Part 4

Aztán elváltak. De ennek az estének az emléke nem hagyott mélyebb nyomot az Ilona lelkében. Örült annak a felfedezésnek, hogy az embernek a távolban is lehetnek ösmeretlen barátai s egyenes lelke naiv örömével mondta el benyomásait a professzornak. Előbbi életébe visszamélyedve bizonyára nem nélkülözte volna a Szobránczy ösmeretségét. Ákos még másnap töprengve gondolt a beszélgetésre, de aztán megadóan vont vállat és ment fel hivatalába, a minisztériumba. Ösmerte ő a hirtelen rokonszenv e muló fellegeit és czéltalannak tartotta az egészet. Jobb szerette magányát és bizonynyal nem ment volna el Belinszkyékhez, ha egy legközelebbi véletlen találkozásnál maga a professzor meg nem hívja. Márczius folyamán aztán többször ellátogatott a budai remetelakba. A tudós tanár méltányolta széleskörű műveltségét, az asszony pedig mindjobban szerette dallamos hangját hallani. Ilona nagyon boldognak érezte magát s mégis valahogy jól esett neki az a boldogtalanság, a mi ebből a hangból reááradt. Érdekelni kezdte az Ákos keserűsége, és mert őszintén segíteni szeretett volna rajta, minduntalan az ő szerelemtelen életébe helyezkedett bele. Véget nem érő beszélgetésekbe, költői ábrándokba mélyedtek, melyekből hovatovább mind álmélkodóbban ébredtek fel. Utóbb már nem is kellett beszélgetniök többé, csak együtt hallgattak s ez mindennél kellemesebb volt. Ákos aztán néha a zongorához ült és játszott.

Egy kora áprilisi estén Szobránczy már alig szólt egy szót, csak órák hosszat mesterien játszotta Chopint. Mikor az utolsó, töprengő mazurka is elhangzott és felállt, beszélni akartak volna, de nem tudtak, – nem merték a bűvös hangulatot megszakítani. Ákos búcsúszó nélkül ment el és Ilona sóhajtva kelt fel karosszékéből. Leült iróasztalához, hogy folytassa férje munkáját, de agya zsibbadt volt és a toll kiesett ujjai közül. Úgy érezte megful. Kinyitotta az ablakot s a holdfénynyel a tavasz első meleg szellője balzsamosan áradt az arczába. Sajátságos láz járta át tagjait.

– A tavasz! – mormogta meglepődve és összerezzent. Sohse vette még eddig észre…

Másnap maga se tudta miért, elégedetlen volt magával és panaszkodott a férjének, hogy nem tud dolgozni. A professzor csitította, de ő csak leült iróasztalához és szinte kedvetlenül gondolt arra, hogy Szobránczy majd eljön és megzavarja. Valahogy haragudott rá, hibákat keresett benne… De Ákos nem jött el és mikor nagy sokára eljött, egyáltalán nem találták meg többé az előbbi költői hangulatot. Mindketten tartózkodókká lettek, – Ilona szinte ellenségesen hallgatott. Szobránczy pedig keserűvé és gúnyossá vált. Így telt el a tavasz és nem is békéltek meg csak a nyár elején, mikor Belinszkyék hosszabb útra készültek Dél-Oroszországba. Ekkor valahogy megdöbbentek, – zavarodottan siettek kibeszélni magukat, de minduntalan elakadt a szavuk. Ilona volt a nyugodtabb: ő még mindig nem ébredt fel… de Ákos a válás pillanatában azt érezte, hogy ezredrészét se mondta el annak, a mit el akart mondani. Megigérték, hogy írnak egymásnak.

III.

Nos, ezalatt a három hónap alatt nőtt nagyra a Szobránczy Ákos szenvedélye. Míg az egyszerűbb, vagy indulatosabb sziveknek egymás közelsége kell a megnyilatkozhatásra, – addig e benső életü, mélyérzésü lelkeknek ép a távollét kellett, hogy kiküzdhessék magukban szerelmüket: Ilonának, hogy felébredjen, Ákosnak meg, hogy nagyon is éber és bizalmatlan szivét elaltassa. Mikor magában volt, jobban el tudott bánni kételyeivel. Ezerszer átgondolta azt a tavaszt, szive dobogott a megszakadásig, – és még se tudta, még se merte elhinni, hogy itt az igazi! Mikor annyira fáradt volt már a szerelmi kisérletezésektől!… Csakis akkor vesztette el a fejét, mikor burkolt czélzásaira Ilona nem felelt s egyre kevesebbet írt neki. Akkor ő csak annál több levelet küldött utána s egészen kétségbeesett. Szeptemberben már mindennap kifutott Budára nézni, megjöttek-e? Mit akart voltakép? Megijedt ettől a kérdéstől, aztán rimánkodott tisztességesebb énjéhez: csak egyszer akarna még vele beszélni, megvallani neki… Hisz akkor tán úgy is válniok kell – – Végre egy napon nyitva találta a házat. Hallotta az Ilona lépteit… Vajjon lát-e majd reményt a szemeiben? De csak rémület volt a kijövő fiatal asszony arczán.

– Az Istenért! Henrik beteg… nagybeteg!

Mintha forgószél kapta volna meg őt, egyszerre feledte a kettőjük dolgát, – feledte hosszú időkre. A szerelmes ember mindent szeret abban, a kit szeret még a másért való aggodalmát is és Ákos gyöngéd szive egész hevével látott neki a betegápolásnak. Borzasztó időket éltek át, – heteken keresztül kínos aggodalomban virrasztottak a szegény professzor felett. Mintha minden elmosódott volna közöttük, ott ültek egymás mellett idegenekként és csak susogva váltottak egy-két szót az orvos rendeleteiről. Mikor Ilonát elnyomta az álom, Ákos egy párszor félve rápillantott más szemekkel, de a beteg egy nyögésére menten szégyenkezve fordította félre a tekintetét… Nem tudta, nem sejtette egyikőjük sem, hogy e közös aggodalmuk mögött ép ez alatt nőtt legnagyobbat szenvedélyük. Az orvos még mindig nem tudott megnyugtatót mondani. Szobránczy azt hitte, az asszony eszét veszti annak az utolsó krizisnek az éjszakáján, ott állt kint az ebédlőben a borongós hajnalban, mikor végre Ilona halkan belépett.

– Meg van mentve!… az orvos mondja, élni fog… oh, köszönöm édes jó –

Arcza csakúgy ragyogott, alakja szinte felszabadult, megnőtt. Tárt karokkal sietett a hű barát felé. Keze már-már a férfi vállát érintette, mikor egyszerre torkán akadt a szó, lába gyökeret vert.

Karjai lehanyatlottak. Alig hallhatóan suttogta:

– Köszönöm…

Ákos reszketett egész testében: «Ilona!»… De az asszony még sápadtabban hátrált előle. A hogy fölvetette tekintetét, szemeik találkoztak. És elmondtak, bevallottak egymásnak mindent… Ilona felébredt.

IV.

Felébredt, – de nem tavaszi boldog hajnalra, hanem vigasztalanul komor őszi naplementére, melynek egén perczről-perczre enyésztek a remény tűnő fényei. Bármerre próbált is menekülni, nem látott többé a sötétben… Az a nyugvó, mélyen érző lélek végre hát mozgalomba jött, de az öröm, mely hullámzásba hozta, nyomban pusztító viharrá lett felette. – Mialatt a lábbadozó beteg a szomszédban szunnyadt, Ilona ott gyötrődött magában és törte a kezeit. Már nem sírt többet, csak merően bámult a levegőbe. Olykor riadtan vetette fel a fejét és hitetlenkedve nézett körűl az olyan ismerős könyvtárszobában.

– Bűnös asszony vagyok! – suttogta, a halántékához kapva és megijedt a maga hangjától, – de nem, még nem. És nem is leszek az soha! Az érzésemről nem tehetek… de annak az áldott jó embernek rosszat tenni nem fogok. Őt elhagyni… soha!

– Hát akkor mit tegyek? – Segély után nézett körül. Megrázta a fejét. «Rajta, fel, – felkelni!» mondotta határozottan.

Többszöri sikertelen próbálkozás után végre talpra állt és kiegyenesedett.

– Igen, le akarom, le fogom küzdeni, ha belehalok is… – Lassan elindult a betegszoba felé. Feje kábult volt, – az elmult napok emlékei zavartan folytak össze agyában. Azóta Ákos már többször volt náluk és be akart hatolni, «csak egy szóra», de ő sohse fogadta.

– Leküzdöm… már le is küzdöttem, – mormogta és letérdelt az ágy mellé. Megragadta s megcsókolta a férje kezét.

A beteg fölébredt:

– Te vagy az, édes gyermekem? Miért sírsz… hiszen már jobban vagyok!

– Oh hál’ Istennek! – zokogott Ilona.

Odakint csöngettek.

– Bizonyosan Szobránczy, – mondta a tanár gyönge hangon, – hadd öleljem meg…

Felesége ijedten kelt fel.

– Ne, – ne ereszszük be! Pihenned kell…

V.

Teltek a napok. A beteg állapota rohamosan javult, nappal már a kereveten nyugodott, sőt járni is próbált. Ilona még mindig nem beszélt Ákossal, – Szobránczy mint eddig, úgy ezután is kijárt Budára, sőt most párszor sikerült is behatolnia a betegszobába. De Ilona nem mozdult a férje párnája mellől, görcsösen fogta a kezét és mialatt a professzor beszélt, csak esdeklően nézett vendégükre. Küzdött kétségbeesetten és hitte, remélte, hogy legyőzi érzelmeit…

Egy napon végre az orvos előadta a terveit. Nincs többé veszély, de a betegnek okvetetlen hosszabb időre délvidékre kell költöznie.

– Jobb ma, mint holnap, – mondotta, – a tanár úrnak semmi esetre se szabad itt maradnia ebben a nedves-hideg világban.

A professzor persze kötelességeire hivatkozott. Az alkudozások alatt lépett be Szobránczy.

– Igen, – erősködött az orvos, – legalább egy évre el kell mennie innen. Mikor indulhatnak?

A szegény tudós végre is megijedt:

– Oh, hát a napokban, úgy-e Ilona?

Ilona elsápadt, Szobránczy is összerezzent.

– Egy évre!… suttogták mind a ketten úgy szólván egy lehelletben. És az asszony most már nem kerülte az Ákos tekintetét, hanem nézett a szemeibe reménytelenül.

– Hát bizony bucsuznunk kell! – mondotta a professzor megadóan, – nem akarom önt többet kifárasztani, édes jó Szobránczy barátom Isten áldja meg… És aztán hosszan megköszönte a hű ápolását.

Ákos felkelt és búcsúra nyújtotta a kezét Ilonának. A szivük szakadt meg… érezték, hogy nekik valahogy másként kellene búcsúzniok és mégis nem tehettek mást, hidegen, udvariasan kezet fogtak.

– Ilona úgy érezte, nem birja tovább. Mikor látta Szobránczyt eltűnni az ajtóban, futott a lakás legutolsó szobájába és a fejéhez kapott:

Ezután a búcsú után ne lássam egy évig?… Megőrülök! Hisz arra csak van jogom, hogy egyszer utóljára beszélhessek vele s megmondjam neki, hogy… hogy nem szerethetem – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Eltelt másnap, harmadnap: Szobránczytól semmi hír nem érkezett. Ilona azt hitte, eszét veszti. Hogyan, Ákos elhagyta volna őt?… Hisz pár nap mulva már utazniok kell!

Végre a következő nap délelőttjén megkapta azt a levelet. Szobránczy Ákos írt, hogy beteg és kérte, látogassa meg őt.

VI.

Komor, késő őszi délután volt. Három óra lehetett már s Ilona kimenőre készen ott állt az ablaknál. Bámult ki a dermedő világba, szeretett volna feleszmélni, de nem tudott: a gondolatok eszeveszett hajszával kergették egymást agyában s ő egyiket se tudta megfogni. Tán már huszadszor tette le kalapját.

– Őrültség, én egy tisztességes asszony, hogy mehetnék egy legényember lakására? – De aztán eszébe jutott, hogy Ákos beteg s hogy milyen odaadással ápolta volt az ő betegét.

– Beteg… – folytatta ijedten, – ki tudja, mi baja van!… Bűn az, ha azt mondom neki, hogy válnunk kell?… Megyek, megyek!

Már ott volt az ajtónál s még egyre visszafordult. Maga is megdöbbent, hogy így szinte búcsúzott a lakásban mindentől… Úgy érezte, valami láthatatlan nagy súly nehezedik a vállaira, a mi alatt össze fog roskadni. Háromszor is bepillantott a betegszobába, férje nyugodtan aludt s az ujonnan érkezett német rokon őrködött mellette. Kirohant és egy nagyot lélegzett. Mintha az egész ház és egész multja beláthatatlan messzeségbe sodortattak volna tőle…

Aztán kocsiba ült és végig robogott a városon. Megálltak a néptelen, elegáns utczában. Majd kiégett a szeme, mikor megkérdezte: itt lakik Szobránczy Ákos úr?…

*

Az ajtó becsukódott s ő szívdobogva támaszkodott oda a félrehúzott, nehéz függönyhöz. Azt érezte: egész eddigi élete bezárult mögötte s ő soha többet vissza nem mehet azon az ajtón a kint hagyott emlékekhez. A délután fénye álmosan szűrődött be a szobába s első perczre alig látott valamit a derengő homályban. Hátul égett a tűz a kandallóban s fellobbanó lángja olykor megcsillant a műtárgyakon és megvilágította a puha keleti szőnyegek virágait. Csend volt, – most egyszerre felkelt valaki az ódon karosszékből. Csak az arczát láthatta a sötétben, ép mert olyan sápadt volt… Jött feléje Ákos, küzdve magával, olykor meg-megállva. Alig tudott megszóllalni:

– Bocsásson meg… Nem vagyok talán olyan beteg, mint maga gondolta. De ne féljen, – nem tőrbe akartam én csalni, – nem volna az méltó a mi szerelmünkhöz…

Ott állt előtte s félrehajtva fejét nézett rá végtelen gyöngéden.

– Eljöttem, – suttogá Ilona az ajtófélfához kapaszkodva, eljöttem megmondani magának, hogy… hogy… – Tovább nem tudta mondani. Viharszerű szédület fogta el… Már csak az Ákos szemeit látta s ezek a szemek most egyszerre mintha egész közelből néztek volna rá, úgy hogy ő behunyta az övéit. Ajkai égni kezdtek és zsibbasztó forróság áradt egész valójába.

Ott volt a karjai közt. Hosszú csók volt az, hosszú, mint egy édes örökkévalóság, mely alatt két ember lelke kicserélődik. És nem érzéki diadal, hanem rajongó tiszta hév: a tizennyolczéves leány első csókja, a mit elkésve kap meg huszonhatéves korában… asszony korában. Ajkaik alig tudtak elszakadni egymástól. Végre Ilona feje az Ákos vállára hanyatlott, de szemét még mindig nem nyitotta ki. Kezeik keresték egymást és a hogy görcsösen összefogódzkodtak, úgy érezték, immár semmi se tudná őket többet elválasztani.

Egyszerre Ilona felriadt és elképedve nézett Szobránczyra:

– Végem van… most már bűnös asszony vagyok! megcsókoltam egy másik embert…

Ákos megadóan hajtotta le a fejét.

– Ne mondja bűnnek azt, a mi nekem a legszentebb – az én szegény szerelmem…

Aztán szokatlan hévvel ragadta meg az asszony karját. Elszánt komolysággal nézett a szemébe.

– Ilona, értsen meg! nem akarok én bűnös szerelmet, – nem fér az meg az én becsületes lelkemmel. Jőjjön, üljünk le. Azért kérettem ide, hogy nyugodtan beszélhessek magával. Most kell határoznunk… Keressünk jövőt szerelmünknek, – módot, menekvést ebből a rettenetes helyzetből. Segítsen nekem, – én már megőrülök…

Leültek egymás mellé s kezet kézben tartva lázas sietséggel kezdtek el beszélni. Halkan suttogtak sokáig: keresték a kibúvó ajtót, melyen át megmenthették volna boldogságukat.

Törték a fejüket, meghányták-vetették az egész reménytelen helyzetet, vitatkoztak, megpróbáltak mindent. Hiába… Ákos összecsapta a kezeit és keserűen kiáltott fel:

– Hisz én is ember vagyok! nekem is van jogom a boldogsághoz! Végre itt a várva-várt eszmény… és nem lehet az enyém! Van igazság az égben? Ilona, – menjünk világgá…

Ilona eltakarta arczát. De aztán felkelt.

– Nem, – azt a jó embert nem hagyhatom el soha!

Ákos arcza elváltozott.

– Hát akkor mit teszünk? – kérdezte sötéten.

Egymásra néztek: megdöbbenve, azzal a sivár kétségbeeséssel, a mi már nem ismer tanakodást, a mi már itélet. Agyukban a gondolatok veszedelmes örvénye kezdett keringeni – homályosan érezték, hogy most már nem ők rendelkeznek magukkal, hanem valami láthatatlan rémes hatalom sodorja őket az ismeretlen felé. Olyan vigasztalan volt a világ odakint, olyan kaján és ellenséges! Menekültek előle, egy forró ölelésben tapadtak egymáshoz.

– Ilona, angyalom. – fuldokolt Ákos, – se veled, se nélküled… Szeretlek minden fájdalmammal… Szeretlek mindhalálig! – –

– Mindhalálig… ismételte halkan Ilona, és erre a szóra, úgy érzé, valami csudálatos fényesség gyúl ki a lelkében. Arcza lázban égett, – rajongva, átszellemülten kiáltott fel.

– Ákos, hallgass rám… meg tudnál halni értem?

Szobránczy szilajon vetette fel a fejét.

– Meg. – Aztán rekedten tette hozzá: és te, – meg tudnál halni velem?

– Tied vagyok Ákos, – együtt halunk meg!…

Borzongva keltek fel s léptek hátra. És a hogy egymásra néztek, érezték, mint száll le kettőjük közé valami fagyos rém: a végzet, a halál. Lassan közeledtek ismét és aztán szótalan fogtak kezet. Sokáig hallgattak, végre Ilona törte meg a csöndet!

– Ákos… mikor?

Szobránczy arcza kemény kifejezést öltött. Nyugodtan odament egy szekrényhez. Mikor visszajött, letette a kis forgópisztolyt az asztalra.

– Bűn volna ez? – tépelődött komoran, – hisz meghalni, lemondani csak szabad!

– Ákos, suttogta Ilona a kebléhez kapva, – ide czélozz, a hol úgy fáj, a szivembe.

Szobránczy kínosan jajdult fel:

– Én öljelek meg téged? Nem tudnám megtenni angyalom… soha, soha! Előbb én halok meg. Aztán te jösz, – légy erős. Együtt halunk meg…

– Együtt!

Az a láthatatlan hatalom mind rémesebben sodorta őket magával. Búcsúztak emlékeiktől.

– Anyám… – susogta az asszony – atyám! Oh, hogy látom őt magam előtt… És Henrik, a jó, az áldott…

Aztán Ákoson volt a sor. Ilona segíteni akart neki, de ő csak szenvedélyesen szorította magához.

– Nincs nekem rajtad kívül senkim, a kitől búcsúzzam!

És ettől fogva egyre kétségbeesettebben tapadtak egymáshoz. Nem mertek «utolsó», csak «utolsóelőtti» csókokat adni, – nem merték egymás kezét elereszteni. Sok idő telt el… Végre Ilona kiszakította magát. Mint a ki nem birja tovább, eltakarta arczát és rohant a szoba közepére.

Szobránczy Ákos felkapta a pisztolyt és sietve lépett utána. Átkarolta hátulról és mialatt ajka a visszahanyatló arczot kereste, a maga szivének irányozta a revolvert.

– Még egy utolsóelőtti csókot, Ilona! – most egy – utolsót…

Dördült a fegyver. S az asszony rémes sikolylyal fordult meg.

VII.

Vérében ott vonaglott előtte a szőnyegen Szobránczy Ákos és a kandalló fénye élesen világította meg eltorzult vonásait. Ilona jajveszékelve borúlt rá s abban a perczben mindent feledve, csak arra gondolt, hogy az a drága kedves, borzasztó kínokat szenved és neki segíteni kell rajta.

– Egek… Ákos… mit tettél?

Feltépte a ruháját. Csak úgy ömlött alóla a vér.

– Jer… jer… hörögte a haldokló.

De az asszony nem értette. Csak annál kétségbeesettebben borult rá, ölelte és csókolta szederjes ajkait.

– Hisz itt vagyok… itt vagyok…

Élesztgette, ápolta eszelős gyöngédséggel. Fogta a fejét és zokogva rimánkodott neki:

– Ákos, – ne hagyj el. Felelj!

De Szobránczy szemei már üvegesedni kezdtek.

– Oh de fáj! – susogta kínosan, – borzasztó meghalni!…

És Ilona nézte, az élet mint enyészik el előle és csak tehetetlenül törte a kezeit. Ott térdelt Ákos felett, – ki tudná megmondani, mennyi ideig? Teltek a nehéz perczek, félórák után órák… Még mindig szorongatta a hűlő kezet, de zokogása már elfuló nyöszörgéssé vált. Utóbb csak üres szemmel, néma fájdalommal meredt a drága kedvesre.

Akkor egyszerre valami neszre felriadt. A kandallóban összeesett a zsarátnok és sötét lett a szobában. Pillanat mulva a novemberi sötétségen át halaványan szűrődött be az utczai világítás fénye és kisértetiesen esett a halott elváltozott, torz arczára. Ilona iszonyodva ugrott talpra. Rekedt kiáltás szakadt fel melléből s karjait meredten tartotta védőleg maga elé: a rettenetes Halált látta meg az Élet. Fogvaczogva hátrált, – borzalommal menekült előle. Valami, szinte állati ösztönnel taszította ki az ajtót és futott világgá – –

*

A szegény jó professzort pár hónapra rá eltemették. Csak Ilona él még mindig. Ő, a ki elmulasztotta azt a pillanatot, mikor meg kellett volna halnia, – s a ki még egyre hallani véli azt az elmaradt, második pisztolylövést…

A JAVASASSZONY.

… A parti-vadászok legszebb flanellöltönyeikben álltak lent a tennis-pályánál és vártak. Négy óra rég elmúlt már s a kastélybeliek mégse jöttek. Az urak unatkozni kezdtek s racketjeiket lóbálva egyre türelmetlenebbül járkáltak fel s alá a fűben. Ki-ki a maga féltékenyen őrzött tervét forgatta fejében s csak olykor pillantott bizalmatlanul, megvetően a másikra. Hja, a megye leggazdagabb leányára pályáztak, Katholnay Muki bácsi egyetlen Mariskájára, – arra a csinos, szöszke bakfisra, a ki örökké nevetett s a kit a többi szegény gentry-leány csak úgy hívott, hogy a «pisze pénzeszsák»… Az ördögbe is mért nem jön már? Az urak egyre hátrapillantgattak a szép régi kastély felé, melynek jelzálogmentes, barok fedele vörösen rítt ki a májusi zöldből. De végre is kifáradtak a dühödt járkálásban; megálltak s egymásra néztek mind az öten. Okosabbat úgy se tudtak csinálni, hát elkezdtek beszélni lóról, asszonyról, kaszinói thémákról s utoljára, mint igazi vendégek, a háziak szapulásához láttak.

– Valóban érthetetlen, hogy intelligens emberek ilyen babonásak lehessenek! – mondotta Frech Aladár, az ösmert sportsman, a jövendőbeli vő megvetésével. A jubilált párbaj és kártyahős kedvtelve csillogtatá ujján grófi sógora czímeres gyűrűjét.

– Hát hallatlan dolgokat beszélnek róluk, – felelt Wolansky kapitány, a lengyel telekkönyvbúvár és úrlovas, kinek minden csontja kétszer is össze volt törve. – Hallatlan dolgokat! Például Muki bácsival nem lehet vadászatra menni, mert ha pappal találkozik, menten visszafordul. Péntekenkint és minden hó 13-ikán ki se mer mozdulni a szobából s ha véletlenül kuvikot hall, rögtön új végrendeletet csinál. És tudjátok-e, hogy csak újholdkor mer pénzt betenni a takarékpénztárba?

Dághy Viktor, a kamarás miniszteri fogalmazó gúnyosan vetette közbe:

– Te bezzeg tennél mindennap ugy-e?… No urak, de ha Muki bácsi csodabogár, Katholnay mama se az utolsó. Örökké kártyát vettet magának a szakácsnéval! Ha két kakas kukorékol egyszerre, mindjárt imádkozik s ha szőlővel vagy hajóval álmodik, gyónni megy. Bolond egy társaság, mi? Más ember legfeljebb csak a péntektől fél, de ebben a familiában babonás a hét minden napja.

A vén Szoborházy gróf, egy kifent mumia éldelegve vigyorogtatta hamis fogait.

– Hehehe! – mormogta rozoga csábállásba helyezkedve, – ha így áll a dolog, csak azt kellene kitalálni, hogy a szép Mariska a hét melyik napján fogad szerelmi vallomást! A ki ezt kitalálja, azé a leány. Én már sejtem, hehehe!…

– Csak tartsd meg a titkot magadnak, – folytatta a kamarás, – hát az bizonyos, hogy a leány is bolond és babonás. Nekem maga mondta, hogy sose menne férjhez olyan emberhez, a kinek a neve tizenhárom betűből áll…

– Eh! – kiáltá közbe Frech Aladár, – mondok én nektek még nagyobbat, ha akarjátok. Ez az apró babona még mind semmi, de nézzetek csak oda a falu végére, arra a furcsa házikóra. Az a vén parasztasszony, a ki ott lakik, már jó sok forintot bezsebelt Muki bácsiéktól! Ha valaki beteg, ezt a kuruzsló banyát hívják az orvos meg a pap előtt. Ott volt minden gyermek születésénél s horoszkopiumot állított fel. A mit ő mond, az szentírás…

– No, – szakította félbe Wolanszky kapitány, egy kis bakatükörben nézegetve magát – már az igaz, hogy én nem engednék meg ilyen dolgokat a feleségemnek!

– Bizony, – jegyezte meg önérzetesen a kamarás, – másként nézne ki ez az egész ház, ha én volnék itt az úr!

– Hehehe! – vigyorgott a múmia-gróf – hát még ha én?!… Igazi úr való ide.

Frech Aladár türelmetlenül lépett oda a versengők közé s hamarosan letorkolta őket:

– No hiszen majd meglátjátok, hogy milyen úr tudok én lenni! Tán csináljak nektek kis meglepetést ma estére?

Erre a nyilatkozatra boszúsan fordultak el a többiek. Pillanatra csend lett, mindenkinek eszébe jutott, hogy épp ma van a házikisasszony születésnapja és az esti bálon döntő mérkőzésre kell készülniök. Végre Wolansky szólalt meg:

– Az ördögbe, még se jönnek?…

Az ötödik udvarló, ki mindeddig némán ült a fűben és bámészan hallgatta az idősebb vetélytársak fejtegetéseit, e perczben talpra ugrott. A kis Laborczy Andris volt, egy piros-pozsgás arczú, furfangos szemű gentry-gyerek. Az apja őt is elküldte volt a Katholnay Mariska meghódítására. A mire egyébiránt nagy szükség is volt, mert az uzsorások csak a leány nagy hozománya fejében hagyták bent az öreget a kastélyban.

– Na már igazán jöhetnének, – kiáltotta vígan, – majd én érettük megyek!

S nyomban el is indult a kastély felé. Futott, nehogy a többiek elejébe kerüljenek.

I.

Laborczy Andrisnak ezúttal igazán nem volt semmi ravaszság az eszében. A hogy lihegve felszaladt a kastély lépcsőjén, valóban egyedül annak örült, hogy előbb fogja látni Mariskát, mint a többiek. Mégis csak jobban megérdemli ő a leányt, mint azok a léha fráterek odalent! Ki is a legveszedelmesebb közülök? A vén gróf, az az aszalt szilva? A kapitány, az a lócsiszár? No már ezek csakugyan nem számítanak. Frech Aladár szemtelen, mint a neve, a kamarás – no az hallgat, mint ősei sírja. Már pedig Mariska ugyancsak szeret csacsogni és bizony senkivel sem tud olyan jóízűket nevetni, mint ő vele. Voltakép nem is udvarolt ő a leánynak tervszerűen soha, csak mikor egymásra néztek, önkéntelen mindig jókedvük lett. Lehet, töprengett Andris, hogy Mariska nem veszi őt komolyan, – pedig ha tudná, mennyivel jobb szíve van, mint azoknak a vén parti-vadászoknak! E mellett persze nagylelkűen elfeledte, hogy ő is az, a mi azonban csak azt bizonyítja, hogy igazán szerelmes volt, már a maga módja szerint…