Part 11

A rokonszenves holdfény alatt nagyon kedves és szép, sőt bátorságukhoz képest nagyon könnyű dolognak is tetszett, hogy megküzdjenek az egész világgal.

*

– Maguk még nem lehetnek nagyon régi házasok, – jegyezte meg Gadowné bizalmaskodó mosolylyal, mikor újra találkozott Ethellel, miután Lewisham elindult az iskolába.

– Nem, még nem vagyunk _nagyon_ régi házasok, – hagyta rá Ethel.

– Maga nagyon boldog, – folytatta Gadowné és sóhajtott. – Én is nagyon boldog voltam…

XXIII. Chaffery úr otthon.

A gyönyörűségeknek aranyos köde kissé felszállott hétfőn, mikor Lewisham E. G. úr és neje Lewisham anyósának és Chaffery úrnak látogatására indultak. Lewishamné némileg nyomott hangulatban volt, de Lewisham fejét még mindig dicsfény övezte és modora hősiességet árult el. Egyebekben keményített inget, vászongallért és csinos fekete nyakkendőt viselt, melyet Lewishamné a saját felelősségére vásárolt a nap folyamán. Az volt a természetes kívánsága, hogy az urát minél előkelőbbnek lássa.

Chafferynéből, mikor az előcsarnok félhomályában megjelent, egyebet nem lehetett látni, mint egy sötét főkötőt Ethel vállán és két fekete kart leányának nyaka körül. Azután mint kis, középkorú asszony bontakozott ki, az ezüstkeretes szemüveg alatt vékony, kis orral, keskeny szájjal, ijedt szemekkel. Egészben a furcsa, sötétruhás kis asszony arczban a legkülönösebb módon hasonlított Ethelhez. Az ideges izgatottságtól valósággal reszketett.

Először pislogva tétovázott, azután ömlengve csókolta meg Lewishamot.

– Hát ez Lewisham! – mondta csókolás közben.

Chafferyné a harmadik női lény volt, a ki Lewishamot gyermekkorának homályos emlékezetű napjai óta megcsókolta.

– Ugy meg voltam rémülve!… És most itt vannak! – mondotta és görcsösen kaczagott. – Ne vegye rossz néven, a mit mondok, de jól esik látni, hogy milyen tisztességes és fiatal… Nem csak Ethel miatt… Az _öreg_ borzasztó volt egy ideig. Kár volt azt írni a mesmerizmusról és a levelekről, a melyeket Jane írt… De ő már vár és hallja, hogy itt vannak…

– Lemegyünk, anyus? – kérdezte Ethel.

– Ott vár rátok, – felelte Chafferyné. Szomorúan világító kis olajlámpást tartott a kezében s úgy mentek le egy sötét csigalépcsőn egy pinczeszerű ebédlőbe, melyet részben tompított üvegű, metszett csillagos gömbből kisugárzó gázláng világított meg. A lemenetel kifejezetten nyomasztó hatást gyakorolt Lewishamra. Ő haladt elől. Az ajtó előtt mély lélekzetet vett. Vajjon mit mondhat Chaffery neki? Bizonyára nem azt, hogy nagyon örül a látásának.

Chaffery háttal a kandallónak állt és zsebkésével a körmét piszkálta. Aranykeretes szemüvege előrebillent, úgy hogy fénylő csomónak látszott hosszú orrának a hegyén s efölött vette szemügyre Lewishamot és Lewishamnét, – egy pillanatra Lewisham nem akart hinni a szemének, de csakugyan mosoly volt, – némileg gúnyos mosolylyal.

– Szóval visszajöttél, – mondta egész barátságosan Lewishamon át Ethelre tekintve. A hangjából azonban a ravaszság árnyalata rezgett ki.

– Eljött, hogy az anyját meglátogassa, – mondta Lewisham. – Azt hiszem, Chaffery úrhoz van szerencsém?

– Inkább én szeretném tudni, hogy ön micsoda szerzet? – kérdezte Chaffery, hirtelen hátraszegezve a fejét, úgy hogy nem a szemüvege felett, hanem azon át nézte Lewishamot, miközben fesztelenül nevetett. – Hajlandó volnék azt hinni, hogy ön a méztolvaj. Ön az a bizonyos Lewisham úr, a kiről ez a tévútra vezetett leány említést tesz a levelében?

– Az vagyok.

– Maggie, – mondta Chaffery a feleségéhez fordulva, – láthatod, hogy van az emberiségnek egy csoportja, a mely a finomság iránti érzékét elvesztette, vagy a finomságot egyáltalán nem ismeri… Megkapta a leányod a szükséges oktatást a házassághoz?

– Chaffery úr! – szólalt meg Lewisham.

– James! Hogy mondhatsz ilyent! – kiáltott fel Chafferyné.

Chaffery csattantva becsukta a zsebkését és mellényzsebébe csusztatta. Azután megint felpillantott és az előbbi közönyös hangon beszélt tovább.

– Azt hiszem, hogy czivilizált emberek vagyunk, a kik ügyeiket czivilizált módon szándékoznak rendezni… A mostoha leányom eltűnik két éjszakára és állítólagos férjével tér vissza… Végre is én nem lehetek egészen közömbös társadalmi helyzete iránt.

– Önnek jobban kellene őt ismerni… – kezdett érvelni Lewisham.

– Mire való az érvelés? – kérdezte Chaffery nevetve és sovány gyűrűs ujját Ethelnek egy kézmozdulatára előre nyujtotta. – Akárki a zsebében hordhatja. Ő is mutathatja most nekem. Rögtön gondoltam. Ne izgatódjanak, ha csak ennyire értékelem. Egészen új példányok bármikor kaphatók két shilling és hat pencért. Köszönöm… Lewisham György Edgar úr. Huszonegy éves. Huszonegy! Sohasem tudtam pontosan az életkorát, kedvesem, és az édesanyja bizonyára nem mondja meg nekem. A foglalkozása diák! Köszönöm. Végtelenül le vagyok kötelezve. Valóban nagyon meg vagyok hatva… És most mi mondanivalója van önnek ezt a fontos ügyet illetőleg?

– Bizonyára megkapta a levelet, – mondta Lewisham.

– Kaptam egy mentegető levelet… a személyektől bizonyára eltekinthetek… Igen, uram, mentegetődzések voltak. Maguk, fiatalok, házasságot akartak kötni és felhasználták a kínálkozó alkalmat. A levelükben még csak azt sem említették, hogy házasodni akarnak. Tiszta szerénység! Most pedig mint férj és feleség jelennek meg itt. Felforgatják ezt a házat, tömérdek kellemetlenséget okoznak másoknak, de az magukat nem érinti! Én nem szidom magukat. A természetet kell szidni miatta! Egyikük sem tudja még, hogy mit csinált. Majd megtudják. Most férj és feleség és ez a fontos a dologban… Ethel, drágám, akaszd fel az urad kalapját és botját az ajtó mögött… Ön pedig uram, volt oly szives, hogy helytelenítse azt a módot, melyen én megkeresem a kenyeremet?

– A mi azt illeti, – mondta Lewisham, – kötelességem kijelenteni, hogy úgy van.

– Egyáltalán nem köteles kijelenteni. A tapasztalatlanságra kötelező szerénység mentségeül szolgálhat.

– Igen, de nem helyes… nem tisztességes.

– Dogma, – legyintett Chaffery. – Dogma!

– Mit ért ön dogma alatt? – kérdezte Lewisham.

– Azt, hogy dogma. Helyesebb volna azonban, ha ezt kényelemben vitatnánk meg. Ez a mi vacsoraidőnk és én nem vagyok az az ember, a ki harczba szokott szállni befejezett tényekkel. A házasság révén mi közeli kapcsolatba kerültünk egymással. Ez már így van. Ön maradjon itt vacsorára és ketten majd tisztázzuk ezeket az ügyeket. Összeakadtunk egymással és rajta kell lennünk, hogy lehetőség szerint a legjobb viszonyt teremtsük. Az ön felesége és az enyém megterítik az asztalt, mi pedig beszélgethetünk… Miért nem ül le, a helyett, hogy a szék hátának támaszkodik? Ez nem vitaegylet, hanem magánlakás, otthon, – _domus_, – de sajnos, elég szerény, a nyilvánvaló csalásaim ellenére is… Így már jobb… Remélem azonban, – Chaffery hangja hirtelen nyomatékosra vált, – remélem, hogy ön nem disszenteriánus?

– Miért? – kérdezte Lewisham, de hozzátette: – nem, nem vagyok disszenteriánus.

– Helyes, – mondta Chaffery. – Őszintén örvendek. Kissé féltem tőle… van valami a modorában… Ki nem állhatom a disszenteriánusokat. Különösképen nem szeretem őket. Az én szememben Claphamnak ez a nagy hátránya. Én ugyanis állandóan alattomosoknak tartottam őket… állandóan.

Megrándította az arczizmait, úgy hogy szemüvege csattogva esett le mellényének gombjaira.

– Nagyon örvendek, – mondta, miközben visszahelyezte a szemüvegét az orrára. – A disszenteriánusokat, nonconformistákat, puritánokat, vegetariánusokat, a teljes abstinenseket, általában mindezeket a fajtákat, ki nem állhatom. Én szabaddá tettem a lelkemet mindenféle előítélettől és formulától. Lényegében hellén természet vagyok… Olvasta ön Matthew Arnoldot?

– A tudományos olvasmányaimon kívül…

– Önnek olvasni kell Matthew Arnoldot… ritka világos fő. Olyan tehetséget találhat benne, a mi néha hiányzik az ön tudományos embereiben. Azok tulságos hajlandósággal bírnak a jelenségek iránt, mondhatnám, kissé tulságosan objektivek… Én a valóságokat keresem. A valóságokat, Lewisham úr! Ha hajlandó engemet követni…

Szünetet tartott és szeme az üveg mögött kérdőre változott. Ethel kalap és kabát nélkül belépett, csörömpölő fekete tálczával, fehér asztalterítővel, nehány tányérral, késsel és pohárral és teríteni kezdte az asztalt.

– Figyelem, – felelte Lewisham elvörösödve. Nem volt bátorsága megvallani, hogy nem érti a sajátságos magyarázatot. – Ön a saját esetét magyarázza…

– Én a valóságokat keresem, – ismételte Chaffery, nagy önmegelégedéssel. – Nem elégszem meg a felszinnel és a látszattal… Egyike vagyok ezeknek a rajongóknak… A dolgokban rejlő igazságot kell keresnem, az elvesző lényeget… Az elvem az, hogy magam előtt sohasem hazudok… soha. Ezt is kevesen mondhatják el magukról. Az én felfogásom szerint az igazság otthon kezdődik. A legtöbb esetben ott is végződik. Higyje el, ez a legbiztosabb és leghelyesebb! A legtöbb ember, _par excellence_ az ön tipikus disszenterei, másutt fecseg és a szomszédokat szerencsélteti… Érti az én szempontomat?

Lewishamra tekintett, a kinek az volt az érzése, hogy egy szokatlanul nehezen kiismerhető emberrel áll szemben. Érezte, hogy óvatosnak, olyan óvatosnak kell lennie, a milyen csak lehet az adott körülmények között.

– Kissé meglepő, – mondotta nagyon latolgatva a szavait, – hogy úgy fejezzem ki magamat… figyelembe véve a történteket… az ön szájából…

– Az igazságot hallani?… Egyáltalán nem, ha figyelembe veszi a helyzetemet. Egyáltalán nem, ha megérti az álláspontomat. Ez az, a mit meg akarok értetni. Természetszerüleg nyomatékosan kell felhívnom a figyelmét arra, hogy mi rokoni viszonyba kerültünk és ön a vőm lett nekem. Ön fiatal, be kell látnia, hogy fiatal, nyers és elhamarkodó. Csak az évek adhatják meg a kedvezőbb _tónust_ és enyhíthetik a nevelésnek a nyerseségét… A leveléből és az arczából arra kell következtetnem, hogy ön is egyik tagja volt annak a társaságnak, a mely azt a kis jelenetet rendezte Lagune házában?

Az ujját Ethelre szegezte, mintha jelezni akarna valamit:

– Mellesleg mondva… Ethelnek volt a bűne.

Ethel zörögve az asztalra tette a mustárt.

– Lehet, – mondta, de nem tulságos hangosan.

– Ön már előbb is találkozott vele? – kérdezte Chaffery.

– Whortleyban, – felelte Lewisham.

– Értem, – mondta Chaffery.

– Közöttük voltam… egyike voltam azoknak, a kik az esetet rendezték, – magyarázta Lewisham. – Minthogy felemlítette az ügyet, meg kell mondanom…

– Tudom, – szakította félbe Chaffery. – De micsoda megrázkódtatás volt Lagunera nézve. – Egy pillanatig a czipőjére nézett és félrehúzta a szája szélét. – A túlvilági kéz azonban nem volt rossz, – mondta különös, elhúzott mosolylyal.

Lewisham egy pillanatig azon volt, hogy ezt a megjegyzést tegye szóvá.

– Én nem látom a dolgot ugyanolyan megvilágításban, mint ön, – jegyezte meg végül.

– Szóval nem tud eltérni ettől a morális előítélettől?… Helyes, helyes. Ha úgy tetszik, ebbe is belemehetünk. De nem tekintve a dolognak az erkölcsi oldalát, egyszerűen, mint művészi fogás, nem volt rossz.

– Nem sokat értek a művészi fogásokhoz…

– A minthogy azok közül, a kik leleplezésekben utaznak, nagyon kevesen értenek hozzá. Példának okáért, bevallhatja nekem, hogy azelőtt sohasem hallott és nem is gondolt volna a hólyagra. Pedig világos, hogy a médium, a kinek a keze akadályozva van, mindent, a mit csak lehet, a fogával csinál s a kabát hajtása alatt elrejtett hólyagnál mi sem lehet önként értetőbb. Lehet valami természetesebb? Én azonban meglehetősen jól ismerem a szellemidézés egész irodalmát s ez a gondolat még sohasem merült fel! Sohasem. Állandó meglepetés a számomra, hogy mennyi dologra _nem_ gondolnak, a kik a mutatványokat ellenőrzik. Mindenekelőtt sohasem gondolnak a fölényre, mely velük szemben áll s ez már a kezdetnél megrontja a kilátásaikat. Képzelje csak el. Én a természetemnél fogva ötletes vagyok. Akár állok, akár ülök, az egész szabad időmet azzal töltöm, hogy újabb kis ötleteket találjak ki és gyakoroljak be, mert az ilyesmi végtelenül szórakoztat. Nos… mi lehet az eredménye ezeknek az elmélkedéseknek? Vegyen például egy dolgot: negyvennyolcz különböző módon tudok zajt előidézni s ebből legalább tíz eredeti. Tíz eredeti módja a zaj előidézésének!

Előadásából kiérzett a benső meggyőződés.

– És e zörejek közül nehány egész tekintélyes. Például!

Igazolás gyanánt roppanásszerű zaj hallatszott, mintha Lewisham és Chaffery között támadt volna.

– Nos? – kérdezte Chaffery.

A kandallóban szétfrecscsent a láng és az asztal zörgő kalapács módjára emelkedett fel Lewisham orra előtt.

– Láthatja, – mondta Chaffery és kezét kabátjának szárnyai alá dugta. Ujjai az egész szobát egy pillanatig mozgatni látszottak Lewisham előtt.

– Helyes. És most nézzük a dolognak a másik oldalát. Vegyük a legnehezebb feladatot, melyet valaha megkisérlettem. Két tiszteletreméltó fizika-tanár, – nem Newtonok, de jónevű, érdemes, öntudatos fizika-tanárok, – egy hölgy, a ki a sírontúli életet szerette volna megismerni, egy ujságíró, a ki anyagot keresett az írásra, egy személy, a ki ugyanúgy ezekből a kisérletekből él, mint én, arra vállalkoztak, hogy ellenőrizzenek engem. _Engem_ akartak próbára tenni!… Mindenesetre nekik megvolt a maguk munkája, tanítani a fizikát, tanítani a vallást, bemutatni a kisérleteiket és így tovább. Az én dolgaimnak aligha szenteltek egy órát is s a legtöbben életükben bizonyára senkit sem csaptak be és példának okáért, akár az életük árán sem tudnának egy három mérföldes szakaszon jegy nélkül utazni, a nélkül, hogy rajta ne kapnák őket… Látja a fölényt velük szemben?

Szünetet tartott. Lewisham úgy érezte, mintha benső küzdelem dúlna benne.

– Jegyezze meg, – magyarázta Chaffery, – hogy csak tiszta véletlen volt, mikor maguk tetten értek. Az a dolog kiröpült a számból. Annak a vékony hangú barátjának máskülönben alkalma sem lett volna… Nem lett volna rá alkalma.

Lewisham úgy szólalt meg, mint az az ember, a ki súlyt emelget.

– Mindez nem tartozik a kérdésre. Nem vontam kétségbe az ügyességét. De maga a dolog… nem helyes.

– Majd erre is rátérünk, – mondta Chaffery.

– Nyilvánvaló, hogy mi más szemmel nézzük az esetet.

– Ez az! Épen ez az, a miről vitatkozunk. Pontosan ez!

– A csalás csalás. Ettől nem térhetünk el. Ez elég egyszerű.

– Várjon, mig arra is megfeleltem, – mondta Chaffery kissé gúnyosan. – Mindenesetre elsősorban meg kell érteni az én álláspontomat. Ne képzelje ugyanis, hogy nekem nincs álláspontom. Mióta az ön levelét elolvastam, nagyon sokat gondolkoztam róla… Kell, hogy igazságot szolgáltasson nekem. Valahogyan úgy kell felfogni az esetet, hogy nekem hivatásom. Bizonyos mértékig próféta vagyok… Eddig ön még a kezdetét sem láthatta.

– Igen, de azt is elítéltem, – tiltakozott Lewisham.

– Ön még nagyon fiatal és kegyetlen. Kedves fiatal barátom, ön még csak a kezdetén van a dolgoknak. Meg kell azonban engednie bizonyos tágabb szempontok lehetőségét egy olyan embernél, a ki még egyszer olyan idős, mint maga… De itt van már a vacsora. Erre a kis időre fegyverszünetet köthetünk.

Ethel ismét belépett a szobába és egy pótszéket hozott magával. Mögötte Chafferyné jelent meg és az előkészületeket egy kancsó világos sörrel koronázta. A terítőn, mint Lewisham megfigyelte, mikor az asztalhoz lépett, foltozatlan lyukak voltak és több helyütt ki volt fakulva. A közepén kopott üvegtartó állvány állott, a mely mustárt, borsot, eczetet és három más folyadéknak szánt, de kiszáradt üveget tartalmazott. A kenyér kicsorbult rámáju széles fatálczán feküdt, egy ékalakú nagy darab sajt pedig egy aránytalanul kicsiny tányérról ágaskodott fölfelé. Lewisham és Lewishamné egymással szemben foglaltak helyet, Chafferyné pedig a törött székre ült, minthogy ismerte a fortélyait.

– Ez a sajt épen olyan tápláló, kevéssé vonzó és emészthetetlen, mint a tudomány, – jegyezte meg Chaffery, miközben darabokat vágott le belőle és szétosztotta őket. – De nyomja így szét a villája alatt, tegyen hozzá egy kis jó dorseti vajat, egy csipetnyi mustárt, borsot… a bors feltétlenül szükséges… kevés eczetet és keverje össze az egészet. Egy crab nevű keveréket kap, a mely egyáltalán nem kellemetlen… A bölcs épen így jár el a világ tényeivel, nem szidja és nem taszítja el magától, hanem felhasználja őket.

– Mintha bizony a bors és a mustár nem volnának tények, – mondta Lewisham, visszaadva az esti, ki nem védett vágásokat.

Chaffery erősen bókoló kifejezéseket használva ismerte el, hogy a hasonlata nem sikerült és Lewisham nem tudta megállani, hogy az asztalon át Ethelre ne pillantson. Nyomban utána eszébe jutott, hogy Chaffery nagyon sima és nehezen megfogható gazember, a kinek többet ér a szidása, mint a dicsérete.

Egyideig a crab foglalta el Chafferyt és a beszélgetés vontatottá vált. Chafferyné szokványos kérdéseket intézett Ethelhez a lakásukra vonatkozólag, Ethel pedig lendületesen felelgetett.

– Valamelyik nap el kell jönnöd hozzánk teára, – mondta Ethel, nem várva Lewisham hozzájárulását, – akkor megláthatsz mindent.

Hirtelen Chaffery azzal lepte meg Lewishamot, hogy a south-kensingtoni tanárjelölti minőségének teljes ismeretét árulta el.

– Remélem, hogy Önnek van még valami pénze azon az egy guineán kívül, – mondta Chaffery váratlanul.

– A kezdethez elég, – felelte Lewisham elvörösödve.

– És ön azt reméli, hogy azok ott South-Kensingtonban juttatnak önnek valamit, mondjuk egy száz fontot érő állást évenkint, ha bevégezte tanulmányait?

– Igen – felelte Lewisham kissé húzódozva. – Igen… Száz font évenkint. Erre gondolok. De van még száz meg száz állás South-Kensingtonon kívül is, ha ott nem helyeznek el.

– Értem, – mondta Chaffery. – Mindenesetre azonban fene szűkös kis dolog lesz… száz font egy esztendőben… Ámbátor sok érdemes ember van, a kinek kevesebbel kell beérnie, – tette hozzá és némi gondolkozási szünet után kérte Lewishamot, hogy a söröskancsót adja közelebb.

– Él még az édesanyja, Lewisham úr? – kérdezte hirtelen Chafferyné és a családi viszonyokra terelte a beszélgetést. Mikor az építési vállalkozóhoz jutottak, Chafferyné nem várt következetesség hangján megjegyezte, hogy a legtöbb családnak vannak szegény rokonai. Azután a következetesség megint az előbbi összefüggéstelen beszédnek adott helyet.

A vacsora véget ért, Chaffery a sör maradékát poharába öntötte, előszedett egy leghosszabb fajtáju Broseley-pipát és felszólította Lewishamot, hogy gyujtson rá.

– Ez a legtisztességesebb dohányzás, – mondta Chaffery, pipájának az öblét kopogtatva. Ebben az országban a jó szivar és a tisztesség egyformán ritka.

Lewisham zsebéből előkotorta algiri czigarettáit, melyeket Chaffery szemüvegén át bizalmatlankodva vett szemügyre. Utána belefogott a kilátásba helyezett apologiába. A hölgyek elvonultak, hogy a vacsoránál használt tárgyakat lemosogassák.

– Egyszóval lássuk azt a bizonyos csalást, – mondta Chaffery hirtelen, mikor a pipája már szelelt. – Én az életet nem tudom olyan egyszerűen felfogni, mint ön.

– Én sem találom az életet egyszerűnek – felelte Lewisham, – de azt hiszem, hogy a dolgokban a jót és rosszat meg lehet különböztetni. És nem hiszem, hogy ön bármit is mondott volna, a mi azt bizonyítaná, hogy az a szellemidézési csalás helyes volna.

– Tárgyaljuk a dolgot alaposabban, – mondta Chaffery, keresztbevetve a lábát. – Elemezzük egy kissé az ügyet. Ugy látom, – közben tömött egyet a pipáján, – ön nem tudja teljes mértékben értékelni az illuziónak a fontosságát az életben és a hazugságnak és csalódásnak valódi szerepét a társadalmi szervezetben. Önben nagy a hajlandóság arra, hogy a csalárdságnak egy bizonyos formáját helytelenítse, mert nem tartozik az általánosan bevett dolgok közé… bizonyos rosszalással és – mint azt nadrágomnak a rojtos széle és ez a vacsora bizonyítja, – kevés elismeréssel találkozik.

– Nem erről van szó, – mondta Lewisham.

– Azt akarom bebizonyítani – folytatta Chaffery a fejtegetéseit, – hogy a becsület lényegében anarchisztikus és szétbontó erő a társadalomban s hogy a társadalmi közületek összetartását és a czivilizáczió haladását csak az eleven, sőt gyakran hatalmas hazugság teszi lehetővé, hogy a társadalmi szerződés többé-kevésbbé nem egyéb, mint az emberi lényeknek hatalmas összeesküvése arra, hogy hazudjanak és hogy önmagukat és egymást a közjó érdekében rászedjék. A hazugság a malter, a mely a vad egyedeket összeköti a társadalom épületében. Ez az az általános tétel, a melyre a magam igazságát alapítom. Az én médium-mivoltom, biztosíthatom önt, csak egy különleges részlete ennek az általános állításnak. Ha nem volnék feneketlenül közönyös, állhatatlan és kalandor természet és nem viseltetnék borzalmas ellenszenvvel az írás iránt, akkor nagy könyvet irhatnék erről a kérdésről és minden mélyen gondolkozó embertől tisztelve élhetnék a világban.

– De hogy akarja ezt bebizonyítani?

– Bizonyítsam be? Csak utalnom kell a példákra. Hiszen már más emberek is vannak, – Bernhard Shaw, Ibsen és más hozzájuk hasonlók, – a kik sokat megláttak belőle és új evangelium módjára hirdetik… Mi az ember? Kapzsiság és vágy, a mit csak a félelem és esztelen hiúság fékez meg.

– Ebben nem érthetek egyet, – mondta Lewisham.

– Majd egyetért, ha öregebb lesz, – felelte Chaffery. – Vannak igazságok, melyekbe bele kell öregednie… A mi azonban a hazugságok kérdését illeti, nézzük csak a társadalom szerkezetét és hasonlítsuk össze a vad állapottal. A vad és a czivilizált ember között csak azt az egyetlen lényegbevágó különbséget állapíthatja meg, hogy az előbbi nem tanulta meg a dolgok lényegének eltitkolását, az utóbbi pedig igen. Vegye a legjobban szembeötlő különbséget, a czivilizált ember ruházkodását és az illendőség fogalmát. Mi a ruházkodás? A meglevő dolgok elrejtése. Mi az illendőség? Elnyomás! Én nem érvelek az illendőség és tisztesség ellen, jól értse meg, de lényeges részei a czivilizácziónak és lényegük a „_suppressio veri_“…

Ruhája zsebében a mi czivilizált polgártársunk pénzt szokott hordozni. Az igazi vadembernek nincsen pénze. Neki egy fémdarab csak egy fémdarab, esetleg czifrázva, de nem több. Ez a valóság. Ugyanez minden józaneszű ember előtt is s csak embertársainak tömegőrültsége folytán lesz belőle egyéb. Az átlagos czivilizált ember szemében azonban ennek az aranynak az általános vásárló képessége szent és alapvető tény. Gondolkozzék csak kissé! Miért kell, hogy ez így legyen? Hiányzik a mert! Embertársaimnak a könnyenhivősége állandó bámulatba ejt. Higyje el nekem, akárhányszor reggelenkint ágyban fekve, azt képzelem, hogy éjszakán át az emberek rájöhettek erre a hazugságra és várom, hogy lármát hallok odalent és látom az ön anyósát, a mint berohan a szobába egy shillinggel, melyet a tejes-ember visszadobott. „Mi ez? – kérdi a tejes-ember. – Ezt a szemetet a tejért?“… De ez sohasem történik meg. Soha. Mert ha ez bekövetkeznék és az emberiség világosan rájönne a pénzben rejlő hazugságra, vajjon mi történnék? Előtörne az embernek az igazi természete. Én kiugranék az ágyból, valami fegyvert ragadnék a kezembe és vele a tejes-ember után rohannék. A tejre ugyanis szükségem van. A szomszédok is kiözönlenének… szintén a tej után. A tejes-ember, hirtelen észbe kapva, csattogva el akar hajtani az utczán. Utána!… Fogjátok meg… szedjétek szét! Fogjátok meg! A kocsi felborul. Üssétek, ha úgy tetszik, de ne öntsétek ki a kannákat!… Nem így látja ön is?… minden részlete teljesen észszerű és természetes… Azután összeverve és véresen visszatérek, a tejeskannával a hónom alatt. Meg kellett szereznem a tejeskannát és most rajta tartom a szememet… De minek folytassam? Önnek és bárki másnak tudnia kell, hogy az élet küzdelem a létért, harcz a táplálékért. A pénz nem egyéb, mint az a hazugság, mely mérsékli a vadságunkat.

– Nem, – mondta Lewisham, – nem. Ezt nem vagyok hajlandó aláírni.

– Hát akkor mi a pénz?

Lewisham kitért a felelet elől.

– Önnek kell az állítását először bizonyítani… Tulajdonképen nem tudom, hogy mindez mi összefüggésben van a szellemidézési csalással.

– Innen akarom levezetni a védekezésemet… Vegyen valami nagyon tiszteletreméltó emberfajtát… például egy püspököt.

– Nem valami sok közöm van a püspökökhöz, – mondta Lewisham.