Part 8

Vannak szocziológusok, akik a magyarázatnak ezt a módszerét nagyon hipothétikusnak és túlságosan kizárólagosnak találják. Ez utóbbiak többre becsülik az analizist a szinthézisnél; ahelyett, hogy a nagyról szállnának le a kicsinyhez, arra törekszenek, hogy a kicsiről emelkedjenek fel a nagyig. «Én az együttesség hasonlóságait, – írja Tarde, – apró, elemi akcziók felhalmozásával, a nagyot a kicsivel, az egészet a részlettel magyarázom. A látásnak ez a módja arra van hivatva, hogy létrehozza a szocziológiában ugyanazt az átalakulást, amelyet a matematikai tudományokban létrehozott az integrál- és differencziálszámítás bevezetése.»[90] Ez a felfogás im hát nem tagadja azt az egyöntetűséget, amely meglehet az együttességekben, de azt állítja, hogy ezt az egyöntetűségét, a társadalmi evolucziónak ezt a végleges túlsúlyát csakis egyéni kezdések és utánzások sorozatával lehet megmagyarázni. Ez a magyarázat sokoldalú, sokirányú, egyéni.

«A társadalmi evoluczió teremtő erői nem egyebek, mint azok a kezdeményezések, amelyek, szakadatlanul halmozódván és kölcsönösen felhasználván egymást, egységbe és rendszerbe olvadnak össze, s amelyeknek nagyon is reális dialektikus lánczolódása, nem minden tekervény nélkül, mintha homályosan visszatükröződnék a népek evolucziójában… És ha visszamegyünk e nagy tudományos és ipari áramlatok igazi forrásához, mindegyikben lappangó vagy ünnepelt lángelmék agyvelejére bukkanunk, amelyek új igazsággal, új cselekvési móddal gyarapították az emberiség százados hagyományát, és amelyek, e morzsák segítségével, harmónikusabbakká tették az emberek kapcsolatait, kifejlesztvén gondolataik közösségét és erőfeszítésük együttes munkálkodását.»

Mi a magunk részéről elfogadjuk azt az individualista magyarázatot, amelyet Tarde ad a társadalmi evolucziónak. Mert hiszünk mindenekfölött az _egyénnek_, mint tényezőnek az értékében. Nem bizunk az olyan evoluczióban, amelyet filozófiai entitássá emeltek, s amely független a tényektől, előbbvaló és följebbvaló, mint az egyének. – Sok aktuális társadalmi filozófia és különösen Marxnak a filozófiája, nem kerülte ki ezt a szirtet. Marx, czúfolván Proudhon franczia idealizmusát és a gondviselés fogalmához való folyamodását, valahol ezt mondja: «A gondviselés az a gőzmozdony, amely nagyobbat lendít Proudhon filozófiai batyúján, mint tiszta és elgőzölgő esze.»[91] Valóban el kell ismernünk, hogy a hégeli és marxi filozófiában az _evoluczió_ épp oly kényelmes, de épp oly felszines szocziológiai magyarázó eszközül szolgál, mint Proudhonnak a gondviselése.

II. FEJEZET. A társadalmi evoluczió megértésének két módja.

Különbséget kell tennünk a társadalmi evoluczió elképzelésének két lehető módja között.

Vannak tárgyilagos törekvésű szocziológusok, pl. Durckheim, akik valamely társadalom vagy társadalmi forma evoluczióját teljesen gépies és külsőleges dialektika szerint igyekeznek vázolni. Mások ellenben, főként azok, akik, mint Tarde, alárendelik az evoluczió törvényeit az okozatosság törvényeinek, teleológikus és ideologikus dialektika alapján fogják fel ezt az evolucziót.

Az első esetben, meghatározott társadalmi tényekből, szokásokból, meggyőződésekből, stb. indulnak ki, és ezeket kombinálván, iparkodnak megmagyarázni más társadalmi tények alakulását és evoluczióját, amelyek az előbbieknek eredői. Jó példáját találjuk ennek a dialektikának abban a czikkben,[92] amelyben Durckheim megpróbálja megmagyarázni, hogy a kezdetleges emberiség három társadalmi tényéből: a _totemben_ való hitből, a _tabuban_ való hitből és a havitisztulás _tabu_ jellegében való hitből, az idők során kifejlesztett szinthézis alapján hogyan támadt először is a totem-hivő törzs exogámiája (vagyis más törzsből való házasodása) és azután mint ennek az exogámiának egyik következménye: a vérfertőzés tilalmának ma létező erkölcsi parancsa.

Ime, semmi teleológia, semmi ideológia; semmi más, mint egy társadalmi tény keletkezése más társadalmi tények segítségével. «Ily módon, – írja Durckheim, – elkerüljük annak a módszernek a tévedését, amely úgy fogja fel a társadalmi tényeket, mint meghatározott fogalmak logikus és teleológikus kifejlesztését. Hiába analizáljuk a rokonsági kapcsolatokat, _in abstracto_, nem találunk bennök semmit, ami oly mélységes összeférhetetlenséget vonna maga után egyrészt köztük, másrészt a nemi kapcsolatok között. Azok az okok, amelyek ezt az antagonizmust meghatározták, a rokonsági kapcsolatokon kivül esők. A _kollektiv képzeteknek ez a kialakulása_, ami a szocziológiának is tárgya, nem abban áll, hogy bizonyos alapeszmék fokozatosan megvalósulnak, amelyeket eleinte tapasztalásból merített képzetek elhomályosítanak és elfátyoloznak, amelyek azonban lassacskán megszabadulnak ez utóbbiaktól, hogy mindegyre tökéletesebben kialakuljanak. Ha új állapotok állnak elő, ez «jórészt azért történik, mert régi állapotok csoportosultak és kombinálódtak… Az eredő valóban több, mint ok, és inkább magyarázatra szorul, mintsem magyaráz. A mi erkölcsi felfogásunk oly erkölcsi szabályokból ered, amelyek szemünk láttára érvényesülnek.»

Vajjon a társadalmi evoluczió elképzelésének e két módja közül melyiket kell választanunk? Durckheim tárgyilagos és gépies dialektikus módszerét, avagy azoknak az ideológikus módszerét, akik azt hiszik, hogy minden társadalmi evoluczió mélyén eszme van, amely kifejlődik, megtisztul és kiszélesedik; czél van, amely eleinte homályos és úgyszólván fátyolozottan valósul meg és csak fokozatosan alakul ki tisztán? A mi véleményünk szerint lehetetlen száműzni a szocziológiából az _eszmét_, mint tényezőt, a _czélt_, mint tényezőt, a szó teljesen viszonylagos értelmében.

A legvégső elemzés szerint eszmék és czélok vezetik a társadalmi fejlődést, eszmék, amelyek eredetükkor homályosak, de idővel egyre jobban tudatosakká válnak.

Durckheim maga is elismeri ennek az eszmei és czélszerűségi tényezőnek a lappangó meglétét. Miután kimutatta, hogy a totemes meggyőződések hatása alatt a törzs tudatának sikerült a _clant_ a vallási és erkölcsi élet területévé fejleszteni és az exogámiát elrendelni, amely módot nyujtott az egyéni érzékiségnek arra, hogy a clanon kívül elégüljön ki, Durckheim hozzáteszi: «Kétségtelen, hogy a szenvedély és a kötelesség közötti örök ellentét talált volna módot minden esetre arra, hogy érvényesüljön, de más formát keresett volna. Nem a nemi élet keretén belül választotta volna ki, hogy úgy mondjuk, támadó pontját.» Ez a vallomás más-e, mint valamely czélszerűségi elv kertelő elismerése? Vajjon nem valamely czélszerűségi gondolat vagy öntudatlan érzés diktálta-e a clannak az exogámia parancsát, mintha ebben látta volna egyik nélkülözhetetlen eszközét saját biztosságának és boldogulásának? Az exogámia létjoga, még Durckheim hipotézise szerint is, voltaképpen czélszerűségi és vitális parancs lett volna.

A teleológiát tehát véleményünk szerint bajos volna teljesen kiküszöbölni a szocziológiából, föltéve, hogy a szónak nem _erkölcsi_ értelmet tulajdonítunk, ami szükségképpen mindig konvenczionális valami, hanem vitális értelmet.

Ehelyütt megjegyezzük egyébként, hogy Durckheimnek állítólag tárgyilagos dialektikája voltaképp sokkal kevésbbé tárgyilagos, mint ő maga véli, sőt néha meglehetősen veszedelmes is. Durckheim czikke, amelyet az imént idéztünk, jórészt Fraser _(Totemism)_ adatain épült, aki akkor elfogadta a totemes clan exogámiáját.

Ma, Fraser, a _Fortneightly Review_ (1899) egy czikkében: _The Origin of Totemism_ (A totemizmus eredete) és _Observations on central-australian Totemism_ (A középausztráliai totemizmusról) czímű munkájában rátér újra régi elméletére és teljesen felforgatja, legalább is amennyiben a totemes clan exogámiájára vonatkozott. Szerinte ma az az igazság, hogy: «A totemes csoport, hagyományainak megfelelően, valószínűleg _endogám;_ sőt néha kötelező is ugyanazon csoport tagjai között a nemi kapcsolat.»[93] A totemes clannak ez az újabb magyarázata, ha pontos, nyilván teljesen lerontja Durckheim elméletét, amelynek az az alapgondolata, hogy: «az exogámia kötelező a totemes clanra nézve.»

A két dialektika, az úgynevezett tárgyilagos és az ideológus és teleológikus dialektika közül mi már csak inkább a másodikat fogadjuk el biztosabb módszernek a társadalmi evoluczió rekonstrukcziójának munkájában.

III. FEJEZET. Az utánzás és a vele kapcsolatos törvények.

Mikor a társadalmak életéről beszélünk, egyszerre számba kell vennünk úgy az okozatosság, mint az evoluczió törvényeit. Az utóbbiak alá vannak rendelve az előbbieknek. Vizsgáljuk meg tehát az okozatosság főtörvényeit, az evoluczió törvényeivel együtt, melyek az előbbieknek következményei.

Tarde az okozatosságnak három főtörvényét állítja fel. Ezek: 1. az utánzás törvénye; 2. az ellenkezés törvénye; 3. az alkalmazkodás törvénye. E három törvény szerint hatnak és hatnak vissza egymásra kölcsönösen az egyéni tudatok a társadalmi életben.

A találékonyság és az utánzás korrelativ kifejezések. A társadalmi átalakulások oka egyéni kezdeményezésekben rejlik, amelyek ezernyi meg ezernyi példában utánozódván és ismétlődvén, megújítják a világ ábrázatát. Alig lehet eléggé értékelni az utánzásnak ezt a halmozó és sokszorozó hatását. Balicki megjegyzi, hogy az az izgató hatás, amelyet a nem egyenlő és egymás fölé rendelt csoportok egymásra tesznek, nem kölcsönös sugallásnak a hatása, hanem egyoldalú sugallásé, egyfelől presztizs és tekintély, másfelől jelentéktelenség és alázatosság állván egymással szemben. Tarde szerint az utánzás törvénye felülről lefelé hat; de kivételesen alulról fölfelé is hathat. Egyébként az utánzások kereszteződnek; ugyanaz az ember lehet bizonyos szempontokból feltaláló, más szempontokból pedig utánzó.

Nietzsche felfogásában az egyéni kezdeményezésekről nem egy analógia van Tarde felfogásával. De Nietzsche Tardenál mélyebben, véglegesebben megkülönbözteti a kezdeményezőket és az utánzókat, a találékony szellemeket és a nyájösztönű természeteket. Egybevág ez voltaképpen az urak és rabszolgák nietzschei megkülönböztetésével. Az «úr», a nemes természet, meg tudja ragadni a kezdeményezést anélkül, hogy egy pillanatig is tartana mások véleményétől, mert – így mondja Nietzsche – az «uraknak» az a mivoltuk, hogy _értékeket teremtenek;_ ellenben a nyájösztönös szellemek nem tesznek szert csak oly értékre, amelyet másoknak köszönhetnek. Megvárják mások ítéletét, hogy ők maguk is ítéletet formáljanak. Ez a szolgaságnak talán legnyomorultabb formája. «Csodálatos atavizmusnak kell tulajdonítanunk azt a tényt, – mondja Nietzsche, – hogy a közönséges ember, még ma is, _várja_ másoknak róla való véleményét, hogy aztán ösztönszerűen alá vesse magát e véleménynek; még pedig nemcsak a «jó» véleménynek, hanem még a rossz és igaztalan véleménynek is (gondoljunk csak arra a tömeges értékelésre és önlebecsülésre, amelyben a jámborkodó asszonyok részesülnek gyóntatójuk részéről, és amelyben általában a hivő keresztény részesül egyháza részéről.»[94]

Miután általánosságban jeleztük az utánzás tényét, lássuk most, melyek a társadalmi evolucziónak vele kapcsolatos törvényei. Ezek a törvények a következők: 1. a szokásnak divattá válása; 2. az egyoldalúságnak kölcsönösséggé válása; 3. a visszatérhetetlenség törvénye a történelemben; 4. a fokozatos asszimiláczió törvénye.

Az utánzás erejét könnyű megállapítani a kezdetleges társadalmakban. Vannak szocziológusok,[95] akik fölvetették azt a kérdést, vajjon az utánzás ereje nem csökken-e a czivilizáczió növekvésével? Nem kevesebb-e az utánzás a modern társadalmakban, mint a kezdetleges társadalmakban? A felelet nem nehéz. Az igazság az, hogy az utánzás nem kevesebb, hanem másforma. Kevésbbé utánozzuk elődeinket, de jobban utánozzuk kortársainkat, különösen az idegeneket. Kevesebb embert utánozunk mindenben, de többet utánozunk valamiben… Szóval, a _divat_ uralma foglalta el a _szokás_ uralmának a helyét. A divat és a szokás harcza rejlik tán a mélyén minden harcznak a konzervativ és a liberális pártok között. Tarde, aki a szokás divattá válásának ezt a törvényét felállítja, megjegyzi azt is, hogy igaz, hogy a divat maga is szokássá igyekszik jegeczesedni, s így talán ama _ricorsi_ egyikével állunk szemben, amelyekről Vico beszél. Azt hiszi Tarde, hogy bizonyos fajta ritmus naturalizálni törekszik az importált czikkeket, az idegenből eredő szokást felruházni igyekszik az autochton gyakorlás erejével, s ekként a kozmopolitizmusból igyekszik bennünket átvezetni a tradiczionalizmusba. Ezzel szemben Durckheim azt állítja, hogy az a társadalom, amely egyszer kiszabadult már a tradiczió tekintélyének jármából, soha többé nyakába nem veszi ezt a jármot.

A mi véleményünk szerint Tarde ellen fel lehetne hozni azt az ellenvetést, hogy van sok olyan divat, amely eltünik, alighogy megszületett, és nem ér rá szokássá kristályosodni.

Az evolucziónak az utánzással kapcsolatos egy másik törvénye _az egyoldalúságnak kölcsönösséggé való válása_. Az utánzásnak az a hatása, hogy végül kölcsönös kapcsolatokká alakítja át az egyoldalú kapcsolatokat.

A háború például eredetileg nem volt egyéb, mint embervadászat, valakinek, aki nem tud védekezni, egy békés törzsnek valamely rablóhorda által való elpusztítása vagy elűzése. Az udvariasság kötelességei nem voltak kölcsönösek az emberek között; kölcsönösség nélkül övezték hódolattal és tisztelettel a főnököket, földesurakat vagy királyokat. Nem volt felvilágosítás, sem kölcsönös megvitatás, hanem a főnök és papok egyedül gyakorolták a parancsolás és a dogmatizmus monopóliumát.

«Hogyan engedett helyet, – kérdezi Tarde, – az embervadászat az emberi háborúnak, a hiszékenység a szabad vizsgálódásnak és a dogmatizmus a kölcsönös felvilágosításnak? az engedelmesség a szabad beleegyezésnek és az abszolutizmus az önkormányzatnak? a privilégium a törvény előtti egyenlőségnek, a donáczió vagy a lopás a cserének? a szolgaság az igazi kooperácziónak? és végül a kezdetleges házasság, amely a nő eltulajdonítása volt, minden kölcsönösség nélkül, a mai házasságnak, amely a férfinak a nő által és a nőnek a férfi által való eltulajdonítása? Válaszom ez: az utánzásnak minden formájában való lassú és elkerülhetetlen hatása következtében.»[96]

A felsőbbnek tömeges utánzása az alsóbb által általánosította az előbbinek privilégiumait. Az a szükséglet, hogy utánozzuk a felsőket, hogy épp úgy higyjenek bennünk, épp úgy engedelmeskedjenek, épp úgy szolgáljanak nekünk, mint neki: mérhetetlen erő volt, amely lassan létrehozta azokat az átalakulásokat, amelyeket látunk. A népfelség, amint ma érvényesül, nem egyéb, mint ezernyi példányban való megsokszorozódása a monarchikus felségnek, és ez utóbbi példája nélkül, amely különösen XIV. Lajosban testesült meg, ki tudja, vajjon egyáltalán kigondolható lett-e volna?

Egy harmadik törvény, amelyet az utánzás korolláriumának kell tekintenünk, a visszatérhetetlenség törvénye a történelemben.

Tarde szerint az, ami a társadalmak történetében lényeges, _visszatérhetetlen_, vagyis nem ismétlődhetik megfordított sorrendben. – Valamely létező társadalmi evoluczió visszatérhetetlen, mert az oly tények, aminő például a monopóliumról a kereskedelmi szabadságra, a szolgaságról a szolgálatok kölcsönösségére való áttérés az utánzás törvényeinek korolláriumai. Vagyis, ezek a törvények megszünhetnek részben vagy teljesen működni és ez esetben valamely társadalom részben vagy teljesen kimulik, de a törvények nem fordulhatnak fel. Tegyük hozzá ehhez, hogy az utánzás áramlásai kereszteződnek és egymásba olvadnak, hogy úgy mondjuk, maguk között. És ez az összebogozódás soha többé nem oldható fel. Ha azt akarjuk feltételezni, hogy feloldódtak, akkor a czivilizáczió teljes felfordulását, teljes kataklizmáját kellene elfogadnunk.

Foglalkozzunk most röviden az evolucziónak egy másik törvényével, amely szintén az utánzás törvényének korolláriuma. Ez a fokozatos asszimiláczió törvénye a társadalmakban.

Tarde szerint, az utánzások felhalmozódása következtében a társadalmi élet jelenségei egyöntetüségre törekszenek. Példa erre a férfi és női ruházat, amely miután hajdan nagyon differencziálódott volt úgy szabásban, mint szövetben a népesség különböző osztályai és az ország különböző tartományai szerint, egyre jobban törekszik immár az egyöntetüségre.

Tarde szerint ez a törvény érvényes a társadalmi tevékenység minden ágában, sőt átalakítani igyekszik még a versenyt és a küzdelmet is, ezek különböző formáiban. «Az utánzás következtében, amelynek kisugárzása szakadatlanul és titkon működik, hogy úgy mondjuk, a társadalmi mező kiszélesítésére, a társadalmi jelenségek kiszélesednek és részt vesz ebben a mozgásban a háború is. Végtelen sok, igen apró, de igen elkeseredett háború után kis törzsek között, sokkal kisebb számú, valamivel nagyobb háborúk következnek, de más kevésbbé gyülölködők, kis városok, majd pedig nagy városok között, még később növekvő népek között és végül elérkezünk oly korszakhoz, amelyben nagyszabásuak, de igen ritkák az összeütközések, minden kegyetlenség nélkül, a nemzeti kolosszusok között, amelyek már nagyságuknál fogva is békeszeretők.»[97]

«A verseny, ez a gazdasági és többé már nem politikai jellegü társadalmi ellenkezés, ugyanezt a törvényt követi. Mint a háború, a verseny is kicsiből nő nagygyá, igen számos kicsiből igen kevés számú nagygyá…»

A társadalmi harcz harmadik nagy formája, a _vitatkozás_, szintén ugyane törvény szerint fejlődik… Apró kotériák, apró törzsek, apró egyházak, apró fórumok, apró iskolák szóharczai helyét nagy polémiák után egypár nagy pártnak, egypár nagy parlamenti csoportnak, egypár nagy filozófiai vagy művészeti iskolának az ellentétessége foglalja el, amelyek felséges csatákat vívnak egymással.[98]

Ezért van az, hogy bizonyos társadalmi dolgok: dogma, szólásmód, tudományos elv, erkölcsi rovás, ipari eljárás, stb. utánzó ismétlés folytán geometriai arányban igyekeznek terjeszkedni, a társadalmi hatások és kölcsönhatások tere mindjobban bővül, az ellenkezések kiszélesedve elgyengülnek és úgy látszik, az emberiség egyszerre megbékülés és általános egyöntetűség felé halad.

Ezzel végeztünk a fejlődés különböző törvényeivel, melyek mindmegannyi korollariumként kapcsolódnak az utánzás alaptörvényéhez. Az utánzással kapcsolatban érdekes tanulmányt lehetne még folytatni. Meg kellene vizsgálni, hogy melyek kedvező vagy kedvezőtlen feltételei az utánzó sugallásnak, melyet egyik lélek a másikra gyakorol. Tarde utánzás-elméletét érdekes és pontos vizsgálattal egészítette ki, melyet az utánzás problémája e szubjektiv szempontjának szentel.[99]

Tarde megvizsgálja a lelki kölcsönhatás különféle: fizikai, élettani, vagy pszichológiai feltételeit, vagyis egyik lélek hatását egy másik lélekre. Hogy melyek a távolság, a kor, a nem, a termet, a fizikai energia, az egészség, a faj ama feltételei, melyek az utánzás társadalmi jelenségében hatással vannak egyesek szuggesztivitására és mások szuggesztibilitására? Nem követhetjük Tarde-ot érdekes fejtegetéseiben, melyeket e kérdéseknek szentel. Csak azokra az individualista következtetésekre mutatunk rá, amelyek a következő idézetből bontakoznak ki: «Magasabb szuggesztivitás kiváltsága nem kapcsolódik állandó módon egyetlen fajba; koronként vándorol és ama történeti körülményektől függ, melyekben ez vagy az a faj részesedett. Ebből következik az is, hogy adott pillanatban az a tény, hogy magasabb tekintélyü fajhoz tartozik, szuggesztivabbá, befolyásolhatóbbá, az eszmék és cselekedetek terjesztésére alkalmasabbá teszi az embert. De ez a magasabb szuggesztivitás, mely a fajtól függ, mindinkább alá van rendelve annak, mely egyéni felsőbbségből ered. Tegyük hozzá: ha nincs faj, mely arra született, hogy folyvást feltaláljon, hogy parancsoljon és tanítson minden tekintetben és örökké, épp így állandó és föltétlen egyéni fensőbbség sincs. Aki köztünk a legtudósabb, az is tanulhat valamit a legtudatlanabbtól, példát vehet a legjobb is valamiben a legrosszabbtól. Azt is látjuk, hogy fejlődő társadalomban a parancsolás épp úgy, mint az engedelmesség széttagolódik és így mindinkább kölcsönös lett. Az általánosított munka és csere folytán mindegyikünk szolgálója azoknak, akikért dolgozik és ura azoknak, akik érte dolgoznak.[100]

IV. FEJEZET. A társadalmi ellenkezés és differencziáltság törvényei.

A találékonyság és az utánzás nem egyedüli teremtő erői a társadalmi fejlődésnek. Az utánzás áramlásai ellenkeznek egymással; az egyének agyában közvetítik és meghatározzák az alkalmazkodást, mely önmaga új utánzó áramlásoknak lesz kiinduló pontja.

Az ellenkezés vagy küzdelem nem kevésbbé szükséges törvény, mint az utánzás. Tanulmányozni fogjuk természetét és hatásait.

A társadalmi ellenkezés Tarde szerint három fajta: _sorozatos, fokozatos_ és _iránybeli_ vagy jelképes ellenkezés.

A sorozatos ellenkezés minőségbeli jelenség, mely egymást követő ellentétes változatokat mutat. – A sorozatos ellenkezés egyik példája azokban az evolucziókban és kontraevolucziókban állana, azokban a _ricorsi_-ban, melyeket bizonyos társadalomtudósok a társadalmi jelenségek menetében elképzeltek. A fokozatos ellenkezés mennyiségbeli természetü ellenkezés. Szaporodásnak vagy csökkenésnek, növekedésnek vagy apadásnak, emelkedésnek vagy esésnek nevezhetnők. Például: a bünözés, az öngyilkosság, születés, házasságkötés bizonyos fajtájának emelkedése vagy esése, stb. Végül az az ellenkezés, melyet Tarde iránybeli vagy diametriális ellenkezésnek nevez, összeütközés két ellentétes erő között, melyek egyidejüleg életért és befolyásért küzdenek.

Maguk az iránybeli ellenkezések kétfélék lehetnek: külsők vagy belsők. Külső ellenkezéseknek nevezhetjük ama törekvések ellenkezését, melyek több ember, vagy több embercsoport között vannak. Bensőknek azokat az ellenkezéseket nevezzük, melyek ugyanegy ember különféle törekvései között támadnak.

A külső ellenkezések egyáltalában nem azonosok a benső ellenkezésekkel. Egy szóval e kétfajta küzdelem összeférhetetlen. Valójában, mondja Tarde, «csak amikor vége a benső küzdelemnek, amikor az egyén két ellentmondó befolyás között ránczigálódva már választott, bizonyos véleményt vagy bizonyos elhatározásért inkább elfogadott, mint egy másikat, amikor tehát így békét teremtett önmagában, akkor lesz a harcz lehetséges közte és azok között az egyének között, akik vele ellentétesen választottak.[101]

Tarde szerint az ellenkezés e három alakjának, a sorozatos, fokozatos és iránybeli ellenkezésnek, csak esetleges, nem állandó és nem szükségszerü a karaktere. Rosszul tennők, ha azt tennők, hogy az emberi czivilizáczióban a sorozatos ellenkezések örökké ujjászületnek (Vico _ricorsi_-ja), vagy hogy a szaporodásnak és csökkenésnek, a növekedésnek és apadásnak szükségszerüek a váltakozásai. A szükségszerü regresszió nem több, mint amennyi a szükségszerü visszatérhetőség.

Végül, Tarde szerint, hasonlókép rosszul tennők, ha azt hinnők, hogy a társadalmak fejlődésében az iránybeli ellenkezések szükségesek és örökkévalók. Tarde szerint az ellenkezés nem más, mint egy átmeneti időszak, az utánzás és alkalmazkodás között. Csak negativ szerepet játszik. Találékonyság és a találékonyságból eredő utánzó terjeszkedés nélkül, melyek nem önzések keveredéséből, hanem amaz ösztönös rokonszenvből származnak, mely társas lényekké teszi az embereket, a verseny tehetetlen és káros. A küzdelem szintén ideiglenes jellegü. A harczok szétterjengenek és gyöngülnek. Eljön az ideje, amikor eltünnek. A haladás abban áll, hogy az egymással ellentétes érdekek bonyolódott vetélkedését összhangzó jogok szabatos elhatárolását váltja fel.

Azt hiszszük, hogy Tardenak a két első pontra vonatkozóan igaza van. De nem hiszszük, hogy a czivilizáczióban megvolna akár a történelmi _ricorsi_, akár a növekedés és csökkenés váltakozásainak szükségszerüsége. Azt hiszszük, nincs rá ok, hogy az emberiség ismeret- és vagyonmennyisége folyvást határtalanul ne gyarapodnék.