Part 5

Végigment a folyosón s benyitott a szalonba. Ép tovább akart menni, mikor a szomszéd boudoirból a nevét hallotta említeni. Meglepetve állt meg. A Mariska hangja volt, – izgatottan beszélt franczia társalkodónéjával. Andris igazán nem akart hallgatózni, de most már csak nem mehetett el, – sőt ellenkezőleg, önkénytelen egyre közelebb húzódott a boudoir függönyéhez, Gummitalpas czipő volt rajta s így ő saját maga sem hallhatta lépteit. Egyre jobban elámult azokon, a miket hallott; letárgyalták ott az egész udvarló sereget!

– Leocadie! – hangzott a Mariska kétségbeesett szava – nem, akármint unszolsz is, nem tudok választani!

– De hát annyit mégis csak tudsz, – felelt a társalkodónő türelmetlenül, – hogy ki iránt viseltetsz rokonszenvvel?

– Leocadie! – hogy tudjam én ezt, mikor valamennyit egyformán sajnálom! Ha Frech Aladárt kikosarazom, ez a büszke férfi rögtön főbe lövi magát…

– Ah, dehogy!

– De igen, ő megesküdött nekem! És mit gondolsz Wolanskyról? Én olvastam, hogy ezek a lengyelek milyen elszántak. Ő elmondta nekem, hogyha valami kudarcz érné az életben, azonnal örökre visszavonulna lengyelországi uradalmaira, melyek őseiről, a lengyel királyokról szálltak rá.

A társalkodónő nevetett.

– Csak aztán rátaláljon azokra a királyi birtokokra!

– Leocadie! Te csak nevetsz, pedig Wolansky igazi hős… De jó, vegyük Dághyt, ő kamarás! Ő kijelentette nekem, hogy belőle bizton miniszter lesz, – mit szólsz hozzá?

A franczia kisasszony csengően felkaczagott:

– A kamarás? Hisz sose szól egy szót se!

– Az épp oly érdekes rajta! Olyan titokzatos… Igaz, a gróf többet beszél. Csak ne volna olyan vén! Hány éves lehet?

– Az mindegy, édesem, – mondotta Leocadie egyszerre felvillanyozódva – azért mégis gróf. Az ilyen éltesebb ember az igazi férfi.

– Igen, – csacsogott Mariska – hallottam, hogy az ilyen tapasztalt urak tudnak legjobban bánni velünk tapasztalatlan leányokkal…

– És még mennyire! – magyarázta a franczia kisasszony – higyj nekem, csak őt válaszd édesem!…

Andris odakint majd megpukkadt mérgében!

– No megállj, te madárijesztő! Hát az a vén pávián vesztegetett meg téged?

– Hisz csak ne volna a gróf olyan komoly, – töprengett tovább Mariska – mindegyre elalszik! Én pedig úgy szeretek ébren lenni és nevetni.

– Édesem, az élet nemcsak nevetgélésből áll

– Már én csak jobb szeretek Laborczy Andrissal kaczagni! – kiáltotta Mariska csökönyösen.

– Pfuj, az a zöld béka!

– Hisz az igaz, hogy kicsit zöld, de azért mégis kedves fiú. Csak ne volna vidéki, – én Pesten az Andrássy-úton akarok külön palotában lakni…

Andrisnak csak a «zöld béka» volt a fejében, és már majd hogy be nem ugrott a boudoirba, midőn a függöny előtt azért mégis megállott. A függönyrésen beláthatott; kihevülten ott állt a szöszke Mariska és kezeit tördelte. Mindegyre kisimította szeméből lelógó fürteit. Olyan csinos, olyan kedves volt!… Andris megesküdött magának, hogy küzdeni fog érte mindhalálig.

– Hát ha már nem veszed a grófot, – kérdezte a franczia kisasszony, – akkor mit akarsz? Valamire el kell határoznod magad!

– Már el is határoztam, – kiáltotta Mariska daczosan. – Vedd a kalapod, megyünk a javasasszonyhoz.

– Ahhoz a banyához!

– Igen, – nekem már mindegy! Azt teszem a mit ő mond. Mindig jó tanácsokat adott a családunknak. Jer – –

Andrisnak csak annyi ideje volt, hogy épp oly nesztelenül megugorjék, mint a hogy bejött, Három szökésre lent volt a lépcsőn. A pitvarban a homlokára ütött, – tudta ő már, mit kell csinálnia! Dehogy ment vissza a tenniszpályára Ellenkező irányban futott át a park sűrűjén, átmászott a falon és lelkendezve rohant tovább a falu vége felé, a javasasszony házikója iránt.

II.

Andris lihegve botorkált át a piszkos konyhán s benyitott az Örzse néni szentélyébe. Olyan éjféli sötétség és rejtelmes büdösség volt ebben a szobában, hogy tátott szájjal állt meg, sőt némi tisztelettel vette le zöld kalapját. Aztán várt. Valami titokzatos neszszel mozdult meg a sarokban s ő úgy érezte, tánczolva, vagy szökdécselve közeledik feléje. Egyszerre hatalmas csípést érzett a lábikráján, a mire káromkodva gyújtott gyufát. Egy vén holló állott előtte a földön s félrehajtott fejjel szemrehányólag nézett rá… Köröskörül gáliczzöldre volt festve a szoba s a rozoga szekrényeken befőttes és ugorkás üvegekkel vegyest orvosságos üvegcsék álltak, melyek még a banya bábai prakszisából maradtak ott. Egy asztalon valami rozsdás homokóra díszlett s mellette két pakli piszkos kártya hevert… De félrehúzódott a túlsó kamra rikító vörös függönye s két szál gyertyával kezében belépett a banya. Terjedelmes parasztasszony volt, kinek szélesre hízott, lapos képe úgy nézett ki a sok szennyes kendő közt, mint valami rosszul sült cselédkenyér. De minden kenetteljessége daczára apró szúró szemeivel azért ravaszul méregette a jövevény nagyságos urat. Ünnepélyesen ült le a sarokba jósnői trónjára, amelyről Andris némi vizsgálat után látta, hogy nem más, mint egy betegeknek való masina-szék.

Andris szeretett volna beszélni, de nem tudta hol kezdje. A javasasszony azonban nem váratott magára; fontoskodó hókusz-pókuszokkal mormogott valamit a jövendőről s arról a «nagy titokról», a mi a nagyságos úrra vár, aztán megcsókolta a piszkos kártyát, vállára hívta a hollót és valami csodabalzsammal keresztet csinált vendége homlokára. Roppant büdös volt ez a sárga zsír, de Andris még állta. Végül a banya egy aranypapirral beragasztott varázsbotot vett elő s egy kört rajzolt a dohos földre.

– Álljon bele, nagyságos úr, ballábbal a skórpióra, jobblábbal a halakra…

– Skorpió… halak? – ismétlé Andris a türelmét vesztve – hallja néni, ne komédiázzon tovább! Nem ezért jöttem én ide.

A javasasszony érdeklődve nézett föl.

– Hát mi tetszik? – kérdé egész természetes hangon.

– Hát az tetszik, – kiáltotta Andris sebesen, egy csomó bankót húzva ki a zsebéből – hogy mindjárt ebben a perczben itt lesz a nagyságos kisasszony. Ismeri maga őt, úgy-e?

– Hogy ismerem-e? – Ott voltam, mikor a világra jött…

– Na hát, idejön megkérdezni, hogy ki az a bizonyos, a ki őt igazán szereti. Érti? Fogja ezt a pénzt, – ha kiveti neki a kártyában, hogy én vagyok az a bizonyos, még háromszor ennyit kap…

A javasasszony gondosan megszámlálta a pénzt, aztán nehéz sóhajjal felelt:

– Hej, bajos dolog az, nagyságos úr…

Andris még egy bankót nyomott a markába. Ez már aztán varázshatással volt a vénasszonyra. Egyszerre felvette előbbi jósnői szerepét és kenetteljesen terjeszté ki karjait.

– Látok… Látok!… – kiáltá ünnepélyesen.

– Ne kiabáljon úgy! Mit lát?

– Látok a jövőbe! Mégis csak a nagyságos úr az igazi, – megmondtam volna én azt e nélkül az apróság nélkül is…

– No hát akkor nézzen meg jól néni, – mondá Andris hetykén a banya elé állva – aztán a szerint beszéljen!

– Szép barna férfi, – szavalá a javasasszony – középtermetű, piros arcz, kék szem, – uram Jézus, a boldogság jegye a képén!

– Ugyan, mi az ördög?

– Négy piczi anyajegy keresztformában, – folytatá Örzse néni meghatottan, – fehér ruha az ártatlanság képe, zöld kalap a remény színe.

… De e perczben léptek és úri beszéd hallatszottak onnan kívülről.

– Itt vannak már! – suttogta Andris, – siessen néni. Hova bújjak?

– Bújjon be a nagyságos úr ide a halottlátó kamarába.

– Hová?… De a banya ekkor már a piros függöny mögé tuszkolta. Andris azonban még egyre visszaszólt:

– Néni, huszonöt esztendős vagyok… az apám alispán volt… Még háromszor ennyit kap ha sikerül!

– Jól van, csak bízza rám a nagyságos úr.

– Andrisnak hívnak… De ekkor már beléptek Mariskáék a szobába. A fiatal ember óvatosan lépdelt előre a dohos kamarában. Az ördög tudja, micsoda állatok futkostak át a lábai közt. Végre az egyiknek a farkára hágott: macska volt az istenadta és csúnyát sikított… Aztán csendes lett, békén hallgatózhatott.

Tisztán kivehette, hogy csakugyan Mariska az, a ki odabent olyan izgatottan beszél! A javasasszony csitította; a franczia kisasszony is szólt párszor, meglehetősen türelmetlenül. Egyszerre aztán egész hangosan felkiáltott a szöszke leány:

– Igen, azt mondja meg nekem Örzse néni, hogy ki az, a ki engem igazán szeret!…

Andris szívdobogva várt; valami rejtélyes állat megint csipkedte a lábikráját, de ő azért meg se moczczant. Odabent csend lett; a javasasszony nyilván a kártyát vetette. Végre megszólalt a kenetteljes hang:

– Öröm, – esküvő, – boldogság! Látom… látom azt a bizonyost. Szép barna ember, középtermetű, piros arcz, kék szem – orczáján anyajegyből kereszt, – az állhatatosság jegye. Fehér ruha az ártatlanság képe, zöld kalap a remény színe. Szeret nevetni…

– Ő az! – kiáltotta örömrepesve Mariska.

– Nem gróf? – kérdezte a társalkodónő sebesen.

– Azt nem tudom, – felelt Örzse néni kenetteljesen – de fiatal. Huszonöt éves. A-val kezdődik a neve…

– Andris! – sikoltotta a leány rajongva – mégis csak ő szeret engem igazán és én is őt szeretem, Leocadie! – az övé leszek…

Andris egy akkorát ugrott örömében, hogy megint ráhágott egy macskára a sötétben. A hölgyek sietve távoztak…

III.

Estére megvolt a nagy bál a Katholnay-kastélyban. Lejöttek erre a mulatságra a leghíresebb pesti piknik-rendezők és tánczosok. Maga a keringő-király, a kit csak úgy hívtak, hogy «Boston» Nándi, volt a főrendező, – ő meg akarta mutatni ezeknek a falusiaknak, hogy kell bostont tánczolni. Tehetségeket keresett a jövő pesti farsangra… Azonban hiába lejtett leghivatalosabb arczával a terem közepén, senki se méltányolta művészetét. Mindenki ámulva a házikisasszonyt nézte. Mariska, ki rendesen annyira szeretett nevetni, most sápadt és komoly volt. Alig tudta felvetni a szemét, alig tudott felelni a kérdésekre. Tánczolt mindenkivel, de mintegy álomban… A parti-vadászok eleinte örültek a dolognak, mert látták, hogy a leány szerelmes, – persze mindegyik meg volt győződve róla, hogy ő bele. De utóbb Frech Aladárnak aggodalmai támadtak: hátha ez a megilletődés inkább vagyoni eredetű, hátha az öreg vesztett a börzén?… Nos, nagy ünnepélyességgel adták át Mariskának a meglepetéseket; feltűnt a gróf gyönyörű virágpárnája, mely elég jelentősen egy kilenczágú koronát viselt nárczisokból. Andris csak nevette a vetélytársak erőlködéseit. Ő ugyan nem vett ajándékot Mariskának, nem tánczolt vele, sőt feléje se nézett egész este. Csak titkos örömmel szemlélte, a leány szemei lopva hogy keresik őt minduntalan… Eltánczolták már az első négyest, jött utána megint boston és mazurka, – végre Nándi ünnepélyesen adatta meg a jelt a második négyesre. A parti-vadászok ekkor mintegy búcsújáróba mentek az aranyhalacskához, hogy a szerelmi tánczra felkérjék. De a világ növekvő ámulatára mindannyian hosszú orral kullogtak vissza. A többi párok már felálltak, ekkor Nándi elkiáltotta magát: «Urak, a házikisasszonynak nincsen párja!»…

– De van! – dörgé ekkor váratlanul Laborczy Andris. A bámuló sokaság közepette mintegy diadalban ment oda a lesütött szemmel várakozó leányhoz. Nem is kérte fel, csak annyit mondott neki: «Jöjjön Mariska nagysám, álljunk fel…» És a leány felkelt és boldogan tette karját az övébe. Mintha kicserélték volna, ismét a régi lett: nevetett, kaczagott kitörő örömmel. Nem törődött senkivel, semmivel, csak Andrist nézte…

Elhülve szemlélték ezt a parti-vadászok, de még mindig tréfának vették. Csak mikor annak a hires II. négyesnek a hatodik figurájában Mariska állt ki a párnatánczra és a szívalakú piros párnát mindenki mellőzésével mégis csak Andrisnak adta, – akkor tisztában volt az egész bál a helyzettel. A négyes után egyáltalában nem akart a leány többet tánczolni… Ekkor történt, hogy Frech Aladár kiment az előszobába s elég hangosan mondá az inasnak: «Pakoljon!»

Nos, a névnapi mulatság sokkal előbb végződött be, semmint a megyebeli ifjúság várta volna. Másnap aztán megtudta a világ, hogy Laborczy Andris még azon az estén eljegyezte volt magának Katholnay Mariskát.

*

Pár év telt el, – a fiatal pár a legboldogabban élt és a Laborczy Andris gazdag háza volt elismerten a legvendégszeretőbb az egész vármegyében. Úgy hívták őket: a nevető pár, mert szerettek kaczagni, de sohasem egyedül, hanem benső szeretettel mindig együtt. Igaz, hogy mintegy varázsszóra minden kivánságuk beteljesedett.

Egy fiút óhajtottak és ime Muki bácsinak csakhamar meglett az a legnagyobb öröme, hogy egy piros-pozsgás unokát tartson az ölében. Ahogy így együtt ültek hárman, naphosszat eljátszott a gyerekkel.

– No gyermekeim, – mondotta egyszer meghatottan, – ime láthatjátok, igaza volt szegény boldogult feleségemnek: a boldog házasságokat mégis csak az égben kötik!

No erre a nagy mondásra már mégse tudott nyugodni Laborczy Andris! Furfangos esze már úgyis régóta gyötörte: mért ne tudják meg a többiek is, hogy milyen ravasz és okos tud ő lenni, ha szükség van rá? Most itt volt a percz.

– Dehogy is kötik az égben, Muki papa! – kaczagott vígan – te Marcsa, tudod-e, ki volt minálunk a mennyei gondviselés?

– Ugyan ki? – kérdezte a fiatal anya meglepetten.

– No hát én! – hahotázott Andris, – emlékszel-e a javasasszonyra? Ugy-e ő mondta neked, hogy csak velem lészsz boldog? Hát boldogok is vagyunk ugy-e? Pedig lásd, én vesztegettem meg azt a vén banyát!

Mariska letette a kis gyereket és szinte ijedten kelt fel. Kissé sápadt volt.

– Andris, ne mondj ilyet! Micsoda bolond viccz ez megint?

– Dehogy is bolond viccz, – kaczagott a férj, – való igaz! Okos urad van, mi?

Egymásra néztek és még mindig nevettek. Akkor aztán egyszerre elkomolyodtak.

– No mi az, angyalom?

– Semmi kedvesem, – felelt az asszony merengve – csak most egyszerre sok minden eszembe jut… Hát nem te vagy az igazi?! No látod, mennyiszer gondoltam én erre és sose mertem hinni, hogy csak… ilyen az igazi szerelem – – –

IN ARTICULO MORTIS.

I.

Bizalmas baráti körben késő éjjelig együtt maradtunk. Vacsora után egy darabig még tréfásan beszélgettünk a napi eseményekről, de aztán, észrevétlen elvontabb és bizarrabb thémákba mélyedtünk bele. Lassankint elhagytuk a közönyös jelent s gondolatunk, mint a nyugvópontjából kibillentett inga, a messze multba lendült, de csak azért, hogy egy bizonyos ponton tul félénken álljon meg az ösmeretlen előtt s visszalengjen onnan, – átsuhanjon még egyszer a jelenen s a másik még rettenetesebb ösmeretlen felé: a jövőbe tévedjen… Az éj növekvő csendjében egyre halkabban beszélgettünk a tudomány csodás új vívmányairól. Vajjon meg fogja-e tudni oldani Dubois-Reymond a hét világrejtelmet? Meg fogja-e magyarázni valaha a gondolatképződés vegyi folyamatát, – az élet s mindenek felett az _Én_ titkát?… Eszményi vágyaink egyre hiúbb ábrándokba foszlottak szét.

Már felkeltünk s menni készültünk, midőn sajátságos véletlen folytán épp a bucsuzás pillanatnyi csöndje alatt kezdett el az óra éjfélt ütni. Máskor fel se tünt volna nekünk ez, de most olyan bolond hangulatban voltunk! A régi babona önkénytelen ünnepélyességével hallgattuk végig az öreg óra zengő tizenkettes szavát. Mintha bele akart volna szólni előbbi vitatkozásunkba, vagy tán tartóztatni akart?… Összenéztünk. A nők leültek, mi is követtük példájukat.

S aztán halkabban, de annál hevesebben indult meg a társalgás és egészen új mederben. A szemek lázasan gyultak ki. Hja, bizonyos dolgokról egészen másként beszélnek az emberek éjfél előtt, mint éjfél után! Éjfél után színt vallanak az emberek… Kimondottuk a nagy szót: _halál_, s társaságunk egyszerre arra a bizonyos két táborra szakadt, a tuléletben hivők s a tuléletet tagadók táborára. Elkeseredetten vitatkozott a két párt s «szuggesztió», «hipnózis», «telepáthia», «jelenések»: a nagy rejtelmet kisérő e kisebb rejtelmek nagyra nőttek meg a vita hevében. Mindenki tudott a maga vagy a mások életéből megmagyarázhatlan jelenségeket felsorolni… A halál! Szokatlanul megkapott, szívünkbe markolt most ez a fekete rém. Hogy is élheti az a balga ember a boldogság illuziójával életét, mikor ugyis tudja, hogy _bizton_ el kell következnie s _bármikor_ elkövetkezhetik az a rettenetes percz?!

– S a mi legborzasztóbb, mondottam, az az, hogy nincs _más_ mód ebből az életből kiszökni! Akármily őrülten futkosunk is a ketreczben: a halál marad az a fekete rés mindörökké, a melyiken át kijutunk a szabadba… De hová jutunk? Tán a semmibe…

És itt lett a két párt vitája a leghevesebb. A pozitivisták a halál utáni teljes megsemmisülésben pihenést, boldogságot láttak, a többiek azonban rémülten tiltakoztak a megsemmisülés gondolata ellen. Lehetséges volna az, hogy Isten egy Goethe lelkét, mely egy óriási mindenség, pillanat alatt nyomtalanul elveszítsen? Nem veszhet az el, – csak eltűnik, – de hová? Oh, ha tudnánk valamit, tán másképp élnénk s mindenek felett másképp készülnénk elő a végre… Vajjon meg fogja-e valaha végérvényesen oldani a tudomány ezt a rejtelmet? Mért nem figyeli meg jobban a halál pillanatát, – mért nem fogja fel lombikba a haldokló utolsó sohaját: az egész halottas szoba levegőjét? Ott kell a titkot meglesni, mint annyi egyéb tüneményen, mért nem kisérleteznek a halálon?…

Iván, a filozóf festő szólalt meg.

– Kisérletezni a halálon?… mormogá töprengve. Hát én tudok egy embert, a ki egyszer egy nagyon sajátságos ilyen kisérletet tett. Hogy hogy ütött ki, – azt majd meglátják. Akár pozitivista az ember, akár más, elhihetik, mindenképp veszedelmes az ilyen kisérlet… Előre bocsátom, – én ma sem értem a dolgot és nincs véleményem felőle. Puszta laikus vagyok: elmondom az esetet, úgy a hogy láttam és tudom…

*

… Jól ismertem őt és sokat voltam vele a mi kis párisi kolóniánkban. Furcsa kolónia volt ez, önök tán hallottak felőle… Úgy hívtak bennünket: _Les Treize Bizarres_, mert ha mindannyian összejöttünk a «Lilas», vagy valami más félreeső kávéház hátsó sarkában, hát tényleg tizenhárman voltunk. És nem volt jó hírünk még a latin negyedben sem, daczára annak, hogy különczködés dolgában ott elég elnézőek az emberek… Pedig igazán nem akartunk mi különczök lenni, sőt egyáltalában semmit se törődtünk a világgal. Sok rosszat elmondhattak a mi minden világrészekből és minden nemzetekből összeverődött társaságunkról, mondhatták, hogy festőink és iróink impresszionista bolondok, ultra-Wagnerista zenészeink egyenesen őrültek, – mondhatták, hogy politikusaink anarkisták s természetbuváraink veszedelmes mágusok: de egy dologban mégis felette álltunk a többieknek. Őrültek voltunk, de a nagy ideálok őrültjei! Ki akartunk törni az emberi tehetetlenség sorompóiból, – a végtelen felé akartunk szárnyalni… Nem volt ott úgynevezett «köznapi» ember. A gondolatvilág kozmopolitái voltunk, a szó nemes értelmében vett _Emberek_, kik már felülemelkedtek a fajbeli különbségeken s abban az eszményi köztársaságban élnek, melyről a régi görögök álmodtak s melyben az ideálokért való rajongás az egyedüli kötelesség. Az ausztráliai festő Ruppert idealizmusától a Petroff nihilizmusáig a lélek spektrumának minden színe képviselve volt ott. Önökre bizom, hogy minő színben lássák a borongós Everard Dismal-t, a mi magyar «Diogenesünket», engemet vagy azt a szomorú végü Ikaros-Olivért, ki végtelen utáni vágyának esett áldozatául…

Nos és Alaric Dismal… Különös ember volt ő. Ha úgy vissza gondolok, hajlandó vagyok azt hinni, hogy «Treize Bizarres» társaságunk voltaképp neki köszönheti démoni hírnevét. Épp az egyéniségeknek színekben való látásáról volt szó: nevessenek ki ezért a rögeszmémért, de én festő vagyok és csak színekben tudok gondolkozni, – épp úgy mint zenész barátunk, Cordelass, ki csak hangjegyekkel tudott jellemezni a társalgásban… Én ezt az embert mindig nagyon sötét _ultraviolett_-ben láttam. Értik-e, mit akarok ezzel mondani? A nyugtalanitó rejtelemnek a színe ez… Nos, és bevallom alig láttam még egy másik olyan nyugtalanító és rejtelmes jelenséget, mint a minő Alaric barátunk volt.

Amerikából származott ő is, csakúgy mint közeli rokona Everard Dismal. Csak a legujabb és legellentétesebb fajkeveredések tudnak ilyen sajátságos tipusokat előidézni. A család maga tiszta normann eredetü, de anyai részről úgy szólván minden nemzet vére belé lett ojtva. Anyja norvég volt, nagyanyja kreol… Tudom, merő theoria az ilyen okoskodás, de én gyakran kérdeztem magamtól: – vajjon komor miszticizmusa nem skandináv elem-e benne? s vajjon kegyetlenségi ösztöne nem a spanyol vérre vezethető-e vissza?… De hagyjuk az eféléket.

Szeretném önöknek az arczképét megfesteni, úgy ahogy a legnagyobb arczképfestő, Whistler, esetleg megfestené. Mondom, ultraviolettben látom ezt a képet egészen… A háttérből, mintegy árnyékban, bontakozik ki az alak. Angolosan nyulánk alak ez, melyben még megvan valami abból az aczélos szikárságból, mely annak az athléta fajnak a legcsenevészebb tipusaiban is feltalálható. Hanyagul elegáns, kissé különczködő öltöny, a harminczas évekből való magas gallér és feltünően széles, fekete atlasz-nyakkendő, melyből merész hajlással nő ki a nemes fej. Sűrű és meglehetős hosszú sötét haj kereteli be a borotvált, keskeny arczot. Van ennek az arcznak a színében valami megdöbbentő: szinte megkövesít merevségével az az egyöntetü fakó szín… A vonások finomak és élesek, tán csinosak is volnának, ha a keskeny ajak nem lenne olyan nyugtalanítóan különös. Mi az benne? Közöny, gúny, kegyetlenség? Borzasztóan tud hallgatni ez az ajak: a titok jelképe az a száj… A homlok, mintegy ellentétül eszményien szabad és nyílt. És a szeme… Nos, itt baj van! Nem hiszem, hogy maga Whistler vissza tudná adni e szürke szemnek a fényét s azt a hatalmat, a mi belőle árad. Az ember sohase tudja eldönteni, hogy mi ez a pillantás: egyszer láthatatlan bonczkés az, a mi fájóan metsz, máskor maró sav, a mi megbomlasztja a lelket, az akaratot, máskor meg altató szer, a mi zsibbaszt, legtöbbször azonban valami kimondhatatlan mázsás súly e tekintet, mely alatt moczczanni se lehet… Lidérczfény volt az Alaric Dismal szemében. – Bocsássanak meg, ha festői hajlamom egy pillanatra elragadott s szóval rajzoltam meg ama kép vázlatát, a melyet a valóságban, fájdalom, sohsem fejezhettem be. Szükségesnek tartottam az Alaric szemének a jellemzését mert fontos szerepet játszott az nemcsak orvosi életében, hanem különösen annál a bizonyos kisérletnél.

Ne türelmetlenkedjenek, – pár dolgot még el kell mondanom róla.

Orvos volt, – legalább mialatt én ösmertem, egy párisi kórházban működött. Gyakran igyekeztem rengeteg tudásának az eredetét kutatni, de szerfölött zárkózott természete mellett bajos volt ez. Annyi bizonyos, hogy átfogó elméjével harmincz éves koráig annyit tanult ő, a mennyit más ember négyszer annyi idő alatt se tanult volna meg. Foglalkozott a természettudományok minden ágával s tiszta képe volt az összes bölcsészeti rendszerekről. Maga mondta, hogy puszta véletlen, hogy most orvos: nem akart ő speczialista lenni semmiben! A speczialista mindig napszámos, bányamunkás, ki bányája fenekéről nem látja át többet az egészet. Ő pedig át akarta látni a teremtést. A mint látják, természettől átfogó és összegező, vagyis bölcselkedő elme volt. Gondolt-e valami bölcseleti rendszer alapítására? Nem hiszem: belátta ő, hogy még a legtárgyilagosabb rendszerek is többnyire a nagyon egyéni véralkat puszta játékai… Épp mert úgy átlátta az emberi erő határait, miután _túlkorán_ jutott el erre a magaslatra, – miután fiatal volt arra még, hogy _lemondjon_, hát kétségbeesett. Hiszem, hogy kétségbeesésében vesztette el lelke egyensúlyát s fordult olyan tehetetlen daczczal a hét világrejtelem felé, hogy közülök a legnagyobbat, a halál problémáját ostromolja meg.