Part 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

A SZOCZIOLÓGIA VÁZLATA

IRTA G. PALANTE

FORDITOTTA MIKES LAJOS dr.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1912

A SZOCZIOLÓGIA VÁZLATA

IRTA

G. PALANTE

FORDITOTTA

AZ EREDETI ÖTÖDIK KIADÁSBÓL

MIKES LAJOS dr.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1912

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

ELSŐ KÖNYV BEVEZETÉS: A SZOCZIOLÓGIA MEGHATÁROZÁSA MÓDSZERE ÉS FELOSZTÁSA

I. FEJEZET. Mi a szocziológia?

Ez a szó: _szocziológia_ – sokkal világosabb értelmünek tetszik, semhogy meghatározásra szorulna. Etimológiai jelentése: a társadalom vagy a társaságok tudománya. De ez a világosság csak látszólagos. Mert ennek a kifejezésnek: _a társaságok tudománya_ – több különböző értelmet tulajdoníthatunk.

Első és legtágabb értelmében a szocziológia nem egyéb, mint a társadalmi tudományok: gazdaságtan, politika, ethnológia, nyelvészet, a vallások és művészetek tudománya, stb. – összessége. Nyilvánvaló, hogy efféle tudománynak, amely a határozott, külön tárgykörnek hijával van, nincs létjogosultsága.

Másodsorban érthetjük szocziológia alatt a tulajdonképpeni társadalmi tudományok rendszerbe foglalását, vagy – ha jobban tetszik, – azt a tudományt, amely e különböző tudományok egymásközti kapcsolataival foglalkozik. A szocziológia eszerint úgy viszonylanék a különböző társadalmi tudományokhoz, mint – a pozitivizmus szerint – a filozófia a szaktudományokhoz, amelyeket rendszerbe foglal. Tárgyalná a társadalmi tudományok egymásközti kapcsolatait és kitöltené réseiket. Ez az értelme már pontosabb, mint az előbbi; de még mindig nem kielégítő. Mert ily módon nem választjuk el kellőképpen a tulajdonképpeni szocziális jelenségeket azoktól a néprajzi, gazdasági, jogi, politikai, stb. jelenségektől, amelyek az előbbieket kisérik vagy létrehozzák. – Másrészt pedig a szocziológusoknak az a törekvése, hogy pótolni akarják a társadalmi gazdaságtan, a jogtudomány, erkölcstan, stb. hiányait, egy csöppet sem jogosultabb, mint némely filozófusnak az az igyekvése, hogy többé-kevésbbé helytálló hipothezisekkel pótolja a fizikai és természettudományok hiányait.

Egy harmadik értelmezés szerint a szocziológiának tárgya: a társadalmi formák tanulmányozása, elvonatkozva azok tartalmától. «Hadseregnek, családnak, részvénytársaságnak, bármennyire különböző is eredetük és czéljuk, vannak közös vonásai: a hierarchia, a kölcsönös függés, a differencziálódás, stb., és ezeket a közös vonásokat külön-külön is lehet tanulmányozni. Minden társulás már magában is különleges hatásokkal jár a társuló egyénekre nézve. Akár gazdasági, akár jogi, akár erkölcsi jelenségekről van szó, ezek egyaránt alá vannak vetve a társadalmi miliő befolyásának.»[1] – «A társadalmi miliők különböző fajtáit osztályozhatjuk, – mondja ugyanaz a szerző máshelyütt. – Megfigyelhetjük, hogy ha e miliők tulajdonságai, pl. erőértékük, minőségük, egységeik összetapadása, stb. változnak, velük együtt változik a hatás is, melyet az egyénekre gyakorolnak. Ekként teremthetünk olyan tudományt, melyben a megfigyelés, osztályozás és magyarázat merőben szocziológiai.»

Ebben a felfogásban, amelynek Németországban Simmel és Francziaországban Bouglé a képviselője, van némi igazság. Megvan az az előnye, hogy megvilágítja azt a tényt, hogy a társadalmi csoportosulások száma, tömege és népessége már magában is nagy hatással van ezeknek a csoportosulásoknak fejlődésére. Mindazáltal e meghatározás ellen a következő kifogásokat tehetjük: 1. Ez a szoros értelemben vett (mint Bouglé nevezi: _stricto sensu_) szocziológia nem építhető ki másként, mint párhuzamosan a különböző különleges studiumokkal, amelyeknek összessége volna a tágabb értelemben vett _(lato sensu)_ szocziológia. – A társadalmi csoportosulások módozatainak elvont és általános törvényeit nem állapíthatjuk meg addig, amíg előbb nem tanulmányoztuk részletesen magukat ezeket a csoportosulásokat. – 2. Van valami, amitől lehetetlen eltekinteni, s ez: a tanulmányozott csoportok lélektani tartalma. Mert mindazok a statikai vagy dinamikai jelenségek, amelyekből a társaságok élete összetevődik, voltaképp gondolatok, hitek, vágyak formájában jelentkeznek. A lélektani jelzés az, amelyre végül minden egyéb jelzésmód redukálódik. Ha elvonatkozunk, mint Bouglé kivánja, «a társadalmi egységek gondolataitól», és nem törődünk mással, mint a csoportosulások merőben formai törvényeivel, akkor önként lemondunk arról, ami a legmegfoghatóbb és legkonkrétebb a társadalmi életben; akkor lemondunk a látszatért a lényegről.[2]

A mi felfogásunk szerint a szocziológia nem egyéb, mint _a társadalmi lélektan_. És a társadalmi lélektan szerintünk az a tudomány, mely a társadalmi élet által egymáshoz közel hozott egységek lelki állapotát (mentalitását) tanulmányozza.

Nem akadunk fenn azon az ellenvetésen sem, hogy ez a meghatározás voltaképpen visszavezeti a társadalmi lélektant és így a szocziológiát is az egyéni lélektanra. A mi felfogásunk szerint valóban ehhez kell mindig visszatérnünk. Akár akarjuk, akár nem: az egyéni lélektan a nyitja minden zárnak. A tulajdonképpeni társadalmi energia végre is mindig csak a pszichizmus; nem az a kollektiv pszichizmus, amelyről Roberty[3] beszél, hanem egyszerüen a pszichizmus; vagy az egyéni pszichizmus. Csak ez teheti érthetővé ezt a kifejezést: kollektiv pszichizmus.

A társadalmi lélektannak ennélfogva kettős tárgya lesz:

1. Kutatása annak, hogy az egyéni tudatok hogyan kapcsolódnak bele a társadalmi tudat alakulásába és fejlődésébe. (Társadalmi tudat alatt azoknak a gondolatoknak, meggyőződéseknek és vágyaknak az összességét értjük, amelyek egyrészről megadják valamely társadalom uralkodó világfelfogását, másrészről pedig rányomják a társadalommá egyesült egységekre az értelmi, érzésbeli és erkölcsi egyöntetüség többé-kevésbbé tudatos bélyegét). A nagy emberek lélektana igen fontos ebből a szempontból.

2. Kutatása annak, hogy viszont ez a társadalmi tudat hogyan hat az egyéni tudatokra. Hogy ez a társadalmi egyöntetüség miképpen módosítja, miképpen fokozza le, néha miképpen nyomja le az egyéni értelmet és sajátosságokat? Milyenek a lélektani hatásai annak a szolidaritásnak, amely az emberi egységeket egyesíti, akár szakmai, akár gazdasági, vallási, erkölcsi, stb. ez a szolidaritás? – Helyesen jegyzi meg Barth, hogy «a társadalom minden átalakulása maga után vonja az emberi tipus bizonyos átalakulását és maga után von bizonyos korrelativ változásokat a társadalmat alkotó egyének tudatában, amely változások viszont visszahatnak magára a társadalomra».[4] A társadalmi lélektannak igazi tárgya: e hatások és visszahatások tanulmányozása.

Mikor Lebon megcsinálja a szoczializmus lélektanát; mikor Sighele megírja könyveit a tömegek és szekták lélektanáról; mikor Max Nordau tanulmányozza a hazugságnak azt a légkörét, amelylyel a mai társadalom körülveszi az egyént; mikor Laura Marholm[5] nyomon követi a nő szellemi állapotának változásait a társadalmi miliő változásai szerint; mikor Schopenhauer elemzi a «nő» szellemi állapotát és szerepét a mai társadalomban; mikor Nietzsche tanulmányozza a szánalomérzés általánosításának társadalmi következményeit a mi európai civilizácziónkban, vagy pedig mikor elemzi, mi az erkölcsi mivolta és mik a társadalmi hatásai az értékskála ama felforgatásának, amelyet a kereszténység végzett: senkisem vonhatja kétségbe, hogy az efféle lélektani kutatásoknak igen nagy a szocziológiai fontosságuk is.

Általánosságban a társadalmi lélektan az egyéni tudat és a társadalmi tudat kapcsolatait mutatja. Egyrészt megvilágítja a lehető érintkezési pontokat e két tudat között, másrészt hangsúlyozza az ellenmondásokat és a belőlük eredő összeütközéseket e két tudat között.

Mély és finom analógiák vannak az egyéni és társadalmi lélek között. Ilyen analógia pl. az az igazság, amelyet Nietzsche vett észre, hogy a múlttal való heves összecsapás, energikus szakítás néha az életerő megújhodásának egyik föltétele úgy a népek, mint az egyének számára. «Van bizonyos fokú álmatlanság, kérődzés, _történeti érzék_, – mondja Nietzsche, – amely egyaránt ártalmas minden élő lénynek és minden élő lény megsemmisítéséhez visz, akár egy emberről, akár egy népről, akár egy egész czivilizáczióról van szó.»

Az efféle belátások, amelyeket a legmélyebbre ható lélektanból meríthetünk, módot nyújtanak arra, hogy a társadalmi élet legkényesebb feltételeinek elevenére tapinthassunk.

Az egyéni tudatok mélyén dúló harczok gyakran nem egyebek, mint külső és társadalmi antagonizmusok visszahatásai. Egy műbiráló, Ch. Saroléa,[6] igen finom megkülönböztetést tesz az _egyéni_ és a _társadalmi_ összeütközések között. Társadalmi összeütközéseknek nevezi azokat, amelyek két osztály antagonizmusából erednek (például a nemesség és a polgárság, a gazdagok és a szegények osztálya között), ellenben egyéni összeütközéseknek nevezi az egyénnek összeütközéseit saját magával, amelyeket egyrészt azok a különféle társadalmi körök határoznak meg, amelyekhez az egyén tartozhat, másrészt azok az ellentétes társadalmi hatások, amelyeknek az egyén alá lehet vetve. – A társadalmi miliőben és az egyéni tudatban lévő ez antagonizmusoknak a párhuzamossága egyik legfontosabb tanulmánytárgya a társadalmi lélekbúvárnak.

Az egyén szellemi állapota és a közösség vagy társadalom szellemi állapota között lévő kapcsolatok fontosságát régen észrevették azok, akik a társadalmi és politikai problémákkal foglalkoztak. – Aristoteles _Politikájá_-nak III. könyve III. fejezetében – bárha még elég homályosan – fölveti már azt a kérdést, vajjon az erény fogalmát egyformán kell-e meghatározni, akár magánemberről, akár polgárról beszélünk. Sighele hasonló rendü problémát tanulmányoz, mikor fölveti azt a kérdést, vajjon az érintkezés, összeállás, tömörülés ténye emeli-e vagy sülyeszti az egyének értelmi és erkölcsi szinvonalát.[7] De Roberty is fölveti ugyanazt a problémát, amelyet Sighele, és hasonlóan oldja is meg, de más magyarázatot fűz hozzá.[8]

Az egyéni tudat és a társadalmi tudat sokkal több és fontosabb ponton áll összeütközésben egymással, mint a hány ponton megegyezik. De e helyütt nem fogjuk bővebben fejtegetni ezt a kérdést. Csak a következő megjegyzésekre szorítkozunk: Valamely társadalom gondolataiban, szokásaiban, meggyőződéseiben, intézményeiben gyakran rejlenek oly ellenmondások, amelyek a kissé figyelmesebb szemlélőnek is szemet szúrnak. Mihelyt valamely egyéni tudat észreveszi ezeket az ellenmondásokat, akaratlanúl is meglepődik és fölveti magában azt a kérdést, vajjon mi az értéke a környező társadalom szellemi állapotának? Ezek a társadalmi ellenmondások okozzák, dr. Nordau szerint, azt a nyugtalanságot és kellemetlen érzést, amely ránehezedik kortársaink egyéni tudatára.

A társadalmi tudat gyakran elnyomja az egyéni tudatot. Az egyéni önzések igen gyakran rabszolgái és elámítottjai a kollektiv önzésnek. Nietzsche magvasan kifejezte ezt az antinómiát: «A legtöbb ember, – mondja, – bárha gondolkozhat és beszélhet a saját «egoizmus»-áról, egész élete során semmit sem tesz a saját «ego»-jáért, hanem mindent csak saját «ego»-jának a fantomjáért, amely környezetének agyában alakult ki, mielőtt környezetével úgyszólván érintkezett; – ennélfogva valamennyien személytelen vélemények, esetleges és fiktiv értékelések felhőjében élnek, egymással szemben. Fantazmák furcsa világa ez, amely oly észszerü látszatot tud adni saját magának! A véleményeknek és szokásoknak ez a ködfelhője növekszik és él, csaknem függetlenül az emberektől, akiket körülvesz; ez okozza azt a hamisságot, amely az általános itéletekhez tapad, s amelyet «az ember» rovására szokás írni, – ezek az emberek, akik egymást nem is ismerik, valamennyien hisznek abban az elvont dologban, amelyet «az ember»-nek neveznek, s amely csak fikczió; és minden változás, amelyet ez elvont dolgon hatalmas egyének (pl. fejedelmek és bölcsek) itéletei próbálnak létrehozni, rendkivüli és esztelen hatást tesz a nagy tömegre. Mindez azért van, mert minden egyén, ebben a nagy tömegben, nem tudja szembeállítani a maga igazi «_ego_»-ját, amely az övé s amelyet kitanulmányozott, azzal az egyetemes sápadt fikczióval, amelyet saját magával kellene lerombolnia.»[9] Schopenhauer szintén észrevette ezt az illuziót, amelynek következtében annyi ember «mások fejébe helyezi boldogságát és egész életének érdekét.»

Az, ami társadalmilag tiszteletreméltó, a gondolkozó ember egyéni eszével nézve gyakran teljesen értéktelen.

Fölösleges tovább időznünk azoknál az összeütközéseknél, amelyek az egyéni tudat és a társadalmi tudat között mutatkoznak. Amit elmondtunk róluk, az eléggé bizonyítja, hogy a társadalmi lélekbúvárnak kutatásai számára ezen a ponton milyen tág tere van. Főfeladata annak a megállapítása volna, hogy ezek közül az antinómiák közül, melyek az ideiglenesek, és melyek a lényegesek és véglegesek.

E kutatások ellen azt a kifogást fogják tenni, hogy azok inkább irodalmiak, mint tudományosak. Ez az ellenvetés nem nyugtalanít bennünket, ha azt akarja jelenteni, hogy a szocziológus a társadalmi jelenségek szubjektiv – érzésbeli vagy értelmi – képének tanulmányozásával kénytelen foglalkozni, még pedig oly lélektani belátás segítségével, amely hasonlatos ahhoz a belátáshoz, amellyel a regényíró, a moralista és általánosságban a társadalmi festő dolgozik. Mert szükségképpen eljutunk oly mozzanatokhoz, ahol a társadalmi dolgok bonyolult és kényes birodalmában a tudományos szellem, a maga merev – gyakran mesterkélt – osztályozásaival, kénytelen átengedni helyét a művészi szellemnek. A társadalmi lélekbúvár módszere nem «az iskola közönséges logikájának a módszere, amely sorrendbe szedi az igazságokat, úgy, hogy mindegyik támogassa szomszédjának az oldalát, hanem a gyakorlati észnek a módszere, amely úgy halad előre, hogy széles belátásaival átölel csoportokat és rendszerez egész osztályokat; amelyről elmondhatjuk, hogy nemes bonyolultsága, amely lelki képeiben uralkodik, hasonlatos csaknem a természet bonyolultságához».[10]

Tegyük hozzá, hogy a társadalmi lélekbúvár szerintünk nem fog vonakodni sohasem az egykorú társadalom tanulmányozásától. Nietzsche kifejezése szerint, fogja tudni a módját, hogy «jó szomszédja legyen a szomszédos dolgoknak», és bátran szemügyre vegye azokat közelről is. Vannak szocziológusok, akik óvakodnak az élő társadalom tanulmányozásától. De véleményünk szerint, ezeknek nincs igazuk, mert ha a múlt ismerete elkerülhetetlen a jelen ismeretéhez, ez utóbbi is támogathatja viszont a múlt eszméinek és szokásainak magyarázását.

Azért időzünk ily hosszadalmasan a társadalmi lélektannál, mert ebben látjuk a szocziológia velejét. A formális szocziológia hívei szintén kénytelenek, a dolgok kényszerítő erejénél fogva, nagy mértékben élni a lélektani dedukczióval;[11] elismerik, hogy mindig lélektani törvény alapján vezetik le a szocziológiai törvényeket.[12] Az oly tényezőknek, aminők a népesség tömege, sűrűsége, különnemüsége, mozgékonysága, érdemes a befolyását tanulmányozni. De a tanulmánynak szükségszerü kiegészítése és igazi czélja a társadalmi lélektan.

II. FEJEZET. Mi nem a szocziológia?

Hogy a szocziológia fogalmát pontosan megállapítsuk, meg kell különböztetnünk a szocziológiát bizonyos rokontudományoktól, amelyekkel könnyen összezavarható.

Először is, gondosan meg kell a szocziológiát különböztetnünk a társadalmi metafizikától. A társadalomnak tanulmányozásával, úgy, mint más tudományokkal, együtt járnak az eredet, a természet és a czél bizonyos kérdései, a melyeket metafizikai kérdéseknek nevezünk. Minden jó módszernek kötelessége minden téren éles határvonalat húzni a között, ami megfigyelhető, és a között, ami metafizikai hipothézisekre szorul.

A társadalomnak tanulmányozása dolgában két metafizikai kérdés merül fel: 1. a társadalmak természetének kérdése, 2. a társadalmak czéljának kérdése.

Ami az első kérdést illeti, az emberi társadalmat vagy atomok mechanikus aggregatumának képzelhetjük el, vagy sejtek rendszerének, az élő lény szöveteit és szemeit alkotó sejtek rendszerének az analógiájára; vagy végül szellemi, értelmes és szabad monádok rendszerének, amelyek egyben harmonikusak és autonómok. Ez a három hipothézis: a társadalmi mechanizmus, a társadalmi biologizmus és a társadalmi spiritualizmus vagy dualizmus hipothézise. E különböző iskoláknak voltak és vannak még ma is képviselőik. Például Spencer, de Roberty, Worms, stb. a társadalmi organizmussal való összefüggés (organicismus) tanát fejtik ki. Vannak Leibnizre vagy Kantra támaszkodó spiritualisták, akik a társadalmi dualista filozófiát becsülték többre. Mindezeknek a spekuláczióknak meglehet a maguk érdekessége. De őszintén szólva, nem tartoznak bele az igazi szocziológiába, a melynek annyi köze van hozzájuk, mint a pozitiv lélektannak a lélek legbensőbb – szellemi vagy anyagi – lényegéhez.[13]

A másik metafizikai kérdés, a mely fölvetődik: a czél kérdése. Van-e az emberi társadalmak fejlődésének czélja, és mi ez a czél? – A társadalmi világ az esetlegesség terméke-e, vagy gondviselésszerű eszme uralkodik-e benne? Vajjon – a szó metafizikai és finalista (czélelméleti) értelmében – kell-e haladásról beszélnünk, – vagy a fejlődés nem egyéb-e, mint örökös újrakezdés értelem és czél nélkül? – Vajjon ez a czél, az Isten gondolatában, az emberiség egész tömegének java-e vagy csupán kiválasztottaknak, a lángelmék ama köztársaságának a java, amelyről beszél valahol Schopenhauer és amelynek eljövetelét üdvözli Nietzsche? – Csupa oly probléma, amely inkább a metafizikába, mint a szocziológiába tartozik. A szocziológus mást nem tehet, mint hogy konstatálja az emberi társadalmak tényleges haladását és a társadalmi tudat átalakulásait. Legfölebb annyit koczkáztathat meg, hogy a multak alapján utal valamelyest a társadalmak haladásának irányára a jövőben.

Mi a kapcsolata a szocziológiának a történelemmel? A történelem az a forrás, a melyből a szocziológia merít. De más a feladata a történetirónak, aki a tényeket tanulmányozza és magyarázza, és más a feladata a szocziológusnak, aki az általános befolyásokat tanulmányozza, amelyek közreműködnek a társadalmi rendek kialakulásában, továbbá a konkrét összefüggéseket, amelyekre a társadalmi rendek törekszenek, és a társadalmi állapot formáit, amelyeket meghatároznak. – Tegyük hozzá mindazáltal, hogy megeshetik, hogy a történetirók – egy Michelet, Carlyle vagy Taine – restaurálják valamely kor vagy valamely történeti korszak szellemi állapotát. Ez esetben a társadalmi lélekbúvár és a szocziológus munkáját végzik.

A szocziológiát nem szabad összezavarni a történetbölcselettel sem, noha Barth – úgy látszik – más véleményen van.[14] Mert a történetbölcselet többnyire _a priori_ szerkesztmény volt. Ezt láthatjuk egy Szent Ágoston, egy Bossuet, egy Vico történetbölcseletében. – Egyébként magának Barthnak vallomása szerint is: «A történetbölcseleti rendszerek nem vették tárgyul a társadalom összességét, hanem a társadalmi életnek csupán egy oldalát, amelynek olyannyira uralkodó hatást tulajdonítottak, hogy azt hitték, hogy minden egyebet belőle származtathatnak.» – Ennélfogva Barth joggal sorolja e rendszereket az egyoldalú _(einseitige)_ rendszerek közé.

A szocziológia épp ily kevéssé ethnológia, anthropológia vagy anthroposzocziológia, a hogy azt az új tudományt nevezik, amely nem egyéb, mint az anthropológiának tartozéka. Mert ezek a különböző tudományok főként az ethnikai tényezőt tanulmányozzák, amelynek kétségtelenül lehet szerepe a társadalmi formák alakításában, amelytől azonban a társadalmi formák szabadulnak, és amelyen, mint új és makacs jelenségen, túlteszik magukat.

A társadalmi gazdaságtan területe szükebb a szocziológia területénél. Valóban, a társadalmi gazdaságtan csakis a gazdagsággal foglalkozik. A gazdasági törvényeknek, aminő a munkamegosztás vagy a kereslet és kinálat törvénye, kétségtelenül igen széles értelmü a társadalmi alkalmazásuk, de a társadalomgazdaságtan ezeket a törvényeket csak a gazdagságra vonatkozó alkalmazásuk szempontjából vizsgálja.

Még egy szót a szocziológia kapcsolatairól a politikával és az erkölcstannal.

A szocziológia a társadalmaknak, azok működésének és szellemi állapotának reális tanulmányozása. A politikának az a czélja, hogy szabályokat állapítson meg és társadalmi eszményképet tüzzön ki. Ez a két dolog nagyon különböző. Ezt a két kifejezést: szocziológia és szoczializmus nem szabad összezavarni, mintahogy összezavarják némelyek, akik kevéssé járatosak ezekben a problémákban. Más a szocziológiai tanulmány és más a politikai rendszer. Tegyük hozzá, hogy a szocziológiának nem szabad függenie soha a politikától, a politika exigencziáitól és törekvéseitől. Ellenben a politika függ a szocziológiától, és ehhez kénytelen felvilágosításokért fordulni, mert különben szofizmák hivságos hadakozása vagy érdekek lapos harcza marad.

A szocziológia és az erkölcstan kapcsolata is igen szoros, minthogy a társadalmi probléma tetőpontján a legszenvedélyesebb erkölcsi probléma formájában nyilvánul, amely a ma élők tudatát foglalkoztatja, és ez az egyén és a közösség kapcsolatainak problémája.

Vannak, akik azonosítják a szocziológiát az erkölcstannal. Ezt teszi a többi között de Roberty is. E szerint a szocziológus szerint az erkölcstan lényegében társadalmi produktum. «Az átmenet abból, ami erkölcsi, abba, ami társadalmi, – mondja de Roberty, – mindig és mindenütt ugyanabból ugyanabba való átmenetnek bizonyul. Az erkölcstan az eszmék világában pontos egyenértéke a szokásoknak, erkölcsi cselekedeteknek, jogoknak és általában a társadalmi kapcsolatoknak a tények világában.» E társadalmi optimizmussal szemben állnak azok, akik ellentétet látnak az egyén és a társadalom között. Ezek szerint a társadalom, épp úgy, mint Schopenhauer és Renan szerint a természet – közönyös az erkölcsiséggel szemben. Sohasem fogja megvalósítani az optimista ideált: az erkölcsi monizmust. Az erkölcstan az egyén alkotása; székhelye az egyéni tudat, és nem a társadalmi tudat. – Beérjük azzal, hogy e helyütt rámutattunk erre a problémára, a melynek megoldása nem lehet más, mint magának a szocziológiának betetőzése.

III. FEJEZET. A szocziológia története.

A _szocziológia_ új szó. Vajjon a tudomány, amelyet ezzel a szóval jelölünk meg, régibb keletü? Az emberek figyelmét mindenkor magukra vonták oly jelenségek, amelyek oly közelről érintették őket, mint a társadalmi jelenségek. Mindazáltal az ókorban ez a tanulmányozás állandóan alá volt rendelve a metafizikai vagy erkölcsi elmélkedéseknek. A szocziológia megfogalmazása még Aristotelesnél is határozatlan marad, és tárgya nem válik el a rokon tudományok, aminő a gazdaságtan és a politika, tárgyától. Ugyanígy vagyunk mindazokkal a bölcselőkkel, akik a görög-latin fordításnak örökösei voltak. Morus Tamás, Campanella, stb. inkább eszményi közösségek politikus szerkesztői voltak, mint szocziológusok.

A XVIII. században, úgy látszik, Montesquieunek volt sejtelme először tudományos szocziológiáról. A pozitivista iskola fejtette ki később a legnagyobb erőfeszítést, hogy a szocziológiát tudománynyá emelhesse. Francziaországban A. Comte, Angliában H. Spencer azt hitték, hogy a társadalmi jelenségeket visszavezethetik pontos törvényekre. Sőt ők nyomták rá a szocziológiára kettős nagy irányának a bélyegét. Míg Spencer a társadalmi biologizmus útját járta, A. Comte azonnal belátta a lélektani szempont fontosságát a szocziológiában, minthogy az egész társadalmi fejlődést egy lélektani törvényre: a három fejlődési állapot törvényére alapította.

Ha szemügyre veszszük a szocziológia fejlődését a mi századunkban, azt látjuk, hogy ez a fejlődés három fázison ment keresztül. Ez a három fázis: a gazdasági, a természettudományi és a lélektani.