Part 12

Mikor az ember nem találja meg önmagában az erőt, kénytelen önmagán kívül keresni. A kormányok jelentősége szükségszerűleg abban a mértékben nagyobbodik, amint növekszik a polgárok közönyössége és tehetetlensége. Bennük kell meglenni a kezdeményező, vállalkozó és vezető szellemnek, mert a polgárságban nincs meg többé. Neki kell mindent vállalni, igazgatni és védeni. Az állam mindeható istenné lesz. De a tapasztalat azt mutatja, hogy az efféle isteneknek hatalma sohasem volt sem nagyon tartós, sem nagyon erős.

Az összes szabadságoknak folytonos csorbítása bizonyos népeknél, jóllehet bizonyos külső szabadosság azzal ámítja őket, hogy birtokában vannak, úgy látszik, vénülésüknek és kormányformájuknak következménye. Annak a sülyedési folyamatnak előjelei ezek, amit egyetlen civilizáció sem tudott elkerülni.

Ha fontolóra vesszük a multnak tanúbizonyságait és az általánosságban jelentkező tüneteket, akkor a mi mai művelődésünk eljutott a teljes vénhedtségnek ahhoz az alakulatához, amely előljárója a dekadenciának. Úgy látszik, hogy minden népnél végzetszerűen előfordulnak ugyanazok a tünetek, mert látjuk, hogy a történelem milyen gyakran megismétlődik.

Nem lesz nehéz ezeket az alakulatokat a művelődés egész folyamatában összefoglalnunk, s ezzel az összegezéssel fejezzük be munkánkat.

Mit látunk, ha nagy vonásokban tekintjük a mienket megelőző kulturák nagyságának és sülyedésének lényegét?

A művelődés kezdetén a vándorlás, invázió és hódítás véletlenül összehozott egy különböző eredetű emberből álló csoportot. Ezek közt az emberek közt, kiknek más-más volt a vérük, nyelvük, hitük, egy főnöknek félig-meddig elismert törvénye volt a közös kapocs. Ezekben a zavaros tömkelegekben a legmagasabb fokon találjuk meg a tömegek lélektani jellemvonásait. Meg vannak bennük a pillanatnyi összetartás, hősiesség, gyöngeségek, vad ösztön és erőszak. Semmi sem állandó náluk. Ezek még barbárok.

Az idő végzi munkáját. Lassanként hatással lesznek rájuk a környezet azonossága, az ismételt kereszteződések, az együttes élet szükségei. A különböző elemekből álló csapat össze kezd vegyülni, fajt alkot vagyis közös tulajdonságokkal és érzelmekkel bíró embercsoportot, amit aztán az öröklődés mindjobban állandósít. A tömeg néppé lett és az a nép ki fog tudni jutni a barbárság állapotából.

De csak akkor tud ebből az állapotból kikevergődni, ha hosszú erőfeszítések, szakadatlan ismétlődő küzdelmek, töméntelen újra hozzákezdés után, valami eszményre tesz szert. Hogy mi ez az eszmény, Róma kultusza, Athén hatalma, Allah győzelme, ez nem határoz, elég, hogy a képződő faj egyéneinek megadja az érzelmek és gondolatok teljes egységét.

Így most már létrejöhet egy új művelődés intézményeivel, hiedelmeivel és művészetével együtt, A faj, álmaitól ragadtatva, lassacskán eléri mindazt, amit neki a fény, az erő, a nagyság kölcsönöz. Kétségtelen, hogy bizonyos órákban még tömeg marad, de ilyenkor a tömegek ingadozó, változékony jellemvonásai mögött ott van az állandó szubsztrátum, a faji lélek, amely szigorú határok közé szorítja az illető nép szertelenségeit és szabályozza a véletlent.

De miután teremtő munkáját elvégezte, az idő megkezdi romló művét, amit sem istenek, sem emberek nem háríthatnak el. A művelődés, eljutva az erőnek és belső összetételnek bizonyos színvonalára, megakad a fejlődésben, most már nem növekszik tovább, hanem gyors sülyedésre van kárhoztatva. Ütött neki vénülés órája.

Ezt az elkerülhetetlen órát mindig a faji lelket ébren tartó eszmény gyöngülése jelzi. Amint ez az eszmény halványul, omlani kezdenek mindazok a vallásos, politikai és társadalmi épületek, melyek lelkesítőül szolgáltak. A faj eszményének fokozatos eltünésével veszti összetartását, egységét és erejét. Az egyén személyisége és értelme növekedhetik, de ugyanakkor a kollektiv egoizmus helyére az egyéni önzés túltengése lép, ezt követi a jellembeli gyöngeség és a tetterő elsekélyesedése. A nép először egység, együttesség volt, végtére összetartás nélküli egyének tömeglege lett, kiket a hagyományok és intézmények mesterségesen tartanak össze még egy ideig. Ilyenkor aztán bekövetkezik, hogy az emberek érdekektől és törekvésektől megosztva, nem tudják önmagukat kormányozni, követelik, hogy a legcsekélyebb dolgaikban is irányítsák őket, s az állam érezteti mindent elnyelő hatalmát.

A faj elvesztve régi biztos eszményét, végkép elveszti lelkét is; most már csak izolált egyének csoportja, tömeggé lett, ami kezdetben volt. Megvannak benne az összes átmeneti állandóság- és jövőnélküli tulajdonságok. A művelődésnek nincs többé szilárd alapja és ki van téve minden véletlennek. A plebs-é az uralom és jönnek a barbárok. A műveltség még látszólag ragyog, mert megvan a külső homlokzat, mit a hosszú múlt alkotott, de valóban már roncsolt épület, misem tartja össze, s az első vihar ledönti.

Kijutni a barbárságból a civilizációba, nyomon követve egy álmot, aztán hanyatlani és meghalni, mikor az álom elvesztette erejét, ez a körforgása egy nép életének.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ez a nagyhirtelen klasszikussá lett munka különböző országokban számos közleménynek lett forrása. Midőn az első kiadás 1895-ben megjelent, nem volt egyetlen összefoglaló mű sem, mely a tömegek lélektanával foglalkozik.]

[Footnote 2: Les lois psychol. de l’évolution des peuples, (A népek fejlődésének lélektani törvényei), 1894.]

[Footnote 3: Ehhez különben legügyesebb tanácsadói sem igen értettek többet. Talleyrand azt írta neki, hogy «Spanyolország szabadítóként fogadja katonáit». Úgy fogadta őket, mint fenevadakat. Egy pszichológus, ismerve a fajnak öröklött ösztöneit, előre láthatta volna ezt a fogadtatást.]

[Footnote 4: Néhány író foglalkozott eddig a tömeglélektan tanulmányozásával, de azok, mint föntebb mondottam, büntetőjogi szempontból vizsgálták. Mivel ennek a munkának csak egy rövid fejzetét szenteltük ennek a tárgynak, ezt a speciális részt illetőleg utalom az olvasót Tarde munkáira és Sighele _Les foules criminelles_ című művére. Ez az utóbbi munka nem a szerzőnek saját felfogását tartalmazza, hanem adatok gyűjteménye, melyeket a pszichológusok használhatnak. A tömegek bűnösségét vagy erkölcsösségét illető következtetéseim azonban merőben ellenkeznek az említett két író következtetéseivel.

A «Szociálizmus lélektana» című munkámban találhatni a tömeglélektan törvényeiből levont néhány következtetést. Ezeknek a törvényeknek különben már a legkülönbözőbb tárgyakban van alkalmazása. A _Gevaert_, a brüsszeli zeneakadémia igazgatója igen találóan alkalmazta azokat a törvényeket, amelyeket a zenéről szóló egyik munkámban kifejtettem. «Az Ön két műve – írja nekem a kiváló tan férfiú elküldve munkáját – megoldott nekem egy kérdést, melyet azelőtt megoldhatatlannak tartottam, azt t. i., hogy milyen csodálatos érzéke van a tömegnek bármely zenedarab iránt, legyen az új vagy régi, hazai vagy idegen, egyszerű vagy komplikált, föltéve természetesen, hogy szépen játszák és az előadóknak lelkes karmesterük van. Gevaert ügyesen kimutatja, hogy mi az oka, hogy «egy zeneművet, amelyet egy kiváló zenész otthoni magányában a partitura áttekintése alkalmával nem tudott megérteni, gyakran rögtön megértett egy olyan hallgatóság, amelynek semmiféle technikai képzettsége nincs.» Azt is nagyon szépen kimutatja, hogy az esztétikai benyomások miért nem hagynak semmi nyomot.]

[Footnote 5: Azok, kik ott voltak Páris körülzárásánál, nagyon sok példát láttak arra nézve, hogy a tömegek mennyire hisznek leghihetetlenebb dolgokban. Egy magasabb emeleten kigyujtott gyertyafényről azt hitték, hogy az ostromlóknak adott jel és csak néhány másodpercnyi gondolkodás után jöttek rá, hogy mégis lehetetlenség ennek a gyertyának a fényét több mérföldnyi távolságról észrevenni.]

[Footnote 6: Éclair, 1895. április 21.]

[Footnote 7: Vajjon egyetlen csatáról is tudjuk pontosan, hogy mi módon ment végbe? Nagyon kételkedem. Tudjuk, hogy kik voltak a győzők és a vesztesek, de többet nem. Amit d’Harcourt, mint szemtanú és résztvevő a solferinói csatáról mond, mindegyikre alkalmazható: «A tábornokok (természetesen úgy mint a tanúk százával előadják nekik) megteszik a hivatalos jelentést. A parancs végrehajtásával megbízott tisztek módosítják ezeket a dokumentumokat és megszerkesztik a végleges tervet. A vezérkari főnök vitát kezd és új lére ereszti. Viszik a fővezérhez és az így kiált föl: «Teljesen elhibázták!» és újra megszerkeszteti. Az eredeti jelentésből semmisem marad. D’Harcourt ezt annak bizonyságaképen beszéli el, hogy mennyire lehetetlen a legvilágosabb és legjobban megfigyelt eseményből is megállapítani az igazságot.]

[Footnote 8: Ez érteti meg velünk, hogy mi módon eshetik meg néha, hogy az összes szinházigazgatóktól visszautasított darabok csodálatos sikert értek el, ha véletlenül eljátszották őket. Ismerjük Coppée _Pour la couronne_ darabjának sikerét, melyet az elsőrendű szinházak igazgatói a szerző neve ellenére tíz éven át visszautasítottak. A _La marraine de Charley_ című darabot, melyet minden színház visszautasított, s végre egy börzeügynök költségén került színre, Franciaországban kétszázszor, Angliában több mint ezerszer adták. A föntebb adott magyarázat nélkül, t. i. hogy a színházigazgatóknak lehetetlen a tömeget lelkileg helyettesíteni, érthetetlen a hivatottak tévedése, kiknek érdeke az ilyen otromba baklövések elkerülése. Ezt a tárgyat ezúttal nem folytatom, pedig nagyobb tanulmányt érdemelne.]

[Footnote 9: Ezt a még teljesen új tant több fejezeten keresztül tárgyaltam «a népek fejlődésének lélektani törvényei»-ről szóló munkámban. Az olvasó itt látni fogja, hogy ámbár vannak megtévesztő látszatok, sem a nyelv, sem a vallás, sem a művészet, szóval a művelődésnek egyetlen eleme sem juthat át más néphez anélkül, hogy át ne alakuljon.]

[Footnote 10: E tekintetben nagyon világos Fourcroy-nak, egy volt konventistának nyilatkozata, melyet Taine idéz: «Mindaz, amit vasárnapokon és egyházi ünnepségek alkalmával látunk azt bizonyítja, hogy a franciák többsége vissza akar térni a régi szokásokhoz és nem időszerű többé ennek a nemzeti hajlamnak ellenállni… Az emberek nagy többségének szüksége van a vallásra, kultuszra és papokra. _Néhány modern filozófus tévedése, melybe magam is beleestem_, olyan műveltség lehetőségében hinni, mely elég elterjedt arra, hogy a vallásos előitéleteket megtörje. Vigasztalás forrásai ezek sok szerencsétlen számára… A néptömegnek tehát meg kell hagyni az ő papjait, oltárait és kultuszát.»]

[Footnote 11: Ezt még a leghatározottabb republikánusok is elismerik épen az Egyesült Államokban. Ezt a véleményt fejezte ki újabban a _Forum_ című amerikai lap, melyet a _Review of Reviews_ 1894. decemberi száma után idézek: «Ép az arisztokrácia leghevesebb ellenségeinek nem szabad sohasem feledniök, hogy Anglia ma a világ legdemokratikusabb országa, hol az egyén jogait legjobban tisztelik és ahol az egyénnek legtöbb szabadsága van.»]

[Footnote 12: Ha egybevetjük azokat a mélyen gyökerező vallási és politikai viszályokat, melyek Franciaország különböző területeit elkülönítik, s amelyek főkép a fajkérdéshez tartoznak, és a még a forradalom korában föllépő szeparatisztikus törekvéseket, melyek a francia-német háború vége felé újolag mutatkoztak, azt látjuk, hogy az országunkban elő különböző fajok távol vannak még attól, hogy egyesüljenek. A forradalom erélyes központosítása és a mesterséges département-ok létesítése a régi tartományok egyesítése céljából bizonyára nagyon üdvös munka volt. De ha megvalósulna a decentralizáció, melyről az előre nem látó elmék ma annyit beszélnek, a legvéresebb viszályokra vezetne. Aki ezt be nem látja, elfelejtette egész történetünket.]

[Footnote 13: Lásd: _Psychologie de l’éducation_, 3. kiad. _Psychologie du socialisme_, 5. kiad.]

[Footnote 14: Ez különben nemcsak a latin népekre jellemző tünet. Megvan Kínában, ahol szintén egy állandó mandarin hierarchia kormányozza az országot és ott, hol a mandarinságot, mint nálunk vizsgák által érik el, melyeknek egyetlen követelménye vaskos tankönyvek hibátlan felmondása. A foglalkozásnélküli tanultak csapata a mai Kinában már valóságos nemzeti veszedelem. Ugyanigy van Indiában, hol mióta az angolok megnyitották a bennszülöttek számára az iskolákat, melyek nemcsak nevelnek, mint Angliában, hanem tanítanak is, az iskolázottaknak egy sajátságos osztálya fejlődött, a Babous-k, kik ha nem kapnak hivatalt, az angol hatalomnak engesztelhetetlen ellenségévé válnak. Az összes Babous-knál akár van hivataluk, akár nincs, a tanításnak első hatása, hogy rendkívül lesülyesztette erkölcsi színvonalukat. Ezt a tényt részletesen kifejtettem az «Indiai civilizáció» című munkámban, amit ugyanígy állapítottak meg az összes szerzők, kik jártak a nagy félszigeten.]

[Footnote 15: _Taine._ Le regime moderne 1894. II. k. Ezek a végső lapok Taine könyvéből. Csodálatos módon összegezik a nagy gondolkodó tapasztalatainak eredményét. De sajnos, azt hiszem, hogy a mi egyetemeink tanárai képtelenek megérteni, mert sohasem jártak idegenben. A nevelés az egyetlen eszköz, mellyel hatni lehet valamelyest a nép lelkére és mélyen elszomorító még gondolni is arra, hogy jóformán senki sincs Franciaországban, aki megértené, hogy a mi mai oktatásunk a gyors sülyedés borzasztó előidézője és ahelyett, hogy tökéletesbítené az ifjúságot, sülyeszti és megrontja.]

[Footnote 16: «A _Les lois psycholog. de l’évol. d. peuples_» című munkámban kimerítően tárgyaltam a különbséget, mely a latin és angol-szász demokratikus eszményt elválasztja egymástól.]

[Footnote 17: A tömegvélemény ebben az esetben nem hasonló dolgoknak hebehurgya társításából alakult ki, melynek mechanizmusát már előbb kimutattam. A mi akkori nemzetőrségünk békés és kiképzetlen nyárspolgárokból állott, kiket nem lehetett komolyan venni; tehát minden, aminek ez volt a neve, ilyen képeket idézett föl, s azt hitték, hogy ugyanilyen ártalmatlan. A tömegek tévedését a vezérek is magukévá tették, ami annyira gyakori az ilyen általános nézeteknél. Egy államférfiú, Thiers, ki nagyon gyakran követte a tömegek véleményét, de soha meg nem előzte, egy beszédében, melyet 1867. december 31-én mondott a képviselők kamarájában, mely E. Ollivier újabb munkájában jelent meg, ismételten kijelentette, hogy Poroszországban a rendes hadsereg kivételével, mely a mienkkel egyenlő számú, csak a mienkhez hasonló, következőleg jelentéktelen nemzetőrség van. Ezek a következtetések ép olyan exaktak, mint ugyanennek az államférfiúnak a vasút kevés jövőjéről való sejtelmei.]

[Footnote 18: Első megfigyeléseim a tömegek befolyásolásának művészetéről és arról a csekély segélyforrásról, amit a logika törvényei nyújtanak, Páris körülzárásának idejére esnek, arra a napra, amikor láttam, hogy V… marsallt a Louvre-be hurcolják, a kormány akkori székhelyére, kit a dühöngő tömeg épen azon kapott rajta, hogy az erődítményi terveket elvitte, hogy a poroszoknak eladja. A kormány egyik tagja, G. P… az ünnepelt szónok kiment, hogy beszédet intézzen a tömeghez, mely a fogoly haladéktalan kivégzését követelte. Én azt vártam, hogy a szónok a büntetés esztelenségét fogja bizonyítani, s azt mondja majd, hogy a vádlott marsall az erődítmény tervezőinek egyike és hogy a terv már minden könyvárúsnál kapható. Nagy meglepetésemre – akkor még nagyon fiatal voltam – a beszéd egész más lett. «Az igazságnak kérlelhetetlenül eleget teszünk» kiáltotta a szónok, s közben a vádlott felé közeledett, «engedjék meg, hogy ügyüket a nemzeti védelem kormánya végezze el. A vádlottat egyelőre bebörtönözzük». Ez a látszólagos elégtétel lecsillapította a tömeget, s szétoszlott, a marsall pedig negyed óra múlva vissza mehetett lakására. Biztosan agyonütötték volna, ha a szónok azokkal a logikus érvekkel áll a dühöngő tömeg elé, melyeket akkor még fiatal létemre nagyon meggyőzőknek találtam.]

[Footnote 19: Lásd: Gustave Le Bon. _L’homme et les Sociétés_, II. köt. 116. l., 1881.]

[Footnote 20: A címeknek, rendszalagoknak és uniformisnak a tömegekre való hatását megtaláljuk minden országban, még ott is, ahol a személyes függetlenség érzete legjobban ki van fejlődve. Ennek megvilágítására idézek egy érdekes részletet egy utazónak újabb könyvéből, bizonyos személyek presztizséről Angolországban.

«Nem tudtam megjegyezni, hogy mi az a különös zavartság, amit még a legintelligensebb angolok is elárulnak, ha egy angolországi pair-t megpillantanak vagy közelébe jutnak. Feltéve, hogy a külső fény, amit kifejt, megfelel méltóságának, már előre megkedvelik, s közelébe jutva, mindent elragadtatással vesznek tőle. Látjuk, hogy pirulnak az örömtől, ha közeledik hozzájuk és ha megszólítja őket még növekszik a pirosság és a szemek szokatlan fényben ragyognak. Vannak nekik vérbeli lordjaik, ez olyan náluk, mint a spanyoloknál a tánc, a németeknél a zene, a franciáknál a forradalom. A lovak és Shakespeare iránti szenvedélyük nincs ilyen erős és nincs ilyen nagy az az öröm és megelégedés, amit ezek nyújtanak nekik. A pair-ek könyvének igen nagy kelendősége van és bármerre menjünk, minden kézben megtaláljuk ép úgy, mint a bibliát.]

[Footnote 21: Napoleon nagyon tudatában volt presztizsének s ezt még növelte azáltal, hogy a köréje sereglő nagy urakkal, kik közt több híres konventtag is volt, kiktől Európa annyira félt, rosszabbul bánt, mintha béresek lettek volna. Az egykorú híradások tele vannak erre vonatkozó eseményekkel. Egy napon az államtanácsban Napoleon gorombán ráförmedt Beugnot-ra, kivel különben ügyetlen inas módjára bánt: «No maga buta lény, megtalálta a fejit». Ekkor Beugnot, aki akkora szál volt, mint egy ezreddobos, földig hajolt és a kis ember a nagyot megragadta fülénél fogva – «jele a mámorító kegynek és bizalmas, kifejező mozdulata az emberszeretet nyelvén beszélő nagy úrnak» – írja B. Az ilyen példák kétségtelenül bizonyítják azt az aljas hasoncsúszást, mit a presztizs előidéz. Megértetik a nagy zsarnoknak a köréje sereglők iránti mélységes megvetését, kiket egyszerűen csak ágyútölteléknek tekintett.]

[Footnote 22: Egy idegen újság, a bécsi _Neue Freie Presse_ közölt Lesseps szerencsétlen sorsa alkalmával igen ügyes lélektani megjegyzéseket, amit épen ezért idézek: «Lesseps Ferdinánd elitélése után nincs jogunk csodálkozni Kolumbus Kristóf szomorú végén. Ha Lesseps Ferdinánd szélhámos, minden nemes illuzió vétek. Az ó-kor a dicsőség fénykoronájával koronázta volna Lesseps emlékezetét s a nektárserleget üríttette volna vele az Olympuson, mert megváltoztatta a földnek képét és véghez vitte azt a munkát, mely betetőzi a teremtést. A föllebbezési törvényszék elnöke Lesseps elitélésével hallhatatlanná tette magát, mert a népek mindig tudakolni fogják annak az embernek nevét, mert nem félt századát annyira lealacsonyítani, hogy fegyencruhába öltöztetett egy aggastyánt, kinek neve kortársainak dicsősége volt.

«Mert nem beszélünk tovább a hajthatatlan igazságszolgáltatásról ott, hol bürokratikus gyűlölet dühöng minden merész vállalkozás ellen. A nemzeteknek szükségük van bátor emberekre, kik bíznak magukban és tekintet nélkül saját énjükre erőt vesznek minden akadályon. A lángész nem lehet előrelátó, előrelátással sohasem tudná szélesíteni az emberi tevékenység körét.

… Lesseps Ferdinánd megismerte a dicsőség mámorát és a csalódás keserűségét: Szuez és Panama. Itt föllázad a lélek a siker morálja ellen. Mikor Lessepsnek sikerült összekötni két tengert, fejedelmek és nemzetek halmozták el ajándékaikkal, és most, hogy hajótörést szenvedett a Cordillerák szikláin, csak közönséges szélhámos… Ez most a társadalmi osztályok harca, a bürokraták és hivatalnokok harca, kik a büntetőtörvénykönyv segítségével bosszút állnak azokon, kik a többiek fölé akartak emelkedni… A mai törvényhozókat aggodalomba ejtették az emberi szellem nagy gondolatai; a közönség pedig még kevesebbet ért belőle és a főügyész könnyedén megállapítja, hogy Stanley gyilkos, Lesseps pedig csaló.»]

[Footnote 23: Jól megértsük, filozófiailag barbárok, gyakorlatilag azonban egy merőben új civilizációt teremtettek meg és tizenöt évszázadon keresztül láttatták az emberrel az álomnak és reménynek elbűvölő paradicsomát, melyet sohasem fog ismerni többé.]

[Footnote 24: Ami céhbeli tanáraink könyveinek egyes lapjai nagyon érdekesek ebből a szempontból és bizonyítják, hogy a kritikus észt mily kevéssé fejlesztette ki ami egyetemi nevelésünk. Példaképen idézem a Sorbonne egy volt történettanárának, aki közoktatásügyi miniszter is volt, a «Francia forradalom» című könyvéből a következő sorokat: «A Bastille bevétele rendkívül fontos esemény nemcsak Franciaország történetében, hanem az egész Európa történetében is; ez vezetett be az új korszakba a világtörténelemben. Ami Robespierret illeti, meglepődve tanuljuk meg, hogy az ő diktaturája főleg a vélemény, rábeszélés és erkölcsi tekintély diktaturája volt; a pontifikátus egy módja volt egy erényes (!) ember kezében.» (91. és 220. l.)]

[Footnote 25: Mellesleg jegyezzük meg, hogy az esküdtszéknek ösztönszerűleg helyes megkülönböztetése a társadalomra veszélyes és nem veszélyes bűntények között, épenséggel nem igazságtalan. A büntető törvények világos célja nem a bosszúállás, hanem a társadalom oltalmazása a veszedelmes bűntények ellen. Törvénykönyveink és főleg bíráink telítve vannak még az elavult kezdetleges jog bosszuló szellemével és a «megtorlás» (vindicta, vengeance) kitétel még mindennapi használatban van. A bíróságnak ezt a célját az is bizonyítja, hogy sokan közülük vonakodva alkalmazzák a Bérenger-féle kitünő törvényt, mely az elitéltnek elengedi a büntetést addig, míg vissza nem esik. Minden bírónak kell tudnia – a statisztika is bizonyítja –, hogy az első büntetés kivétel nélkül visszaesést szül. Ha a bírák szabadon eresztenek egy bűnöst, úgy vélik, hogy a társadalmért nem álltak bosszút. Hogy ez bosszulatlanul ne maradjon, inkább egy veszedelmes visszatérő bűnöst teremtenek.]

[Footnote 26: A bírói intézmény valóban az egyetlen hatóság, melynek tettei semmiféle ellenőrzésnek nincsenek alávetve. A demokratikus Franciaországnak összes forradalmai dacára sincs habeas corpus törvénye, amire Anglia oly büszke. Száműztük az összes zsarnokokat, de minden városban szerveztünk hatóságot, mely kénye-kedve szerint bánik a polgárok becsületével és szabadságával. Egy kis vizsgálóbírónak, aki alig hagyta el a jogi iskolát, oly nagy hatalma van, hogy tetszése szerint fogságba vetheti puszta gyanú alapján a legtiszteletreméltóbb polgárokat és ezért senkinek sem felelős. Vizsgálati fogságban tarthatja őket hat hónapig, sőt egy esztendeig és elbocsátja őket anélkül, hogy szüksége volna mentségre vagy igazolásra. Az elővezetési parancs teljesen egyenlő értékű a «lettre de Cachet»-val, azzal a különbséggel, hogy az utóbbi, amit igazságosan vetettek szemére a régi monarchiának, csak nagy személyiségeknek állott rendelkezésére, addig most az egész polgári osztály kezében van, mely távol van attól, hogy legfölvilágosodottabb és legfüggetlenebb legyen.]

[Footnote 27: A bizottságok bármilyen név alatt szerepeljenek: klubok, szindikátusok stb. talán lehető legveszedelmesebb formái a tömeghatalomnak. Ezek szolgáltatják valóban a zsarnokságnak legszemélytelenebb, következőleg legnyomasztóbb alakját. A bizottságok vezérei, kik látszólag a sokaság nevében beszélnek és cselekszenek, fel vannak mentve minden felelősség alól és mindent megengedhetnek maguknak. A legelvetemültebb zsarnok sem mert volna sohasem álmodni a forradalmi bizottságok által elrendelt proskripciókról. Ők megtizedelték – mondja Barras – és szabályosan szétvagdalták a konventet. Robespierre korlátlan úr volt, míg nevében beszélhetett. A szörnyű diktátor azon a napon vérzett el, mikor önzésből elkülönítette magát tőlük. A tömegek uralma a bizottságok uralma, vagyis a vezetőké. Álmodni sem lehet ennél keményebb zsarnokságról.]

[Footnote 28: Épen az előbbi, választói érdek folytán megszilárdult és megmásíthatatlan képviselői véleményekre vonatkozik bizonyára egy idősebb angol képviselőnek az a megjegyzése: «Ötven éve, hogy a Westminsterben ülök, száz meg száz beszédet hallottam; egynéhány megváltoztatta a véleményemet, de a szavazatomat egy sem változtatta meg.»]