Part 2

H. Mazel kitünően rajzolja a következő sorokban e fejlődésnek három fázisát: «Húsz-harmincz évvel ezelőtt a szocziológia területe a gazdaságbúvárok hübérbirtoka volt, és ezek furamód szűk fogalmat alkottak a maguk tudományáról. Sejthető ez a szűk fogalom abból a meghatározásból, amelyet akkoriban a társadalmi gazdaságtannak adtak, s amely szerint ez: a gazdagság tudománya. A gazdaság már-már bálványnyá vált, amelynek oltárán feláldozták az embert; termelését, a társadalomnak egyetlen czélját, a maximumra kellett fokozni. Nem harmincz, hanem legfölebb öt-hat évvel ezelőtt, a szocziológia területe a természetbúvárok örökrészévé lett. Az a hatalmas eszmeáramlat, amelyet a fejlődéstani hipothézis hozott létre, éreztette erejét a társadalmi tudományokban is, és ezek, Taine ismert mondása szerint, elszakadtak a metafizikai spekuláczióktól, hogy a természettudományokhoz kapcsolódjanak. Nem halljuk többé harsogni ezeket a szavakat: járadék és érték, szabadkereskedelem és védővámos politika, kettős valuta és egyes valuta; hanem szakadatlanul ezek a kifejezések ismétlődnek: organizmus, kiválasztás, küzdelem a létért, Az öröklődés, atavizmus, kereszteződés, visszaütés elfogultságai válnak uralkodókká; a szorgalmas tanítványoknál, akik sokkal jellegzetesebbek, mint a mesterek, az elmélet zsarnokivá lesz, és megszünik minden különbség az emberi társadalmak és az állati társadalmak között. Ebben a miliőben emelte fel szavát Tarde, és hatása – úgy látszik – épp oly döntő a természettudományi visszaéléssel szemben, mint amily döntő volt annak idején Le Play hatása a gazdaságtani visszaélés ellen. Tarde maga azonban csak igen egyszerü dolgot hangsúlyozott, azt t. i., hogy az emberek nem emberszabású lények, és hogy a szocziológiának nem szabad pusztán a geográfiai vagy fiziológiai tényezők tanulmányozására szorítkoznia, hanem inkább kell tanulmányoznia az erkölcsi tényezőket, minthogy a természet vagy az átöröklés hatása valamely társadalomra, mindent egybevetve, csekélyebb, mint a társadalmat alkotó egyének vagy a szomszédos más társadalmak cselekedeteinek a hatása. Amidőn helyettesítette, illetve jobban mondva kipótolta az okokat (éghajlat és faj) más okokkal (lelemény és utánzás), visszaadta a szocziológiának a maga függetlenségét, úgy, mint az emberi társadalmaknak a maguk szabadságát.[15]

Jegyezzük meg azonban, hogy a gazdaságtani elmélkedések még manapság sem szüntek meg. Különösen uralkodnak az egész szocziálista szocziológiában. De ugyanekkor oly gondolkozók, mint Tarde, Simmel, Sighele, Nordau, befolyása alatt, kezd kialakulni határozottan a szocziológia lélektani iránya. Adjuk hozzá meg e befolyáshoz két bölcselőnek a befolyását is, akik, bárha nem úgynevezett szocziológusok, mégis az erkölcsi és társadalmi dolgok birálatába a legmélyrehatóbb elemző erőt vitték bele. Ez a két bölcselő Schopenhauer és Nietzsche. Különösen ez utóbbinak a hatása nem érvényesült még eléggé a szocziológiában. De maholnap némely maradi eszméi[16] ellenére is, amelyek munkásságát megrontják, talán éppen a dogmatizmusnak ez az ellensége lesz azok egyike, akik leginkább elő fogják mozdítani egy oly tudománynak a megujhodását, amelyben néha túlságos volt a dogmatizmus.

IV. FEJEZET. A módszer a szocziológiában.

A módszer kérdése fontos minden tudományban. Mindazáltal, azt hiszszük, a szocziológiában nem szabad a módszer fontosságát túloznunk. Oka ennek az, hogy a szocziológia ma még kialakulásának a korszakát éli, vagyis abban a korszakban van, amikor a kutatónak leginkább van szüksége szabadságra. Óvakodnia kell túlságosan zsarnoki tantételektől és túlságosan aprólékos szabályoktól, aminőknek felállítását bizonyos szocziológusok kötelességüknek vélték.

Be fogjuk érni ennélfogva egynémely útmutatással.

Abból, amit föntebb mondottunk, világos, hogy a szocziológia módszere nem lehet az _a priori_ módszer. Ezt a módszert használhatták akkor, amikor a szocziológia alá volt még rendelve a metafizikának vagy az erkölcstannak. De ma már nincs alárendelve. Másról nem lehet szó, mint a megfigyelés módszeréről, e módszer különböző eljárásaival egyetemben. Ami e módszer alkalmazását és eljárásainak foganatba vételét illeti, ez minden kutatónak a saját ügye és nagyon sokféle lehet a tanulmányozott problémák szerint.

Van azonban egy módszer, amelyet véleményünk szerint bajos elfogadni, éppen azért, mert kizárólagos jellegü. Ez az a teljesen objektiv módszer, amelyet Durckheim javasolt «A szocziológiai módszer szabályai» czímű művében. A szocziológusnak, Durckheim szerint, objektiv módon kellene tárgyalnia a társadalmi jelenségeket, és külső dolgokban kellene azokat megfigyelnie, mert csupán itt mérhetők és ismerhetők meg mennyiségileg. Minthogy érzéseink változók és vitathatók, a külső világban kell keresnünk állandó jelenségeket, valóban objektiveket, amelyeknek segítségével a társadalmi jelenségek mérhetők.

A jogszabályok be fogják tölteni például ezt szerepet. Ha szemügyre veszszük ama szabályok tömegének változatait, amelyek bizonyos társadalmakban bizonyos bűncselekményekre vonatkoznak, akkor objektive tanulmányozhatjuk majd a társadalmi szolidaritás változatait. Mint Bouglé megjegyzi: «E módszer exakt voltához arra volna szükség, hogy a szorosan vett társadalmi jelenségek és ezek az anyagi jelenségek exakt módon megfeleljenek egymásnak, és hogy például a törvénykönyvek változatai tökéletesen párhuzamosak legyenek a jogérzések változataival. Csakhogy a társadalomtudományban bajos efféle egybevágóságokat kimutatni. Ihering megjegyzi, hogy a jogérzések nagy tömege nem nyer kifejezést, érzéki szimbolum nélkül marad. Vannak igen erős érzések, amelyek nem objektiválódhatnak határozott formában. Sőt mi több, vajjon nem mondhatjuk-e gyakran jogosan, hogy az a pillanat, amikor valamely érzés kezd kifejlődni, kezd átlépni a dolgok sorába, egyben az a pillanat is, amikor elkezd hanyatlani, elkezd kiválni a tudatokból? Ihering kimutatta, hogy csalódnánk, ha a reális kapcsolatokat az apa és fiai között Rómában e kapcsolatok jogi kifejeződése alapján itélnők meg.»[17] Max Nordau kimutatta _A konvenczionális hazugságok_ czímű könyvében, mekkora ür tátong gyakran intézményeink és igazi meggyőződésünk, társadalmi cselekvőségünk és benső gondolatvilágunk között. Társadalmi életünk nagyrészt szimbolum, látszat, hazugság. Éppen abban a pillanatban, mikor a társadalmi hatalmak és a társadalmi intézmények kezdik elveszteni hatalmukat a lelkek fölött, akkor szaporítják a szertartásokat, a czeremóniákat, a külső szabályokat. Milyen hamis fogalmat nyerne az a szocziológus, aki társadalmi tudatunkat például a család vagy a tulajdon szempontjából a törvények, a létező intézmények és kombinácziók alapján akarná megítélni? Nagy a hija annak, hogy a külső mindig a belső kifejezője legyen.

Tegyük hozzá, hogy a szocziológia kénytelen egyre inkább lélektanivá és eszmékkel foglalkozóvá válni, amily mértékben olyan tudatosabb történeti korszakok tanulmányozásával foglalkozik, aminő a mi modern társadalmaink korszaka a XVIII. század végétől kezdve. Hogyan értsük meg a német szocziálizmus eredetét és fejlődését, ha vissza nem megyünk a német filozófia eszméire, amelyeknek megvalósítása ez az eredet? «Ha Németországban a földhitelre olyan szabályozást ajánlanak, amelynek forrása Hegelben vagy Saint-Simonban van, vajjon nem mondhatjuk-e azt, hogy a hegeli vagy a saint-simoni szellem manapság törvényt alkot?»[18]

Nem itélhetjük meg kedvezőbben az úgynevezett biológiai módszert sem (Schaeffle, Spencer, Worms), amely egy – gyorsan elenyészett – pillanatig kedvelt volt. Ez a módszer, mint tudjuk, organizmusnak tekinti a társadalmat, és analógia útján alkalmazza rá a fiziológiai törvényeket, amelyek az élő lényeket kormányozzák. Az efféle módszernek az a hátránya, hogy föltételez bizonyos társadalmi metafizikát (organizmus vagy társadalmi materializmus) és holmi társadalmi _realizmushoz_ vezet, amely a társadalomnak az egyénektől független és az egyéneknél magasabb rendü létet tulajdonít. Megjegyezzük azonban, hogy a biológiai hasonlatok, ha nem betű szerint való értelmükben fogjuk fel őket, nem járnak ezzel a veszedelemmel, sőt valamelyes szolgálatot is tehetnek. Bizonysága ennek az, hogy ilyen hasonlatokat találunk néha azoknál a szocziológusoknál is, akik egyáltalán nem fogadják el a társadalmi organizmus elméletét.

Ha ezt a két felfogást kiküszöböltük, azt hiszszük, hogy a legbátrabban használhatók a különféle szocziológiai módszerek: akár a Barth-féle leíró és történeti módszer, akár a Steinmetz-féle osztályozó módszer, akár a Simmel-féle elvont lélektani módszer, akár a Nordau-féle konkrét lélektani módszer. Ezek a különböző módszerek egyébként nem is összeegyeztethetetlenek, és kölcsönösen támogatják is egymást.

Véleményünk szerint a leíró, analitikai és kritikai társadalmi lélektan nagy szolgálatokat tehet, ha csak annyiban is, hogy jobban megvilágítja a társadalmi problémák sokféle anyagát és előkészíti azok megoldását.

De, mint már az imént hangsúlyoztuk, óvakodnunk kell a túlzott dogmatizmustól és a túlságosan rideg szabályalkotástól. Ez azzal a veszedelemmel jár, hogy mindenről hamis képet nyerünk. Nietzsche mondta meg az igazat ezt illetően, a következő sorokban, az erkölcsre vonatkozóan, és megjegyzéseit – _mutatis mutandis_ – pontosan alkalmazhatjuk a szocziológiára is. «Az erkölcsi érzés manapság, Európában, oly ravasz, oly habozó, oly sokféle, oly finomult és oly kényes, hogy az «erkölcs tudománya», amely vele foglalkozik, fiatal, ujoncz, nehézkes és esetlen mozgású… Ridegen meg kellene állapítani, _mi az_, amire – még hosszú ideig – szükség van itt; _mi az_, aminek egyelőre egyedül van létjogosultsága. Ez tudniillik az anyaggyüjtés, megfogalmazása és megművelése élő, növekvő, támadó és elenyésző kényes érzések és értékbeli differencziálódások rengeteg birodalmának; esetleg kisérletek, hogy érthetővé tegyük ennek az eleven kristályosodásnak a korszakos változását és gyakori fázisait, még pedig azért, hogy előkészítsük az erkölcs _tipusainak tanát_. Eddigelé nem tapasztalhattuk ezt a szerénységet. A filozófusok sokkal magasztosabb, sokkal követelődzőbb, sokkal ünnepiesebb feladatot tüztek maguk elé, mihelyt úgy foglalkoztak az erkölcstannal, mint tudománynyal: az erkölcs _fundamentumát_ akarták megvetni, és mindegyik filozófus azt hitte mindmáig, hogy meg is alapozta az erkölcsöt. Milyen messze esik kevélységüktől ez a leíró feladat, amely nem kelt feltünést és feledésbe merülten a porban hever, noha a legfinomabb kezek és érzékek sem volnának elég szubtilisek erre a feladatra!»[19]

Habár a leíró módszer a szocziológia szükségszerü kiindulópontja és ha ennek a módszernek később nagy része lehet is e tudomány haladásában, ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a szocziológia mondjon le törvényeknek a fölfedezéséről. Lehetnek törvények a szocziológiában és a társadalmi lélektanban, oly törvények, igaz, amelyek az egyéni lélektan törvényeiből vezethetők le, és amelyek – bizonyosságuk és értékük szempontjából – sok analógiát mutatnak fel az egyéni lélektan törvényeivel.

Fölvetődött a kérdés, milyen fogalmat alkossunk magunknak a szocziológiai törvények igazi mivoltáról. Erre a kérdésre vonatkozóan két felfogást ismerünk.

Az egyik (E. de Laveleye) szerint: a társadalmi törvények azok, amelyeket a törvényhozó rendel el, nem pedig a természeti szükségszerüségek. «Ez utóbbiak, – mondja Laveleye, – kisiklanak az emberi akarat elől, míg az előbbiek belőle áradnak ki.»

A másik felfogás szerint (Comte, Spencer, de Greff): a társadalmi törvények éppen olyan természetüek, mint a fizikai törvények. A társadalmi jelenségekre is érvényes az akczió és reakczió, az oppoziczió és a kombináczió törvénye, és ezek a törvények természeti szükségszerüségek, amelyek azonosak az anyagi mindenséget kormányzó törvényekkel.

A mi véleményünk szerint van épp úgy szocziológiai determinizmus, mint lélektani determinizmus. De ebből nem azt következtetjük, hogy az emberi akaratnak nincs módjában beleavatkoznia a társadalmi jelenségekbe, hogy azokat módosítsa vagy irányítsa. Arról van szó csupán, hogy egyetértünk-e az emberi akarat meghatározásában.

Ha az akarat alatt indifferens hatalmat értünk, amelynek semmi közössége sincs azzal a miliővel, ahol arra van hivatva, hogy hasson és abszolut _legyen_ szavával új létföltételeket teremtsen, akkor világos, hogy ilyen akarat beavatkozásának fogalma nem foglalhat helyet a tudományban.

Ha azonban az akarat alatt oly gondolkodó és cselekvő hatalmat értünk, amely fogékony arra, hogy eszméket megértsen és azokat megvalósítsa, alkalmazkodván a környezet körülményeihez és a fizikai és erkölcsi természet általános törvényeihez? Nos, akkor észszerűen és tudományosan elfogadható az emberi akarat beavatkozása. Ez a működés már nem értelmetlen, minthogy a természetes determinizmussal és különösen az eszmeerők lélektani törvényével nem ellentétben, hanem velök összhangban érvényesül.

Ilykép összeegyeztethetők a determinizmus követelményei azzal a viszonylagos esetlegességgel, amelyet Tarde vél látni a társadalmi tények menetében.

V. FEJEZET. Mi a társadalom?

Czélszerü lesz, tanulmányunk tárgyának az elhatárolása érdekében, megfogalmazni azt, hogy mi a társadalom. Nem a társadalom _tényleges_ meghatározását akarjuk adni e helyütt, mert hiszen az ilyen meghatározásnak az volna a föltétele, hogy a szocziológia befejezett tudomány legyen; hanem csupán _névleges_ és _formális_ meghatározást akarunk most adni. Nem döntjük el e pillanatban a társadalmi realizmus vagy nominalizmus problémáját sem, vagyis azt a kérdést, vajjon Plato követőivel együtt úgy kell-e felfognunk a társadalmat, mint az egyénektől külön létező és nálok felsőbbrendü valóságot (entitást), vagy pedig a peripatetikus nominalistákkal együtt azt kell-e hinnünk, hogy a társadalom kivül az egyéneken semmi sem. Kiküszöböljük most azt a kérdést is, vajjon mi a társadalmak teremtő tényezője. Ezeket a problémákat később lesz módunk tanulmányozni.

Csupán arról van szó, hogy szavakba foglalt meghatározását adjuk a társadalomnak.

Valamely társadalom egyéneknek a csoportja, akik akár spontán elhatározásukból, akár önként egyesültek bizonyos körülmények és bizonyos szükségletek hatása alatt. Ez olyan fajta meghatározás, aminőt Gobineau gróf ad az «Emberi fajok egyenlőtlenségé»-ről szóló munkájának az elején. «Társadalom alatt – írja Gobineau, – hasonló eszmék irányítása alatt élő és azonos ösztönökkel felruházott emberek egyesülését értem, amely politikai szempontból többé-kevésbbé tökéletes, de társadalmi szempontból teljes».[20]

Hangsúlyoznunk kell e helyütt, hogy a _társadalom_ szó nem téveszthet meg senkit arra nézve, hogy a társadalmi csoportosulások vagy más szóval _társaságok_, igen sokfélék:

Kiterjedésük szempontjából megkülönböztethetünk igen nagy társaságokat, aminők pl. valamely egyház, amely katholikusnak, vagyis egyetemesnek vallja magát, – valamely nemzet – valamely politikai liga, amely felölel egy egész országot, – továbbá igen kis társaságokat, aminők pl. valamely falusi község, valamely testgyakorló társaság, a mezőgazdák szövetkezése, akik azért társultak, hogy közös pénzen vásároljanak mezőgazdasági termelőeszközöket.

Eredetük szempontjából megkülönböztethetünk természetes társaságokat és mesterséges társaságokat. A család a természetes társaságok tipusa. Valamely részvénytársaság, hivatalnoki testület, kerékpározó-egyesület megannyi mesterséges társaság.

Tartamuk szempontjából megkülönböztethetünk ideiglenes vagy éppen pillanatnyi társaságokat és tartós társaságokat. Ideiglenes társaságok pl. a sztrájkolók valamely szindikátusa, valamely tombola- vagy bálbizottság. Tartós társaság pl. a szabadkőművesség, amely – átalakulván – századok során át tovább él.

Tegyük hozzá, hogy valamely társadalom ritkán _egy_ társaság. Többnyire összetett halmaza, mozaikja apróbb társaságoknak, amelyek kereszteződnek és egymásba fonódnak, olyformán, hogy az egyént többé-kevésbbé bonyolult társadalmi kapcsolatok szövevényével veszik körül. Család, község, állam, társadalmi osztály, foglalkozási csoport, vallási csoport, ez mindmegannyi külön társaság, amely megannyi konczentrikus réteggel veszi körül az egyént. Cicero megjegyezte már _De Officiis_ czímű művének első könyvében: «Több faja van a társaságoknak az emberek között. Arról az elsőről, amely a végtelenségig terjed, térjünk át egy másikra, amely szükebb, arra, amelyben az emberek egy nemzetet, egy népet alkotnak, amelyben ugyanazt a nyelvet beszélik, mindez csupa olyan dolog lévén, amely erősen egymáshoz kapcsolja az embereket; még korlátozottabb társaság az, mikor több ember ugyanabból a községből való. Végül a rangbeli kötelékek a legközvetlenebbek; ez a maga mérhetetlenségéből egy ponttá redukált társaság.»[21] «Ritkaság, – mondja Bouglé, – hogy valamely egyén csak egy társaságba tartozik. Talán, ha visszamennénk a multban a vízözönig, találnánk olyan törzstagot, aki nem volt semmi egyéb, csak saját törzsének a tagja; de a czivilizáczió haladása meggyarapítja azokat a csoportokat, amelyektől az egyének függenek, és úgy látszik, hogy mennél czivilizáltabbak vagyunk, annál több ilyen függőségünk van. Hány társaságnak tagja az, aki szereplő egyén!? Az egyháztól kezdve, amelynek hű fia, a versenytársaságig, amelynek titkára; a családtól kezdve, amelynek apja, a hadseregig, amelynek katonája!»[22]

E társadalmi körök mindegyike különleges kötelességeket ró az egyénre. Ki nem látja, hogy e kötelességek között összeütközés támadhat? A társadalmi élet bonyolultságának megvan a visszhangja az egyén erkölcsi életében. E sokféle kapcsolatoknak és a belőlük támadható erkölcsi összeütközéseknek tanulmányozása egyik legérdekesebb tárgya a társadalmi lélektannak.

Fontos, hogy ne téveszszük szem elől a szocziológiában a társadalmi kapcsolatoknak ezt a bogozottságát, mert különben megtéveszt bennünket ez a kifejezés: a társadalom. Voltaképpen nem is a _társadalom_-ról van szó, hanem _társaságok_-ról.

Hasonlóképpen czélszerü e helyütt megkülönböztetni egymástól két kifejezést, amelyeket gyakran szoktak egymás helyett használni. Ez a két kifejezés: a társadalom és az állam.

_A társadalom_, úgy tetszik, tágabb értelmű kifejezés, mint az _állam_. A társadalom terjedelmesebb társadalmi kör, mint az állam, amely kizáróan politikai kapcsolatokat ölel fel, míg a _társadalom_ szó mindenfajta kölcsönös társadalmi hatások, gazdasági, jogi, vallási, erkölcsi, stb. hatások _komplexumát_ jelenti.

Egy második különbség az, hogy az _állam_ szó inkább kényszerítő hatalmat jelent, míg a társadalom fogalma önkéntes társadalmi szervezkedésnek és növekedésnek felel meg. «Az állam, – mondja S. Balicki, – az a társadalom, amely kényszerü összetartozásban egyesült.» «A _társadalom_ szó, – mondja ugyanaz a szerző, – oly alakulatnak felel meg, amely hosszú időn át érvényesült társadalmi szolidarítás eredménye és egyben mentes minden kivülről jövő ingerenczia alól.»[23]

Egy másik különbség, amelyet politikai írók szoktak nyomatékosan hangoztatni, az, hogy az állam szembeállítható a társadalommal, olyanformán, mint az ész az ösztönnel. Több író (pl. de Laveleye) az államban magasabbrendü észszerü normát lát, amelynek az a feladata, hogy a tudattalan és ösztönszerü társadalmi cselekvéseket fegyelmezze és tökéletesítse. Az állam valamennyi meghatározása, Platoétól kezdve Hegeléig, hangoztatja ezt az észszerüséget, amely benne rejlik az állami működésben. Az állam ekként, mint a társadalom esze, λόγος-a, jelentkezik, mint eszmei formulája oly társadalmi törvénykönyvnek, amelynek az a rendeltetése, hogy fegyelmezze a vak társadalmi erőket, amelyek a tudattalanság és észszerütlenség birodalmában működnek.

Más szavakkal az állam raczionális eszme volna. _Der Staat ist eine geäusserte, der Realität eingebildete Idee eines Volkes_ (Az állam valamely nép kinyilvánított és valósággá képzelt eszméje).[24]

Ennek a megkülönböztetésnek egyik következménye az, hogy az erkölcs szempontjából az egyén és a társadalom ellentétességének problémája egészen más probléma, mint az egyén és az állam ellentétességének problémája. A második probléma, amelyet H. Spencer próbált megoldani _Az egyén az állam ellen_ czímű könyvében, gyermekjáték csupán ahhoz a sokkal bonyolultabb problémához képest, amely az egyén és a társadalom között támad. Mert lehetnek és csakugyan vannak is társadalmi zsarnokságok (erkölcsök, szokások, közvélemény, fojtogató előitéletek, csordaszellem), mint ahogy lehetnek állami zsarnokságok. És az is igaz, hogy az egyén, mikor társadalmi igazságtalanságokat és zsarnokságokat kénytelen türni, nem egyszer keresett az állam beavatkozásában orvosságot bajaira, és a társadalom igazságtalanságai ellen az állam magasabbrendü igazságosságához folyamodott. Nem kutatjuk e helyütt, vajjon az egyén, mikor ekkép az állam tekintélyét hivta segítségül, elérte-e és mennyiben érte el czélját. Nem vizsgáljuk azt sem, vajjon az állami beavatkozások törvényesek és hatékonyak-e; nem kérdezzük azt sem, vajjon az állam szerepét növelni vagy csökkenteni fogja-e a czivilizáczió haladása. E helyütt csak határozottan meg akarjuk különböztetni az állam és a társadalom fogalmát. A szocziológiának számot kell vetnie nagyon is ezzel a megkülönböztetéssel: mert a szocziológiának tárgya nem az állam, mely a politika tárgya, hanem a társadalom. Az előjogok és az állami mindenhatóság megszüntetése, – mondja Balicki, – leplezetlenül elénk tárta azt a független társadalmi alakulatot, amely mindaddig az állam védő szárnyai alatt húzódott meg. A tudomány nem is késett ennek a fontosságát hangsúlyozni. A társadalomról _(bürgerliche Gesellschaft)_ akarunk beszélni, amelynek közkeletü fogalma a mult század végén kezdett utat törni magának.[25]

VI. FEJEZET. A szocziológia felosztása. – Az osztályozás problemája.

A társadalmak alakulnak, fenmaradnak, fejlődnek és átalakulnak; végül szétmállnak és eltünnek.

Ennélfogva a szocziológia négy természetes részre oszlik. Tanulmányoznunk kell egymásután: 1. hogyan alakulnak a társadalmak; 2. hogyan maradnak fenn; 3. hogyan fejlődnek; 4. hogyan mállnak szét és múlnak el. Mielőtt a társadalmak alakulását és fejlődését tanulmányozzuk, foglalkoznunk kell röviden az osztályozás kérdésével a szocziológiában.

Túlzás volna, ha tisztára osztályozó tudományt csinálnánk a szocziológiából, mint némelyek meg is teszik. Az osztályozás egyik tudományban sem elégséges, de valamennyiben elengedhetetlen. Különösen az oly tudományokban, amelyek, mint a szocziológia, a kezdetüket élik. Worms el akarna halasztani minden osztályozást a szocziológiában mindaddig, amíg jobban nem fogjuk ismerni az igazi társadalmi kapcsolatokat.[26] De mi inkább Steinmetz véleményén vagyunk, aki azt hiszi, hogy csupán az osztályozás fogja lehetővé és termékenynyé tenni a szocziológiai kutatásokat.[27]

A szocziológiai osztályozás nagyszámú. Megpróbáljuk néhány főcsoportra visszavezetni az osztályozásokat. Meg fogjuk különböztetni a következő osztályozásokat: 1. morfológiai osztályozások A morfológiai osztályozásokat az az alapethnografiai osztályozások; 4. lélektani osztályozások. A morfológiai osztályozásokat az az alapvető fontosság jellemzi, amelyet a szerzők a differencziálódás tényének tulajdonítanak.

Ez osztályozások közül az első Spenceré, aki a társadalmakat bonyolultságuk _(integration)_ és differencziálódásuk foka szerint osztja fel. A növekvő differencziálódás egyébként korolláriuma csupán a növekvő bonyolultságnak. Ez elvi alapon Spencer a társadalmak négy osztályát állítja föl: egyszerü társaságok, egyszerüen összetett társaságok, kétszeresen összetett társaságok, háromszorosan összetett társaságok. Spencer különben egy másik osztályozást is ajánl: a katonai és az ipari társadalmakra való felosztást, amikor is az előbbieket a kényszerü együttműködés, az utóbbiakat az önkéntes együttműködés jellemzi _(compulsory cooperation, voluntary cooperation)_.