Part 3

Alig értem, hogy volt erőnk átélni ezt az utolsó két napot… Tegnapelőtt óta, mintha felfordult volna a világ, – eleinte senki se merte volna hinni, de immár bizonyos: a merénylő Damiens tőre mégis elérte a királyt, sebe elég mély, a kés tán mérgezett volt s az orvosok, kik csak ilyen alkalmakkor tudják hatalmukat éreztetni, veszekedve titkolóznak a XV. Lajos ágya körül. Reszket egész Francziaország, de azt hiszem, legjobban reszketünk benne mégis mi ketten, úrnőm és én. Mi lesz velünk, ha a király meg talál halni? Sajnálom szegény asszonyomat kimondhatatlanúl. Főleg az első éjszaka volt rettenetes. A marquise félőrültként futkosott a palotában, be akart volna hatolni a királyhoz, de d’Argenson miniszter ridegen űzte vissza lakosztályába s az udvarnokok, kik az imént még olyan mélyen hajlongtak úrnőm előtt, ilyen szavakat hallattak: «hát ez is itt mer lenni?… hisz ez az oka mindennek!…» Megdöbbenve hátráltunk s ablakunk mellé kuporodva, onnan figyeltük tovább az éjszaka eseményeit. Az udvaron át láthattuk, hogy a szemben levő palota szárnyablakai mint nyilnak ki, – a termeken s folyosókon átrohanó inasok vittek nagy ezüstgyertyatartókat s nyomukban siettek: _Monseigneur_, a Dauphin, Richelieu marsallal s egész pártjukkal, aztán a királyné a Rohan-ok, Sully-k és pedáns Luynes-k egész seregével… A marquisera néztem, láttam, halálsápadtra válik.

– Nézd csak, – suttogta – hogy vonulnak fel halálos ellenségeim egymás után! Nézd azt a sok tábornokot és minisztert, a kiket mind én neveztettem ki, s a kik mind engem tiltanak el a király szobájától!… Minden ellenségemnek szabad bemenni hozzá, csak nekem nem. Itt a rettenetes percz, végre diadalmaskodhatnak a Dauphin úr s főleg a királyné!…

Hiába vigasztaltam őt, igaza volt, – ezektől az ellenségektől nem várhatott kegyelmet. A király a marquise iránti vonzalmában túl sokszor megszégyenítette őket. Mikor – épp most tizenkét éve – úrnőm az udvarhoz jött s elfoglalta az előbbi hivatalos szerető, Madame de Mailly, lakosztályát a palotában, a nagy bemutatásnál a gyermek Dauphin kiöltötte rá a nyelvét… A király ekkor haragjában Meudonba száműzte a fiát, – ezt a Dauphin úr sohse fogja megbocsátani asszonyomnak! Hát Richelieu? Őt is kegyetlenül letorkolta a király cselszövényeiért és azért, mert Mme de Forcalquier-t akarta kijátszani úrnőm ellen, – csak ezt kérdezte tőle: «Édes Richelieu, hányszor volt ön már becsukva a Bastilleba?» – «Háromszor, felség», felelt a marsall pirulva; nos, ezt a kilátásba helyezett negyedik becsukatást ő lehetőleg a marquisenak fogja fentartani. Hát a vérbeliek, – az a Conti herczeg, a kit asszonyom egy látogatása alkalmával nem kinált meg székkel? Igaz, hogy a herczeg maga vett elégtételt magának, mert leült szék helyett az ágyra s azt mondta: «beh jó lehet itt feküdni…» És végre a királyné? Őt sujtotta a király legjobban. Úrnőmet nemcsak palotahölgyévé nevezte ki, hanem arra is kényszerítette, hogy ünnepélyesen, sőt mi több: _szívesen_ fogadja őt! Mikor tavaly a király herczegnői czímet adott a marquisenak, ismét fogadnia kellett őt és pedig némikép mint rokont, mint «_cousine_»-t!… A királyné mindezt megtette, de önuralma minő gyűlöletet takarhatott! Úrnőmet szinte boszantotta ez az önuralom; mindig azon volt, hogy valamikép kihozza őt a sodrából. Tudva, hogy a királyné milyen vallásos, azért ajánlkozott egyszer, hogy a templomban az Úrvacsoránál ő vihesse az egyik aranytálat… Ezt végre meg kellett tagadnia. No, most jön a számadás napja! – –

– Oh leányom, – zokogott a marquise – bárcsak vége volna már mindennek! A férfiak félnek és gyűlölnek, az asszonyok megvetnek, vagy irigyelnek, – te tudod legjobban, milyen rettenetes ez az élet, a mit tizenkét év óta folytatok! Tönkrementem belé, nincs erőm hozzá, nem bírok többet a király unalmával küzdeni! Európa összes hadai együttvéve nem tennének ki olyan legyőzhetetlen ellenséget, mint a király unalma. Te tudod, mily aggodalmasan kellett törnöm a fejemet napról-napra, hogy mulattassam ezt a szegény, ingadozó lelket, a ki félénkségében hallgatag, zavarában gúnyos és gyöngeségében olyan kiméletlen tud lenni… A szerelem? Azt is te tudod legjobban, milyen hideg természetem van, cseppet se való ilyen szerepre… Leányom, hát öröm ez az élet? Oh, hogy mind e keresűség ép e perczben tör ki belőlem!

Igyekeztem megnyugtatni őt. De ő csak tovább töprengett, vádolta és védte önmagát.

– És mégis hányan irigyelnek, hány pályázó akad az állásomra! Rohan és Robecq herczegnőtől kezdve Marck grófnőig hány vetélytárssal kellett viaskodnom… Leányom, hidd meg, a királynak szüksége van rám. Az én állásom már első állami tisztség, hisz mindent én csinálok. Szememre vetik, hogy egy millióba kerül évente a kis háztartásom, – biztosítlak, minden más szerető többe kerülne a királynak…

Ilyen beszélgetések közepette töltöttük azt a rettenetes éjszakát. Lent az udvaron pedig egyre nőtt az aranyruhás sokaság. Fáklyafénynél készenlétben álltak a gárdisták lovaik mellett s egyre a végzetes gyertyát nézték a király ablakában: ha azt a gyertyát kioltják, vége lesz mindennek; megharsannak a trombiták s XV. Lajos halálával egy lehelletben fogják éltetni XVI. Lajost – – –

*

A király túl van a veszélyen, fel fog gyógyulni! Lebel komornyik, a _Parc-aux-Cerfs_ igazgatója hozza meg a jóhírt. Úrnőm arcza felragyog, de aztán, mentől tovább pletykál Lebel, lassankint annál jobban elkomorodik.

– A király hát nem fog meghalni, – de meglátod, leányom, nekem lesz végem…

Aggódva követem gondolatait: a király hát kibékült a királynéval s betegsége tartamára a Dauphint bízta meg az országlással. Ők az urak a beteg ágyánál…

A marquise elfelejti előbbi gyöngeségét; indulatosan tör ki belőle a hatalomvágy:

– Kisiklik a kezeim közül! Ellenségeim vannak körülötte, ráveszik mindenre…

Lebel bevallja, hogy a papok már erősen munkába vették a királyt, s a pokollal fenyegetve intik, térjen az erkölcs útjára. Ő felsége tudvalevőleg nagyon vallásos ember…

– Tudom, – jegyzi meg a marquise keserű gúnynyal, – nagyon fél a haláltól! Hisz csókközben még a Parc-aux-Cerfs leányait is örökké imádkoztatja…

Hát a király már teljesen hatalmában van új környezetének. Ki se meri ejteni a Pompadour-nevet s ha valaki említi, elfordul.

– Akkor már ki van mondva az itélet, – kiált föl úrnőm, ökölbe szorítva kezét, – száműzni fognak! Győz végre a királyné gyűlölete… Lesczinska Mária miért haragszol úgy rám? Mert elvettem a férjedet tőled? Tehetek én róla, hogy a király csak legyeket tud fogni nálad? Hisz erkölcsös unalmadban magad is úgy unatkozol, hogy el kell rontanod a gyomrodat, ha kissé változatossá akarod tenni életedet! Hisz tulajdon atyád, Lesczinsky Szaniszló mondta rólad és anyádról, hogy ti vagytok a világ legunalmasabb királynői… Meglátod leányom, – fordul aztán hozzám a marquise, – bizton olyan minisztert fognak ideküldeni a parancscsal, a kit én neveztem ki…

*

Igaza volt. Machault pecsétőr már félórája van bent úrnőmnél. Néhány régi barát és én visszatartott lélegzettel várunk idekint. Végre a marquisné felsikolt és kirohan.

– Barátom, – kiáltja megragadva a Bernis abbé kezét, – el kell mennem, a király parancsolja!

Szegény abbé, ő, ki egykor a marquise szerelmes leveleit fogalmazta a királyhoz, most nem talál rímet erre a borzasztó szóra! A jó doktor, Quesnay támogatja úrnőmet, – ijesztően néz ki; hisz szépsége teljében, ezelőtt tíz évvel is alig volt száz font, – mennyit nyomhat most ez a váz, kinek arczán már pirosító az élet, kiben már csak nagy szemei élnek! Pedig én tudom, hogy még nincs egészen harminczhat esztendős.

A jó barátok ezer tanácsot adnak neki, de odakint a rémült cselédek már hebehurgyán pakolnak. Lárma van az ablakok alatt, – betoppan úrnőm testvére Marigny marquis; a tömeg, mely már tudja a számüzetést, ráismert Versailles utczáin s a palotáig űzte. Fölhallatszik az üvöltés, – Marignyt, kit testvérhuga először vandiéres-i őrgrófnak neveztetett ki a királylyal, még mindig a régi nevén gúnyolja a tömeg: «_Marquis de Vandiéres!_» – kiabálnak, – «_Marquis d’avanthier!_»… «_Tegnapelőtti marquis!_»…

Úrnőm ereje az egyszer igazán megtörik. Látom, elveszíti a fejét. Hiába csitítja a kis Mirepoix marsallné:

– Barátnőm, ne menjen el! Legalább a málháit ne vitesse el a palotából, legalább az maradjon itt. Még nem veszítette el egészen a játszmát…

De Marigny, kit szégyene sarkal, szökésre biztatja. És csakugyan, a hátulsó lépcsőn futunk le a kocsihoz, úgy menekülünk. Vágtatunk Páris felé, – a nép nem ismer ránk, de a merre csak megyünk, mindenütt halált ordít a kegyvesztett Pompadourra. – –

*

Napok óta rejtőzünk már ebben a szűk utczában. A nép dühe halálra keres bennünket. Úrnőmnek első gondolata az volt, hogy férjéhez menekül a _d’Etoiles_-palotába, lábaihoz borul, s úgy kéri, vegye vissza… aztán Marignyhoz akartunk menni, de neki magának is szöknie kellett. Itt ebben a zugban tán kiálljuk a vihart. Ablakunk alatt gyalázatos dalokat énekel a csőcselék Pompadourra… A marquise idegei felmondták a szolgálatot. Alig ismerek rá: a szédítő bukás után lelkében ő még egyre tovább bukik, feneketlen mélyre hanyatlik a kishitűség, a rettegés ingoványába… Összetörve ül egy sarokban, rezzen minden neszre, s azok a finom kezek, melyek még pár napja a leghatalmasabb országot kormányozták, tehetetlen tördelik egymást. Az első napokban még remélt, de most már feladott mindent. Eleinte hírt várt herczeg barátaitól, aztán alázatos minisztereitől, a hű Bernis-től… végre már boldog lett volna, ha utolsó inasa felkeresi. De hát hogy is mertek volna régi híveink velünk törődni? Én vigasztaltam őt képtelen beszédekkel:

– Az istenért, asszonyom, ne essék kétségbe! Majd ha felgyógyul a király, meglássa, visszaveszi…

– Magad se hiszed, a mit mondasz, – zokogott a marquise, – hisz leszámoltam én már mindennel, csak a világ hálátlansága bánt! Nem hogy a nagyok, a kiket én nem tettem nagyokká, feledkeznek meg rólam, de nem jutok eszükbe még barátaimnak, cselédeimnek – még koldusaimnak sem!

*

Még most is dobog a szívem… Ma igazán azt hittem, elvesztünk! Kopognak, én nyitom az ajtót, egy köpenybe burkolt, aranysujtásos ember áll előttem, – biztosra vettem, a mitől a marquise tart, teljesedik, t. i. a királyné elfogat és börtönbe hurczoltat bennünket. Egy sikolylyal már be akartam csapni az orra előtt az ajtót, mikor egyszerre észrevettem, hogy az ismeretlen se nem katona, se nem rendőr, hanem versaillesi lovász-öltönyt visel. Mosolygott… Mire magamhoz tértem, már úrnőm is ott állt mellettem. Úgy örült, hogy végre versaillesi egyenruhát lát megint!

– Kicsoda vagy?… Tán bizony egyszer valamikor nálam is szolgáltál?

– Nem, asszonyom… engem ide küldöttek –

– Kicsoda?

– Asszonyomnak egy igaz barátja…

– De kicsoda?

– Azt nem tudom, nem mondták. Csak azt mondták: az az igaz barát kéreti Pompadour marquiset, jöjjön el az Eremitage kertjébe egy bizalmas szóra. Én majd elkisérjem, – a kocsi ott vár a túlsó sarkon…

– Kelepcze, – tőrbe akarnak ejteni! – kiáltott fel a marquise.

– Az Istenért, ne menjen el! – toldottam meg én.

– Azt is üzenteti a jóbarát, ne féljen asszonyom semmitől.

– De hát ki az, – férfi vagy nő?

– Nem tudom…

Soká töprengtünk a dolog felett. Végre úrnőm mégis elhatározta magát. Kiosontunk a házból, – az aranyozatlan versaillesi kocsi csakugyan ott várt a sarkon. A lovász köpenyébe burkolódzott s felült a bakra, – tovavágtattunk. Egész úton lázasan törtük a fejünket: ki lehet az a rejtélyes barát? A herczegek és marsallok közül senki se merne ilyesmit koczkáztatni… még leginkább valami alantas közeg lehet a jó barát, tán ép Lebel, vagy valami más komornyik. Hisz Lebel ép az Eremitage főfelügyelője, – persze, hogy ő az a rejtélyes jóakaró! Neki van valami fontos közleni valója… Ez a feltevés cseppet sem kedvetlenítette el úrnőmet, boldog volt, hogy bármi áron is visszajuthat, ha csak egy perczre is, Versaillesba…

Kerülő utakon végre megérkeztünk. A park kis hátsó kapuja nyitva volt, – nekem feltünt, hogy a mint beosontunk rajta, az ott álló gárdista az inkognito jeléül «hátra arczot» csinált, s úgy tisztelgett fegyverével… Lovász barátunk előre futott, mi a nyomában siettünk tova a nyirott bokrok alatt, melyeknek árva galyait már nyelte a ködös, téli alkonyat. Végre a naplemente vörös csíkjai közt megpillantottuk az Eremitage kecses falait. Oh, a boldog idők, mikor még úrnőm pásztornőnek öltözve itt várta friss tejjel királyi kedvesét!… Lihegve értünk a lépcsőhöz, – persze, hogy Lebel a rejtélyes jó barát! Hisz ott áll, vár reánk…

*

– Lebel, – suttogja a marquise – hát magának mégis eszébe jutottam? Köszönöm…

De a komornyik még csak nem is mosolyog, csak mereven int, menjünk befelé. Bemegyünk: Luynes herczeg és felesége állnak ott, ép oly mereven, mint Lebel.

– Herczegem… herczegné…

Némán intenek: csak menjünk beljebb. A marquise előre fut, én egy szalonnal hátrább maradok s ép utol akarom érni, mikor az ajtón át látom, hogy úrnőm a másik teremben zokogva borul térdre valaki előtt és felsikolt:

– Felség!…

Ki az, – a király? Nem, – szívdobogva láttam: a gyertya halvány fénye mellett egy szenvedő, szelid arczú nő kel fel a _bergère_-ről és nyújtja kezét a térdelőnek. A királyné volt, a jó királyné!…

Én, mintha gyökeret vert volna a lábam, mozdulni se mertem. Tán azért hallottam meg egyet-mást beszédjükből.

– Marquise, – szólt a felséges asszony halkan – ön nem a királyt, hanem a férjemet vette el tőlem. És lássa, most… bukásában… én mégis gondolok önre!

– Oh, hisz jó felséged az egyedüli…

– Azt hittem, kajánul fogok örülni e fordulatnak, de nem tehetek róla: jobban tudok én megbocsátani, mint gyűlölni. Lássa, most csak sajnálni tudom önt…

– Királyné!…

– Önt elhagyta a király… most tán meg fogja érteni, hogy mit szenvedtem én, mikor engem hagyott el a férjem önért. Úgy éreztem, szenvedésünk valami titkos kapcsot teremt közöttünk, hát azért hivattam önt. Egy embert szerettünk, egy embert siratunk… Beszéljen!

Soká beszélgettek halkan, – aztán, mintha együtt sírtak volna tovább. A végén a királyné ezzel búcsuztatta el úrnőmet:

– Ne féljen a fiam boszújától. Én mindent megteszek önért…

… Ma már harmadszor voltunk ott titokban a felséges asszonynál. Ezúttal keveset hallhattam meg a beszédjükből, csak annyit vettem ki, hogy a királyné vallásos életre igyekszik téríteni úrnőmet.

– Szegény bűnösök vagyunk mindannyian. Én boldog leszek, ha egy lelket megmenthettem az örök üdvösségnek. Menjen kolostorba, édes barátnőm, – én ott sem fogom elhagyni önt, majd fölkeresem… Reám mindig számíthat…

– Köszönet, felség, – ismételgeté úrnőm. S csókokkal halmozta el a jó királyné kezét.

– Megteszi, úgy-e?

– Megteszem, igérem…

*

_Versailles_, 1757. február.

Olyan hirtelen jött ez a nagy fordulat, hogy alig tudok számot adni magamnak a mai nap titokzatos eseményeiről. Mi ez, – varázslat? Versaillesben vagyunk ismét… Úrnőm nem mehetett el ma délután a királynéhoz az Eremitageba. Nagyon elkésve én futottam oda egyedül. A felséges asszony reszkető hangon kérdezte:

– Mi történt, hol a marquise? A király tán börtönre vettette…

– Nem, – feleltem lesütött szemmel, – visszavette…

AZ ELMULASZTOTT PILLANAT.

(Székfoglaló a Kisfaludy-Társaságban.)

Hűvösre vált a délután s a kastély alatti parkon vigasztalanul borongott át a késő őszi szomorúság. Károgó varjuk szálltak el a táj felett s lassú szárnycsapásaikkal meg-megszaggatták a gyűlekező köd hosszan húzódó fátyolait. Az elárvult lombozat már csak tüzes színében őrizte a forró nyár emlékeit s most, hogy a naplementi szellő átsóhajtott rajta, vergődve szakadtak el galyaiktól az utolsó levelek. Tévetegen szállingóztak alá az út avarába lábainkhoz… Halkan beszélgetve jó ideje sétálgattunk már együtt: a ház asszonya, meg én. Régi jó barátnőm volt s most, hogy a tájékra vetődtem, önkénytelen a kastély szomorú vendége felől kérdezősködtem. Mikor a mellékösvényről a park fősétányához értünk, az öreg dáma megfogta a karomat.

– Nézze,… ott jön!

Fellegekbe fulva ép akkor nyugodott le a nap s a füstös, vörös csíkok fénye még egyszer megvilágította a kastély barokfedelét. Végignéztem a ködbe-vesző, hosszú sétányon. A sorakozó bükkfák csupasz gallyai, mint ezer meredt kar, feketén rajzolódtak ki s ivük alatt egy nyúlánk, magas női alak állott a sárga avarban. Talpig feketében volt, – egy hirtelen mozdulattal ép akkor állhatott meg. Mintha aggodalmasan figyelt vagy hallgatózott volna, mutatóujját sebesen a halántékához kapta s ijedten hajolt előre. Öreg barátnőm felsóhajtott: – «igy megy ez már évek óta…»

Nem tudom, meglátott-e bennünket, vagy sem, de lehajtott fővel egyszerre sietve indult meg felénk. Jött azzal a nyugtalanító elevenséggel, melylyel a rögeszme kergeti a beteg lelkeket, jött utóbb már fulva, lihegve. Egyszerre aztán ott állt előttünk, mint egy szomorú jelenés. Megdöbbentem. Még mindig szép, sőt tán fiatal is volt az a keskeny, finom arcz, de valami örökös, halálos ijedtségtől sápadt. Megragadta a karomat s jobb keze mutatóujjával ismét a halántékához kapott.

– Hallotta? – kérdezte.

A hogy hallgatózott, elkezdett egész testében reszketni.

– Hallotta a lövést? Most!… most… Oh egek – –

Aztán a szivéhez kapott és behunyta a szemét. Öreg barátnőm ekkorra már gyöngéden átfogta a derekát és csitítva vezette tovább. Mentek csöndesen előre a bükkfasétányban a naplemente vérvörös csíkjai felé.

Leültem a korhadó lóczára s hosszan elgondolkoztam a felett a pisztolylövés felett, melyet ez a szegény asszony egyre hallani vél. Hiába, – szerelemben ép azok a legtragikusabb helyzetek, a hol voltakép senkise hibás, és a hol mégis bűnné válik minden, még a lemondás is.

I.

Ösmertem én, ha csak futólagosan is, mind a hármójukat, – ösmertem a szelid és tudós német professzort, Belinszky Henriket, a feleségét, a szép és komoly Orbán Ilonát, sőt találkoztam Szobránczy Ákossal is. De ő akkor még nem szerepelt az asszony életében… Emlékszem a kaszinóból erre a mélázó szemű, tán kissé ideges és zárkózott idealistára, ki senkivel se beszélt és karosszékében ülve csak gondteli arczczal bámult maga elé órákhosszat.

Én, nem tudom már micsoda alkalomból, párszor meglátogattam a tudós Belinszky tanárt. Ott laktak ők kint Budán egy elvadult kert közepén, egy elfelejtett régi házban. Könyvtár volt ebben a furcsa lakásban minden szoba, s valóságos könyvbarlang volt magának a mesternek a dolgozószobája. Lehetett akkor vagy ötvenkétéves, de sokkal idősebbnek látszott. Ez a szemüveges német óriás azok közé a galamblelkü filozófok közé tartozott, a kik tán sohasem is voltak fiatalok, hanem naiv lelkesedésükben örökké gyermekek maradtak. Torzonborz szakállas arczából annyi örömteli jósággal tudott az emberre nézni! Alig volt nyelvünk eredetének alaposabb ismerője nála s bizony azért még mindig csak törve beszélt magyarul, – hát sziléziai német volt ő, ki a diákévek alatt szemüvegen át, könyvből olyan lelkesen megszerette Magyarországot, hogy elhatározta: nyelvkutatásunknak fogja életét szentelni. Hozzánk költözött, aztán bejárta a Don, Krim s az Ural tájait s kereste az avar és kozár nyomokat nyelvünkben. Végül pedig meg is házasodott.

A tudós tanár megható gyöngédséggel tudta elbeszélni élete ez egyetlen idylljét. Ép Erdélyből tért haza, hol az ó-székely irást akarta kibetűzni, mikor egy félreeső völgy düledező udvarházában tanúja volt egy régi magyar uri család végső pusztulásának. A világtól elfeledve a legnagyobb nyomorban akkor halt meg Orbán Ábris, a híres gavallér, ki miután mindenét elkártyázta, itt a vadonban húzta meg magát gyermekleányával. A kis Ilona ép tizenötéves lett, – rokon és barát nélkül ott állt a világban egyedül, koldus árván…

– Tudja, úgy megsajnáltam szegénykét! – mondta a jó professzor. – Felhoztam Pestre és taníttattam, betettem a tanítóképezdébe. Apja, anyja voltam egyszerre… Csak a negyedik évben, akkor keveset lehettem vele; hosszú hónapokig Németországban kellett időznöm. És mire visszajöttem, nem ismertem rá többet a tizenkilenczéves szép hajadonra…

Belinszky tanár zavarba jött és szinte szégyenkezve sütötte le becsületes szemét.

– Negyvenhatéves voltam már, de hát mit tehettem róla? – beleszerettem. Soká nem mertem bevallani neki, míg végre egy napon… Ilona! – tette hozzá aztán hangosabban.

Megigazította szemüvegét és boldog mosolylyal tárta fel a szomszéd szoba ajtaját. Női szoba volt ez, de szintén könyvekkel telve s az iróasztal mellől most kissé fáradtan kelt fel a fiatal asszony. Sötétszőke haja keretében sajátságosan finom és tartózkodó arcz volt ez, melynek komolyságát csak emelték az elül összenőtt, dús szemöldökök. Nyugodt, de mélytekintetü szeme erős belső életet árult el.

– Íme, itt az én kis munkatársam! – mondotta a professzor vigan, – nyelvgyökök és ragok közt élünk, ezer mértföldre a jelentől, de azért boldogok vagyunk, úgy-e?

– Igen, nagyon boldogok, – felelte az asszony merengve.

– Bizony, már hat esztendeje, úgy-e?

Most is emlékszem: Belinszkyné valami végtelen hálás gyöngédséggel nézett a férjére.

II.

Hat esztendeje volt már férjnél, – nos nem sokkal ezután történt, hogy találkozott Szobránczy Ákossal. Találkoztak egy kongresszusi ünnepélyen, hová a híres professzornak el kellett mennie, – véletlenül egymás mellé kerültek a vacsoránál. És nem volt ez a fiatalos szerelem villámcsapása: két ilyen magában élő, bizalmatlan léleknél az a villámcsapás nem hathatott keresztül a tartózkodás és a kételyek vértjén. Mindketten szenvedtek ők már az életben eleget arra, hogy védve legyenek minden ellen, – még a hirtelen boldogság ellen is. De hát van mégis egy dolog, a mi össze tudja kötni a mélyen érző lelkeket: a szomorúság s ők valami rokonszenves meleget éreztek egymás melankóliájában.

A beszélgetés folyamán önkénytelen elcsudálkoztak, hogy olyan egyformán gondolkoznak.

– Valóban sohse hittem volna… mondotta Szobránczy Ákos, – az ember a legjobb barátaival, úgy látszik sohse ismerkedik meg! Hogy eddig nem találkoztunk!…

– Mi sehova se járunk, – felelt Belinszkyné elgondolkodva, – és nem is a férjem, hanem én nem vágyódom a világba. Tudja, én sokat szenvedtem gyermek- és leánykoromban, annyit, hogy még mindig örülök az egyhangú békének…

– Igaza van. Különben én se járok már sokat társaságba.

A fiatal asszony félénken kérdezte:

– Bizonyára… csalódott?

– Hisz ha legalább csalódtam volna! nevetett Ákos keserűen.

– Akkor… ráunt?

– Azt sem, – de tudja, az ember belefárad a keresésbe. Nem jó az, annyi szép álmot szőni s annyi idealizmussal menni neki a világnak! Könnyű a józan embereknek, de lássa, én ma harminczhárom éves vagyok és még mindig várom, hiába várom a boldogságot! Azt a nagy szerelmet, a mit megérdemelnék! Fáradt vagyok és ideges.

Belinszkyné kiváncsian nézett a kissé sápadt, szőke fiatal emberre. Mintha igazában csak most látta volna meg először. Maguk se tudták, miért, de beszélgetésük mindegyre bizalmasabbá vált.

– Lássa én szerencsésebb vagyok önnél, – mondotta az asszony, – én sohse érek rá szép álmokat szőni. Boldogság, szerelem? Mikor a férjem megkért, elcsodálkoztam… de aztán belenyugodtam, mert Henrik bácsinak – akkor még így hívtam – mindig igaza volt. És igaza is volt, mert boldog vagyok. Olyan áldott, jó ember, neki köszönhetek mindent…

Mikor felkeltek az asztaltól, álmélkodva néztek egymásra.

– Valóban, mintha már nagyon régóta ismerném… mondotta Ákos melegen. – Mint régi barátok ismerkedtünk meg…