Part 8

Szép májusi nap volt; az intézet növendékei a kicsiny, de jó izléssel rendezett kertben élvezék szabad idejöket. Festői képlet ennyi kisebb-nagyobb leánykát a legszigorúbb tisztasággal öltözve, fesztelen csoportozatokban – itt egy terebélyes fa árnyékában, ott a zöld gyepen elszórva, majd a virágok közt bibelődve, s ismét sétálgatva látni; az a vidor csevegés, gondtalan arcz, jóizű nevetés a szemlélő lelkét megeleveníti. Valóságos tündérkert, s benne Kamilla úgy veszi ki magát, mint valami tündér-szellem.

Most egyiknek oktatást ad a földismeretben, majd amott a történetből magyarázgat; ezt egy nyelvhibáért javítja ki, amannak hímzését veszi birálat alá, de ezt mind oly játszva, annyi szivélyességgel, hogy a gyermekek duzzogás helyett hálával veszik intéseit; aztán kis csoport környezi, s azoknak egy regét, vagy szép költeményt szaval, a nagyobbakkal a füvészetről értekezik, majd a labdázók közé elegyedik, s a játékba új életet hoz. Mindenütt, a hova csak közeledik, kitörő örömmel fogadják.

Lucill olvadékony szeretettel ölelé gömbölyü karját Kamilla karcsu dereka köré, értelmes szép fejét a barátnő vállára hajtá, s megindulással mondá:

– Hát egészen másoknak szenteled magad? Tudod, nélküled csak félig vagyok.

Kamilla bájos mosolylyal forditá fejét arra, s Lucill magas homlokát megcsókolá, ez volt a válasza. Ugy vették ki magukat a csoportozat közepette, mint midőn egy szép bokrétában két legszebb virág kiválik.

Mióta Kamilla az intézetbe lépett, Lucillen valóságos csoda történt; e büszke, gúnyolódó, engedetlen és makranczos kisasszony egészen megszelidült; engedelmes, szerény és tanulékony lőn, társnői, kik előbb rettegték, megszerették, a tanítónők nem mint azelőtt kötelességérzetből, de valóságos hajlammal foglalkoztak vele. Két hó alatt nagyobb haladást is tőn, mint eddig két éven át.

Julie ellen sem volt panasz.

A többi? Azok valóságos kis tudósokká váltak, mert verseny tárgya lőn, hogy ki csinál Kamillának nagyobb örömet, mit ő mindig akkor nyilvánított a kicsinyeknek, ha valami újat tanultak, vagy a mit ő nekik ma magyarázgatott, holnap hibátlanul elmondák! Ők tehát megfeszíték erejöket, s a hihetetlenségig sokat tanultak.

A főnöknő az ablakból elragadtatással nézte, mi történik kertjében, s áldotta a pillanatot, mely Kamillát a házához vezérlé.

Pálmayt jelenték be.

A főnöknő örömmel sietett az érkező elé, s mielőtt Pálmay szólhatott volna, elkezdé:

– Gyámleánya után jő tudakozódni? Oh, az valóságos angyal, intézetem jó szelleme, s minden leányok gyöngye!

– Ha kegyed vele ilyen elégedett, közlésem meg fogja szomorítani.

– Hogyan uram?

– Miután kegyednek őszinte hálát mondanék a szegény árva iránt tanusított részvéteért, kérnem kell kegyedet, ne vegye rossz néven, ha őt holnap elviszem innen.

– Hogyan? – kiálta fel rémülve a főnöknő – nincs megelégedve? valami panasza van?

– Semmi, tiszteli és szereti kegyedet, mint édes anyját, csak hálával és elismeréssel szól kegyedről.

– Tehát mi az oka?

– Atyja máskép intézkedett.

– De én nem kivánok fizetést, boldog leszek, ha ingyen tarthatom.

– Köszönöm, igen-igen köszönöm, de az atyai akarat előttem, s hiszem, előtte is szent.

– Oh! minő sebet ejte lelkemen.

– Sajnálom, hogy e nemes léleknek elismerés helyett szomorúságot kell hoznom.

– E hír valóban lesujt – és szavait leomló könyei igazolák.

– Legyen szabad Kamillával szólnom.

Nehány percz mulva Kamilla állt Pálmayval szemközt.

Pálmay közlé Kamillával Villám levelét, s egyszersmind tudtára adá, hogy holnap eljövend érte, őt az egyházba kisérendő, hol Kázmér várakozni fog rájok.

Kamilla nagybátyja keblére borult s megindulással zokogott. Így találta a belépő főnöknő, ki Kamillát szeretettel voná magához, s vele együtt sirt.

Pálmay hasonlóan megtörülgeté nedves szemeit, s aztán még egyszer megköszönve a főnöknőnek tömérdek szivességét, távozott.

Soha az intézetben még annyi köny nem omlott, mint a hírre, hogy Kamilla reggel elhagyja az intézetet; játék, tanulás, uzsonna, minden félbeszakadt, csak a sűrün omló könnyek árja nem.

A kedves kis teremtések mind zokogva keresgéltek holmijok közt, ha valami becses emléket találnának Kamilla számára, s este huszonhárom fényképpel – mely közt a főnöknő és valamennyi nevelőnőé is ott volt – gazdagult; egyik a pénztárczát hozá, mit anyja nevenapjára hímzett, másik ezüst tűtartóját, mit zsebpénzéből gazdálkodott meg, s ki egyébbel nem birt, emléklapot írt tele, csak Lucill nem hozott semmit, csak Lucill küzdé vissza könnyüit.

Este, midőn lenyugvásra visszavonultak, a szerény szobában Lucill Kamillát átölelé e szókkal:

– Drága Kamillám! Én is adhatnám arczképemet, mint a többi, de én nem képes könyveid közt, hanem szívedben óhajtok lenni; én nem sírtam, mint a többi, mert én is elhagyom e szűk falakat, s akkor feltalállak ott a nagyvilágban.

– Tévedsz, édes angyalom. A nagyvilág előttem zárva lesz ott künn is. Te ünnepelt leszesz, mert előkelő vagy, te fényleni fogsz, mert szép és kedves vagy, téged csodálni fognak, mert megérdemled, míg én…

– Míg te, ki százszor szebb, jobb és több vagy mint én, s a mi vagyok is, neked köszönhetem, el fogsz tölteni minden kört bájaiddal és szeretetreméltóságoddal.

– Rám igen szűk kör vár, de én azon körben boldog leszek.

– Nélkülem is?

– Én sokat leszek veled, mert lelkem téged felkeresend.

– De én meg személyesen foglak felkeresni. Légy bárhol az országban, diszesíts bárminő kört, én fel foglak találni. Im – folytatá, egy kis emléket véve le nyakáról – ezt anyám viselé s tiz éves születésnapomon nyerém ajándékba, azon kikötéssel, ha valaha megválok tőle, csak családtagnak adjam, mert nagyanyám is viselé, következőleg családi ereklye. Nincs becsesb tárgyam, vedd ezt, s ezzel testvéremmé avatlak. – Ezután nyakába borult, összevissza csókolá és zokogni kezdett.

Kamilla könnyzáporral bírt felelni csak.

Másnap az elválás oly általános levertséget szült, hogy a tanórákat fél napra fel kelle függeszteni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kázmér nem a szokott nyugalommal, és korábban mint egyébkor végzé öltözködését.

Dömének ez feltünt, szerette volna is tudni okát, de ura hallgatag volt.

Nyolcz óra után igy szólt Döméhez:

– Tízkor a legnagyobb rendben leljek mindent – s néhány lépést tőn az ajtó felé, honnan azonban visszafordult, s Döméhez közeledett, ki hirtelen maga körül tekinte, hogy vajjon mi történt, mert urának szemében könnyeket látott. Mennyire meg volt lepetve, midőn széles vállát Kázmér kezétől érzé érinteni.

– Döme! – kezdé Kázmér – becsületes, jó Dömém, kérjed az Istent, hogy szerencsés órában hagyjam el a házat.

– Nagyságos uram! az egekért, mit akar mívelni?

– Két óra mulva nőmet fogom e szerény lakásba vezetni.

Döme térdre esett, Kázmér kezét ajkihoz ragadá, és sírt, nevetett egész a fuldoklásig, de szólni egy hangot sem bírt.

Már Kázmér rég elhagyá a szobát, és Döme még mindig térden állva zokogott. Mikor szóhoz bírt jutni, fejét hátra veté, s két kezét ég felé kiterjesztve sóhajtá:

– Drága uram, te ott a magasban, áldd meg fiadat, mert megérdemli, hogy boldog legyen.

Kázmér kocsiba veté magát s Valeriához hajtatott. Nagynénje nem bocsátá maga elé, ekkor látogató jegyére e nehány szót irá: «Ha nem szeretetből, irgalomból adja áldását, tetézze ezzel jótéteményeit, mikkel elhalmozott.» Beküldé a lapot, s feszült izgatottsággal várt válaszra.

– Ő nagysága nem fogadhat el senkit. – Ennyit jelente, az inas, a többit Kázmér gondolhatá.

Ingadozó léptekkel távozott kocsijáig, s Ujfalvi Vilmoshoz hajtatott, kit magával tanunak vitt az esketéshez.

Valeria gondolatokba mélyedve ült reggelinél, midőn komornája hirül hozta, hogy Vizeki Kázmér úr óhajt bebocsáttatni.

Mintha kisértet állna a küszöbön, oly rémülten kiáltá Valeria:

– Nem akarom látni – s arczát elfordítá az ajtótól, egyik kezével szemeit fedvén el, a másikat pedig védőleg feszíté ki a bejárás felé.

Egy pillanat mily háborodást okozott lelkében; ő maga sem tudta, mitől ijedt meg annyira? Hisz Kázmért nemcsak nem gyülölé, de számtalanszor megkönnyezte; akárhányszor leste kocsijából, ha nem pillanthatná-e meg az utczán; hogy vagyonát Záraira ruházta, az egy felingerült pillanat műve volt, megbánta már, de késő, az adott szó és irott szerződés kötelező. Ez volt, mitől megijedt, és nem Kázmér, saját tette volt a rém, mely csaknem kétségbe ejté; nem merte látni azt, kit mindig oly mélyen szeretett.

Midőn a beírt lapot hozá az inas, nem merte mondani, hogy azon más is van, mint egyszerűn látogatójegy, mert látta urnője levertségét.

– Jól van, elmehet – mondá az inashoz.

Az inas úgy vélte, hogy Kázmér mehet el, tehát a jegyet letevé, s kiment az üzenettel.

Valeria, kedélye csillapítására, elkezdett okoskodni:

«Gyula is ép úgy nővérem fia, mint Kázmér; Kázmért szerettem, de csalatkozám benne, csalatkozni emberi dolog; Gyulában inkább feltaláltam azt, mit Kázmérban kerestem,… végre én azt szerethetem, a kit tetszik, s azt boldogíthatom, kit jónak látok.» Reggelijét félbeszakítá, és szórakozás után nézett; a könyvek, mik kikészítvék, nem olyanok, hogy figyelmét ma leköthetnék, – félredobálgatá, e közben Kázmér jegye kezébe akadt, átolvasá, mélyet sóhajtott, s erőtlen roskadt a közel székre. Darabig némán szegzé szemeit maga elé, s azután éghez emelé, kezeit mellén át keresztbe kulcsolá, s mély megindulással mondá:

– Vagyonommal tehetek a mit akarok, de hogy áldásomat tagadtam meg tőle, pfui! Valeria, ez nem emberi dolog. – Keble szorult, feje zúgott, otthon minden kiállhatlan, szük kezdett lenni, levegőt, levegőt akart.

Becsengeté komornáját, s parancsot ada, hogy a kocsis fogjon.

Félóra után hintóban ült, s a zugliget felé hajtatott, azon reményben, hogy az üde lég jótékonyan fog rá hatni, s a sétálók sokasága szórakozást szerzend.

– Hálátlan fiúk! – sóhajtá – mennyi szomoruságot okoznak?!

Midőn a várkápolnát megpillantá, a zsinóron jót rángata s a hintó megállt. Valeria templomba ment, ima által megkönnyíteni lelkiismeretét.

Az egyház üres volt, mi őt még komolyabbá hangolá. Elkezdett imádkozni, azután sírt, ujra imádkozott,… sokáig ott feledé magát, és Isten tudja, meddig maradt volna, ha egy esemény fel nem rázza.

Szívbánatába elmerülve, észre sem vette, hogy az egyházfi néhány gyertyát felgyujta, mi alig történt meg, s a lelkész vezetése alatt, minden fény és kiséret nélkül egy, házias szerénységgel öltözött nő és három férfi lépett oltárhoz.

Valeria a neszre felpillantott, s lélegzete elakadt. Mindenre inkább kész volt, mint e látványra. Futni akart, de mozdulni sem birt, tagjait merev zsibbadtság lepte meg, s szívének verése megszünt. E pillanatban nem érzett, nem gondolkozott, csak látott; úgy volt, mint ki álmában fuldoklik, egy pohár vízzel enyhítene baján, de nincs ereje ajkaihoz vezetni.

Mit kelle még átélnie!?

A férfiak egyike az oltárnál levőkhöz nehány szót sugva, halálsápadtan, ingadozó léptekkel közeledett felé.

Ha Torday Lajos, kit negyven év előtt szemeivel megölt, sirjából kilépve, feléje közelednék, nem hatott volna jobban rá, mint mikor Kázmért látta jönni. Eddig legalább szemei nem tagadták meg a szolgálatot, de most minden elsötétült előtte.

Kázmér letérdelt előtte, fejét mélyen mellére hajtá, s megindulástól reszkető hangon mondá:

– Anyám szellemének képviselőjét tekintem kegyedben, anyám nevében áldást kérek.

– Szegény Valeria! inkább is volt szellem, mint élő lény. Gépileg, mintha delejes erő vonná, két kezét Kázmér fejére illeszté, azután feje is oda hanyatlott. A magas boltozat zokogását viszhangozá. Végre kis erőt gyüjtve, síri hangon mondá:

– Isten áldjon, édes fiam!

Kázmér felegyenesedett, arcza átszellemült kifejezést ölte. Valeria kezét megcsókolá, s szilárd léptekkel sietett az oltárhoz, hol Kamillának örök hűséget esküdött.

Valeria Kázmér távozásakor a padban hátra veté fejét, s az egész szertartás alatt mozdulatlan maradt.

Midőn az esketés végbe ment, Kázmér Valeriához közeledett, s kocsijáig támogatá, hol röviden elbucsuzott.

Valeria idegei e rázkódást nem birták el, lázban érkezett haza és fekvő beteg lőn.

Öt nap mulva végtelen sora a fényes fogatoknak vonult el a kis kápolna előtt; benn díszes vendégsereg, gazdag öltözetek, temérdek pompa és nagyszerű szertartás volt látható; az utczákat kiváncsiak sokasága özönlé el.

Egyhamar alig láttak oly fényes nászt, mint Angelique és Zárai Gyuláé.

Csak Valeria nem volt ott, kit ez ünnepélyen résztvenni betegsége gátolt.

Tán néha mégis igazságosan intézkedik a sors.

XVII. (Uj házasok.)

Hol van tökéletes boldogság?

Valószinüleg a mennyben.

És itt e földön?

Vannak mennyei pillanatok, midőn a szív eltelik gyönyörrel, a kebelt magasztos láng hevíti, s az idegeket édes delej szállja meg; a képzelet egy érzelemvilágba ragad, a föld bajaival és nyomorával messze alant marad.

Ily pillanat varázsa szédíté mámorba Kázmért, midőn a kis tündérteremben, melyet annyi költészet és izléssel rendezett kedves angyala számára, Kamillával, mint szeretett nejével együtt ült. Kéz kézben pihent, s tekinteteik egymás szemeibe olvadtak.

– Végre tökéletes boldog vagyok! – sóhajtá Kázmér.

– Hát én, ki álmodni sem mertem ily üdvet?! kit a könyör tűrt meg a világban csak, s most boldogságom az egész világ fölébe emel: ki azt hittem, a sors üldözötte vagyok, pedig karjain hordozott, mert hozzád juték, ki lelkem ura, szívem bálványa, s életem megváltója vagy.

– Téged, kire maga az ég is büszke lehetne, csak tűrtek volna e világon? Oh Kamilla! többet érsz te nekem, mint az egész világ. Angyal, ki leszálltál hozzám, hogy hajlékomba hozd a mennyországot, nem fogod-e valaha kevesleni, mit viszonzásul nyertél?

– Én? Hát nem általad nyertem mindent? házikört, állást, boldogságot. Mit hagytam én el érted? szenvedést, lealáztatást, üldözést; mit hagytál értem te el? fényes életet, nagy örökséget és tömérdek szép kilátást. Mindezekből véghetlen szerelmem fog-e valamit kárpótolhatni?

– Fényes élet?! szemeidben ragyog nekem a legfényesb; nagy örökség?! te vagy nekem a legdrágább kincs; temérdek szép kilátás?! kell-e nekem szebb, mint megtarthatni szerelmedet?

– Örökre, örökre! – sóhajtá Kamilla, s bájos fejét Kázmér dobogó mellére hajtá.

Kázmér két karjával átölelve az angyalfőt, ajkait az illatos fürtökbe temeté.

Észre sem vették, hogy az ajtóban Döme áll, ki összekulcsolt kezekkel szemeit égre emelé, az Istent kérni látszott, hogy ez mindig így tartson.

Hosszú szünet után Döme étkezni szólítá őket.

Mindketten felrezzentek, szerelemittasan mosolyogtak egymásra, Kázmér gyengéden átkarolá kedves nejét, s asztalhoz indultak. Alig léptek a mellékszobába, a nyitott ablakokon roppant zörej és csörtetés hangzott be, oda léptek. Fényes fogatok hosszú sora közeledék.

Kázmér még ekkor is átölelve tartá a karcsú derekat, Kamilla pedig balkezét férje vállára fektetve, fejével is oda simult.

Díszes hintót ágaskodó négy pej vont, gazdagon ezüstözött szerszámban; kocsis és huszár világos kék ruhában, ezüsttel sujtásozva foglalák el a bakot. A hintóban drága gyöngyökkel himzett, s kitünő izléssel készült menyasszonyi öltözékben, fején gyémánt diadémmal, miből dús redőkben hullámzott alá a csipkefátyol, – ült Angelique. Szép volt, mint egy regebeli királyné. Tekintetét nem menyasszonyhoz illően, ki esketésre megy, büszke megvetéssel jártatá körül, s meglehet, kereste a helyet, de meglehet véletlen, Kázmér ablakára esett. Az új házasok olyatén álltak ott, mint említők. Angelique látta, mert nemcsak szemei akadtak meg, de midőn fejét odafordítá, villámot szórtak, míg ajkain kicsinylő mosoly lebegett. A kocsi tova robogott, s mások érkeztek nyomába.

Kamilla felpillantott Kázmérra, szemei könynyel telvék, s elváltozott vonása ezt látszik kifejezni:

– Lásd, mit vesztettél.

Kázmér forró csókkal válaszolá:

– Mindent nyertem! és ha ők csak tizedét érzik azon boldogságnak, mely minket eltölt, hálával borulhatnak le a végzet előtt. – Én egyébiránt kivánom, hogy boldogok legyenek.

– Oh én is, az egész világnak!

– Elhül az étel – szólt közbe Döme.

– Mennyiszer emlékeztet ez a jó Döme, hogy nem vagyunk csupa szellemek – mond Kázmér, mialatt Kamillát asztalhoz vezeté. – És eszmelánczolatnál fogva most egy komoly dologról akarok veled értekezni.

– Komoly?

– A mennyiben jövönkről van kérdés. Édes angyalom, mi szegények vagyunk.

– Meglehet te, de én gazdagnak érzem magamat.

– Szellemben igen, de az élethez anyag is kell, tehát tervezgessünk.

– Az én tervem kész.

– Halljam.

– Megnyugodni abban, mit te határozasz.

– Angyalom, – én ha minden értékemet pénzzé teszem, lehet tizenkét – tizenhárom ezer forintig.

– Hisz ez nagyon sok!

– Igen, ha mindig a tárczában volna, de ha nem keresünk hozzá, hamar elfogy.

– És miként akarsz keresni?

– Azt gondoltam, haszonbért veszek, csinálok belőled egy eszemadta kis falusi menyecskét, magam pedig megfogom az ekeszarvát.

– De nem lesz az nehéz?

– Eleinte meglehet, de majd bele törődöm.

– Tán én is segíthetek hozzá?

– Te majd otthon, kis gazdaságunkat látod el; vajat, turót, sajtot készítesz.

– De nem tudok.

– Majd megtanulod.

– Nagyon fogok iparkodni.

– Aztán aprómarhát nevelsz.

– Jobban tudnék kis lányokat nevelni.

– Tán azt is megadja érnünk a jó Isten.

– Ugye, valami gazdag uraság gyermekeit, kikért jól fizetnek, mint az intézetben? Oh, én bírok franczia, angol, zene- és énekórákat adni.

– Bájos énekeddel majd csak engem gyönyörködtess, és művészi játékodat majd engedd, hogy én élvezzem, ha néha a terhes munkától hazatérve, szellememnek is tápot keresek.

– Szívesen, a mikor csak parancsolod.

– Majd meglásd, oly szépen, oly elégülten fogunk élni. Nyáron az aratók után leszek, te pedig szépen bekötöd kedves fejedet, hogy a por be ne lepje, s a cséplősökhöz ülsz, felméreted a gabonát, magtárba rakatod, aztán az estebédhez látsz, mikor fáradtan hazatérek, elébb megcsókolsz, így! aztán megmondod, mennyi gabonát mértetek fel, én megdicsérlek, te pedig jól megvendégelsz.

– Lesz szerény lakásunk, melyet te jó izléseddel berendezendesz, úgy, hogy csinban, tisztaságban, kedvességben versenyezni fog a vidék előkelő házaival.

– Nagyon fogok iparkodni.

– Megismerkedünk nehány jó szomszéddal, lesznek lovaink, s télnek idején gyakran teszünk látogatásokat, s ha mi kapunk vendégeket, jót állok, tele elragadtatással fognak tőlünk távozni, mert te számukra nemcsak jó asztalról, de szellemi élvekről is fogsz gondoskodni. – Begyakorlunk szép darabokat négykézre, meghozatom neked a legújabb dalműveket, s te nekünk azokat szebben s több kellemmel elénekled, mint a nemzeti szinházban akármelyik olaszul éneklő magyar csalogány. Ha magunkra leszünk, kandallóhoz toljuk az asztalkát s egy csésze thea mellett úgy elcsevegünk, hogy észre sem veszszük, midőn tizet üt. Majd szánkózunk, a közel városban egy-egy tánczvigalmat is felkeresünk, ha pedig jó termés lesz, mi adunk bált. Aztán tudod édesem, a vidék soha sincs jótékony hangverseny nélkül, ott fogsz aratni koszorut és tapsot annyit, a mennyit csak megérdemelsz.

Így elrepül a tél és megjő a tavasz; én kimegyek a szántóvetőkhöz, te pedig terjedelmes szalmakalapot teszesz fejedre s a kerti munkákat rendezed. Minő öröm lesz, ha az első zöldség, mely gondjaid alatt termett, az asztalra kerül, minő izletes pecsenye fog válni azon csibékből, melyeket te neveltél, minő zamatos lesz a vaj, melyet te fogsz kiszedni a köpülőből; minő illatosak lesznek az általad ültetett és öntözött virágok, ha azokkal szobáinkat ékesítended.

Mondd Kamilla, nem leszünk-e boldogok?

– Igen, igen édes Kázmérom, csak siessünk falura, e boldogság oda is követni fog, és mindenhova, a hol te vagy?

Mélyen elmerültek a falusi élet tervezgetéseibe, midőn Döme levéllel kezében Kázmérhoz lépett, ki azt hirtelen elkapva, a borítékra pillantott.

– Párisból – mondá – válasz távsürgönyömre.

– Szegény jó atyámtól, ah! mily hálátlan rosz gyermek vagyok, szép terveinkből egészen kihagytam, olvasd gyorsan, kérlek, mit ír?

Kázmér olvasáshoz kezdett.

Az enyelegve nevető arczok szomorúkká váltak, a boldogságot sugárzó szemek könnyárba merültek, s a szerelemmel telt keblek most a fájdalomnak is tért engedtek, mert a hontalannak levele szívszaggató színekkel festé elhagyott állapotát. Hosszú szenvedése végre lábairól lesujtá, s nem lát maga körül barátságos arczot, mely részvéttel tekintene rá; nincs egy áldott kéz, mely kiszáradt ajkihoz jótevő italt nyujtana; nincs egy rokonszenves hang, mely lelkéhez szólna. A világváros millió embere közt sokkal inkább van pusztán és segítség nélkül, mint volna a Hortobágyon. «Csak egy kapocs fűz az élethez, hogy boldogságtokért imádkozhatom, a reményről, titeket keblemre szoríthatni, úgy is lemondtam.» E szókkal végzé levelét, s minden betün meglátszék, hogy reszkető kéz irá.

– Soha, de soha se lássam szegény jó atyámat? – zokogá Kamilla.

– Soha? – mond Kázmér – abból semmi sem lesz. Elmegyünk Párisba.

Kamilla örömsikoltással esett Kázmér nyakába.

Kázmér oly hirtelen, mintha ez ölelésből merítette volna az új eszmét, felkiálta:

– Gondoltam valamit. Kamilla! nem értünk mi a gazdasághoz.

– Azt én már előbb gondoltam, de te azt mondád, megtanuljuk, hát nekem ez szent volt.

– Rosszul mondtam, édes szerelmem, mert sokszor hallottam, hogy ily gyakorlatlan gazdák akkor kezdik felfogni a gazdaság titkát, mikor már mindenöket elgazdálkodták. Aztán meg nem is vagy te falura való.

– Mindenüvé, a hol te veled lehetek.

– Igen, de gondold meg, egy füstös, szalmás, szűk ház, szemetes udvar, melynek minden éke ketrecz és ól, s ide s tova repkedő tyúkok. Ha én hajnaltól késő estig a földeken barangolok, az a vigasztalhatatlan magány, vagy durva cselédekkeli pörlekedés… ah nem! ez nem a te szellemedhez való.

– Az én szellemem te vagy.

– Igen? Tehát jó szellemed akarok lenni, s hozzád méltóbb tervet mondok: Párisba megyünk lakni.

– De Kázmér, meggondoltad-e, hogy az messze van, hogy ott az élet drága, hogy…

– Hogy ott könnyebben, függetlenebbül fogunk megélni, mint itt s végre akárhogy élünk, senki sem fog ujjal ránk mutatni; igen, meggondoltam.

– És látni fogom atyámat.

– Látni fogjuk; együtt fogunk lakni, együtt reggelizni, ebédelni s néha kocsizni.

– Istenem, Istenem! én elvesztem eszemet, ennyi boldogságot el nem birok.

– Már kész vagyok tervemmel s ettől el nem állok. Lesz vagy harminczezer frank pénzünk, ebből szerényen berendezzük magunkat s nehány évig tisztességesen elélünk; ezalatt emberekkel és viszonyokkal megismerkedünk, hirdetéseket nyomatunk s azt hiszem, sikere lesz, hogy te órákat adhass ének és zenében…

– És kézimunkákban.

– Én pedig nyelvekben és rajzban.

– Ez sokkal szebb, mint béresekkel s csibékkel vesződni.

– Egész napunk el lesz foglalva, s öt órakor mint fogunk örvendeni a közel ebédhez, ha nem is az étkezés miatt, de az élvezetért, hogy mindhármunkat összehoz. Ünnep és vasárnapokon valamelyik elsőbbrendű helyen megvendégeljük magunkat, aztán az öreg úr szépen haza sétál, nyugalomba teszi magát, mi pedig hol a franczia, hol az olasz dalműbe megyünk, nem szórakozni, mert arra nem lesz szükségünk, de élvezni. Tavaszkor meg a természet ölébe teszünk kirándulásokat egész napokra, mi szegény atyádnak törődött egészségére s nekűnk egész heti fáradság után zsibbadozó idegeinkre üdítőleg fog hatni.

– Majd ápolhatom szegény elhagyatott atyámat?! – mond érzékeny megindulástól reszkető hangon Kamilla, ezért imádkoztam annyi éveken át s most Isten megengedi érnem általad, általad, kiben boldogságom, üdvösségem mellett még az ég küldöttjét is látom. Oh Kázmér! az élet nagyon szép, nagyon édes, ha az ember nagyon boldog.

– És az ember nagyon boldog, ha forrón szeret és szerettetik – tevé hozzá Kázmér – gyöngéden vonva keblére nejét.

Kis szünet után Kamilla félénken emelé szemeit Kázmérra, s alig hallható hangon susogá:

– Nem gondoltál azóta a jelenetre, melyet az ablakból szemléltünk?

– Kit szivemből kitörlék, az emlékemből is elenyészett.

Döme mosolyogva csóválá fejét, mert az étkeket mind hidegülve hordá el az asztalról.

– Majd enni is fognak – gondolá magában.

XVIII. (Hogy élnek nagy lábon?)