Part 10

«Az esküdtek kiválasztása ma voltakép a városi tanácsosok kezében van, akik elfogadják vagy visszautasítják őket tetszésük szerint, a politikai álláspontot követve és azt, hogy az ő pártjukhoz tartozó választók-e… A kiválasztottak nagy része kereskedőkből áll, akik kisebb jelentőségüek, sem hogy egykor megválasztották volna őket és hatósági alkalmazottakból… És mivel a vélemények az ő bírói szerepükben mindenféle foglalkozási ággal összekeverednek, s mivel a neofiták égnek a buzgóságtól, és a legjobb akaratú emberek a legfonákabb helyzetekkel találkoznak, az esküdtszékek szelleme nem változott: _verdiktjeik ugyanazok maradtak_.»

Az idézetből csak a következtetést hagyjuk meg, ami igaz, nem a túlságosan is gyönge magyarázatot. Ezen a hibán nem kell nagyon csodálkoznunk, mert a tömegek lélektanával és következőleg az esküdtszékek lélektanával, amint látszik, leggyakrabban az ügyvédek és hatóságok sincsenek tisztában. Ennek bizonyítékát találom az idézett író által előadott azon tényben, hogy Lachaud, a legkiválóbb esküdszéki ügyvédek egyike, rendszeresen élt a jogával, hogy a legképzettebb egyéneket az esküdtszékből eltávolítsa. Nos hát a tapasztalat – egyedül a tapasztalat – határozottan megmutatta, hogy ezek a visszautasítások mennyire hiábavalók. Az is bizonyítja, hogy ma az igazságügyi miniszterium és az ügyvédek – legalább is Párisban – erről teljesen lemondtak; és amint des Glajeux megjegyezte, a verdiktek nem változtak, «se nem jobbak, se nem rosszabbak.»

Mint minden tömeg, az esküdtek rendkívül befolyásolhatók érzelmekkel és alig befolyásolhatók következtetésekkel. «Nem tudnak ellenállni – írja egy ügyvéd – a szoptatós asszony vagy egy csapat árva láttára.» «Elég, ha egy asszony tetszetős – írja des Glajeux – hogy megnyerje az esküdtszék rokonszenvét.»

Könyörtelenek az olyan vétkek iránt, melyeknek ők maguk is ki lehetnek téve – és ami a társadalomra legveszedelmesebb – az esküdtszékek ellenkezőleg nagyon engedékenyek a szenvedélyből elkövetett bűnök iránt. Ritkán szigorúak a rossz útra tért gyermekgyilkos lányok iránt, és még kevésbé az elcsábított lány iránt, aki vitriollal egy kicsit nyakon önti csábítóját, jól érezvén ösztönszerüleg, hogy ezek a vétkek kevésbé veszedelmesek a társadalomra és hogy az olyan országban, ahol a törvény nem védi az elcsábított leányokat, a bosszúálló vétke inkább hasznos, mint káros, mert elijeszti a kezdeményezéstől az ezutáni csábítókat.[25]

Az esküdteket épúgy, mint a többi tömegeket túlságosan elvakítja a presztizs és nagyon helyesen jegyzi meg des Glajeux esküdtszéki elnök, hogy szervezetük nagyon demokratikus, de hajlamaik nagyon arisztokratikusak: «A név, születés, nagy vagyon, tekintély, valamely híres ügyvéd jelenléte, minden megkülönböztető és külső fényt adó dolog, mind jelentékeny támasztékok a vádlottak kezében.»

Érzelmeikre hatni az esküdteknek és nagyon kevés fejtörést engedni nekik, mint az összes tömegeknek vagy a következtetés kezdetleges formáit alkalmazni, ez legyen az első gondja minden jó ügyvédnek. Egy angol ügyvéd, ki híres volt az esküdtszéknél aratott sikereiről, bebizonyította a hatásnak ezt a módját.

«A védőbeszéd elmondása közben alaposan megfigyelte az esküdteket. Ez a kedvező pillanat. Az ügyvéd szimatoló ügyessége és gyakorlata segítségével leolvassa az arcokról minden frázisnak, minden szónak hatását, s ebből meríti következtetéseit. Erre azért kell súlyt helyezni, hogy megismerje az ügy számára már előre megnyert tagokat. A védő biztosítja őket egy kézmozdulattal, azután azokhoz a tagokhoz fordul, kik láthatólag rossz hangulatban vannak, és iparkodik tőlük megtudni, hogy miért vannak a vádlott ellen. Ez a munkának kényesebb része, mert az igazságérzeten kívül számtalan okot lehet felhozni, hogy egy embert elitélhessenek.»

Ez a néhány sor nagyon jól összegezi a szónoki művészet célját és bizonyítja egyúttal azt is, hogy az elkészített beszéd mennyire haszontalan, mert tudnia kell minden pillanatban módosítani a kifejezéseket az elért hatás szerint.

A szónoknak nem szükséges a testület összes tagjaihoz fordulni, hanem csak a hangadókhoz, akik majd az együttes véleményt befolyásolják. Mint minden tömegben, itt is van néhány ember, aki vezeti a többit. «Tapasztaltam – mondja a fentebb idézett ügyvéd – hogy elég, ha a verdikt kimondásának percében egy vagy két erélyes ember a többit magával ragadja.» Csak ezt a két vagy három embert kell ügyes szuggesztióval meggyőzni. Mindig és mindenek előtt tetszeni kell nekik. A tömegben levő ember, ha tetszését megnyertük, már meg van győzve és úgy van hangolva, hogy minden előadott okot kitünőnek találjon. Egy érdekes munkában találtam Lachaud-ról a következő anekdotát:

«Mint tudjuk, Lachaud, az esküdtekhez intézett beszéde közben nem vette le a szemét két vagy három esküdtről, kikről tudta vagy érezte, hogy befolyásosak, de rátartók. Általában sikerült neki a csökönyöseket megnyerni. Hanem egyszer vidéken olyanra akadt, akit háromnegyed óráig tartó érveléssel még nem sikerült lekenyerezni: ez pedig az első volt a második padban, a hetedik esküdt. Ez még kételkedett. Hirtelen épen egy szenvedélyes passzus közben Lachaud megállt és odafordult az esküdtszék elnökéhez és így szólt: «Nem lehetne leereszteni az ablakfüggönyt; a hetedik esküdt urat bántja a napfény.» A hetedik esküdt elpirult, mosolygott és megköszönte. Ezzel megnyerte a védelemnek.

Újabb időben számos író, köztük több kiváló is, hevesen küzdött az esküdtszék intézménye ellen, pedig ez az egyetlen mentsvárunk egy felelőségtelen kasztnak valóban gyakori tévedései ellen.[26]

Egyik rész azt kivánja, hogy a legműveltebb osztályokból válasszák az esküdteket; de már bebizonyítottuk, hogy a határozat ebben az esetben is ép olyan lesz, mint a mostaniak. Mások az esküdtszék tévedései alapján azt kivánják, hogy el kell törülni és bírákkal helyettesíteni. De hogy feledkezhetnek meg arról, hogy az esküdtek szemére hányt itéleteket mindig a birók követik el, mert amikor a vádlott az esküdtszék elé kerül, már több hatóság megállapította bűnösségét: a vizsgálóbíró, az államügyész, a vádtanács. Nem veszik észre, hogy ha a vádlottat a hatóságok végleg elitélték volna az esküdtszék helyében, ártatlansága bebizonyítására minden kilátást elvesztene. Az esküdtek tévedései először a bírák tévedései voltak. Az ilyesmit egyedül az utóbbiak rovására kell írnunk, mikor olyan borzasztó bírói itéletet látunk, mint amilyen X. doktor elitélése volt, aki ellen egy rendkívül korlátolt vizsgálóbíró eljárást indított egy félhülye lánynak feljelentésére, ki az orvost azzal vádolta, hogy rajta 30 frankért magzatelhajtási műtétet hajtott végre és a bagno-ba küldték volna, ha a felháborodott közvélemény az államfőnél kegyelmet nem eszközöl ki számára. Az elitélt iránt összes polgártársai részéről nyilvánuló tisztelet hozta napfényre a goromba tévedést. Ezt maguk a bírók is elismerték, de a kasztszellemből kifolyólag mindent elkövettek, hogy a kegyelem aláírását megakadályozzák. Az összes hasonló esetekben az esküdtszék elhalmozva technikai részletekkel, amihez nem ért, természetesen a bíróságra hallgat, amely azt mondja, hogy ő az egész ügyben az összes apró részletekbe behatoló hatóságok után indult. Kik hát a tévedésnek valódi okozói? A bírók, vagy az esküdtek? Mi buzgón védjük az esküdteket. Ez talán az egyetlen tömegkategória, melyet valamely egyéniség nem helyettesíthet. Ez az egyetlen mérséklője a törvény szigorúságának, mely egyenlő lévén mindenkivel szemben, elvi alapon vaknak kell lennie és nem szabad ismernie eltérő eseteket. A bíró nem tud kegyelemről, csak a törvény szövegét ismeri és hivatalos szigorúsággal egyformán bünteti a rablógyilkost és a szegény leányt, kit csábítója faképnél hagyott és a nyomor gyermekgyilkosságra vitt; addig az esküdtek ösztönszerűleg nagyon jól érzik, hogy az elcsábított leány sokkal kevésbé bűnös, mint a csábító, aki kikerülte a törvény kezét és méltó minden elnézésre.

Én, nagyon jól ismerve a kasztoknak és egyéb tömegeknek lélektanát, egyetlen esetről sem tudok, ha hamis bűnvád alatt volnék, ahol nem az esküdtekre bíznám inkább az ügyemet, mint a bírókra. Az előbbieknél nagyon sok reményem volna a fölmentésre, míg emitt nagyon kevés. Féljünk a tömegek hatalmától, de még jobban féljünk a kasztokétól. Az előbbiek meggyőzhetők, de az utóbbiak megingathatatlanok.

NEGYEDIK FEJEZET. A választó tömegek.

A választó tömegek általános jellemvonásai. – Hogyan történik a rábeszélés. – A tulajdonságok, melyeknek meg kell lenni a jelöltben. – A presztizs szüksége. – Hogyan van, hogy a parasztok és munkások ritkán választják meg a közülük való jelölteket. – A szavak és formák befolyása a választókra. – A választási küzdelmek általános képe. – Hogyan alakul ki a választó véleménye. – A bizottságok hatalma. – A bizottságok a zsarnokságot a legszélsőbb formákban képviselik. – A francia forradalom bizottságai. – Az általános választójog gyönge lélektani értéke dacára sem pótolható. – Hogyan van, hogy a szavazatok azonosak maradnak, ha a választójogot egy bizonyos polgári osztályra korlátozzák is. – Mit eredményezett az általános választójog az összes országokban.

A választó tömegek, vagyis a választásoknál bizonyos funkcióra jogosított sokaságok, a heterogén tömegek közé tartoznak; de mikor csak egy bizonyos tekintetben fejtenek ki működést, tudniillik választanak több jelölt közül, az előbb leírt jellemvonások közül csak egynehányat figyelhetünk meg náluk. A tömegek feltünőbben nyilvánuló sajátságai: a gyönge készség a gondolkodásra, a bíráló ész hiánya, az izgékonyság, hiszékenység és egyoldalúság. Határozataikban megtaláljuk a vezetők befolyását, az előzményekben előszámlált tényezőknek: az állításnak, ismétlésnek és lelki infekcióknak szerepét. Lássuk, hogyan nyerhetők meg. A legsikeresebben alkalmazható eljárás világít a legjobban pszichológiájukra.

Az első feltétel, hogy a jelöltnek presztizse legyen. A személyes presztizst csak a vagyon presztizse pótolhatja. A tehetség pláne a lángész, nem segítik elő a sikert.

A jelöltnél fődolog, hogy presztizse legyen, vagyis bizonyítás nélkül tudjon tekintélyt parancsolni. Hogy a választók, kiknek nagy része munkásokból vagy parasztokból kerül ki, oly ritkán választanak maguk közül képviselőt, annek az az oka, hogy az ő társadalmi állapotukban levő egyéneknek nincs náluk presztizse. Ha véletlenül maguk közül választanak, a leggyakrabban mellékes okokból történik, például, hogy ellene dolgozzanak valami nagy potentátnak, valamely gyártulajdonosnak, akitől a választó folyton függő viszonyban van, s most az az illuzió szállta meg, hogy egyszerre úrrá lett.

De a presztizs birtoka még nem elég a jelöltnek a sikerhez. A választó sokat ad arra, hogyha hízelegnek becsvágyának és hiúságának; ne rettenjen vissza a farkcsóválástól és ne legyen fukar a legfantasztikusabb igéretekben. Ha munkás, ne tudjon mértéket tartani a munkaadók szidásában és bántalmazásában. Ami pedig az ellenjelöltet illeti, meg kell semmisíteni és az állítás, ismétlés és lelki infekció fegyvereivel kell bebizonyítani, hogy a leghitványabb széltoló, akiről mindenki tudja, hogy sok bűn terheli lelkiismeretét. Magától érthető, hogy nem szabad semmiféle látszólagos bizonyítékokat felhozni. Ha a tömegpszichológiát rosszul ismerő ellenfél megpróbálja érvekkel igazolni magát, a helyett, hogy az állításra állítással felelne, távoli kilátása sem lesz a győzelemre.

A jelölt írott programmja ne legyen túlságosan határozott, mert ellenfelei később felhasználhatják ellene; szóbeli programmja pedig ne ismerjen határt a túlzásban. A legrendkívülibb reformokat félelem nélkül meg lehet igérni. Ezek a túlzások nagy pillanatnyi hatást idézhetnek elő, s a jövőt illetőleg semmire sem köteleznek. Valóban állandóan megfigyelték, hogy a választó sohasem gondolt arra, hogy megtudja, hogy vajjon a megválasztott milyen mértékben teljesítette azt a programmot, amire megválasztását alapította.

Itt fölismerjük a rábeszélés összes leírt tényezőit. Épúgy megleljük a _szavaknak_ és _formáknak_ hatását, melyeknek roppant uralmát már bebizonyítottuk. A szónok, ki bánni tud a tömegekkel, arra vezeti őket, amerre akarja. Az ilyen kifejezések: az alávaló tőke, gaz kizsákmányolók, csodálatos munkás, a vagyon szétosztása stb., mindig ugyanazt a hatást idézik elő, ámbár egy kissé már elcsépelték. De ha a jelölt új formát talál, melynek még nincs határozott értelme, következőleg a legkülönbözőbb vágyakat keltheti, mulhatatlan a siker. Az 1873-iki véres spanyol forradalmat egy ilyen bonyolódott értelmű varázsszó csinálta, amelyet mindenki saját felfogása szerint értelmezhetett. Egy egykorú író elbeszélte ezeknek az emlékezetes kifejezéseknek eredetét.

«A radikálisok felfedezték, hogy az egységes köztársaság álruhába bújtattot monarchia, és hogy őket megörvendeztessék, a Cortez egyhangúan proklamálta a szövetséges köztársaságot, úgy azonban, hogy a szavazók azt sem tudták, mit szavaztak meg. De ez a kitétel az egész világot elkápráztatta, ez valóságos mámor, őrjöngés volt. Mintha az erény és boldogság uralmát alapították volna meg a földön. Ha egy republikánustól ellensége megtagadta volna a föderálista címet, halálosan megsértve érezte volna magát. Az utcán föl s alá rohantak az emberek, kiabálva: _Salud y republica federal!_ Azután himnuszokban dicsőítették a szent fegyelmetlenséget és a katonaság autonómiáját. Mi volt ez a szövetséges köztársaság? Némelyek a tartományok emancipációját értettek alatta, az Egyesült-Államokéhoz hasonló intézményeket, vagy a közigazgatás decentralizációját; mások minden tekintély mellőzését látták benne és a társadalmi likvidáció közeli megnyitását. A barcelóniai és andaluziai szocialisták a községek teljes önállóságát hirdették, és követelték, hogy Spanyolországban tízezer független községet kell alkotni és rögtön eltörölni a katonaságot és csendőrséget. Mindjárt látták, hogy harapódzik el a felkelés a déli tartományokban faluról-falura, városról-városra. Mihelyt egy község közzétette _pronunciamento_-ját, első gondja volt lerombolni a táviróvezetékeket és a vasutakat, hogy megszűnjék minden összeköttetés szomszédaival és Madriddal. Egy nyomorult fészek sem volt, amelyik a maga háza előtt ne akart volna seperni. A federalizmus a brutális, gyujtogató, öldöklő kantonalizmusnak csinált helyet és mindenütt véres saturnáliákkal ünnepelték.»

Ami azt a befolyást illeti, amit az észszerű következtetések gyakorolhatnának a választó tömegek lelkületére, sohasem olvastunk még választó gyűlésről szóló híradást, ha ezzel a kérdéssel nem vagyunk tisztában. Cserélnek itt az emberek egymással állításokat, szitkokat, néha még pofonokat is, de gondolatokat sohasem. Csak akkor lesz nyugalom egy pillanatra, ha valamelyik gondolkozóbb résztvevő fogas kérdést intéz a jelölthöz, ami mindig megörvendezteti a hallgatóságot. De nem tart sokáig a békesség az ellenfelek között, mert a fő hangadó hangját csakhamar elfojtja ellenfeleinek ordítása. A nyilvános gyűlések mintájának lehet venni a következőt, amit száz egyforma közül vettem ki a napilapokból:

«Mikor egyik rendező felhívta a jelenlevőket, hogy válasszanak elnököt, kitört a vihar. Az anarchisták előrontottak, hogy a zavarban hatalmukba kerítsék a szónoki emelvényt. A szocialisták erélyesen védték, majd egymásnak rontottak, kölcsönösen kémnek, megvesztegetettnek csúfolták egymást stb., egyik polgár kékre vert szemmel hagyta ott őket.

«Végre az emelvényt a zűrzavarban jól-rosszul felállították és a tribün a X. társaságé maradt.

A szónok rátámadt a szocialistákra, kik félbeszakították beszédjét, azt kiabálva: hülye, bitang, gazember. A szitkokra az X. társaság annak az elméletnek kifejtésével felelt, hogy a szocialisták mindnyájan «barmok» és «komédiások».

«Az allemanista-párt tegnap este a kereskedők termében, a Faubourg du Temple-utcában nagy gyűlést tartott a munkásásg május elseji ünnepének előkészítése végett. A jelszó volt: «Csend és nyugalom».

G. elvtárs a szocialistákat «bárgyúk»-nak és «szélhámosok»-nak festette.

Ezekre a szavakra a szónokok és hallgatók szidni kezdték egymást, majd tettlegességre került a sor; székek, padok, asztalok stb. kerültek elő.»

Azt ne higyjük egy percig sem, hogy a vitatkozásnak e módja csak a választók bizonyos osztályának sajátsága, és hogy társadalmi helyzetükkel függ össze. A tárgyalás könnyen felveszi ezt a formát minden sokaságban, akármilyen is az, még ha kizárólag egyetemet végzettekből áll is. Kimutattam, hogy a tömeghez tartozó emberek a lelki egyformaság felé hajlanak, és ez lépten-nyomon bebizonyítható. Ime egy példa, egy híradás kivonata kizárólag egyetemi hallgatókból álló gyűlésről; egyik napilapból vettem:

«A zavar mindnagyobb lett az est előrehaladtával. Nem hiszem, hogy csak egy szónok is tudott volna mondani két frázist félbeszakítás nélkül. Minden pillanatban felhangzottak a kiáltások egy vagy másfelől, vagy mindenfelől egyszerre; tapsoltak, fütyöltek; majd botjaikat fenyegetően suhogtatták, taktusba verték a padlót s a közbeszólóknak ezt kiálták: ki vele! az emelvényre!»

C. úr az egyesületet ilyen jelzőkkel halmozta el: utálatos, nyomorult, hitvány, eladó, bosszúálló és szerinte el kellene törülni stb.»

Azt kérdezhetné már most valaki, hogy ilyen körülmények között hogy alakulhat ki a választó véleménye? De ez a kérdés arra vallana, hogy az illető meglehetős tévedésben van a sokaságot boldogító szabadságot illetőleg. A tömegnek csak rákényszerített véleményei vannak és nem meggondolt nézetei. A jelen esetben a választók nézetei és szavazatai a választó-bizottságok kezei közt vannak, s ezeknek fejei leggyakrabban borkereskedők, tehát befolyásolói a munkásoknak, kiknek náluk hitelük van. «Tudják-e, mi az a választó-bizottság – írja Schérer, a mai demokrácia egyik serény védője – egyszerűen kulcsa a mi intézményeinknek, főalkatrésze az állami gépezetnek. A mai Franciaországot bizottságok kormányozzák.»[27]

Nem is nagy nehézség hatni rájuk, csak a jelölt elfogadható legyen és legyen elég módja hozzá. A vesztegetők vallomása szerint három millió elég volt Boulanger tábornok többszöri megválasztására.

Ez a választó tömegek lélektana. Teljesen azonos a többi tömegekével. Se jobb, se rosszabb.

Nem akarok az előzményekből az általános választójog ellen következtetést levonni. Ha nekem kéne sorsa felől határoznom, meghagynám olyannak, mint amilyen, épen azokból a gyakorlati okokból, melyek tömeglélektani tanulmányunkból következnek, amit ép azért elő is adok.

Kétségtelen, hogy az általános választójog hátrányai sokkal szembetűnőbbek, mintsem hogy félreismerhetnénk. Arról nem lehet vitatkozni, hogy a civilizációk csekély számú kiváló szellem művei voltak, kik a piramis csúcsát alkotják, a lépcsőket pedig, melyek a lelki érték csökkenése arányában szélesbednek, az alsó néposztályok ábrázolják. A művelődés nagysága bizonyára nem az alsóbbrendű elemek szavazatától függ, kik csak számot képviselnek. Az is bizonyos, hogy a tömegek választása gyakran nagyon veszedelmes. Nekünk már több invázióba került. És ha a szocializmus diadalra jut, a népszuverénitás ábrándjait bizonyára még jóval drágábban fizetjük meg.

De ezek az elméletben nagyon jól hangzó ellenvetések elvesztik minden gyakorlati értéküket, ha arra gondolunk, hogy a dogmává változott eszmék ereje legyőzhetetlen. A tömeguralom dogmáját filozófiailag épúgy nem lehet védelmezni, mint a középkor vallásos dogmáit; de ennek ma korlátlan hatalma van. Tehát épúgy nem lehet támadni, mint egykor a vallásos eszméket. Képzeljük el, hogy egy mai szabad gondolkodót valami varázshatalom a középkor kellős közepébe tenne. Vajjon hihető, hogy meggyőződve a vallásos eszmék korlátlan uralmáról, megpróbálna ellenük küzdeni? Gondolna-e arra, hogy az ördög létét vagy a boszorkányszombatot kétségbevonja, ha a bíró kezébe jutva, elégetnék, annak a vádnak alapján, hogy az ördöggel cimborál, vagy részt vett a boszorkányszombaton? A tömegvélemények ellen épúgy nem lehet küzdeni, mint a forgó széllel. Az általános választójog dogmája ma olyan hatalmas, mint egykor a keresztyén dogmák voltak. Szónokok és írók erről ma olyan tiszteletel és hízelegve beszélnek, hogy olyat még XIV. Lajos sem hallott. Olyan tartózkodóknak kell irányukban lennünk, mint valamennyi vallásos dogma iránt. Csak az idő hat rájuk.

Ezt a dogmát annál inkább hasztalan kísérlet volna megingatni, mert látható észokok szólnak mellette: «Az egyenlőség korában – mondja helyesen Toquille – az emberek a kölcsönös hasonlóság miatt nem bíznak egymásban; de épen ez a hasonlóság feltétlen bizalommal táplálja őket a közvélemény iránt; mert nem tartják valószínünek, hogy mivel valamennyien egy állásponton vannak, a nagy többség részén nem lelhetni meg az igazságot.»

Föltételezhetjük most már, hogy a korlátolt – és pedig amint akarják – az értelmiségre korlátolt választójoggal javítani lehet a tömegek szavazatát? Egy csöppet sem hihetem, még pedig az elmondott okoknál fogva, tudniillik, hogy a sokaságnak mindig csekély az értelmi színvonala, bármilyen is összetételük. Tömegben mindig egyenlőkké lesznek az emberek és negyven akadémikus szavazata, általános kérdésekről, nem ér többet, mint negyven vízhordóé. Nem hiszem, hogy az általános választójognak annyira fölhányt szavazatok, pl. a császárság visszaállításakor, máskép ütöttek volna ki, ha a szavazókat kizárólag tudósokból és írókból válogatták volna össze. Valamely egyén nem tesz szert társadalmi kérdésekben különös belátásra azért, mert ért a göröghöz vagy a mathematikához, vagy azért, mert építész, állatorvos, orvos vagy ügyvéd. Nemzetgazdászaink mindnyájan tanult emberek, tanáraink és akadémikusaink is nagyrészt. De ime, egy általános kérdés: a protekcionizmus vagy a bimetallizmus stb., vajjon meg tudnának erre nézve egyezni? Ez az, hogy az ő tudományuk csak kisebbített mása az általános tudatlanságnak. A társadalmi kérdésekben, amibe annyi tudatlan beleártja magát, minden tudatlanság egyenlővé lesz.

Ha tehát csak tudománnyal béllelt emberekből alakulnának a választótestületek, szavazatuk nem lenne különb, mint ma. Őket is főleg az értelem és pártszellem irányítaná. Nem lenne kebesebb bajunk, mint most, de bizonyára éreznénk a kasztok otromba zsarnokságát.

Akár korlátolt, akár általános a köztársaságban vagy monarchiában érvényes választójog, Franciaországban, Belgiumban, Görögországban, Portugáliában vagy Spanyolországban, a tömegek szavazata mindenütt egyforma és gyakran kifejezője a faj tudattalan vágyainak és szükségleteinek. A megválasztottak átlaga minden országban a faji lélek átlagát képviseli. Ezt nemzedékről-nemzedékre csaknem azonosnak találjuk.

És így visszatérünk még egyszer a már annyiszor emlegetett faji alapfogalomra és a másik fogalomra, ami az előbbiből következik, hogy tudniillik az intézményeknek és kormányoknak jelentéktelen szerepük van a népek életében. A népeket legfőkép a faji lélek irányítja, vagyis az öröklött ősösztön, s ez a faji lélek összege. A faj és a mindennapi szükségletek ösztöne a sorsunkat kormányzó titokzatos hatalmak.

ÖTÖDIK FEJEZET. A parlamenti gyűlések.

A parlamenti tömegekben legnagyobbrészt megvannak a heterogén nem anonim tömegek közös tulajdonságai. – A vélemények egyoldalúsága. – A szuggerálhatóság és határai. – A szilárd, változhatatlan és változó vélemények. – Miért van a határozatlanság túlsúlyban. – A vezetők szerepe. – Presztizsük oka. – Igazi urai az olyan testületnek, ahol csak csekély kisebbség szavaz. – Korlátlan hatalmuk. – Szónoki művészetük elemei. – A szavak és képek. – Lélektani szükség, hogy a vezetők általában meggyőződöttek és korlátoltak legyenek. – Lehetetlenség, hogy a szónok érveit presztizs nélkül érvényesíteni tudja. – A jó vagy rossz érzelmek túlzottsága a gyűlésekben. – Bizonyos pillanatokban géppé válnak. – A konvent űlései. – Vannak esetek, amikor a gyűlés elveszti tömegjellegét. – A szakemberek befolyása szakkérdésekben. – A parlamenti kormányforma előnye és kára minden országban. – Újkori szükséglet, de vele kapcsolatos a közpénzek pocsékolása és minden szabadságnak fokozatos megszorítása.