Part 7

Midőn egy szép tájt legkomorabb sötétség borít el, s a sürü felhők mögül a teli hold előbukkan, hogy mosolygó fényben világítson meg mindent, hasonlíthat csak az átmenet ezen arczokhoz, melyek Valeria nevének hallatára pillanat alatt kiderültek, s a legkomorabb hangulatból a legvidorabba átszökkenvén, derült szemekkel s mosolygó ajkakkal siettek az érkező elé. A bárónő majd agyon szorította ölelésivel, s Angelique alig birta ajkait elvonni a kedves kéztől, melyet neki csókolni oly édes.

Valeria könnyezett örömében, hogy ennyire szerettetik, mire oly nagy szüksége volt, mióta a hálátlan Kázmér szívétől elszakadt.

Biztosította is anya és leány, hogy soha úgy szeretve nem volt és nem lesz, mint szeretik őt, szerették mindig, és szeretni fogják, akár füzze családi kötelék hozzájok, akár nem.

S miután a megerősítés és elismerés megindító ölelésein átestek, bizalmasan szivélyes csevegés folyt köztük, azaz, hogy Valeria részéről őszintén, az anya és leány részéről pedig oly művészi színléssel, minőért akármelyik elsőrendű szinésznőt megtapsolnák.

Zárai Gyula is megérkezett; ez aztán nagyon kedves volt. A bárónő örömfelkiáltással, s Angelique szerelemittas szemekkel fogadá; kezeit az ifju kezében feledé, s fejét oly közel lehajtá Gyulához, hogy ez, ki karszékben ült, lehelletével az elbájolón szép fürtöket ingatá. Édes hangon susogtak, egymás szemeibe mosolyogtak, s gyönyörben olvadoztak. Remek játék volt! Egyik oly jól tudta, mint a másik, hogy nem szerettetik, ellenben azt is mindkettő tudta, hogy egymás által érhetik el a czélt, mely után egyenlőn sóvárognak, tehát játszani kellett, és játszottak oly hatással, hogy Valeria boldog elragadtatásában felugrott, összeölelé és csókolá őket, sírt, nevetett, haza siete, ügyvéd után küldött, s elkészítteté a házassági szerződést, mely másnap aláirandó. Ez volt az első esete, hogy Kázmért feledé.

Egykor a szinészetet művészi nagyságnak tekintém, nem ismertem a világot és embereket, rendkivüli adománynak képzelém az alakoskodást; nem tudtam, hogy az emberi ajkak hazudságra teremtvék, s az arczok a színlés művészetében versenyeznek; nem tudtam, hogy a sima gazember sokszor a népek bálványa, s az áruló a hazafi szerepét játsza, nem tudtam, hogy vallás nélkül lehessen imádkozni, s szív nélkül szeretni. Mióta látom, hogy ez a világban így megy, a szinművészet előttem becsében alászállt, mert hisz az életben nagyobb szinészekkel találkoztam, mint azon a szinpadon, hol szöveg, sugó, fodrász, diszítmény és lámpafény segélyével képesek egyedül hatásosan szerepelni, míg az életben mindezen segélyeszközök nélkül hazafit, hőst, nagylelküt, szenteskedőt, szerelmest jobban eljátszszák, mint a szinpad megkoszoruzott művésze eljátszaná.

Tele van a világ szinészekkel és komédiával.

Mily érdekes jelenet folyt le Angelique és Gyula közt; oly olvadékonyan szerelmeskedtek, oly kedvesen mosolyogtak, oly szépen esküdtek egymásnak, hogy az ember azt hinné: élnek-halnak egymásért, pedig komédia az egész.

De ők remekül játszottak, minek eredménye az lőn, hogy harmadnap Pálmayéknál oly estély volt, mely a világért sem engedé gyaníttatni, miszerint tegnap a második szállítmány ékszer vándorolt zálogba.

A nagyszerű estély nagyszerű ünnepélylyel volt összekötve, mert Valeria elhozta a házassági szerződést, melynek értelmében, míg él, az ifju házasoknak évenként tizenötezer forintot ad, holta után pedig minden fekvő vagyonát Zárai Gyula és neje, Pálmay Angelique örökli. Ez «éljen»-ek közt felolvastatott, érzékeny nyilatkozatok kiséretében aláiratott, és szerencsekivánással meghitelesíttetett.

Valeria ez órától kezdve kerülte a magányt, mintha önmagától félne, s társaságban is – ha csak kissé nem foglalkoztak vele – azon vette magát észre, hogy szemei nedvesülnek. Nehezült valami az ő lelkére, mi magányát szomoruvá tette; üldözte őt egy rém estétől reggelig, s e rémet maga idézte elő, – elűzni már késő volt. Zárai és Angelique birták a kötlevelet, és Kázmér ki volt zárva.

XIV. (Egy példás életü vőlegény ügyei.)

Említve volt, hogy Zárai Gyulának egy elintézendő komoly ügye van, most már nem türt halasztást, tehát hozzá látott. Fölkereste Verdesi Hugót, kire épen oly szüksége volt, mint valami becsületes cselszövőnek egy gazemberre. Legyen ez csak hasonlatosság, és ne alkalmazzuk e két derék úrra.

– Hugó! – szólítá meg Gyula kitünő barátját – akarsz tekintélyes, azaz vagyonos emberré lenni?

– Attól soha sem irtóztam.

– Tán még áldozatot is hoznál érte?

– A vagyon nagysága, s az áldozat minősége határozna.

– Te sokszor szerettél már másoknak.

– Akár hányszor.

– Nagyon ellenedre volna, ha egyszer neked is szeretett volna valaki?

– Nem értem.

– Ha egy jó barátnak szüksége volna rád.

– Jó barát mindig készen talál.

– De ha a jó barát ismerne egy nőt, kinek férj kell…

– Azaz, vegyem el kedvesét…

– Nem épen kedvesét, de oly nőt, kinek igéreteket tőn, s be nem válthatja, csak azért, hogy őt, barátját és magát boldoggá tegye.

– Vagy is szép örökségért mást kell elvennie? Értem.

– No, ha érted, hát csapj fel.

– Lassan, sokkal megfontolandóbb a nagylelküséget elfogadni, mint osztogatni. Aztán még nem is fedeztél fel semmit.

– Úgy is tudsz mindent.

– De csak hozzuk tisztába.

– A leány szeretetreméltó és szép…

– Semmi kifogásom Bella ellen.

– Atyja zsugori…

– És uzsorás.

– Annál több marad majd Bellára.

– De ha Fogarasnak eszébe talál jutni jó sokáig élvezni a földi boldogságot?

– Örökké csak nem fog élni. Egyébiránt én huszezer forintot adok jegyajándékban Bellának.

– És neked mennyit hoz be, ha tőle szabadulsz?

– Itt nem arról van szó, hanem akarod vagy nem? Százat kapok, ki jóltevőjének fog ezért nevezni.

– És mikor kapom az összeget?

– Esküvőd után.

– Hol a biztosíték, hogy megkapom?

– Házassági szerződést kötünk annak rende szerint.

– Velem készen vagy – mond Hugó oda nyujtva jobbját, mint bevégzett alkunál szokás – most csak intézd el Fogarassal és Bellával.

– Csakugyan nem csalódtam benned – mond Gyula kézszorítás közt, mialatt mosolya ezt látszék kifejezni: «mert oly semmirekellő vagy, mint a minőnek tartottalak.»

– Mindig mondtam úgy-e – felelé Hugó – hogy utoljára is csupa barátságból fogok megházasodni.

– Nem is vagy te közönséges ember.

– Azzal én is hizelgek magamnak.

– És most boldog vőlegény, először is az én szerencsekivánatomat fogadd.

– Szép, nagyon szép – szólt Verdesy – de ily szertartásokat szokatlan költségek előznek meg, s én, becsületemre, pénzzavarban vagyok.

Gyula egy marok aranyat szórt az élelmes iparlovag asztalára, s menet közben fejrázva dörmögé maga elé:

– Ez a gazember ingyen még csak nem is igér valamit.

Úgy az életben, mint leirásokban, irtózom az undorító dolgoktól, s ez szolgáljon mentségül, hogy Fogaras házi körülményeit csak futólagosan érintem.

Mint közönséges lelkeknél tapasztalható, otthon felfuvalkodott zsarnok, s ép oly magasan hordja fejét háznépe előtt, a mily mélyen meghajtja azt olyannak, kit előkelőnek tart, vagy kitől hasznot les. Butorzata avult, tisztátalan, s egyik darab kőrisfa, másik mahagoni; itt egy bőr támszék, mellette bársony pamlag negédeskedik. A falakon azonban néhány értékes kép busong, mintegy panaszolva sorsukat, hogy egy nagy multból és szép körülményekből most ide kárhozvák. Fogaras kopottan nézett ki, mintha valahol a zsibvásáron szedték volna fel, de piszkos ingében a gyémántgombok, foszlányos mellényére nehezülő értékes aranyláncz, otromba ujjain drágakövekkel ragyogó gyűrük eléggé bizonyíták, hogy emberünk a társadalom melyik osztályához tartozik.

Szomorú, bűnbánó kifejezéssel lépett be Zárai Gyula.

Ámbár korra, külsőre nézve nagyon kölönbözött e két egyén, mert míg az egyiknek szürke haja és fonnyadt vonásai elárulák, hogy élte javán túl van, a másik arczáról bizton lehete olvasni az élet alig mult tavaszát; s míg az öregebbik arany és drága kövekbe foglalt piszok, és majdnem rongyokban pöffeszkedett; addig az ifjabb divatos és elegans külsővel szerény magatartást árult el; lelke azért mégis mindkettőnek egyenlő volt, tele önzéssel, ravaszsággal és pénzszomjjal; minden aljasságra képes haszonleső, s a testvérárulásig elvetemült, de mindenik saját módja szerint.

Fogaras nyitott szekrényét rendezgeté; tömérdek óra, aranyláncz, gyürűk és egyéb értékes tárgyak, mindenik számozott lapocskával ellátva tevék tartalmát; előtte sorozat feküdt, melyen a számok után a tulajdonosok nevei, a kölcsönzött összegek és lejáratok napjai jegyezvék. Úgy látszik, zálogházi súlyegyenét hozá tisztába.

Midőn Gyula belépett, mohón elzárá szekrényét és sietett otromba kezét Gyula finom Jouvin-féle keztyűjével érintkezésbe hozni.

Barátságosan helyet foglaltak. Méltó barátok volnának, de ők nem voltak azok, nem értették egymást, vagy, a mi valószínűbb, nagyon is értették egymást.

Gyula elérzékenyülve sóhajtá:

– Uram! én szeretem leányát.

– Fájdalom! azt rég tudom.

– Megigérem önnek és neki, hogy nőűl veszem.

– Nem az én hibám, ön tudja, s önnek unokaöcscse, Kázmér úr is tudja, hogy mindent elkövettem e viszony meggátlására…

– Most mint kérő jelenek meg.

– Miből tartja Bellát? Én nem adhatok semmit, szerelemből pedig meg nem élhetnek.

– Ön úgy beszél, mint okos ember, mint ki az életet gyakorlati oldalról veszi. Csak Isten látja és tudja, mily bánatomba kerül a lemondás.

– Mit, lemondás…? – kiálta fel ijedten Fogaras.

– Igen, az önök érdekében.

– De uram, az nem megy, ön hírbe hozta a leányomat, elrontá szerencséjét, most hát vegye is el.

– Jó, ha követelik elveszem, de én sokkal kedvezőbb kilátásokat hoztam önnek, mint azt, hogy leányát szegény asszonynyá tegyem.

– Szebb kilátásokat?… s mik volnának azok…?

– Önnek Pálmaynál szép összege van veszendőben, mely, ha behajtható is, csak évek mulva történhetik, hosszú pör után. Számítsa ki, mennyi vész el az által, hogy nem úgy kamatoz, s mennyit fog a per elnyelni…?

– Ezt nevezi ön szép kilátásnak?

– Nem, de azt, ha én önnek az összeget és kamatait biztosíthatnám.

– Tehetné azt?

– Hármunktól függ; ön adja vissza nekem irásbeli igéretemet, hogy Bellát nőűl veszem, Bella oldjon fel adott szavam alól és én elveszem Pálmay Angeliquet.

– Nem értem a dolgot.

– Nem? Mindjárt érthetőbben szólok. – Ezzel zsebébe nyúlt, kivette a Valeria által kötött szerződést, s Fogarasnak átadá olvasás végett.

Fogaras olvasott, s minél tovább olvasott, annál hosszabbra nyúlt képe.

– Érti most? – kérdé Gyula, az okmányt gondosan zsebébe rejtve.

– Értem, ön és Angelique az örökösök.

– Azon megmásithatlan záradékkal, hogy én és Angelique férj és nő, azaz egymáséi legyünk.

– És mi legyen akkor Bellámból?

– Lovagi kötelességem, neki szép sorsot biztosítani. Mondtam, mint kérő vagyok itt, oly férfi részére kérem meg kezét, ki neki a társas világban szép helyet adhat. Van neve, vannak előkelő barátai.

– És vagyona?

– Az nincs.

– Akkor mit akar vele?

– Adni neki annyit, a mennyivel az ön bölcs vezetése mellett sokat meg lehet takarítani. Én az új házasok részére huszezer forintot biztosítok.

– Elég kevés.

– De ha én elveszem, annyink sincs.

– Az is igaz.

– Azonfelül Pálmay adósságait elvállalom, oly feltét alatt, hogy nagynéném haláláig, tisztességes kamatra, nálam legyen tőkésítve.

– De a betáblázás a Pálmay birtokra marad?

– Természetesen, hisz az öreg úr birtokait azonnal átveszem, s lehetőleg rendezni fogom.

– Hozott ön ügyvédet?

– Nem, a pontozatokat magunk feltehetjük, s aztán…

– Igen aztán – esék szavába Fogaras – a szerkezetet és megszorításokat ügyvéd, tanu és a hitelesség minden kellékeivel fogjuk ellátni…

– Természetes. E szerint kötelező iratomat…

– Mihent dolgaink rendben lesznek, kezéhez szolgáltatom.

– És a kérőre, vagyis leendő vejére nem is kiváncsi?

– Igaz, nevezze meg őt.

– Verdesi Hugó.

Fogaras arcza olyanra nyult, mint egy kis bokor árnyéka a holdvilágnál.

– Nos, nem tetszik? – kérdé Gyula.

– Őszintén bevallva, ez megingat határozatunkban.

– Mi kifogása ellene?

– Haszontalan ember.

– Majd hasznavehetővé teszi ön. Higyje el, nagyobb nyeremény önre, mint ha én lettem volna vejévé. Ő még semmi, tehát minden lehet belőle, én úr vagyok, s nem is tudnék más lenni.

– Ilyen rossz időben ezzel is be kell érni – mond Fogaras és leányát szólítá.

Bella megjelenése akárhol figyelmet szülne, nagy fekete szemei élénk és átható tűzzel, szíveket gyújtani teremtvék; szép ajkain a pajkos könnyelműség színét viseli; arczszínén a bágyadtság égő szemeivel gyönyörű ellentétet képez, s egyik a másika szépségét annyira emeli, mintha hatást vadászó művész választotta volna össze. Egész alakja elárulá, hogy e nő szerelemre van teremtve, de nem boldogításra. Gondtalanul és vidoran jelent meg; a bizalmas szemintés, mivel Gyula üdvözletét fogadá, Bellának egész pályáját jellemzé.

Ne mosolyogj, ifju teremtés, nagy csapás van szívednek irányozva; a bálvány, melyet ábrándaid emeltek, a porba fog hullni, szép reményid szétdulatnak, s kebled oltára, melyet hiuságod emelt, egy önző képmutatása előtt darabokra fog szétesni.

A kicsinált tervet Fogaras közölte Bellával és, mint várni lehet ily közönséges lélektől, elég kiméletlen adta elé, min Gyula enyhítni iparkodott azzal, hogy kétségbeesett kifejezéssel, a bánat szívszaggató hangján, saját védelmére, néha közbeszólt.

Bella eleinte ájuldozott, azután szitkokban tört ki, végre sírt, s miután magát jól kisírta, s Gyula forró szerelméről esküvel biztosítá, beleegyezett, mert neki mindenáron férj kell, s ha már Zárainé nem lehet, legalább Verdesiné lesz.

Tudom, hogy sokan a botrányig hihetlennek találják ezen egyezkedést. E nézet becsületökre válik ugyan, de mégis csalatkoznak, mert a mai életben akárhány hasonló eset fordult elő, hogy az udvarló adta férjhez kedvesét, még pedig alku szerint, s az elvetemült házasfelek szép egyetértésben élvezik a bőkezű szerető váltságdíját.

A vásár megtörtént, Zárai Gyula ismét felölté azon ájtatos szelid arczot, melylyel a vén asszonyokat bolonditá és sietett drága nagynénjének megvinni szokott hódolatát.

Fogaras visszatért aranybányájához, s mintha semmi sem történt volna, folytatá a szemlét, de már nem az ékszereknél, hanem a zálogházi ruhatárban.

Bella kettőt-hármat sóhajta, elővette Paul de Kocknak egy németre fordított épületes regényét és elmerült lelkének tovább művelésében.

XV. (A vőlegény.)

Kázmér ily tartalmu levelet kapott:

«Páris 17. rue de Tournon, 1862.

Szeretett drága fiam! Mily gyöngéd és nemesszívű lehetsz, ki egy földönfutónak sírja szélén engeded élvezni azon boldogságot, hogy imádott gyermeke sorsába bele szólhasson.

Te egybekeléstekhez megegyezésemet kéred; ki annyi testi és lelki bájt fedezett fel gyermekemben, ki képességei és szelleme által annyira el van ragadtatva, mint te, hozzám írt leveledben, az bizonyosan boldoggá teendi, azért örömkönnyek közt adom megegyezésemet. Nem kérdem ki vagy és mid van? Önzéstelen vagy és van szíved, ezt látom, ily tulajdon előkelővé és gazdaggá tesz, s e szellemi gazdagság szép jövőt biztosít egy szerény, szerető nőnek. Nyugodtan halok meg e tekintetben, te leányomat bizonyosan boldoggá teended.

Áldásomat kéred; nem terjeszthetem fölibetek karjaimat, de Istenhez emelem és sokat szenvedett életem jutalmául boldogságtokat kérem. Ha a mennyei gondviselés azt engedné megérném, hogy valaha keblemre öleljelek, úgy sorsommal kibékülök.

Ugy-e, sokszor fogsz beszélni drága gyermekemmel ismeretlen atyjáról, ki őt annyira szeretem, hogy meghalni sem óhajtok, míg újra nem láthatom, pedig nekem az élet rettenetes?!

Isten áldását fogom naponként imádkozni rád és drága kedves Kamillámra, ki, mint lelki vigaszomra írod, értelmes, szép teremtéssé fejlődött; képzeletem előtt még úgy lebeg, mint négy éves korában, midőn «Isten hozzád»-ot mosolyga felém. Szegény nem is álmodta, hogy ez az utolsó «Isten hozzád». Azóta ő is elhagyatva állt a világban és én is egyedül, végre az ég mindkettőnkön könyörült; ő előtte egy derék ifjú karjai nyilnak meg, s előttem a sír, e czélnál mindketten feledni fogjuk átélt szenvedéseinket.

Legyetek boldogok és ne feledjétek ki imáitokból

szerető atyátokat

Villám Elemért.»

Kázmér találkozásra kérte az öreg Pálmayt, ki mindig kapva kapott az alkalmon e kedves ifjú társaságát élvezni, következőleg most is sietett a felszólításra.

– Nem neheztel, kedves bátyám? Valóban, úgy tünik fel viseletem, mintha jóságával akarnék visszaélni.

– Minő beszéd? – kiált Pálmay – hisz ha nem tartanék tőle, hogy alkalmatlan vagyok, többet ülnék nyakadon, mint otthon, hol, köztünk mondva, semmi örömöt sem lelek.

– Pedig tudtomra nagy ünnepélyre folynak az előkészületek.

Pálmay sóhajjal felelt.

– Tán elégületlen? – kérdé Kázmér.

– Öcsém! ünnepélyünk hőse képmutató, nőm elfogult és lányom,… szegény gyermek! ő fogja megbánni;… hidd el, öcsém, sokat küzdöttem, hogy én nyerjem felette a befolyást és akkor más lélek volna, s boldognak érezném magamat, mert te rokonságomba jutnál, de máskép történt, és – és –

– Ha önt, nem mondom, boldogítná, de csak némileg érdekelné a velemi rokonság, úgy ahhoz most közelebb állunk, mint valaha.

– Nem értem.

– Olvassa e levelet – ezzel Villám Elemér levelét átnyujtá.

Pálmay olvasás közben sírt, aztán Kázmér nyakába borult, összevissza ölelte, szemeit törlé, de szólni nem tudott.

– Ön Kamilla legközelebbi rokonja és gyámja.

– Igen, hála Isten! az vagyok.

– Ön beleegyezését kell még kikérnem.

– Bírod azt, kedves öcsém, teljes szívemből, egész lelkemből. – És elhalmozta Kázmért annyi áldással és szerencsekivánattal, hogy a föld egyik legboldogabb emberévé lenne, ha mindezekből csak tizedrész megfogná.

Kázmér meg lőn hatva, mert látta, hogy az öreg úr szavai őszinték, s óhajai a legmelegebb szívből fakadnak.

Miután ezentulra is kikérte az öreg úr rokoni hajlamát, felszólítá, hogy egybekelésüknél a násznagyi tisztet vállalná el.

Pálmay jól tudta, miszerint e tiszt neki otthon roppant vihart zudítand fejére, mégis kitörő örömmel fogadá.

– És mikor? – kérdé Pálmay.

– Holnap?

– Holnap?! – kiálta fel csodálkozással – annál jobb – tevé utána – annál dicsőbb. Hát az előkészületek?

– Mihez?

– Csak csapunk egy kis lakomát?

– Semmit.

– Vajjon rendén lesz az?

– Szegénységemmel összhangzatos és násznépünk nem lesz követelő.

– De ha mégis tőlem kitelnék? Majd utána nézek, nagyon rajta leszek… szeretném, ha kissé vigadnánk.

– Köszönöm szívességét, de ne fáraszsza magát, tudom, kedves bátyámnak csak kellemetlenséget szülne.

– Édes öcsém, abban már úgy is benne vagyok. Egy adaggal több vagy kevesebb, nem tesz különbséget. Most már oda jutottam, hogy csak a házon kívül élvezek némi nyugalmat, s ha néha mulathatok valahol, nem találom helyemet örömömben. Az igaz, otthon megkezdődik a vihar, ilyenkor legalább van értelme, de mikor egész napi futkározás, vagy nyomasztó fejtörés után csapkod körülöttem a villám, azt hiszem, nem bírom ki, meg kell bolondulnom. Hidd el, fel tudom fogni, hogy a szegény, műveletlen ember miért lesz iszákossá, ha házi élete meg van mérgezve? No de öcsém, te ezt nem érted, szívemből óhajtom, hogy ne is értsed soha. Egy szó, mint száz, nekem Kamilla férjhez menetelének napja oly szent, hogy meg kell ünnepelnem, ha egyedül leszek is hozzá.

– Legyünk hárman s e vendégség szeretetben oly gazdag lesz, mint csak költeményekben található.

– Köszönöm, édes öcsém, az ellenkező nagyon elszomorított volna.

– És nemcsak holnap, de mindig, ha szíve szerető szívek és lelke nemcsak vér-, de szellemrokonok után is vágyódik, ha hangulata részvétért áhitoz, ha örömének kitörés, bánatának szabad folyás kell, térjen e szűk lakásba, hol mindig tág keblekre és nyilt karokra találand.

– Ezentul nálatok fogom keresni azt, a mivel a természet rende szerint otthon kellene bírnom; enyhülés, vigasz és szeretet itt feledtessék velem egy-egy pillanatra, hogy hova jutottam, mily mélyre sülyesztettek. Legyetek ti gyermekim, kik nem kérik számon atyjoktól azt, mit ők szórtak el, kik nem szólnak megvetéssel szerencsétlenségéről, s kik nem zaklatják a kétségbeesésig a lehetetlen után.

– Szegény bátyám!

– Magam vagyok az oka, szerettem egy rossz asszonyt, ki hálátlan leányt nevelt; szerettem egy felfuvalkodott nőt, s hiuságának egész vagyonomat feláldozám, s most vénségemre tudom meg, hogy a fényűzés, a pénz volt, a mi hozzám köté, mert midőn mindenemből kipusztított, megvetéssel taszított el magától, tehát az a vigasztalásom sincs, hogy valaha szeretett, elrabolja tőlem azt a szép csalódást is, hogy valaha boldog óráim is voltak.

– Helyzete valóban elszomorít.

– Bocsánat, édes öcsém, ez, átlátom nem volt körülményeidhez a legillőbb beszélgetés és magam sem tudom, hogy miként jöttem bele, de ilyen az ember, ha megöregszik, saját bajával még másokat is terhel, a helyett, hogy férfiasan viselné.

– A bánat enyhül, ha részvételre talál.

– Az igaz, de azért beszélgetésünk mégis nagypéntekre való, nem pedig ily alkalomra. Ne félj, holnap nem foglak ily izetlenségekkel terhelni, víg leszek, víg akarok lenni. És most, kérlek, rendelkezzél velem a teendők iránt.

– Igen kérem, szíveskedjék Kamillával atyja levelét közleni, s ha neki semmi kifogása sincs ellene, holnap pontban reggeli tíz órakor Budán a vár-kápolnában jelenjen meg vele, hol én már önökre várakozni fogok.

– Minden oly felforgatva megy, mintha lopnánk az arát. Hát miért nem megyünk együtt a kápolnába?

– Honnan induljunk? A mennyasszonyi lakásról, mint a szokás és illem kivánja? Az nem létezik.

– Nem, fájdalom és szégyen! nem, annak is az a nő az oka.

– Az én szállásomról? Ide csak mint nőm léphet.

– Szegény gyermek! bizony szomoru sorsa volt.

– De ha isten akaratomhoz erőt ad, feledtetni fogom vele.

– Feledni fogja, oh! arról bizonyos vagyok, mert a szerencsében könnyen feledjük az átélt szenvedéseket, pedig ő szerencsés lesz, mert megérdemli, mert te szereted, s mert talpig derék, becsületes fiu vagy.

– Kedves bátyám, az idő oly rövid…

– És én elfecsérlem a beszéddel, ugy-e? No nem tesz semmit, azért elvégzem, jól elvégzem, csak ne búsulj. Sietek már, isten veled! – ezzel kezeit vigan dörzsölve távozott; az előszobában Döme vállát megveregeté, nehány szót dörmögött maga elé, fejével jóváhagyást intett, s elhagyá a házat, oly elégült kifejezéssel, mintha bonyolult viszonyait most mind kiegyenlítette volna.

Kázmér Ujfalvi Vilmosnak írt, s felkérte, hogy másnap tizedfél órakor egy baráti szolgálat teljesítése végett okvetlen várja meg otthon.

A levelet személyes kézbesítés végett Dömének átadá, azután gondolatokba mélyedt, eddigi életében a legkomolyabbakba; átfutott a multon, sokáig elmerengett jelen állapotán, a jövő titkait pedig szép tervekkel gazdagítá. És mindez addig szövődött, míg egyszerre könnyes szemekkel, imába mélyedve lelte magát.

Az életnek oly pillanata ez, mely a legkönyelműbb embert is megdöbbenti. Ki viharban száll tengerre, korántsem érzi keblét úgy szorulni, mint az, ki küszöbön áll sorsát örökre egy nőhöz kötni; annak, ki vagyonát veti egy koczkadobásra, idegeit nem támadja meg oly lázas roham, mint azét, ki oltárhoz vezeti aráját, mert ha a hajó elmerül, be van végezve az utas földi pályája; ha szerencsésen partra köt, örömmel üdvözli az életet; ki vagyonát veszélyezteté, vagy koldussá lesz és új életmódhoz lát, vagy az óhajtott kincs birtokába jutva, kitűzött czélját eléri. Ámde lelkét, szellemét, gondolkozását az eddig élvezett szabadság teréről egy szertartás által a bizonytalanság világába átültetni, hol, igaz, hogy a rokonérzelem szívet, lelket a menny üdvéig fokozhat, de az ellenkező eset egy hosszú életen át tartó szenvedést, lenyűgözött szellemet, megtört lelket és keserűséggel telt szívet alkothat; ez gondolkozóvá teheti az embert, ez imára keltheti a lelket.

Nem csoda tehát, hogy Kázmér, ki égett a vágytól ezen órát elérni, most, midőn elérte, meg lőn hatva.

A legszerelmesb ember is nehéz szívvel mond «Isten hozzád»-ot a nőtlenségnek, mert nem tudja, mit cserél érte.

XVI. (Kinek esküvőjén jelenik meg Valeria?)