Part 6

Lehetnek mesterséges alkalmazkodások is, amelyeknek az a czélja, hogy valamely meggyőződést vagy tant úgy «preparáljanak», hogy az hozzáidomuljon azoknak a szellemi állapotához, akiknek szánták. E preparálás hiján a tannak semmiféle eshetősége sincs arra, hogy tartós hatást tegyen. A dolgok kényszerű erejénél fogva abban a módban tehát, ahogyan a nyilvánosság elé terjesztik a politikai, társadalmi vagy vallási doktrinákat, nagy része van az illuziónak és a beállításnak. G. B. Shaw megjegyzi, hogy a doktrináknak «fogantyúra» van szükségük, amelynél fogva a kevéssé művelt intelligencziák megragadhassák azokat. A terjesztés nagy művészete éppen az, hogy ezt a «fogantyút» jól ki tudják számítani. Ugyancsak Shaw mondja azt is, hogy minden társadalmi doktrinának (például a szoczializmusnak is) két oldala van: egy tudományos (ezoterikus) és egy illuzionista (exoterikus). «Van bizonyos preparálás, – irja Shaw, – amelyhez a tudománynak alkalmazkodnia kell, hogy a tömeghez férhessen. Ha nem lehet a tudományt erővel beleverni a tömegbe, mint ahogy az egyszeregyet beleverik a gyerekekbe, akkor, akár művészi, akár vallási dráma formájába kell öltöznie, hogy fölkeltse a nép rokonszenvét és lekösse a figyelmét. És mint ahogy a rokonszenvet és az érdeklődést az értelmi kiváncsiság követi, úgy kell a drámát követnie az elméletnek, oly módon, hogy a nép gondolkozhasson is épp úgy, mint ahogy érez… Mit látunk vajjon a szoczializmus tudományos jellegének következményekép is? Azt, hogy szemmel láthatóan engedelmeskednie kell annak a törvénynek, amely előtt minden tudomány meghajol, mikor azt óhajtja, hogy a nép támogassa. Illuzióknak igéretekkel telehimzett fátyola mögé kell rejtőznie és föl kell szerelnie önmagát észbeli «fogantyú»-val, még pedig nagyon egyszerűvel, amely a közönséges szellemnek is lehetővé teszi, hogy könnyen megragadhassa.»[68]

Novicow megjegyzi, hogy a társadalmak életében vannak «mesterséges hibás alkalmazkodások» is, amelyeket a környező körülmények hamis értékelése hoz létre. Novicow példakép a védővámos tévedést hozza fel, amely őszerinte gyökeres gazdasági hanyatlásnak az oka azoknál a nemzeteknél, amelyek elfogadják. «A védő-vámrendszert, – mondja Novicow, – röviden így határozhatjuk meg: a miliő mesterséges hibás alkalmazkodása. A mi bolygónk amúgy is nagyon rosszúl alkalmazkodott szükségleteinkhez. De mi őrültségünkben és vakságunkban azt akartuk, hogy a természet még inkább mostohaanyánk legyen és… kitaláltuk a védő-vámos rendszert.»[69]

IV. FEJEZET. A társadalmi differencziálódás törvénye és a kiválasztottak törvénye.

A differencziálódás törvénye abban áll, hogy minden társadalomnak fentartásához szüksége van differencziálódott szervekre, amelyek pontosan és gyorsan végezhetik a társadalmi funkcziókat.

Németország régi czéheinek a hanyatlását részben az okozta, hogy nem tudták ellátni magukat szervekkel.

Azokat az előnyöket, amelyek differencziálódott társadalmi szervek megteremtésének az eredményei, Simmel nyomán három fő csoportra oszthatjuk:

1. Ott, ahol vannak differencziálódott szervek, a társadalmi test mozgékonyabb. Ameddig minden egyes politikai, jogi, közigazgatási lépés megtételéhez az egész társadalmi testnek mozdulni kell, cselekvését nehezíti az esetlenség. «Mikor egy tömeg mozdul, – mondja Simmel, – mozdulatait nehezíti mindenféle tétovázás és fontolgatás, egyrészt a különleges érdekek széthajlása, másrészt az egyének közönbössége következtében. A társadalmi szervek ellenben megszabadulhatnak mindezektől az akadályoktól, mert minden szerv határozott czélra teremtődött és aránylag egymáshoz közelebb álló személyek csoportjából áll; és ily módon hozzájárul a tömeg fentartásához, amennyiben pontosabban és gyorsabban végzi a mozdulatokat.»[70]

2. Oly esetben, amikor az egész csoportnak meg kell mozdulnia minden egyes társadalmi czél érdekében, elmaradhatatlanok a belső súrlódások. Ennek az anarchikus állapotnak tipikus példája az olyan társadalom, amelyben egyetlen ellenző tagnak a _vétója_ megakadályozza az érvénybelépését az oly szabálynak, amelyet a többség elfogadott. Ezek a súrlódások eltünnek vagy nagyon gyöngülnek ott, ahol külön szerveket teremtenek, amelyek különleges biztosítékai az illetékességnek és a szervező feladatra való alkalmatosságnak.

3. Végül ennek a szervezetnek harmadik előnye az, hogy a kollektiv erőknek jobb irányítását biztosítja. A tömeg, amikor cselekszik, sohasem tud felülemelkedni bizonyos meglehetősen alacsony szellemi szinvonalon. A legjobb tanácsadók talán nem is lesznek mindig azok, akik meg tudják hallatni szavukat a tömeggel. Ellenben egy kisebbség mellett, ahol sok a rátermettség, a tehetség könnyebben csinálhat karriért és könnyebben hozzájuthat ahhoz a tekintélyhez, amely megilleti.

Ezt az utóbbi pontot, véleményünk szerint, bizonyos fentartással lehet csak elfogadni. Simmel elismeri, hogy «valamely hivatalnoki testületben a féltékenység gyakran megfosztja a tehetséget az őt megillető befolyástól, ellenben a tömeg, amely lemond minden személyes ítéletről, könnyen követi a geniális vezért.»[71]

Meg kell jegyeznünk ezenkívül, hogy a társadalmi szervek differencziálódása együtt jár bizonyos hátrányokkal úgy a társadalom, mint az egyén szempontjából. A társadalom szempontjából a hátrány az, hogy a differencziálódott szervek gyakran önmagukat kezdik czélul tekinteni, holott ők eszközök csak az összesség szolgálatában és arra törekszenek, hogy a társadalmi test rovására fenmaradjanak és gyarapodjanak. Az egyén szempontjából az a hátrány, hogy az egyén, aki bizonyos funkczióra van korlátozva, végül azonosítja magát ezzel a funkczióval és teljesen beléje olvad. Előmozdítja saját kasztjának minden elfogultságát és minden ügyét, jót és rosszat egyaránt. Részese annak a hibának, annak a szellemi sülyedésnek, amelyet testületi szellemnek nevezünk.

A kiválasztottak törvénye közvetetlenül belekapcsolódik a társadalmi differencziáczió törvényébe. Ennek a törvénynek a hatása úgy jellemezhető, hogy az valamely társadalom konzerváló befolyásainak a kivonata. Mert az arisztokrácziák és a kiválasztottak, bármily fajtájúak, lényegükben konzervativ elemek. Ámde a kiválasztottak szerepe a történelem folyamán módosult.

Kezdetben a kiválasztottak, minthogy az erő alapján választódtak ki, szükségképen deszpoták volták. Manapság ez már nincs így szükségszerűen. A társadalmi kiválasztottak (értelmiség, művészet és tudomány szempontjából) gyakran kívül maradnak a kormányzáson. Azok, akik a kormányzást végzik, ritkán tartoznak a kiválasztottak közzé. Ebből az következik, hogy manapság a kiválasztottak nem szükségképpen hatalmaskodók és nem szükségképpen ellenségei az újításoknak. Sőt néha az újítások barátai és progresszisták is lehetnek. Különösen Oroszországban van ez így, ahol igen sokan, akik egyben a született arisztokraták és az értelmiségi kiválasztottak közé tartoznak, hívei a progresszista és forradalmi eszméknek.

Novicow igen szellemesen fejtegeti, hogy a kiválasztottak és a haladás között nincs összeférhetetlenség. A kiválasztottak (nemcsak tudósok, hanem írók és művészek is) előmozdítják az új és paradox eszmék terjedését érzésbeli finomságukkal, művészi érzékükkel, amely képessé teszi őket arra, hogy ezeket az eszméket oly formába öntsék, amelyben befogadhatja őket a nyers köztudat is. «A kiválasztottak, – mondja Novicow, – valamely társaságnak nemcsak eszméit dolgozzák ki, hanem érzéseit is. Már pedig az érzések sokkal fontosabbak még az eszméknél is a vágyak és akarások szempontjából… Sőt az érzés óriási hatalom a külső eszmékkel való kapcsolatánál fogva. Mikor ez utóbbiak bántják az érzést, ez fellázad és gyakran elkergeti a betolakodókat. Hogy elterjedhessen, minden eszmének rokonszenves formában kell jelentkeznie: Nyiss ki egy könyvet. Ha a kiválóság bélyegével áldott szellem írta, a könyv vonzódást ébreszt benned. Végig fogod olvasni az egész kötetet. Valami titokzatos erő árad ki feléd a szerzőből; minden mondata behatol értelmi világodba. Az ilyen könyvnek mély és tartós a hatása. Még ha paradox is, akkor is kivonod a szerző nézeteiből az igazságnak azt a maradékát, amely gyakran keveredik tévedéssel. Ellenben, ha a könyv sérti az érzésedet, akkor mindebből semmisem következik be, és a könyvet pár oldal elolvasása után nyugodtan eldobhatod.»

«A kiválasztottak azok, akik valamely nemzet életének minden egyes korszakában meghatározzák azt, mi a kiváló és mi nem az. A kiválóság manapság nem az, ami tegnap volt, és az sem, ami holnap lesz. De mindig van olyan kiválóság, amely a jelen kiválósága.»[72]

V. FEJEZET. A társadalmi szolidaritás és a csordaszellem törvénye.

A szolidaritás törvénye belekapcsolódik közvetetlenül a társadalmi fenmaradás alapvető törvényébe. A szolidaritás egyrészt valóban azért működik, hogy legyőzze a külső ellenségeket, másrészt pedig azért, hogy megsemmisítse a veszedelmes vagy lázongó belső elemeket. Arra igyekszik, hogy szilárdítsa a már meglévő társadalmi kapcsot. Érdek- és védelmi közösségbe egyesíti mindazokat az egyéneket, akik ugyanabban a pillanatban ugyanannak a csoportnak tagjai. A szolidaritás úgyszólván a térben való társadalmi folytonosság, mintahogy a társadalmi folytonosság időben való szolidaritásféléje a nemzedékeknek, amelyek egymásra következnek valamely csoport élete során.

A szolidaritás törvénye alkalmazható az emberi tevékenység minden területére. Van gazdasági szolidaritás; politikai szolidaritás (egy párt kebelében), vallási szolidaritás, foglalkozásbeli szolidaritás (testületi szellem), osztályszolidaritás (nemesi szellem, polgári szellem, proletár szellem). A szolidaritást napjainkban sokan tanulmányozták. Számos szerző tanulmányozta hatásait (Izoulet, Bourgeois, stb.). Sajnos, az eszméket nem egyszer elhomályosította e téren a biológiai metaforákkal való visszaélés és az a jogosulatlan törekvés, hogy a társadalmat organizmussal, a gondolkozó egyéneket pedig élő sejtekkel fogják egy kalap alá. Az a kizárólagosan optimista szempont is, amelyből vizsgálták a szolidaritást, hozzájárult az eszmék meghamisításához.

Megmondottuk már föntebb: a szolidaritás önmagában közönyös és erkölcsi érzék hiján való. Czélja és eredményei szerint lehet helyes és jó, vagy bűnös és ártalmas. Exakt társadalmi lélektan szempontjából a szolidaritás nem egyéb, mint többszörös egoizmus, egyéni egoizmusok összesűrűsödése és elkesernyesedése. Az osztálydühök és a testületi dühök százszorta vakabbak, szivósabbak és engesztelhetetlenebbek, mint az egyéni dühök. A szolidaritás szelleme lényegében antiindividualista, bizalmatlankodik minden egyéniségben, amely elüt valamelyest az átlagosság szürke szinkeverékétől. Az embernek nem is kell kiválóbbnak lennie, mint a többiek, hogy gyűlöljék. Nem fogják megbocsátani neki azt sem, hogy _eltérő_ a többitől, hogy eredeti.

A szolidaritás szelleme gyűlöli a közömböseket és a kényeseket, akik távol maradnak a csoport érdekeitől és apró mesterkedéseitől. Többre becsüli a mesterkedőket, a harczosokat, azokat, akik láttatják magukat. Megértjük az üldözéseket, amelyekből Rousseaunak kijutott, ha ismerjük szellemi magatartását, amelyet ő maga jellemzett. «Természetesen én is alárendelem magam, – írja, – annak a nagy erkölcsi parancsnak, amely azonban lerombolója az egész társadalmi rendnek: hogy _sohase kerüljek oly helyzetbe, amelyben mások kárában találom meg a saját hasznomat_. Az, aki szigorúan követni akarja ezt a parancsot, mást nem tehet, mint hogy teljesen visszavonul a társadalomtól, és aki így él, elvonulva, már ennélfogva követi ezt a parancsot, anélkül, hogy gondolnia kellene rá.»[73] Rousseaut azért gyűlölték, mert ezt a parancsot követte. És amikor panaszkodott és tiltakozott, a társadalom nem törődött ilyen kicsiséggel. Őrjöngve kiáltotta, hogy üldözni kell!

Mint a közömböseket, épp úgy gyűlöli a szolidaritás szelleme a kritikai szellemeket is. Mert ezek nem hajolnak a kötelező parancsok jármába.

A szolidaritás szelleme lényegében konzervativ, mert lényegében kényszerítő erejű és zsarnoki. Névtelen és felelőtlen zsarnokság és egyben szolgalelküség, mert a ki kimondja a szolidaritást, az kimondta a tömegbe sorozást is. A szolidaritás szelleme az engedelmességi szellem fenmaradása, amely oly sokáig uralkodott az emberi nyájakon. Nietzsche csodálatosan kimutatja ezt. «Mióta emberek voltak, mindig voltak emberi nyájak is (családok, közösségek, törzsek, népek, államok, egyházak szövetkezései) és mindig nagy volt az engedelmeskedők száma a parancsolók kis számához képest; – ha tekintetbe vesszük tehát, hogy az engedelmességet gyakorolták és nevelték legjobban és leghosszabb időn át mindmáig az emberek között, akkor könnyen föltehető, hogy általában minden emberben megvan az engedelmesség, mint belső szükség, mint valamelyes _formális lelkiismeret_, amely parancsol: Föltétlenül meg kell tenned valamit, semmiesetre sem kell megtenned valamit, szóval _kell_ valamit tenned vagy nem tenned. Az ember igyekszik kielégíteni ezt a szükségletét és anyagot adni neki. E szükséglet erejéhez, türelmetlenségéhez, energiájához képest, válogatás nélkül, vad étvágygyal habzsol és elfogad mindent, amit fülébe súgnak azok, akik parancsolnak neki, akár a szülei, akár a gazdái, akár a törvények, az osztályelfogultságok vagy a közvélemény… Ebből következik, hogy a nyájember ma Európában úgy viselkedik, mintha ő volna az egyedüli hatalomra jogosult emberfaj; azokat az erényeket, amelyek hasznossá teszik őt a nyáj számára, úgy dicsőiti, mint az egyedüli, igazán emberi erényeket.»[74]

Látjuk, hogy a szolidaritás szellemének igazi alapja a csordaszellem. Ennek következtében gyanakodnak rá és társadalmi vesztegzárba teszik azt, aki egyedül él, aki félrevonul, aki az egyedüllét akarásának adja jelét, akinek nincsenek «kapcsolatai».

Aki egyedül él, az gonosz, – így mondják. – Emlékezzünk csak vissza _Zola: Páris Gyomra_ czímű regényében a szelid és ártalmatlan Florentra, akit a kerület bamba gyűlölettel kinoz, mert magányban és filantrop utopista álmodozásban él. Az lesz bűnössé, aki távoltartja magát a dőre és dühöngő csordaszövetségektől; aki nem akar együtt üvölteni a farkasokkal.

A szolidaritás és a konzervativ csordalét e szellemének egyik követelménye az, hogy a közvélemény tisztelete és az attól való félelem általánossá válik. Következménye annak az általánosítása is, amit Nietzsche a csorda-hiúságnak nevez: «A hiú, – mondja Nietzsche, – örül minden jó véleménynek, amelylyel felőle vannak (tekintet nélkül arra, hogy milyen az igazi jelleme), de bántja őt minden rossz vélemény: mert rabszolgája mindakettőnek; úgy _érzi_, hogy rabszolgája annak a régebbi rabszolgasági ösztönnek a következtében, amely uralkodik rajta. A «rabszolga» az a hiú ember vérében, a rabszolga hitványságának maradványa, amely arra készti, hogy térdre boruljon rögtön ez előtt a vélemény előtt, mintha nem provokálta volna. – És ismétlem: a hiúság atavizmus.»[75]

A társadalom nem mulasztja el a saját fentartására hasznosítani az egyénnek e hajlamait a szolgalelküségre, és isteníti a _közvéleményt_.

Az autarchikus és individualista filozófia ellenben Tolsztoj jeligéjét fogadja el: «Ne ítélj!» – azzal az axiomával egyetemben, amely szükségszerű kiegészítése az előbbinek: «Fütyülj mások véleményére!» «A leghatalmasabb az, aki leginkább egyedül áll», – mondja Ibsen.

Az eddig fejtegetett megfigyelések ráillenek minden szolidaritásra, amelynek az a törekvése, hogy hatással legyen a tudatokra és ellenőrizze az egyéni cselekvéseket. – Az a kérdés, vajjon ráillik olyan szolidaritásra is, amely tisztára gazdasági?

A mi véleményünk szerint a tisztára gazdasági szolidaritás, olyanforma, aminő például az angol _Trade-Union_-ökben működik, azzal a föltétellel, hogy kizárólag gazdasági marad, elkerülheti azokat a hátrányokat, amelyeket föntebb kifejtettünk.

Hasznára válhat a munkásnak, amennyiben megvédelmezi őt a gazdasági kényszer ellen és néha bizonyos erkölcsi kényszer ellen is, amelyet a munkaadó fejt ki. Másrészt ez a gazdasági szolidaritás nem nyomja el, hanem teljesen szabadnak hagyja az egyéni tudatot és viselkedést. A gazdasági szolidaritás az egyén életének csak egy töredékét hálózza be, és a maga hatáskörén kívül állónak tekinti a tevékenységnek minden oly fajtáját, amely nem gazdasági tevékenység.

Mindazáltal e téren is van veszedelem, amelyet kerülni kell, s ez az, hogy a gazdasági szolidaritás ne alakuljon át erkölcsi kényszerré és ellenőrzéssé. Ezt a lépést igen könnyű megtenni. Gondoljunk csak arra a szoros erkölcsi fegyelemre, amelynek igájába hajtották a középkor czéhjei tagjaiknak a magánéletét. Nyilvánvalóan szükséges, hogy az ipari társulás tekintsen el föltétlenül a családi, rokonsági, stb. kapcsolatoktól. Voltak bizonyos angol _Trade-Union_-ök, amelyek megtartották az inaskodás szabályozását, és jogot adtak az apának arra, hogy fiát bevezesse a foglalkozásába, anélkül, hogy alávesse őt az inaskodás kötelezettségének.[76] Az efféle eljárás mind anakronizmus, amely nyilvánvalóan beleütközik a kizáróan gazdasági szolidaritás elveibe.

Azzal a föltétellel, hogy szükségkép óvakodik minden idegen befolyás visszaélő beavatkozásától, véleményünk szerint, a gazdasági szolidaritás kielégítő módon összeegyezteti a csoport érdekeit és az egyén függetlenségét. Az unionisták, amennyiben unionisták, nem vallanak semmiféle vallási, politikai, sőt erkölcsi doktrinát sem.

VI. FEJEZET. Az egyformaság törvénye és a nem egyformák kiküszöbölésének törvénye.

Ez a törvény nem egyéb, mint a szolidaritás törvényének alkalmazása. Abban áll, hogy minden szervezett társadalom megkiván a maga tagjaitól bizonyos hasonlóságot a viselkedésben, a szokásokban, sőt még a véleményekben és a gondolatokban is. Minden társadalomban megvan az a hajlandóság, hogy ne csupán a testet hajtsa a maga igájába, hanem az értelmet és az akaratot is. Minden társadalom többé-kevésbbé megvalósítani igyekszik egy híres rendnek a jelszavát: _Perinde ac cadaver_. Tagjaira rákényszerít bizonyos fajta lelki mimetizmust. «Vannak állatok, – mondja Sighele, – amelyek fölveszik a növény- és ásványmiliők szinét, amelyekben élnek; vannak emberek, amelyek fölveszik csoportjuknak az erkölcsi szinét.»[77]

Az egyformaságnak ez a törvénye maga után vonja azt a törvényt, amely szerint azokat az egyéneket, akik lázonganak ez ellen az egyformaság ellen, ki kell küszöbölni. A csoport ellenállhatatlan és részben tudattalan nyomást fejt ki az olyan lény kiküszöbölésére, aki vonakodik alávetni magát a környező erkölcsi és társadalmi fegyelemnek. Az ilyen egyén, Guyau kifejezése szerint, a türelmetlenség légkörét teremti meg maga körül.

Az üldözés, – mondja Bagehot,[78] – kiegészíti az utánzást: «Valamennyi vad, jobban mondva, valamennyi tudatlan emberben megvan a hajlandóság az üldözésre, még szembetünőbben, mint az utánzásra. Nincs barbár, aki bele tudna nyugodni abba, hogy a nemzet valamelyik tagja eltérjen törzsének barbár szokásaitól és ősi hagyományaitól. Legtöbbször az egész törzs azt várná, hogy az istenek megfenyítik, ha azok közül, akik a törzset alkotják, csak egy is lemondana az ősi szokásokról vagy valami újításra adna példát. A modern időkben és a mai erkölcsi érzésű országokban, azt gondoljuk, hogy mindenki csak a maga cselekedeteiért felelős, és nem tudjuk elhinni, hogy mások hibája bennünket is bűnösökké tehetne. A bűnösség a mi véleményünk szerint személyes folt, amely szabadon választott viselkedés következménye és csak azt bélyegzi meg, aki ezt a viselkedést választotta. De a kezdetleges korszakokban azt hiszik, hogy a törzs egyetlen tagjának cselekedete istentelenséggel szennyezi be az egész törzset; ez az egy cselekedet rászabadítja az egész törzsre az égi fenyítést, minthogy megsérti a törzs külön istenségét. Ezeknek a korszakoknak politikai eszmeköréből hiányzik a korlátolt felelősség.» – Helyén való most az a megjegyzés, hogy ennek a szellemi állapotnak sok maradványa megvan még közöttünk is. Valamely osztály, valamely kaszt, hatóság, hivatal, nem bocsát meg tagjai közül senkinek sem oly cselekedetet, amely, – bárha saját egyéni elhatározása, – oly természetű, hogy sérti a közvélemény gondolatait vagy akár elfogultságait is. Mert a közvélemény az az istenség, amelynek bosszújától ma mindennél jobban félnek az emberek. Ennélfogva az egyén legyen egyforma és nyájbeli, ha harmoniában akar lenni a csoport erkölcsével.

Ez a kiküszöbölési törvény nemcsak a független vagy lázongó egyéneket sújtja, hanem a gyönge, törékeny és a csoport erősítésére nem alkalmas egyéneket is. Ez a csoporterkölcs teljesen állati. Az, aki megfigyelte a háziállatok szokásait, nem egyszer láthatta, hogy egész udvarnyi baromfi rárohant egyetlen beteg csirkére, hogy csőrével halálra verje. Hasonló tények történnek az emberi társadalmakban is.

A gyöngéknek és nem alkalmasoknak ez a kiküszöbölő erkölcse a maga egész naiv kegyetlenségében megmutatkozik azoknál a szocziológusoknál, akik azt szeretnék, hogy az emberi társadalmak az állati társadalmak mintájára alakuljanak ki. Ezeknek a szocziológusoknak a könyveiben szünetlenül visszatér a _kiküszöbölés_ szó, unalmas állhatatossággal és az egyénnek teljesen darwinszerű megvetésével. A legtipikusabb ezek között az írók között egy Lipcsében megjelent kis röpiratnak a névtelen szerzője. A röpirat czíme ez: _Die Aristokratie des Geistes_ (A szellem arisztokrácziája). Ez a szerző oly társadalom hipotézisét fejtegeti, amely az «észszerű» kiválasztás elvén alapszik, s amelyben _ad hoc_ intézkedésekkel kiküszöbölnék azokat az egyéneket, akiket a faj haladására nézve akadályoknak vagy hátrányosaknak tartanak. Külön városokat tartanának fenn az alkoholistáknak és a kicsapongóknak, ahol ingyen és bőségesen szolgálnák ki őket mindazzal, ami a föltevés szerint alkalmas arra, hogy gyors eltünésüket vonja maga után. «Ott, – mondja a szerző, – virulnának Bacchus és Venus templomai, a játékbarlangok, a tingli-tanglik és a pornográf-irodalom; a szeszgyártás olcsón és veszteséggel folyna, mert a «konzervativ kiválasztó» párt gazdagjai fölöslegük egy részét beleölnék a lumpok torkába, az emberi faj érdekében.»

Kiviláglik mindebből bájos szelleme e társadalmi filozófiának, amely szerint nem a haladás van az emberiség kedvéért, hanem az emberiség a haladás kedvéért.

VII. FEJEZET. A társadalmi mozdulatlanság és a változóság törvénye.

Látszólag két ellentmondó törvényhez érkeztünk, amelyek egymás hatásait ellensúlyozzák ugyanazon czél: a társadalmak fentartása érdekében.

Bizonyos esetekben a mozdulatlanság vagy az újítások ellenzése kedvez a társadalmi csoport fentartásának. Erről akkor van szó, mikor a társadalmak össze nem illő elemekből alakultak ki és lappangó vagy nyilt ellenségeskedések válságait élik. Ilyen esetben veszedelem minden rázkódás, bárhonnan jöjjön is; sőt kerülni kell a leghasznosabb rendszabályokat is, hacsak a legcsekélyebb megrázkódtatást vonják is maguk után. Ez az oka annak, hogy az olyan bonyolult állam, mint Ausztria, amelynek egyensúlya örökösen ingadozó, elvileg határozottan konzervativ, minthogy minden változás jóvá nem tehető zavarokat idézhetne fel benne. Ugyanez a konzervativizmus jelentkezik mindannyiszor, amikor valamely társadalmi forma túléli saját létjogosultságát, úgy hogy alkotó elemei hajlandók minden perczben másfajta társadalmi kombinácziókba átlépni.

Más esetekben, a társadalmi formák legszélső rugalmasságára van szükség maradandóságuk érdekében. «Igy vannak azok a körök, – mondja Simmel, – amelyeknek létét türik csak valamely terjedelmesebb csoport kebelében, vagy amelyek csupán meg nem engedett utakon-módokon tartják fenn magukat. Az ilyen társadalmak csak rendkívüli rugalmasságuknál fogva, de azért elegendő szilárdságukat megőrizve, élhetnek meg az örökös védekezés állapotában, úgy, hogy ha kell, alkalomadtán a védekezésből gyorsan támadásba is átmehessenek és viszont. Arra van szükségük, hogy beszivárogjanak valahogyan minden repedésbe, terjeszkedjenek vagy összehúzódjanak a körülményekhez képest, és mint valami folyékony elem, fölvegyenek minden elképzelhető alakot.»