Part 12

– Az mindegy. Vegyen egy tudományos férfiút, tanárt, a mint a földi útján halad. Figyelje meg a ruháját, mely jó megjelenésű polgárt csinál belőle és eltakarja azt a tényt, hogy fizikailag petyhüdt, pókhasú egyéniség. Lényének ez az első hazugsága. A nadrágja nincsen kirojtosodva, kedves barátom. Nézze azután a haját, megkefélve és megnyirva azt a hallgatólagos hazugságot rejti magában, hogy az átlagos hosszúsága fél inch, holott a természet szerint yardnyi hosszúságban nehány szürke hajcsomó lobogna a szélben. Tekintse azután igazi arczának a meghamisítását. Szájában hazugságok vannak hamis fogak képében… Valahol másutt a földön szegény ördögök törik magukat, hogy húst, kenyeret és bort termeljenek számára. A ruhája meggörnyedt és kiszipolyozott munkások életéből van szőve, ólommázos edényről eszik… egész útja más emberek életével van kikövezve!… Képzelje el ezt az idomtalan, kényelemben élő alakot. És mint Swift teszi, gondolja el, hogy ennek a valaminek elismerés az osztályrésze!… Azt állítja magáról, hogy nyomorúságos kis kutatásai méltó ellenértéket szolgáltatnak azoknak a távoli lényeknek fáradságukért és szenvedésükért; azt állítja, hogy ő és élősdi pályája a fizetség amazoknak meghiusult reményeiért. Képzelje el, hogy valami geranium átültetése miatt összeszidja a kertészét; valósággal a hazugságoknak sűrű ködében állanak, úgy hogy az ember ásójának szélével nem sujthatja le a szemtelenségét abba a piszokba, melyből felbukkant… Az ő esete pedig valamennyi kényelmes életnek az esete. Micsoda hazugság és szégyen minden czivilizáczió, minden jó étkezés, minden kultúra és minden finomság, mig vannak szerencsétlenek, a kik lerongyolódva és éhezőn vonszolják magukat a föld hátán!

– De hisz ez szoczializmus! – kiáltott fel Lewisham. – Én…

– Nem _izmus_, – mondta Chaffery nyomatékos hangon. – Ez csak a tényeknek borzalmas valósága, annak az igazsága, hogy a mi az emberek világát összefűzi és összelánczolja, a hazugság. A szoczializmus nem orvosság, semmiféle _izmus_ nem orvosság; ezek a tények.

– Nem hihetem, – kezdte Lewisham.

– Nem hiheti a reménytelenséget, mert még fiatal, de a leírást el kell fogadnia.

– El… bizonyos korlátok között.

– El kell ismernie, hogy a világnak legtiszteletreméltóbb állásait beszennyezi a szocziális viszonyainkban rejlő hazugság. Ha pedig nem volnának hazugsággal beszennyezve, nem volnának tiszteletreméltóak. Még az ön állása is… Ki jogosította önt arra, hogy megnősüljön és érdekes tudományos kisérletekkel foglalkozzék, mig más fiatal emberek a bányákban sinylődnek?

– Megengedem…

– Nem segít, ha megengedi is… És itt van az én szerepem. Minthogy az életnek minden útja hazugsággal van beszennyezve, minthogy az igazság követése és kimondása meghaladja az emberi erőt és bátorságot, a mint az kétségtelenül megállapítható, nem helyesebb-e, ha valami nyilt és viszonylag ártalmatlan csalásnak adja magát, semhogy valami kétes értékü állásban a lelki integritását koczkáztassa meg és végül önmagát ámítsa és ítélje el? Ez az igazi veszedelem. Ez az, a mitől mindig óvakodtam. Ezt ne tévessze maga elől. Ez a főbűn. Önámítás!

Lewisham a bajuszát tépdeste.

– Ugy látom, kezd megérteni… És elvégre azok a tiszteletreméltó egyének nem szenvednek valami rettenetesen. Nagy intelligencziájuk teremtőereje esetleg valami hitványabb csalásnak adna tápot, mint az én ártalmatlan bútor-ropogtatásaim. Ugyanezt teszik a mi püspökeink, a kik maguk sem hisznek s miért ne tegyem én? Példának okáért ezek az emberek pénzüket közjótékonyságra adnák, hogy ellássák és hizlalják a titkárjukat, a tékozló ifjút. Mindezek után pedig, a legrosszabb esetben, valami elkésett Robin Hood lehetek; jövedelmükhöz képest szedem el a kincseket a gazdagoktól. Igaz, hogy nem adom a szegényeknek, de nem is kapok eleget. Én azonban másként cselekszem a jót. Sok szegény kételkedőnek adtam új erőt a hazugságaimmal, a sírontúli ostoba, nagy hazugságaimmal! Hasonlítson engem csak össze azokkal a gézengúzokkal, a kik mérget szórnak szét, vagy hasonlítson össze egy milliomossal, a ki a dalcsarnokokat bujja, hogy a „női tehetségeket“ vegye szemügyre, vagy egy biztosítási ügynökkel, vagy egy tőzsdei alkuszszal. Vagy vegye bármelyik ügyvédet… Vannak püspökök, a kik Darwinban hisznek és kételkednek Mózesben. Nos ezeknél én mindenesetre jobbnak tartom magamat, – hasonló lehetek, de mindenesetre jobb, mert én legalább magam is találok ki ötleteket a szerepekhez, a melyeket játszom.

– Ez mind úgy lehet… – kezdte Levisham.

– A tisztességtelenségüket megbocsájthatom, – mondta Chaffery, – de mit szóljak az ostobasághoz, a szellemi önmegtagadáshoz… Uram! Ha egy ügyvéd nem hazudik a köteles, piszkosan nagyképű módon, hivatásellenes működésért kiközösítik.

Szünetet tartott a beszédében. Elgondolkozott és gyengén mosolygott.

– A mi egyes fortélyaimat illeti, – mondta hirtelen megváltozott hangon, Lewisham felé fordulva, miközben szeme felcsillant az üveg mögött és kezével nyomatékosan ütögette az asztalterítőt, – egyes fortélyaim pokoli módon szellemesek, értse meg, pokoli módon szellemesek és megérdemelnék, hogy mégegyszer annyit jövedelmezzenek, mint a mennyit tulajdonképen hoznak nekem.

Megint a tűz felé fordult, szívta füstölgő pipáját és szemüvegének sarkán át nézte Lewishamot.

– Egy-két apróságomnak a legjobb szakértők felülhetnének, – mondta azután. – A mechanikus zenekarnak a játéka a legnagyobb csodálkozással töltené el őket. Valóban nehányat meg kell magyaráznom önnek, miután már rokoni viszonyba kerültünk.

Lewishamnak nehány perczébe került, mig az új irányba tudta terelni a figyelmét, melyet Chaffery rohanó érveinek a gyors követése összezavart.

– De hisz ezekkel az elvekkel ön más munkát is végezhetne, – mondta végre.

– Magától értetődőleg, – hagyta helyben Chaffery.

– De hát akkor…

– Nagyon különös módszer, – tiltakozott Chaffery, – ha valakinek cselekvési elveit úgy bíráljuk el, hogy a belőlük eredő cselekedeteket valamely más elv alapján ítéljük meg… Nincs igazam?

Lewisham egy pillanatig gondolkozott.

– Valószinüleg úgy van, – mondta azután olyan embernek a hangján, a kit akarata ellenére meggyőztek.

Elégtelennek találta a saját logikáját. Hirtelen félredobta az érvelés finomságait. Megint egyes mondatok ötlöttek az eszébe, melyeket már készen hozott magával és durva módon ezekkel állott elő.

– Bármiként legyen is, – mondotta, – nem tudok egyetérteni ezzel a csalással. Bármit is mondhat, én fenntartom azt, a mit a levelemben írtam. Ethelnek a szerepe ezekben a dolgokban befejeződött. Ezúttal nem szándékozom ugyan fejtegetésekbe bocsájtkozni, de ha megint szembe kerülök velük, elmondom a véleményemet mindezekről a spiritisztikus jelenségekről. Tiszta helyzetet kell teremtenünk egymás irányában.

– A mit mond, az teljesen világos, tisztelt vőm uram, – mondta Chaffery. – A mostani czélunk azonban a dolgok megvitatása.

– De Ethel…

– Ethel az öné, – mondta Chaffery. – Ethel az öné, – ismételte némi szünet után és elgondolkozva tette hozzá: – önnek kell vigyázni rá.

– Ha azonban az illuzióról beszélünk, – kezdte újból, látható megkönnyebbüléssel kapcsolva ki a kellemetlen tárgyat, – gyakran Berkeley püspökkel vagyok egy véleményen, hogy minden tapasztalat alapjában véve nagyon eltér a valóságtól. Az öntudat lényegében halluczináczió. A hogy én és ön itt vagyunk és a beszélgetésünk… mind csak illuzió. És ha az ön tudományához fordulok… mi vagyok én? Atomok nyüzsgő tömege, apró sejteknek végtelen összekapcsolódása… Vajjon ez a kéz, a melyet kinyujtok, én vagyok-e? Vagy akár a fejem? Vajjon a bőrömnek a felülete egyéb-e valami durva értelemben vett külső határnál? Azt mondja talán, hogy a lelkem, az én vagyok? Gondoljon azonban a mozgató erők küzdelmére. Tegyük fel, hogy ösztönt érzek arra, hogy ellenálljak… én vagyok-e, a ki ellenáll, vagy az ösztön, a mely kívülem van? Tegyük fel, hegy ez az ösztön magával ragad engem és én megteszem, a mi belőle következik… részem-e nekem ez az ösztön, vagy nem? Az agyam valósággal megszédül ezekre a misztériumokra! Uristen! micsoda laza, imbolygó dolgok vagyunk mi tulajdonképen… először ez, azután az, egy gondolat, egy ösztön, egy cselekvés, egy feledés és mindebből botorul azt állapítjuk meg, hogy mi csakugyan mi vagyunk. A mi pedig önt illeti, ön, a ki alig öt vagy hat rövidke év óta tanult meg gondolkozni, itt ül bizonyosságának, összetartozandóságának tudatában, örökölt eredendő bűnében, – alap nélküli halluczináczió! – ítélve és elítélve a dolgokat. _Ön_ meg tudja különböztetni a jót a rossztól?! Kedves barátom, ezt cselekedte Ádám és Éva is… _mihelyt megismerkedtek a hazugságok atyjával!_

*

Az est befejezéséül whisky és meleg víz került az asztalra és Chaffery, ezúttal nagy udvariasság hangulatában kijelentette, hogy ritkán élvezte annyira valakinek a társaságát, mint Lewishamét és mindenkit megkínált whiskyvel. Chafferyné és Ethel czukrot és czitromot tettek bele. Lewisham pillanatnyilag némi meglepetést érzett, mikor látta, hogy Ethel grogot iszik.

Az ajtóban Chafferyné bucsuzóul ömlengve csókolta meg Lewishamot és kijelentette Ethelnek, hogy valóban azt hiszi, hogy minden a legszebb rendben van.

Az úton hazafelé Lewisham gondolataiba mélyedt és töprengett. Chaffery problémája méreteiben rettenetesen megnőtt. Időről-időre a jó embernek saját magáról alkotott filozófiai rajza, mint a humorral és művészi érzékkel megáldott lelki őszinteségnek a képviselője, elfogadhatónak is tünt fel előtte. Lagune tagadhatatlanul szamár volt, a lelki jelenség kutatása pedig ösztönzés volt a csalásra… azután Ethellel való összefüggésükben kezdte nézni a dolgokat…

– A mostohaapád gondolatmenetét kissé nehéz követni, – mondta végül, az ágyszélén ülve, miközben az egyik czipőjét vetette le. – Nagyon fortélyos, kábítóan fortélyos. Az ember nem tudja, hogy hol fogja meg őt. Mikor már azt hittem, hogy megczáfoltam, mindig kicsúszott és mást játszott ki ellenem.

Egyideig gondolkozott, azután lehúzta czipőjét és ültében a térdére helyezte.

– Pedig minden, a mit mondott, hamis, teljesen hamis. A mi igaz, az igaz és a mi csalás, az csalás, akármit mondjanak is róla.

– Ez az én érzésem is felőle, – mondta Ethel a tükör előtt állva. – Egészen így látom én is.

XXIV. A harcz megkezdődik.

Szombaton Lewisham lépett ki először az ajtón. Egy pillanat mulva megint megjelent, valami elszámolást tartva a kezében. Lewishamné alsószoknyájával a kezében állt előtte és elképedt ura elképedő kifejezésének a láttára.

– Nézd csak, – mondta Lewisham. – Mit szólsz ehhez?

Ethel a könyvre tekintett, melyet Lewisham kinyitva tartott elébe s különösen az ötlött a szemébe, hogy a merőleges vonalazás maszatos bejegyzésekkel volt átfirkálva és hogy az olvashatatlan német és angol tételeknek a keveréke meglehetősen hosszú volt. „Egy katlan szén 6 d.“, ismétlődött szabályszerűen a tekintélyes listában, mely ugyanezzel zárult is. Gadownénak volt az első elszámolása. Ethel kivette urának a kezéből és jobban szemügyre vette. Közelebbről sem tünt fel kisebbnek. Az elszámolás botrányos volt. Furcsa volt, hogy a vödör és katlan összecserélésének a humora milyen hamar elpárolgott.

Úgy hiszem, hogy ez az elszámolás volt a befejezése Lewisham nem szabályszerű mézeshetének. Egy ragyogó héten át abban a meggyőződésben élt, hogy az élet csak szerelemből és misztikumból áll, most pedig szokatlan világossággal kellett rájönnie, hogy az élet a létért való küzdelemre és élni akarásra van rendelve.

– Szemtelen csalás! – dühöngött Lewisham s a reggelit egészen újszerüvé és baljóslatuvá tette egyik oldalról a haragvó morgás, másik oldalról pedig bizonyos megütközés. – Délután beszélnem kell vele, – jelentette ki Lewisham órájára tekintve s miután könyveit becsomagolta a fényes fekete táskába, először csókolta meg úgy a feleségét, hogy az nem birt a kifejezett és öntudatos szertartás jellegével. Csak szokásból és sebtében adta a csókot s az ajtó dörrenéssel csapódott be mögötte, a mint elindult az iskolába. Ezen a napon külön kifejezett kérésre Ethel nem jött elébe, annál is inkább, mert segíteni akart neki egyes növénytani jegyzetek lemásolásával, melyekkel hátralékban maradt.

Útközben az iskola felé Lewisham valamit érzett, a mi gyanus módon közel volt bátorságának az elveszítéséhez. Az aggodalma lényegében számtani természetű volt. A mi őt foglalkoztatta, minden egyébnek a kizárásával, legjobban a szokásos üzleti formában fejezhető ki.

_Tartozik._ £. s. d. Készpénz L.-nál 13 10 4½ Készpénz L.-nénál 0 11 7 Bankban 45 0 0 Iskolától 1 1 0 £. 60 3 11½

_Követel._ £. s. d. Omnibusz South-Kensingtonba 0 0 2 Hat déli étkezés a menzában 0 5 2½ Két csomag czigaretta 0 0 6 Esküvő és szöktetés 4 18 10 A menyasszony holmijainak szükséges kiegészítése 0 16 1 Háztartási kiadások 1 1 4½ A háziasszony által beszerzett „néhány apróság“ 0 15 3½ Gadownénak szénért, lakásért és kiszolgálásért (számla szerint) 1 15 0 Elveszett 0 0 4 Egyenleg 50 11 2 £. 60 3 11½

Ebből a kimutatásból a legkevésbbé üzletszerű módon is megállapítható, hogy nem számítva az esküvői rendkívüli kiadásokat és az Ethel által beszerzett, egyáltalán nem befejezett „néhány apróságot“, a kiadások több mint két fonttal multák felül a bevételt, a számtan terére való rövid kirándulás pedig nyilvánvalóan mutatja, hogy a felállításnak az egyenlege huszonöt hét alatt semmivé zsugorodik össze.

A heti egy guinea azonban már nem járt huszonöt hétre, hanem csupán tizenötre s azután a tiszta kiadásnak mindenesetre három guineán felül kell emelkedni, a mi viszont a mi ifjú párunknak rendelkezésére álló előirányzatát huszonkét hétre csökkenti le. A részletek a finomabb dolgokhoz szokott olvasóra nézve kétségtelenül fárasztóak és kellemetlenek, képzelje azonban, hogy mennyivel kellemetlenebbek voltak azok Lewisham úrra, a ki gondolatokba mélyedve baktatott az iskola felé. Meg lehet érteni a laboratóriumból való kisurranását s meg lehet érteni azt is, hogy az egyetemi könyvtárban Smithers, a ki a közvetlen közeli második vizsgára és a Forbes-éremre való magolás közben őt figyelte, egészen lénye mélyéig meglepetve látta, hogy Lewisham előtt egész oszlop folyóirat hever, az _Educational Times, Journal of Education, Schoolmaster, Science and Art, University Correspondent, Nature, Athenaeum, Academy, Author_ és más egyebek.

Smithersnek az is feltűnt, hogy Lewisham noteszt vesz elő és abba szorgalmasan jegyezget. Lehetőleg megközelítette Lewisham asztalát és hirtelen oldalról lepte meg.

– Mi után kutatsz? – kérdezte hangosan Smithers és kémlő pillantást vetett az ujságokra. Meglepetése még növekedett, mikor meglátta, hogy Lewisham a hirdetési oldalakat vizsgálja.

– Oh… semmi, – felelte Lewisham szeliden és kezével mintegy véletlenül eltakarta a jegyzeteit. – Van valami szándékod velem?

– Semmi különös, – felelte Smithers. – Csak körülnéztem kissé… Pénteken nem voltál ott a gyűlésen.

Megfordította az egyik széket, rátérdelt és a támlájára könyökölve suttogó hangon kezdett beszélni a vitaegylet ügyeiről. Lewisham alig hallgatott rá és röviden felelgetett. Mi köze van neki ezekhez a gyerekségekhez? Végül Smithers leforrázva távozott és a bejáratnál Parksonnal találkozott össze. Parkson, mellékesen megjegyezve, a kínos jelenet óta nem beszélt Lewishammal. Nagy kört írt le az asztal vége felé s elkerülve a helyet, a hol Lewisham ült, nyílt módon és méltó kifejezéssel jelezte, hogy nem veszi észre Lewishamnak bántó jelenlétét.

Lewisham két irányban kutatott. Valami módot akart felfedezni, hogy saját működésével anyagilag növelje a heti egy guienát és meg akarta ismerni a gépíró-üzlet piaczi viszonyait. Saját személyét illetőleg volt egy homályos gondolata, melyről azonban fokozatosan letett, hogy márczius folyamán tanítást vállaljon valamelyik esti iskolában. Hirtelen haláleseteket kivéve azonban esti iskolák Londonban szeptembertől a legközelebbi júliusig nem szokták változtatni a személyzetüket. A magánórák adása is erősen csábította, de megfogható alkalom nem kínálkozott. A számára kínálkozó lehetőségekről nagyon ifjúi módon gondolkozott, máskülönben nem töltötte volna az idejét azzal, hogy a melbournei egyetem egyik megüresedett fizikai tanszékére vonatkozó pályázati feltételeket jegyezgesse le. Feljegyezte egy szocziális kérdésekkel foglalkozó folyóirat megüresedett szerkesztői állását is. Nem gondolta volna ugyan, hogy valaha ilyen munkában legyen része, de hátha a kiadó másként gondolkozik. Szerepelt azonkívül még egy üresedésben levő múzeumi őri állás az etoni kollégiumban.

A gépíró üzlet kevésbbé változatos volt, de sokkalta határozottabb. Akkortájban még a félművelt elemeknek dühöngő versenye nem nyomta le az ügyet ezer szavankint a lehetetlen tíz pencere és a rendes ár egy shilling és hat pence volt. Alapul véve, hogy Ethel ezer szót írhat egy óra alatt és hogy öt-hat órát dolgozhat naponkint, nyilvánvaló volt, hogy a háztartási kiadásokhoz való hozzájárulását egyáltalán nem lehetett megvetendőnek tekinteni: esetleg harmincz shilling hetenkint. Ez a felfedezés Lewishamot természetszerűleg kedvezően hangolta. Igaz, hogy szerzőknek, vagy másoknak a hirdetéseit, a kik gépíró-munkát kerestek, nem találta, de a helyett úgy látta, hogy gépírók nagy számmal hirdetnek a különböző irodalmi folyóiratokban. Világos volt, hogy Ethelnek is hirdetni kell. „Tudományos szakkifejezésekben teljes gyakorlat“, – ezt kell hozzátenni, gondolta magában Lewisham. A lehetséges alkalmazásoknak egész gyűjteményével, reményteljes hangulatban tért haza. Útközben öt shilling ára bélyeget vásárolt.

Déli étkezés után Lewisham kissé elfogódva felüzent, hogy Gadownéval óhajtana beszélni. Az asszony a legnyájasabb képet mutatva nyomban megjelent; semmi sem volt benne az angol háziasszonyok szokásos méltatlankodásából. Nagyon gesztikulált, bőbeszédű volt és mindent megértő, de szerencsétlen módon két nyelvű s az összes kétes pontoknál németre fordította a beszédet. Lewishamot természetes udvariassága visszatartotta attól, hogy nyomon kövesse őt a két nagy nyelvnek a határán keresztül. Majdnem félóráig tartó barátságos eszmecsere végül hat pence engedményre vezetett s mindkét fél meg volt elégedve ezzel az eredménynyel.

Gadowné végig teljesen nyugodt maradt. Lewisham úrnak azonban kipirult az arcza, a füle kivörösödött, a haja szétzilálódott, de a hat pence engedmény panasza jogos voltának az elismerését jelentette.

– Gadowné próbát tett velünk, – mondta, úgyszólván mentegetőzve, Ethelnek. – Feltétlenül szükséges volt, hogy határozottan szembeszálljak vele. Többé nem hiszem, hogy kellemetlenségünk legyen… De a mit a konyhában elhasznált szénről mond, teljesen jogos.

Az eset után a fiatal pár a Kensington Gardensb a ment sétálni és – a tavaszi nap oly meleg és kellemes volt – a zenekar közelében két hivogató zöld széken helyet foglalt, melyekért Lewishamnak utólag két pencet kellett fizetni. Azután elmerültek valamibe, a mit Ethel „komoly megbeszélésnek“ nevezett. Ethel csodálatos módon megértő volt és kimeritő módon tárgyalta meg a helyzetüket. Különös nyomatékkal fejtette ki a takarékosság szükségességét a háztartási kiadásokban és mélyen sajnálkozott a saját tapasztalatlansága felett. Határozatba ment, hogy Lewisham egy jó háztartási vezérkönyvet szerez be Ethelnek magánhasználatára. Odahaza Chafferyné a háztartást a „Szükséges tudnivalók mindenről mindenkinek“ orákulumszerű utasításai alapján vezette, de ezt a művet Lewisham tudománytalannak ítélte.

Ethel úgy vélte, hogy sokat tanulhatna a hat pences női folyóiratokból, – a pennys folyóiratok ebben az időtájban még nem kezdődtek meg. A bőség idejében sokat vásárolt ezekből a kiadványokból, de főleg, mint azt most sajnálkozással ismerte be, a kalapdiszítés és más hasonló hiúságok kedvéért. Így megint az írógép tolult az előtérbe. Lewisham kellemetlen hirtelenséggel eszmélt rá, hogy anyagi eszközeik felbecsülésénél semmit sem irányzott elő az írógép beszerzésére. Ez pedig az általános előirányzat időtartamát tizenkét vagy tizenhárom héttel rövidíti meg.

Az estét nagyszámu levél írásával és másolásával, borítékok czímzésével és válaszbélyegek borítékolásával töltötték. Ezek voltak az optimizmus perczei.

– Melbourne nagyon szép város – jelentette ki Lewisham, – és az utazásunk oda fényes lehet.

Hangosan felolvasta a melbournei tanszékre való pályázatot, hogy Ethel hallja, hogy írta meg. Működésének és sikereinek a felsorolása láthatólag nem maradt hatástalanul Ethelre.

– Sejtelmem se volt róla, hogy a _felét_ tudod mindezeknek, – mondotta és némileg le volt hangolva viszonylagos műveletlensége miatt. Viszont természetes volt, hogy ilyen biztatás után az iskolai ügynökségeknek szóló levelek a határozott önbizalom hangján szövegeződtek meg.

Az _Athenaeum_-hoz beküldendő gépírási apróhirdetés azonban némi zavart idézett elő Lewisham lelkiismeretében. Miután az apróhirdetést ő maga szépen és részletesen megszövegezte, belefoglalta: „tudományos szakkifejezésekben teljes gyakorlat“, megtekintette a jegyzeteket, melyeket Ethel másolt le a számára. Ethel kezeírása még mindig kerek és gyerekes volt, a minőnek a whortleyi fasorban megismerte, de interpunctiója a bizonytalanul alkalmazott vesszőkre és gondolatjelekre szorítkozott és nagy volt benne a hajlandóság, hogy a mit tökéletlenül tudott csak elolvasni, a lehető legkisebb ellenállásnak a törvénye szerint írja le. Az ügyet így azzal az elhatározással rázta le, hogy minden írást át fog nézni és ki fog korrigálni, hogy Ethel eleget tehessen a vállalt kötelezettségnek. Végeredményben az sem lehet rossz, gondolta zárjel között, ha ő maga valami biztos tekintélyt olvasgat a mondatok pontozása és vesszőzése tekintetében.

Késő estig voltak ezzel a munkával elfoglalva s teljesen megfeledkeztek a másnapi növénytani vizsgáról. Kis szobájuk a lobogó tűzzel, az égő gázzal és a leeresztett függönyökkel nagyon kedves és otthonos volt s a nagyszámú ajánlkozó levél reménységgel töltötte el őket. Ethel izgatott volt és lelkesedett, majd egészen Lewisham mellé jött és föléje hajolt, hogy lássa, mit írt. Lewisham kérésére előszedte a levélborítékokat a fiókos szekrényből.

– Te igazi segítség vagy nekem, – mondotta Lewisham, hátradőlve a székén. – Úgy érzem, hogy mindent meg tudnék tenni egy leányért, mint te vagy.

– Valóban? – kiáltotta Ethel. – Valóban! Igazán segítségedre vagyok?

Lewisham arcza és mozdulata a legteljesebb helybenhagyást fejezte ki. Ethel gyengén elsikította magát örömében, megállt egy pillanatra s azután meg nem rendíthető segítségre való hajlandóságának gyakorlati bizonyítása gyanánt, kitárt karokkal rohant az asztal körül feléje. Csak egy szó röppent el az ajkáról:

– Édesem!

Lewisham, félig átölelve, szabadon maradt kezével hátratolta a székét, hogy Ethel a térdére ülhetett…

Ki kételkedhetett volna még benne, hogy valóban segítség az urának?

XXV. Az első ütközet.

Lewishamnak az esti és a magántanításra irányuló kisérletei lényegükben ideiglenes természetüek voltak. Állandóbb alkalmaztatást czélzó pályázatai viszont az aránytalanság hibájában szenvedtek. A melbournei tanári állás példának okáért túlhaladta az érdemeit, bizonyos szempontok pedig kétségessé tették, hogy őt és feleségét tárt karokkal fogadják az etoni kollégiumban. Végeredményben azonban hajlandó volt azt hinni, hogy a south-kensingtoni diák az intellektuális sava a világnak, a ki méltán válogathat a jó állások tömegében, melyek százötven-háromszáz fontot jelentenek évenkint és lenézheti olyan alsóbbrendű vállalatok, mint Oxford, Cambridge és az irodalmi Észak versenyét. Az iskolai ügynökségek azonban, melyeket következő szombaton felkeresett, nagy mértékben visszaéltek ezzel a hitével.