznél, minden színt visszatükröztetnek, minden alakot felöltenek. Rájuk támaszkodva, milyen kormányzási alapra számíthatunk?»

Nagy szerencse, hogy a leírt jellemvonások a parlamenti gyűléseknél nem állandók. Csak bizonyos pillanatban válnak tömeggé. Az egyének, kik alkotják, sok esetben megőrzik egyéniségüket. Innen van, hogy az ilyen gyűlés kitünő szakszerű törvényeket tud kidolgozni. Igaz, hogy ezek a törvények szakember művei, ki dolgozó szobájának csöndjében készíti elő őket és a megszavazott törvény egy ember és nem a gyűlésnek műve. Természetesen ezek a törvények a legjobbak. De végzetes rosszak csak akkor lesznek, ha a módosításokat kollektiv úton eszközlik. A tömeg munkája mindenütt és mindenkor alatta áll az izolált egyénének. A szakemberek védik meg a gyűléseket a túlságosan szertelen és tapasztalatot nélkülöző intézkedésektől. A szakember ilyenkor momentán vezető. A gyűlés nem hat ő rá, de ő hat a gyűlésre.

A parlamenti gyűlések működésük minden baja ellenére azt képviselik, amit a nemzetek legjobbnak találtak arra nézve, hogy önmagukat kormányozzák; de főleg arra, hogy minél könnyebben szabadulhassanak meg a személyes zsarnokság igájától. A kormányzásnak mindenesetre ez az eszménye, legalább is a filozófusok, gondolkodók, írók és művészek és tudósok, szóval azok szerint, akik a civilizáció tetőpontját alkotják.

Különben csak két komoly veszedelmet rejtenek magukban, egyik az állami pénzek elpocsékolása, a másik az egyéni szabadság fokozatos megszorítása.

Ezek közül a bajok közül az első szükségszerű következménye a választó tömegek rövidlátó követeléseinek. Ha valamely parlamenti tag indítványoz egy javaslatot, mely látszólag eleget tesz a demokrácia elvének, például nyugdíját akar biztosítani a munkásoknak, emelni akarja az útkaparók vagy tanítók fizetését stb., a többi képviselők a választóktól való félelem miatt szuggerálva még látszatát sem merik adni annak, hogy az utóbbiak érdekeivel nem törődve, elvetik az indítványt, ámbár jól tudják, hogy az majd érzékenyen megterheli a budget-t és új adók kivetését vonja maga után. A megszavazástól nem lehet visszarettenniök. A kiadások növekedésének következményei még odébb vannak, s rájuk nézve nincs káros hatása; ugyanakkor a szavazat megtagadásának eredményei szemmel láthatók lesznek a legelső napon, amikor a választók előtt meg kell jelennie.

A kiadások emelkedésének van még egy másik oka is, s ez nem kevésbé kényszerítő: t. i. helyben kell hagyni minden csupán helyi érdekű kiadást. A képviselő nem szegülhet ellen, mert az épen a választók követelése és mert minden képviselő csak úgy érheti el azt, amire választókerülete érdekében szüksége van, ha enged kollégái hasonló követeléseinek.[29]

A föntebb említett bajok közül a második az t. i., hogy a parlamenti gyűlések szükségképen megszorítják a szabadságot, kevésbé feltünő, de nagyon is reális. Ez annak a sok korlátozó törvénynek következménye, amit a szűk látókörű parlamenti gyűlések nem látva a következményeket, megszavaznak abban a hiszemben, hogy kötelességük.

Ez a veszély mindenesetre kikerülhetetlen, mert még magának Angliának sem sikerült tőle megszabadulnia, pedig bizonyára itt van a parlamentáris kormányformáknak legtökéletesebb tipusa és itt a képviselő legfüggetlenebb választóitól. Herbert Spencer egy régebbi munkájában kimutatta, hogy a látszólagos szabadság növekedését a valódi szabadság csökkenése követte. Egy újabb művében, a «Man versus state»-ben föleleveníti ezt a kérdést és az angol parlamentről ezt mondja:

«A törvényhozás ettől az időtől fogva az általam előadott utat követte. A hirtelen megsokasodott diktátori rendszabályok mindjobban törekedtek korlátozni az egyéni szabadságot és pedig két módon: évről-évre több törvényes rendszabályt hoztak életbe, s ezek a polgárság előbbi, teljesen szabad tevékenysége elé korlátokat szabnak és olyan ténykedésre kényszerítik, amit eddig saját jószántából tehetett vagy nem tett. Ugyanakkor a mind nyomasztóbb és többnyire helyi jellegű közterhek szabadságát már eleve korlátozták, megnyirbálva jövedelmeinek azt a részét, amivel eddig tetszése szerint adózhatott és fölemelve azt a vészt, amit elszedtek tőle, hogy elköltsék a közhatalmak kényekedve szerint.»

A szabadságnak ez a fokozatos megszorítása sajátságos formában nyilvánul minden országban, amit Herbert Spencer nem fejtett ki és amely a következő: Azáltal, hogy rengeteg mennyiségű és általában korlátozó jellegű törvényes rendszabályt gyártanak, szükségképen növelik a számát, hatalmát és befolyását azoknak a közegeknek, kik alkalmazásukkal vannak megbízva. Ezek mindjobban törekszenek arra, hogy a művelt országok igazi urai legyenek. Hatalmuk annál nagyobb, mert a kormányhatalom szüntelen váltakozása közben az adminisztrativ kaszt az egyedüli, amely nem változik, ez felelősségtelen, személytelen és örökkétartó. Már pedig nincs nyomasztóbb zsarnokság mint az, amelyik e hármas formában mutatkozik.

A törvényeknek és korlátozó rendszabályoknak ez a szakadatlan gyártása, amelyek még hozzá a legbizantinusabb formaságokba burkolják az élet apró-cseprő mozzanatait, azzal a végzetes eredménnyel jár, hogy hova-tovább mind szűkebbre szorul az a kör, melyben az állampolgárok szabadon mozoghatnak. A népek, áldozatai levén annak az illuziónak, hogy a törvények szaporításával jobban biztosítják a szabadságot és egyenlőséget, napról-napra több súlyos bilincset vesznek magukra.

De nem veszik magukra büntetlenül ezeket a bilincseket. Mivel mindenféle igát megszoktak, előbb-utóbb már keresve keresik az effélét, végre elvesztik minden akaratelhatározásukat és energiájukat. Így nem egyebek többé, mint üres árnyak, passziv automaták, akarat, ellenállás és erő nélkül.