Part 10

Az esetet követő szerda délután, közvetlenül a növénytani vizsgálat előtt, Smithers Lewishamot a nagy egyetemi könyvtárban a British Encyclopædia egyik kötetének olvasása közben figyelte meg. Mellette a Whitaker Almanach, egy nyitott notesz, a Contemporary Science Series egyik kötete és a Science and Art Department czímtára feküdt. Smithers, a ki mélyen érezte Lewisham felsőbbségét a vizsgálatok szempontjából értékes adatok összegyüjtésében, nehány perczig azon tépelődött, hogy a Whitaker Almanach miféle értékes útmutatásokat rejtegethet a növénytan hallgatói számára és hazatérve belemerült háziasszonya példányának tanulmányozásába. A valóságban azonban Lewisham nem növénytant tanult, hanem a házasságkötés módját tanulta a legjobb szerzők alapján. (A Contemporary Science Series kötete Letowneau könyve volt, „A házasság fejlődése.“ Kétségtelenül nagyon érdekes munka, de pillanatnyilag nem sok volt a gyakorlati értéke.)

Whitakerből Lewisham megállapította, hogy a házasságkötés költsége a kerületi anyakönyvi hivatalban, egy héten belül 2 font 6 shilling és 1 pence, vagy 2 font 7 shilling és 1 pence, – a tételek egyike kétes volt, – a borravalókat természetesen nem számítva. Az összegeket bejegyezte a noteszába. A templomi esküvő költségei eltérőek, de különböző személyi okokra való tekintettel lemondott az egyházi esküvőről. A hirdetés és formaságok ugyanis nem kívánatos késedelmet okoztak volna. A végösszeget így 2 font 7 shilling és 1 penceben állapította meg. Borravalókra 10 shillinget irányzott elő.

Utána, felesleges tüntetés mellőzésével, elővette csekkfüzetét és betétkönyvét és további számolásba merült. Megállapította, hogy pillanatnyilag 61 fontnak, 4 shillingnek és 7 pencenek a tulajdonosa. Nem volt ugyan száz, mint mondta, de még mindég elég szép és tekintélyes összeg. Más emberek már kezdtek nagy dolgokat csekélyebb anyagieszközökkel. Eredetileg száz volt. Ha öt fontba kerül a házasság és a hurczolkodás, körülbelül 56 fontja marad. Bőségesen elegendő. Virágra, kocsira és nászútra semmit se szánt. Vásárolni kellett ellenben egy írógépet, hogy Ethel is kereshessen…

– Bámulatos olcsón meg lehet csinálni, – állapította meg Lewisham, nem egészen indokolt elragadtatással. Az ügy, elég különös módon, kissé kalandos szinezetet kezdett ölteni, a mi azonban a legkevésbbé sem volt kellemetlen. Lewisham hátradőlt székében és noteszát becsukva tartotta a kezében…

Délután azonban sok dolognak kellett utánalátni. Mindenekelőtt meg kellett keresni a kerületi anyakönyvvezetőt, utána pedig lakást kellett találni, a hova magával viheti Ethelt, közös lakást, a hol ezután együtt fognak élni.

A hogy az új életet elképzelte, mely oly közvetlen közel rajzolódott le előtte, Ethelt látta maga előtt, elevenen, közvetlen közel és melegen…

Rajtakapta magát, hogy ébren álmodik. Az egyik könyvtári tisztviselő ötlött a szemébe, a ki a terem végében íróasztalára könyökölt és a south-kensingtoni könyvtári tisztviselők szokása szerint papirvágó-késének a végét rágcsálta s furcsa módon őt látszott figyelni. Lewishamnak az az érzése támadt, hogy a gondolatolvasás a világnak legközönségesebb dolgai közé tartozik. Elvörösödött, esetlenül felállt és az Encyclopædia kötetét visszatette a helyére.

Kénytelen volt megállapítani, hogy a lakáskeresés nehéz mesterség. Az első kisérlet után gyanus külsejű egyéniségnek kezdte tartani magát s azt hitte, hogy talán ez okozza a nehézséget. Választása a Brompton Roadtól délre fekvő városrészre esett. Ennek csak az volt a hátránya, hogy olyan házba botolhatott, melyben valamelyik diáktársa lakik… Nem mintha ennek valami életbevágó jelentőséget tulajdonított volna. A tény azonban az, hogy Londonban szokatlan, hogy házastársak huzamosabban lakjanak bútorozott szobában. A kik szegények ahhoz, hogy egész lakóházat, vagy egy lakóháznak egy emeletét béreljék, rendesen egy háznak vagy üres lakásnak egy részét szokták kivenni. Legalább száz bútorzatlan szobákat bérlő házaspár – természetesen „konyhahasználattal“, – esik egyre, mely bútorozott szobában lakik. Azzal szemben, a kinek nincs bútora, a főbérlők rendszerint veszedelmes módon szokták emelni az anyagi igényeiket. Az első szobaadó asszony, a kinél Lewisham kísérletet tett, kijelentette, hogy nem szereti a hölgyeket, mert nagyon sok kiszolgálást kívánnak; a másodiknak ugyanaz volt a veleménye; a harmadik Lewishamot nagyon fiatalnak találta ahhoz, hogy férj legyen; a negyedik csak „magányos uraknak“ volt hajlandó bérbeadni a szobáit. Az ötödik ravasz modorú fiatal nő volt, a ki mindent tudni akart arról, a kit házába fogad és Lewishamot fürkésző keresztkérdéseknek vetette alá. Mikor pedig valami füllentést, vagy olyasfélét sejtett meg nála, azt a véleményt fejezte ki, hogy az ő szobái „aligha felelnek meg“ és barátságosan kitessékelte Lewishamot.

Lewisham egy darabig fel-alá sétált az utczán, hogy fülét és arczát lehűtse, azután újra kezdte a kísérletezést. A következő háziasszony borzasztó és egyúttal szánalmas teremtés volt. Egészen szürke volt a piszoktól és arczáról erősen lerítt a piszok, a fáradság és munka. Mocskos főkötője egészen félre volt csúszva. Lewishamot nagyon kopottas szobába vezette az első emeleten. „Zongora-használattal“, – jelezte, egy rongyos, szürke selyemmel leterített bútordarabra mutatva. Lewisham felnyitotta a billentyű-fedelet és megszólaltatta a szakadozott húrokat. Mégegyszer körülnézett a barátságtalan helyiségben. „Tizennyolcz shilling“, – mondotta az asszony. – „Köszönöm… Majd értesítem“. Az asszony ajkát lebiggyesztve mosolygott és fáradtan az ajtó felé indult. Lewishamot pillanatnyi sajnálkozás fogta el, de nem érdeklődött tovább.

A következő háziasszony megfelelt. Tiszta megjelenésű, rendesen öltözött német nő volt, lenszőke hajfodrokkal. A szó szaporán pergett az ajkán s a legtöbb kifejezését angolul is meg lehetett érteni. Tizenöt shillinget kért a földszinten egymásba nyíló parányi hálószobáért és kis nappali szobáért és a vele járó kiszolgálásért. Egy „szenes katlan“ hat pence, – a vödör valószinüleg nem szerepelt az angol szókincsében. Hitetlenül nézett, mikor Lewisham nősnek mondotta magát. Habozást azonban nem ismert. „Akkor tizennyolcz shilling“, – mondta rendületlen nyugalommal. Lewisham újból szemügyre vette a szobákat. A szobák tisztának látszottak s a nyereménytárgy-jellegű vázák, a megfakult, aranykeretes olajnyomatok, két szobadísz gyanánt alkalmazott terítő és a hálószoba helyett az ebédlőbe szorított fiókos szekrény megnyerték a tetszését.

– Jövő szombattól kezdve kiveszem, – jelentette ki.

Az asszony biztosnak jelezte, hogy jó viszonyban lesznek és ajánlotta, hogy rögtön kiadja Lewishamnak a számlakönyvét. Közbevetőleg megjegyezte, hogy előző bérlője kapitány volt és három esztendeig lakott nála. (Lakáskeresés alkalmával még véletlenül sem lehet hallani bérlőkről, a kik rövidebb ideig laknának valahol.) Azután kisietett és kis, pennys számlakönyvvel, egy üveg tintával és rettenetes mocskos tollszárral tért vissza; a füzet borítékára ráírta Lewisham nevét, első oldalán pedig nyugtázta tizennyolcz shilling felvételét. Kétségtelenül nagy üzleti érzékű nő volt. Lewisham fizetett s az ügylet megköttetett. Az asszony még kijelentette, hogy bizonyára jól fogják magukat nála érezni és udvariasan az utczai ajtóig kísérte Lewishamot.

Lewisham azután Chelseaba tartott és az anyakönyvi hivatalban egy atyai kinézésű úrral bocsátkozott tárgyalásba. Az atyai kinézésű úrnak pufók volt az arcza és szemüveget viselt. A modora kellemes volt, de teljesen hivatalos jellegű. A kérdezősködőnek minden mondatát visszhang gyanánt ismételte.

– Miben lehetek szolgálatára? Házasodni akar! Engedélylyel?

– Engedélylyel.

– Engedélylyel!

És így tovább. Felnyitott egy nagy könyvet és szép írással bejegyezte az adatokat.

– A hölgy életkora?

– Huszonegy.

– Nagyon megfelelő életkor… hölgyeknél.

Lewishamnak figyelmébe ajánlotta, hogy vegyen gyűrüt és figyelmeztette, hogy két tanura van szüksége.

– Igen, – hebegett Lewisham.

– Mindig vannak, a kik készek a tanuságot vállalni, – mondotta az anyakönyvvezető. – Az illetők már megszokták az ilyesmit.

Csütörtököt és pénteket Lewisham feltünően jó hangulatban töltötte el. E napok alatt a jövőnek feláldozása nem látszott őt zavarni. A kétkedés egy időre eltűnt az egyéniségéből. Kedve lett volna, hogy tánczoljon a folyosókon. Különös módon felelőtlennek érezte magát és kellemetlen jókedvet mutatott, mely senkinek sem nyerte meg a tetszését. Heydinger Alicenak minden ok nélkül sok hasonló szerencsés napot kívánt s a menzában egy kalácscsal vette czélba Smitherset s a képzőművészeti iskola egyik tisztviselőjét találta el. A sértés után első pillanatban bűnbánatot érzett, de a következő perczben a sértést még tetézte azzal, hogy keresztülment a termen és kihívó módon kérdezte, hogy nem látta-e valaki a kalácsát. Az egyik asztal alá bújt és megtalálta a kalácsot, az egyik női művésznövendéknek a széke alatt meglehetősen piszkos, de ehető állapotban. Smithers mellett ült le, hogy megegye és vitába bocsátkozott a képzőművészeti iskolai tisztviselővel. A képzőművészeti tisztviselő azt mondta, hogy a tudományos főiskola hallgatóinak a viselkedése kiállhatatlan és azzal fenyegetődzött, hogy az ügyet a menzai bizottság elé viszi. Lewisham azt felelte, hogy nagyképűség így felfujni ilyen kis dolgot és azt ajánlotta, hogy a képzőművészeti tisztviselő vágja az ebédjét, – sült hús és babpudding – a termen keresztül hozzá és így szerezzen magának rögtönös elégtételt. Azután bocsánatot kért a tisztviselőtől és kellő részletességgel megmagyarázta, hogy nagyon távoli és nehéz volt a dobás, melyet megkísérlett. A tisztviselő még evett valamit és megivott egy pohár sört és a vita befejeződött. Délután azonban Lewishamnak erős megszégyenítésben volt része. Heydinger kisasszony nem akart szóba állni vele.

Szombaton reggel, levélben hirtelen rosszullétet adva okul, Lewisham távol maradt az iskolából s minden földi javát Vauxhall állomás ruhatárába szállította. Chaffery nővére Tonghamban lakott, Farnham közelében s Ethelnek, a kinek Lagune egy hete felmondott, ezen a napon kellett siránkozó anyjának felügyelete mellett útra kelni, hogy megkezdje új rabszolgaságát. Abban állapodtak meg, hogy vagy Farnhamban, vagy pedig Wokingban kiszáll, a mint az alkalom kínálkozik s visszajövet Vauxhallban találkozik Lewishammal. Így Lewishamnak meghatározatlan ideig kellett a középső perronon őrt állani.

Először a nagy kaland jókedvre hangolta. Azután, mikor már sokáig várt a perronon, filozofikus hangulatba merült, mely teljesen kikapcsolta őt a világból. Az egyik utasnak a bőröndje mellett egy csomag gyökerestől kiásott növényt pillantott meg s ez a látvány groteszk hasonlatot ébresztett benne. Az ő gyökerei, földi javai, lent vannak a földszinten, a ruhatárban. Milyen gyenge valami is ő tulajdonképen. Egy könyvekkel teli láda, egy ruhás koffer, néhány bizonyítvány, papirrongy, itt-ott egy-egy jegyzet, nem túlságosan erős test és körülötte az emberek végtelen tömege, ellene a mérhetetlen világ. Vajjon egy lelket kivéve, törődnék-e valaki vele, ha elpusztulna? És mérföldnyi távolságban talán az is csak kevéssé és elveszően gondol reá…

Vajjon sok baja lesz-e Ethelnek a podgyászával? Hátha a nénije elébe jön Farnham Junctionig, hogy vele találkozzék? Hátha valaki ellopja az erszényét? Hátha későn talál jönni! Az esketés két órára van kitűzve! Hátha egyáltalán nem jön! Miután három egymásután következő vonatnál hiába várakozott, bizonytalan félelmét mélységesen nyomott hangulat váltotta fel…

Végül Ethel mégis megérkezett, huszonhárom perczczel két óra előtt. Podgyászát Lewisham rohanva levitte a lépcsőn, elhelyezte a magáé mellett és a következő pillanatban egy hansomot felfogadva – első eset volt életükben, hogy ezt a közlekedési alkalmatosságot használták, – útban voltak az anyakönyvi hivatal felé. Lewishamnak egyes sebtében adott utasításait kivéve, alig beszéltek egymáshoz, de szemük izgatottságot árult el és a kocsitakaró alatt egymás kezét szorongatták.

A kis öreg úr megint nagyon hivataloskodó volt, de barátságos. A fogadalmat előtte, egy kis feketeszakállas hivatalnok és egy hölgy előtt tették le, a ki az épület alsó részében levetette a kötényét, hogy az esketésnél közreműködhessék. A kis öreg úr nem beszélt sokat.

– Önök még fiatalok, – mondta lassan – és az élet együtt nehéz… Viseltessenek szeretettel egymás irányában.

Kissé bánatosan mosolygott és barátságosan nyujtotta a kezét.

Ethel szeme csillogott s úgy érezte, hogy szólni nem tud.

XXI. Otthon!

Következett sebtében a tanuk kifizetése s Lewisham ismét Ethel mellett volt. Az arcza ragyogott. A félünnep délutánján hazafelé tartó munkások özöne töltötte meg az utczát. A lépcsőkön néhány rizsszem hevert, mely valamelyik nyilvánosabb jellegű esküvőről maradt ott.

Egy kritikus tekintetü kis leány kíváncsian mérte végig az új párt és valami megjegyzést tett csibészképű barátjának.

– Nem lehet, – mondta a csibészképű. – Ezek csak kérdezősködni voltak odafönt.

A csibészképű, úgy látszik, nem nagyon tudott ítélni az arczokból.

Lewisham és Ethel a nyüzsgő utczákon visszamentek Vauxhall állomásra. Közben csak keveset beszéltek. Az állomáson Lewisham, olyan közönyös modorban, a minőre csak képes volt, két külön jegy bemutatása mellett kiváltotta holmijukat a ruhatárból és egy bérkocsira helyezte. Az ő podgyásza a bakra került, de az Ethel holmiját tartalmazó kis barna táska elég kicsiny volt ahhoz, hogy velük szemben elférjen. Méltóztassanak elképzelni a meglehetősen rozoga négykerekű alkotmányt, a sárgára festett ládával és a viharvert táskával, Lewisham úrral és minden vagyonával, a kétségbeejtően baktató lóval, a _sotto voce_ káromkodó és ostorával dolgozó, ócska, fejvédős köpenybe öltözött, tiszteletreméltóan kopott kocsissal. Mikor a regény két fiatal hőse ismét helyet foglalt a kocsiban, modoruknak bizonyos merevsége ismét felengedett és kezük szorongatása ujból erősebben megkezdődött. „_Lewisham_ Ethel“, – ismételte Lewisham többször egymásután, a mit Ethel „kis uram“-mal és „uracskám“-mal viszonozott s keztyűjét lehúzva, tüntetőleg szemlélte a gyűrűjét. Azután a gyűrűt meg is csókolta.

Megállapodtak, hogy nem fogják elárulni, hogy egészen új házasok s megfelelő körülményességgel úgy határoztak, hogy Lewisham feltűnő közönyösséggel fogja kezelni Ethelt, ha megérkeznek lakásukba. A német háziasszony barátságos mosolylyal az előszobában fogadta őket, érdeklődött, hogy kellemes napjuk volt-e s bőbeszédűen a legnagyobb kényelmet igérte nekik. Lewisham segített a piszkos mindenes leánynak felhozni a podgyászokat, nagy elhatározással harmadfél shillinget fizetett a kocsisnak és követte a hölgyeket a fogadószobába.

Ethel csodálatraméltó öntudattal felelgetett Gadowné kérdéseire, követte őt a közbenső ajtón a másik szobába és élénk érdeklődést mutatott egy új rúgós matrácz iránt. Közben az ajtó bezárult. Lewisham az első szobában járt fel-alá, bajuszát ránczigálta és úgy tett, mintha az olajnyomatokat nézegetné. Remegésen kapta rajta magát…

A piszkos mindenes leány ujból megjelent a sülthússal és konzerv-lazaczczal, melynek elkészítésére Lewisham Gadownét megkérte. Az ablakhoz ment, kibámult rajta, hallotta az ajtót becsukódni a leány mögött s a zajra fordult meg, mikor Ethel megjelent az ajtóban.

Ethel rögtön otthonosan érezte magát. Mindezideig Lewisham kabát és kalap nélkül csak egy izben látta őt, egy bizonytalan, drámai jelenet alkalmával. Ezúttal puha, sötétvörös anyagból készült kis blúzt viselt, karján és szép nyaka körül fehér fodorral. Hajának fürtei és selymes szálai a csodák új országa volt Lewisham számára. Milyen finom és édes volt a tekintete, mikor habozva megállt! Bájos pillanatai az életnek! Lewisham két lépést tett feléje és kitárta a karját. Ethel a bezárt ajtóra pillantott és tétovázva közelített feléje…

XXII. Epithalamium.

Három feledhetetlen napon át Lewishamnak egész lényét gyengéd érzések töltötték el s az élet sokkal csodásabb és szebb volt, semhogy helye lett volna bármi kétkedésnek vagy aggodalomnak. Az Ethellel való együttlét végnélküli gyönyörűség volt számára; a nővértelen fiatalembert Ethel ezer női kedveskedéssel és finomsággal ejtette bámulatba. Mellette valósággal szégyelte az erejét és esetlenségét. És hogy ragyogott az asszonynak a szeme és milyen meleg volt a szive, mely a szemet megragyogtatta!

Még a tőle való távollét is csodás volt és megvolt a külön gyönyörűsége. Már nem volt közönséges diák, hanem férfi, a kinek van titkos élete. Mikor hétfőn reggel elvált tőle a South Kensington állomás közelében és felfelé ment az Exhibition Roadon társai között, a kik szennyes, távoli szobákban laktak, egynapos élettapasztalata után közönséges gyerekeknek nézte őket! Azután megfeledkezett a munkájáról, hanyattdőlt székében és álmodott a viszontlátásról! Majd, mikor a déli csengetés életre varázsolta a tágas főlépcsőt, vagy már kissé előbb is, kisurrant az oratorium mögötti árnyas kis kertbe, hogy egy ragyogó arczczal találkozzék és egy lágy hangnak ezer édes kis semmiségét hallgassa! Délután négy órakor ujabb találkozás és hazatérés – a saját otthonukba.

Nem kellett már félni tőle, hogy az édes alak elválik tőle és a gázlámpán túl belebben a ködös szürkeségbe s magával viszi az ő vágyait. Ez már mindörökre megszünt. A laboratóriumi hosszú órákat Lewisham nagyobbára álmodozó elmélázással töltötte, hogy – az igazat megvallva – bolondos új beczéző neveket találjon ki: „drága asszonykám… drága kicsi jószágom… édes kicsi asszonykám… mindenségem.“ A legszebb foglalkozás! Pedig ez csak kis példa Lewishamnak e csodás napok alatt tanusított különös viselkedésére. Alapjában véve nagyon bolondos idő is volt az.

Az a metszet, a melyet házaséletének harmadik napján produkált, – megjegyzendő, hogy e napokban nagyon keveset produkált, – valósággal csodaszámba mehetett. Bindon, a növénytan tanára, a bemutatás friss borzalmának hatása alatt, kijelentette egyik kollegájának, hogy sohasem volt még tanítványa, a kit ily nevetséges módon túlbecsültek volna.

De Ethel idejét is gazdag új érzések töltötték el. Urnője volt egy otthonnak, az ő közös otthonuknak. Boltokba járt és tekintélyes, gyakorlott szemű boltosok nagyságos asszonynak szólították; megállapította az étrendet és hasznosságának teljes tudatában segített másolni urának a jegyzeteket. Ő is minduntalan abbahagyta az írást és elálmosodott. Négy hosszú hétköznapon át elkísérte Lewishamot és elébe ment, hogy találkozzék vele és örömmel hallgassa képzeletének legujabb termékeit.

A háziasszony nagyon udvarias volt és igen kimerítően fecsegett a semmirekellő és ledér cselédekről, a kik megkeserítik az életét. Ethel viszont egész sor ravasz kibúvóval igyekezett elleplezni egészen újöntetű házasságát. Szombat este levelet írt anyjának, – a levélírásban Lewisham segédkezett neki, – bizonyos mértékig proklamáczió formájában adta tudtul nagy elhatározását és közeli látogatást helyezett kilátásba. A levelet együtt adták fel olyan időpontban, hogy már hétfő előtt ne legyen kézbesíthető.

A gondolat, hogy a megigért látogatást hétfő estig kitolják, Lewishamtól eredt. Egy nappal több lesz a mézeshetük, mondotta. A házasságot megelőző töprengéseiben nem érzékelte fel egész tisztán, hogy házassága után bizonyos összeköttetésbe kell lépnie Chafferyval és Chafferynével. Utána pedig érezhetően húzodott tőle, hogy szembekerüljön ezzel az elkerülhetetlen szükségszerűséggel. Noha megkisérlette a nemtörődömséget, előrelátta, hogy némi nehézségekkel egybekötött kimagyarázkodó jelenetekben lesz része. A pillanatnyi boldogság azonban átsegítette őt a zavaró kilátásokon.

– Legalább ez a kis idő maradjon meg nekünk, – mondotta és ez elégségesnek látszott helyzetük megnyugtatásához.

Nem számítva a rövidséget és a várható kellemetlenségeket, a kis idő tényleg nagyszerű volt. Együtt elköltött ebédjük például – kissé hideg volt ugyan, mikor Lewisham szombaton végre hazakerült, – végtelenül jól esett. Szó sem volt róla, hogy étvágyuk észrevehetően megcsappant volna; nagyon jól ettek mindketten, noha lelkük kereste egymást, folyton egymáshoz közelebb igazgatták a széküket, simogatták egymás kezét és más hasonló szórakozásokkal voltak elfoglalva. Lewisham ekkor ismerkedett meg először igazában Ethel kezével, kövérkés, fehér kéz, rövid, fehér ujjakkal; az első gyűrű előkerült gyengéd rejtekhelyéről és biztosíték gyanánt a jegygyűrű elé került. Tekintetük állandóan körüljárta a szobát s közös mosolyban találkozott össze. Kissé remegő volt minden mozdulatuk.

Ethel úgy mutatta, hogy őt nagyon érdekli és szórakoztatja a szoba és berendezése s a saját új helyzete és Lewisham örült az örömének a láttára. Ethel érdeklődését különösen a nappali szoba fiókos szekrénye kötötte le s Lewisham humoros megjegyzései a bútortakarók és az olajnyomatok felett.

A sült, a lazacz-konzerv legnagyobb része és a friss kenyér elfogyasztása után megfelelő megértéssel láttak neki a tápióka-puddingnak. Evés közben a beszélgetésük szaggatott volt.

– Hallottad, hogy _asszonyom_nak szólítottak?… Asszonyom… így!… Most el kell mennem bevásárolni. Be kell szereznem mindent vasárnapra és hétfő-reggelre. Összeírok mindent, a mi kell. Nem akarom mutatni a háziasszonynak, hogy milyen keveset értek az ilyen dologhoz… Szeretném, ha többet tudnék.

Pillanatnyilag Lewisham a háztartási ügyekben való járatlanság beismerését nagyszerű alapnak találta az élczelődésre. Csakhamar új gondolatkörbe csapott át és részvétét fejezte ki Ethelnek esküvőjük dicstelen körülményei miatt.

– Nem voltak se nyoszolyólányok, – mondotta, – se virágot szóró fehérruhás gyermekek, se kocsik, se rendőr, hogy ügyeljen a nászajándékokra, nem volt semmi, a mi illik és a mi hozzátartozik. Még a csokor is hiányzott. Csak te voltál és én.

– Csak te voltál és én!

– Borzalmas, – mondta Lewisham némi szünet után. – És képzeld csak el, hogy mit vesztettünk az el nem mondott beszédekben… Képzeld el, a mint a társaság legelőkelőbb tagja felemelkedik: „Hölgyeim és uraim, – a menyasszony egészségére.“ Ez a legelőkelőbb vendég kötelessége, ugyebár?

Válaszul Ethel a kezét nyujtotta.

– És tudod-e, kérdezte Lewisham, miután megjegyzése megfelelő méltánylásban részesült, – hogy bennünket tulajdonképen be sem mutattak egymásnak?

– Tényleg nem! – mondta Ethel. – Bennünket nem mutattak be egymásnak.

Valami ismeretlen oknál fogva mindketten borzasztóan mulattak azon, hogy őket senki sem mutatta be egymásnak…

Késő délután, miután könyveit és egyéb holmijait szanaszét elhelyezte, mindenki láthatta, a mint Lewisham, szemmelláthatóan nagyon emelkedett hangulatban czipelte haza Ethel bevásárlásait. Csomagok és tekercsek kék és vastag szürke papirban, egy divatárúüzletből való zacskó, az eastendi eredetü felöltő egyik zsebében pedig egy tőkehal farka kandikált ki a papirból. Ilyen felséges érzelmek és ilyen méltatlan körülmények között kezdődött meg a mézeshetük.

Szombat este hosszú kóborló sétára indultak a csendes utczákon és végül a Hyde Parkba jutottak. A kora tavaszi éjszaka lágy és világos volt és a hold barátságosan ragyogott felettük. Felmentek a hídra és letekintettek a szerpentinre, mögötte Paddington sárga és távoli lámpáival. Ott álltak, mint két sötét kis alak, szorosan egymáshoz simulva. Suttogtak, majd hallgatásba merültek.

Egyszerre, mintha valami megszállta volna, Lewisham felséges hangulattól megkapatva, beszélni kezdett. A szerpentint az élethez hasonlította és jelentőséget vélt felfedezni a Kensington Gardens sötétségében és a távolban fénylő lámpákban.

– Ez a hosszú küzdelem, – mondta – és a lámpák a czél, – noha alapjában véve nem tudta, hogy mit értett az alatt, hogy a lámpák a czél. Ethel se tudta, de a meghatottság nyilvánvaló volt. – Mi a világgal harczolunk, – folytatta Lewisham és ez a gondolat nagy megelégedéssel töltötte el. – Az egész világ ellenünk van és mi megküzdünk az egész világgal.

– És nem győznek le bennünket, – mondta Ethel.

– Hogy győznének le bennünket… együtt? – kérdezte Lewisham. – Érted megküzdenék akár tíz világgal is.