Part 9

A tagok Parkson lakásában szoktak találkozni, mert a haladás barátai között Parkson, aki whitworthi diák volt és száz fontja volt évenkint, volt egyedül elég gazdag ahhoz, hogy külön dolgozószobája legyen. A haladás barátai különböző korúak voltak, de legnagyobbrészt igen fiatalok. Néhányan dohányoztak, mások füstölés nélkül tartották a pipát kezükben, inni azonban kávét kivéve nem szoktak, mert az meghaladta az anyagi erejüket. Dunkerley, egy külvárosi iskolának kisegítő tanára és Lewishamnak volt kollégája Whortleyban, Lewisham ajánlása alapján vett részt az összejöveteleken. Valamennyien vörös nyakkendőt viseltek, kivéve Bletherleyt, aki narancssárgát viselt, hogy mutassa művészi érzékét és Dunkerleyt, akinek a nyakkendője fekete volt kék pettyekkel, minthogy a kis magániskolák segédtanárainak adni kell a külső megjelenésükre. Az ügyrendjük annyiból állott, hogy bárki annyit beszélt, amennyit a többiek el tudtak szenvedni.

Rendesen a szoczializmusnak saját maga által kinevezett Luthere, – nevetséges Lewisham! – vázolta a tárgyat, vagy azt, amit annak lehetett nevezni, ezen az estén azonban nyomott hangulatban is figyelmetlen volt. Lábát a karosszék támlájára vetve ült, ezzel is jelezve a lelkiállapotát. Egy csomag algíri czigaretta – húsz darab ára öt pence – volt a zsebében és úgy látszott, mintha az volna a legfőbb törekvése, hogy még az est folyamán valamennyit elszívja. Bletherley volt soron, hogy „A nő és a szoczializmus“ czímen tartson előadást. Shelley munkáinak egy testes amerikai kiadását és Tennysonnak egy kötetét hozta magával; mindkettő a megjelölt helyeken hemzsegett a papirnyelvektől. A monopoliumok megszüntetése mellett foglalt állást és bölcsődékkel akarta helyettesíteni a családot. Előadása, a hol nem volt dagályos, ott kenetteljes volt és nézetei szemmelláthatóan nem találkoztak tetszéssel.

Parkson lancashirei származású és hitbuzgó quaker volt; egyéniségét harmadik tényező gyanánt Ruskin tette teljessé, kinek munkái és frazeologiája teljesen betöltötték őt. Kifejezett rosszalással hallgatta Bletherleyt és erélyesen védelmére kelt a hitvesi hűség ősi hagyományának, melyet Bletherley a házasság monopolisztikus intézményének nevezett.

– A szerelem és hűség tiszta és egyszerű régi elmélete elég nekem, – mondta Parkson. – Ha mi ennek az ellenkezőjével beszennyezzük a mi politikai mozgalmunkat…

– Te azt hiszed, hogy megvan még? – vetette közbe Lewisham, a ki első ízben szólalt meg ezúttal.

– Micsoda?

– A tiszta és egyszerű régi elmélet. Ismerem az elméletet. Hiszek az elméletben. Bletherley olyan szellemes, akárcsak Shelley. De ő is csak elméletet állít fel. Tegyük fel, hogy a férfi találkozik azzal a bizonyos nekirendelt leánynyal. Az elmélet azt mondja, mindegy, hogy mikor. Nagyon fiatalon találkoznak. Beleszeret. Minden nehézséggel daczolva nőül veszi. A szerelem nem törődik az akadályokkal. Ez az elmélet. Nagyszerű egy olyan ember számára, a ki száz fontot kaphat az apjától évenkint. De hogy lehet ezt alkalmazni egy boltossegédre?… Vagy hogy lehet alkalmazni egy kisegítő tanárra, mint Dunkerley?… Vagy akár… reám?

– Ilyen esetekben önmegtagadást kell gyakorolni, – mondta Parkson. – Hinni és bízni kell. A férfi, a ki érdemes arra, hogy szeressék, érdemes arra is, hogy várjanak rá.

– Érdemes arra, hogy megvárják, míg megöregszik? – kérdezte Lewisham.

– Az ember küzdelemre van rendelve, – szólt közbe Dunkerley. – Ne törődj a nehézségekkel, Lewisham. A létért való küzdelem kemény és kegyetlen és mégis ezt mondom. Ketten tegyék össze az erejüket, és szövetkezzenek a boldogságra. Ha egy leány, a kit én akarok elvenni, így gondolkozik, holnap elvenném. Pedig a piaczi értékem hetven font adósság.

Lewisham mohón, hirtelen érdeklődéssel nézte Dunkerleyt.

– Megtennéd? – kérdezte. Dunkerley arczát könnyű pirulás futotta el.

– Minden gondolkozás nélkül. Miért nem?

– De hogy élnétek meg?

– Az későbbi kérdés. Ha…

– Nem érthetek önnel egyet, Dunkerley úr, – mondta Parkson. – Nem tudom, hogy olvasta-e ön a _Sesam és liliom_-ot, abban azonban sokkal jobban ki van fejtve, semmint arra az én szavaim képesek volnának, hogy mi az asszony helyzetének az ideálja…

– A _Sesam és liliom_ badarság, – szakította félbe Dunkerley. – Nem a mi esetünk. Általában Ruskin nem az. Tulságos sok névelő és diszítő jelző. Nagyszerű angolság, kétségtelenül, de nem az én stílusom. Olvassák a fűszernagykereskedők leányai, ha finomodni akarnak. Nekünk nincs módunkban, hogy finomodjunk.

– De te csakugyan elvennél egy leányt…? – kérdezte Lewisham, példátlan csodálkozással szemlélve Dunkerleyt.

– Miért nem?

– És mivel…? – habozott Lewisham.

– Évi negyven fonttal. Feltétlenül!

Egy fiatalember szólt közbe, aki eddig hallgatott és rekedt hangon mondta:

– Vegyük figyelembe a leányt…

– De mire való a házasság? – kérdezte Bletherley, a nélkül, hogy figyelemre méltatták volna.

– Megbocsássanak, de mégis nagy dolog, ha valaki megkéri egy leány kezét… – kezdte újból Parkson.

– Nem úgy van. Ha a leány rátalált a férfire, a férfi pedig a leányra, együtt van a helyük. Mire való volna a puszta sóvárgás? A dolog kölcsönös. Küzdjenek együtt.

– Helyes! – mondta Lewisham hirtelen meghatottsággal. – Igazi férfi módjára beszélsz, Dunkerley. Kössenek fel, ha nem igaz.

– Az asszonynak a helye, – próbálta magyarázni Parkson, – az otthon. De ha nincsen otthon…! Azt tartom, hogy a férfi, ha kell, küzdjön hét évig, mint Jákob tette Rachelért, fékezze meg a szenvedélyét, hogy az otthont kényelmessé és édessé tegye a nő számára…

– Ketrecz a kis háziállat számára, – mondta Dunkerley. – Nem… én _asszonyt_ akarok elvenni. A női nem mindig részt vett a létért való küzdelemben, nem is volt a kárára, mindig része is lesz benne. A legnagyszerűbb gondolat – a létért való küzdelem. A nő, a ki nem küzd a férfi oldalán, hozzá hasonlóan, a nő, a kit csak kitartanak, etetnek és ruháznak…

Habozott, mintha nem tudná befejezni a mondatát.

Egy szeplős képű fiú, a ki hatalmas pipát tartott a fogai között, valami bibliai kifejezést idézett.

– Micsoda kapadohány! – mondta Dunkerley. – Azt akartam mondani, hogy az ilyen nő „hárem egyesben“.

A pipázó fiú megsértődött.

– Valódi Perique, – mondta Dunkerleynek.

– Rosszul lesz tőle, – felelte Dunkerley.

– Csak a páczolása komisz, – magyarázta a kiváló Perique-dohányt szívó diák.

… Ez volt az estének Lewishamot legjobban érdeklő része. Parkson hirtelen felállt, elővette a _Sesam és liliom_-ot és hosszú, édességtől csepegő részletet olvasott fel belőle, mely úgy hatott, mintha lehengerelték volna a vitát, utána Bletherley lett egy vitatkozó körnek a középpontja, mely nagyon gorombán végzett vele és kizárólag a saját személyéből álló kisebbségbe szorította. A házasság intézményét, a mennyiben az a south-kensingtoni diákoktól függött, közvetlen veszedelem nem fenyegette.

Féltiz tájban Parkson a többiekkel együtt eltávozott hazulról, hogy egyet sétáljon. Februárban szokatlanul meleg éjszaka volt és a hold fényesen ragyogott. Parkson Lewishamhoz és Dunkerleyhoz csatlakozott, – Lewishamnak nem kis bosszúságára, – mert bizalmas közlendői voltak ez este „az eszmék embere“ számára. Dunkerley északon lakott s így hármasban az Exhibition Roadon felmentek a Kensington High Streetre. Ott elváltak Dunkerleytől s Lewisham és Parkson megint délnek tartottak, Lewisham új lakása felé, Chelseaben.

Parkson egyike volt az erény azon hirdetőinek, a kikre a nemi kérdések vitatása ellenállhatatlan vonzóerőt gyakorol. Az összejöveteleken nagy adag ékesszólás halmozódott fel benne. Dunkerleyvel a jó izlés határáig ment a vitatkozásban, utána pedig hatalmas és egyre jobban bizalmaskodó beszédáradattal öntötte el Lewishamot. Lewisham szórakozott volt. Ugy sietett, a hogy csak tudott. Az egyetlen czélja az volt, hogy minél előbb megszabaduljon Parksontól. Parksonnak egyedüli czélja pedig az volt, hogy érdekes titkokat mondjon el neki magáról és egy bizonyos csodálatosan tiszta lelkű fiatal női személyről, a kit Lewisham már más alkalommal is hallott említeni.

Az idő mult.

Lewisham egyszerre azt vette észre, hogy egy lámpa alatt állva egy fényképet kénytelen szemlélni. A fénykép egy szimmetria nélküli, teljesen kifejezéstelen arczot ábrázolt, „művészi“ redőjü ruhában, lelógó hajfodrokkal. Kénytelen volt tudomásul venni, hogy ez a tisztaság mintaképe, egyben pedig Parkson személyes tulajdona. Parkson tekintete büszkeséget árult el s szemmelláthatólag elismerő bírálatot várt.

Lewisham küzdött az igazsággal.

– Érdekes arcz, – mondta.

– A szó szoros értelmében szép arcz, – mondta Parkson nyugodtan, de határozottan. – Megnézted a szemét, Lewisham?

– Hogyne, – felelte Lewisham. – Persze, hogy megnéztem.

– A tiszta ártatlanság… Olyan, mintha kis gyermek szeme volna.

– Igen. Csakugyan olyan. Nagyon szép, öregem. Gratulálok. Hova való?

– Ilyen arczot még sohasem láttál Londonban, – dicsekedett Parkson.

– Soha, – jelentette ki Lewisham határozottan.

– Akárkinek nem mutattam volna meg, – mondta Parkson. – Talán te sem tudod egészen értékelni, hogy ez a tiszta szívű, csodaszép leány micsoda nekem.

A fényképet ünnepélyesen visszahelyezte borítékjába és olyan tekintettel nézett Lewishamra, mint a ki a vérszövetség szertartását hajtotta végre. Azután bizalmaskodva beleakaszkodott Lewisham karjába, a mit egyébként Lewisham ki nem állhatott, és a szerelem részletes elemzésébe bocsájtkozott bele, a „tisztaság mintaképére“ vonatkozó apróságokkal fűszerezve. A mit mondott, közel állott Lewisham gondolatainak tárgyához, hogy felkeltse az érdeklődését. Minduntalan válaszolni akart és ostoba vágyat érzett, noha tisztában volt az ostobasággal, hogy a bizalmaskodást ő is bizalmaskodással viszonozza. A túlzó ömlengések alatt azonban Lewisham megint elvesztette a türelmét és csak arra érzett vágyat, hogy megszökjék Parksontól.

– Minden embernek szüksége van vezércsillagra, – mondta Parkson, miközben Lewisham szitkozódást fojtott el magában.

Balkéz felől közel esett Parkson lakása s Lewisham arra gondolt, hogy a szóáradatnak leghamarább úgy vethet véget, ha Parksont haza irányítja. Parkson gépiesen engedelmeskedett, de közben állandóan beszélt.

– Gyakran láttalak társalogni Heydinger kisasszonynyal, – mondta. – Bocsáss meg, ha beszélek róla…

– Nagyon jó barátok vagyunk, – ismerte be Lewisham. – De itt vagyunk már a „barlangodnál“.

Parkson megállt a „barlangja“ előtt.

– Még rengeteg mondani valóm volna. Elkísérlek egy darabon, legalább Batterseaig… A mint mondtam, a te Heydinger kisasszonyod…

Ettől kezdve állandó czélzásokat tett a Lewisham és Heydinger kisasszony között feltételezett bizalmas viszonyra, a mi teljesen kihozta Lewishamot a sodrából.

– Ezek szerint nálad sem fog már sokáig tartani, Lewisham, míg megismered a tiszta szerelem végtelenül nemesítő hatását…

Ekkor, mintha némileg azt remélte volna, hogy ezzel megfékezi Parkson elviselhetetlen fecsegését, Lewisham is bizalmaskodásra ragadtatta magát.

– Tudom, – mondotta. – Te azonban téves nyomon jársz… E három esztendő alatt kialakult az én sorsom iránya is…

Alighogy ennyit kiejtett, máris elment a kedve a további bizalmaskodástól.

– Nem Heydinger kisasszonyt akartad említeni? – kérdezte Parkson.

– Az ördög vigye Heydinger kisasszonyt! – kiáltotta Lewisham és az utcza végén hirtelen, minden átmenet nélkül, udvariatlanul hátat fordított Parksonnak s mondatát félbeszakítva, az utcza kereszteződésénél faképnél hagyva őt, útnak indult dél felé.

Parkson bámészkodva nézett a távolodó alak után, majd utána sietett, hogy bántó magatartásának okát megkérdezze. Lewisham egy darabig szótlanul haladt és Parkso loholt. Azután hirtelen megfordult. Arcza majdnem krétafehér volt és fáradt hangon beszélt.

– Parkson, – mondta, – bolond vagy!… A képed olyan, mint a birkáé, a modorod, mint a bivalyé, a beszéded pedig untat. Csupa ostobaság!… A leánynak, kinek a fényképét mutattad az elébb, közönséges vízszeme van, a tekintete pedig olyan kiállhatatlan, mint a te választásodtól természetesen várni lehetett… Most nem tréfálok… Eredj a fenébe!

A kitörés után Lewisham egymagában ment dél felé. Nem ment azonban egyenesen haza a lakására, Chelseaba, hanem órákat töltött Battersea egyik utczájában és fel-alá járt egy ház előtt, mintha várt volna valakit. Hangulata a dühből az észelgős sovárgásba csapott át. Hacsak láthatná Ethelt ezen az estén! Végre tisztába jött a saját lelkével! Elhatározta, hogy másnap sutba vágja a munkáját és találkozik vele. A mit Dunkerley mondott, az agyát csodálatos új gondolatokkal töltötte meg. Hacsak láthatná most Ethelt!

A kívánsága beteljesedett. Az utcza sarkán két alak haladt el előtte; az egyikben, egy szemüveges, magas férfiben, a ki papos formájú keménykalapot viselt és kabátja gallérját felgyűrte szürke pofaszakállára, Chafferyra ismert; a másikat nagyon jól ismerte. A pár elhaladt, a nélkül, hogy őt észrevették volna. Mikor a lámpafény egy pillanatra Ethel arczára esett, látni lehetett, hogy fehér és fáradt.

Lewisham kimerülten állt a sarkon és merően bámult a két alak után, melyek a lámpák világából belevesztek a ködbe. El volt kábulva. Valahonnét lassú óraütések hallatszottak. Éjfél volt. Lentről, az utczából Chafferyék kapujának a becsapódását hallotta.

A kapuzárás zajának elhangzása után még sokáig nem mozdult.

– Megint seanceon volt… megszegte az igéretét. Megint seanceon volt… megszegte az igéretét, – zúgott szüntelenül ismétlődve az agyában.

Azután a magyarázat következett.

– Megszegte az igéretét, mert én elhagytam. Kiérezhettem volna a leveleiből. Megtette, mert azt hitte, hogy nem gondolok rá komolyan és csak gyerekeskedés volt az udvarlásom… Tudtam, hogy nem képes megérteni…

XIX. Lewisham megoldása.

Másnap reggel Lewisham megtudta Lagunetól, hogy a gyanuja alapos volt s hogy Ethel végre engedett a kényszerítésnek és beleegyezett, hogy vele megkíséreljék a gondolatolvasást.

– A kezdet igen jól sikerült, – mondta Lagune a kezét dörzsölgetve. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon szép eredményeket érünk el vele. Kétségtelenül van benne tehetség. Mindig láttam az arczáról. Feltétlenül van tehetsége.

– Nagyon kellett kényszeríteni?… – kérdezte Lewisham, szinte erőlködve.

– Igen… meglehetős nehezen ment. Meglehetős nehezen. Mikor azonban kijelentettem neki, hogy alig lesz lehetséges, hogy megtartsam gépírónőmnek, ha nem hajlandó teljesíteni a kívánságomat…

– Ezt mondta neki?

– Igen… Chafferynak volt a szerencsés ötlete…

Lagune meglepődve állott meg. Lewisham, miután szokatlan mozdulatot tett a kezével, sarkon fordult és végigrohant a laboratoriumon. Lagune, kit ez a gondolatkörén kívül eső lélektani jelenség zavarba ejtett, bambán bámészkodott. „Nagyon különös,“ – állapította meg magában és csomagját kezdte rendezgetni. Minduntalan abbahagyta azonban és Lewishamot leste, a ki már a saját helyén ült és mindkét kezével dobolt az asztalon.

Egyszerre Heydinger kisasszony jött be a szertár-teremből és valamit mondott a fiatalembernek. Lewisham feltünő kurtán felelt. Azután felállt, egy pillanatig habozott, hogy melyik ajtót válassza és azon, mely a hátsó lépcsőre nyilt, elhagyta a termet. Lagune délutánig nem is látta őt.

Ez este Ethel ismét Lewisham társaságában tartott hazafelé és mindkettőjük hangja nagyon komoly volt. Ethel nem ment egyenesen haza, hanem a helyett a Clapham Common tágas térségének gázlámpái felé tartottak és ott sokáig beszélgettek. Ez esti beszélgetésük pedig életbevágó fontosságú volt.

– Miért szegte meg az igéretét? – kérdezte Lewisham.

A leány védekezése bizonytalan és gyenge volt.

– Nem hittem, hogy ennyit törődik vele, – felelte. – Mikor pedig abbahagyta a sétákat, azt hittem, hogy egyáltalán nem érdekli. Amellett nem is volt szellemidéző seance…

Eleinte Lewisham heves volt és nyers. Lagune és Chaffery iránti haragja vakká tette őt a leány bűnével szemben. Leszólta a védekezését.

– Csalás, – jelentette ki. – Ha esetleg, a mit csinált, nem is csalás, mindenesetre ámítás, öntudatlan csalás. Ha még van is valami a gondolatolvasásban, mindenesetre rossz. Akár igaz, akár nem, csak rossz lehet. Miért nem olvassák ők egymás gondolatait? Miért van szükségük magára? Mindenkinek a lelke a saját tulajdona. Szent és sérthetetlen. Nem akarom, hogy a maga lelkével kísérletezzenek!… Nem akarom! Ennyire maga már az enyém. Nem akarom magát így béklyók között látni. Nem akarom, hogy az a kis őrült hátul a maga nyakára tegye a kezét és kikérdezze. Nem akarom! Inkább megölöm magát, minthogy ezt tegyék.

– De ők nem azt tették velem!

– Mindegy! Ezt akarják. Ez a kezdet. Akármi jöjjön is, de ebből nem szabad élni. Ez az egy biztos előttem. Ha tetszik, olvastassanak gondolatot a lányukkal és hipnotizálják a nagynénjüket, de hagyják békében a gépírónőjüket.

– De hát mit tegyek én?

– Ilyent ne kérdezzen. Vannak dolgok, melyeket nem kell megtenni, akármi történjék is! Másként mindent lehetne kívánni! Hát a tisztesség!… Minden csak azért, mert maga szegény… Hát mondjon fel magának! Mondjon fel, ha úgy tetszik! Kaphat más állást is…

– De nem kapok egy guineát hetenként.

– Akkor kevesebbet kap.

– De nekem tizenhat shillinget kell fizetni hetenkint.

– Mindegy.

– Ethel szomorúan sóhajtott.

– De elhagyni Londont!… Nem tehetem… nem tehetem.

– Hogyan?… elhagyni Londont? – Lewisham tekintete egyszerre megváltozott.

– Igen… Az élet nagyon nehéz, – felelte Ethel. – Nem volnék rá képes. Pedig ők nem engednék meg, hogy Londonban maradjak.

– Hogy érti ezt?

Ethel elmondta, hogy ha Lagune felmondana neki, vidékre kellene menni egy nénijéhez, Chaffery nővéréhez, a kinek társalkodónőre van szüksége. Ezt Chaffery követelte.

– „Társalkodónő,“ – mondották nekem. – A valóságban cseléd volnék, mert a néni nem tart cselédet… Az anyám mindig pöröl, ha vele beszélek. Azt mondja, hogy nem akarja, hogy elhagyjam őt, de fél Chafferytől. „Miért nem teszed meg, a mit akar?“ – mondja mindig nekem.

Maga elé meredt a sötétedő éjszakában, azután nyugodt hangon tovább folytatta:

– Fáj nekem, hogy mindezt elmondjam magának. Csak maga az… Ha maga nem törődnék vele… Maga volt az, a ki mindent megváltoztatott. Tovább csinálnám, ha nem magáról volna szó… Én… én segédkeztem _neki_… Ott voltam, hogy segítsek, ha bármi baj történnék Lagunenál. Igen… akkor este is. Nem… nem teszem többé! Nagyon nehéz volt, míg be nem vallottam magának. De igazában véve nem éreztem… míg ott nem találkoztunk. Akkor egyszerre aljasnak és közönségesnek éreztem, a mit cselekedtem.

– És azután? – kérdezte Lewisham.

– Ez az egész. Azután megróbálhattam a gondolatolvasást, de igazában azóta nem csaltam egyszer sem… Ha tudná, hogy milyen nehéz…

– Azt szerettem volna, ha előzetesen szól nekem…

– Nem tudtam… Mielőtt maga jött volna, minden egészen másként volt. Chaffery gúnyolódott az embereken, utánozni szokta Lagunet és engem is megnevettetett. Az egészet tréfának tartottam. – Hirtelen megállt. – Miért is kellett jönni magának? Én nem mondtam… maga pedig tudta…

Közel volt hozzá, hogy zokogásban törjön ki. Egy pillanatig szót sem tudott szólni.

– Nem megyek a nővéréhez, – siránkozott. – Gyáva lehetek, de nem vagyok rá képes.

Szünet következett. Lewisham tisztán és világosan látta maga előtt a megoldást. Titkos vágya hirtelen nyilvánvaló kötelességgé változott.

– Hallgasson rám, – mondta, a nélkül, hogy a leányra nézett volna, miközben bajuszát húzogatta. – Nem akarom, hogy bármi köze is legyen ezentúl ahhoz az utálatos csaláshoz. Tovább nem szabad beszennyezni magát. Azt se akarom, hogy elhagyja Londont.

– De hát akkor mit tegyek?

– Van, a mit tehet, ha van hozzá bátorsága.

– És pedig?

Lewisham néhány pillanatig nem felelt. Azután a leány felé fordult és arczába nézett. A tekintetük találkozott…

A komor hangulata kezdett felderülni. Ethel arcza halovány volt és félve, zavartan nézte Lewishamot. Lewisham úgy érezte, hogy új fajta gyengédség, egészen új érzés ébredez benne. Eddig Ethelnek szépségét és elevenségét szerette és kívánta, de most egy halovány és könnyes szemű teremtés állt előtte. Ugy érezte, mintha elfelejtette és hirtelen újra megismerte volna őt. Egész lelkét végtelen vágyódás töltötte el.

– De mi az a másik dolog, a mit tehetek? – kérdezte újból Ethel.

A kérdésre nagyon nehéz volt megfelelni. Lewisham torkát és arczizmát valami egészen különös érzés, a nevetés és sírás közötti ideges feszültség szorongatta. Az egész világ a semmiségbe merült egy nagy kívánság előtt, ő pedig rettegett, hogy Ethel majd nem meri és hogy nem veszi őt komolyan.

– Mi az? – kérdezte Ethel újból.

– Nem gondolt arra, hogy én feleségül vehetem magát? – mondta Lewisham, kiből hirtelen kitört a szilárd és erős elhatározás. – Nem gondolja, hogy ez az egyetlen lehetőség a számunkra? Zsákutczában vagyunk! Magának abba kell hagyni a csalást, nekem pedig a… magolást. Meg kell esküdnünk.

Szünetet tartott, azután beszédes lett.

– A világ ellenünk van… ellenünk. Magának pénzt kínál a csalásért… hogy elaljasodjék. Mert a mit kíván, aljasság! Nem kínál becsületes életet, csak nyomorúságos kínlódást. A mellett elszakítja magát tőlem. Engem a siker igéretével csábít, ha hűtlen leszek magához… Maga nem tud mindent… Évekig kellene várnunk, talán örökké várnunk kellene, ha meg akarnánk várni, míg biztos lesz az életünk. Elkerülhetünk egymás mellől… elveszíthetjük egymást… Küzdjünk ellene. Miért hagynánk el egymást, ha az igazi szerelem más dolgokhoz hasonlóan nem üres szóbeszéd. Ez az egyetlen lehetőség kettőnk számára… a kik összetartozunk.

Ethel Lewishamot nézte. Arczáról letükröződött a zavar s a szíve hevesen dobogott.

– De mi olyan fiatalok vagyunk, – mondta. – És miből éljünk meg? Maga egy guineát kap hetenkint.

– Többet is kaphatok… többet kereshetek. Erről már gondolkoztam. Két napig gondolkoztam felette. Átgondoltam, hogy mit tehetünk. Nekem van pénzem.

– Van pénze?

– Majdnem száz font.

– De mi olyan fiatalok vagyunk… Az anyám pedig…

– Nem kérdezzük meg őt. Senkit sem kérdezünk meg. Ez a mi ügyünk. Ez a mi ügyünk, Ethel. Nem az a kérdés, hogy hogyan és miként… ezt már előbb is éreztem… Drágám… szeretsz?

Ethel nem tudta egyszerre átérezni Lewisham felindulását. Zavart tekintettel nézett rá és még mindig gyakorlati szempontból nézve, számtani oldalára fordította az ügyet.

– Vállalhatnék gépírást, ha volna gépem… Azt hallottam…

– Nem az a kérdés, hogy hogyan és miként. Az a fontos, hogy rögtön. Ethel, eleget vártam…

Megállt. A leány arczába nézett. Vágyódó és beszédes szeme visszatükrözte mindazt, a mit sohasem tudott szavakba önteni.

– Mersz velem jönni? – kérdezte.

A világ hirtelen valóság formájában jelent meg Ethel előtt, a mint néha megjelent sovárgó álmainak közepette, de megrettent tőle. Elfordította tekintetét Lewishamról. Titkos összeesküvő lett belőle.

– De hogyan…?

– Az az én dolgom. Bizzál bennem! Bizonyára már eléggé ismerjük egymást… Mi ketten…

– De én sohasem gondoltam…

– Keresek lakást mindkettőnknek. Nem lesz nehéz. Azután… gondold csak… milyen életet élünk… együtt!

– De hogy tehetem meg én?

– Jössz velem?

Ethel félénken nézett Lewishamra.

– Tudja, – mondta, – hogy én szeretném… én szeretem magát…

– Jössz velem?

– Igen, drágám, ha…

– Igen! – kiáltotta Lewisham diadalmaskodva. – Velem jössz! – Hirtelen körültekintett és eltompította a hangját. – Drága, egyetlen!…

Szava nem is hallható suttogásban veszett el, de ha nem beszélt is, arcza beszédes maradt. Két hazatérő, lármás boltossegéd eszébe juttatta, hogy köztéren tört ki az érzelem belőle.

XX. A jövő háttérbe szorul.