Part 6

– És én – mond Kamilla egész udvariassággal és legtisztább franczia nyelven – iparkodni fogok inkább épületes úton mulattatni a kisasszonyokat, mint szögletességim által, mikkel, ha bírok is, szabadjon elnézésökre számítani.

A két leány fülig elpirult, s a környezet diadalnevetésben tört ki. Boszus tekintetet vetve a kis lázadókra, hideg fejbillentéssel fogadák Kamilla nyilatkozatát.

A kis történetke szájról-szájra tíz percz alatt megtevé körútját az intézetben, s a növendékek némi csodálkozással nézték a bátor leányt, ki a hatalmas Lucill grófhölgyet és Julie báró kisasszonyt megmerte leczkézni, azon két teremtést, kitől az egész intézet félt, s kik még a tanítónőkön is uralkodtak.

– Ugyan sietett megmutatni, hogy tud francziául – mond Julie báró kisasszony, midőn Kamilla tovább ment.

– Ahhoz nem sok kell – jegyzé meg Lucill – mai nap a szobaleányok is tudnak annyit.

– És mintha hibásan beszélt volna.

– Nem volna szíves megmondani – esett a társalgásba az ott ügyelő tanítónő – miben hibázott?

– Először abban, hogy bele mert szólni beszédünkbe – felelé Lucill.

– Az nem nyelvhiba.

– Hát mi?… vagy nem nyelvével szólt?

– Kegyed nagyon elmés akar lenni, csak kár, hogy az igazság rovására, s még most sem világosított fel, miben vétett azon kisasszony a franczia nyelv ellen?

– Vagy úgy? Már rég feledtem, kiről van szó. A mi a hibákat illeti, azokra ügyelni a Madame dolga.

– Következőleg kötelességem figyelmeztetni, hogy ép kegyed volt az, ki nem egy, de két hibát tőn.

– Igen? No majd az új növendékkel jobban begyakorlom magamat.

– Az nagyon kivánatos volna – fejezé be vitájokat a tanítónő.

Kamilla ekkor már kis feltűnést okozott, mert az intézet angol kisasszonyával egész folyékonyan angolul társalga, min a két főrendű kisasszony tartózkodás nélkül boszankodott.

– Bizonyosan valami nyelvtanár leánya – mond Lucill.

– Aligha nem – erősíté Julie – s az, mit köztünk fitogtat, minden öröksége.

– Szegényt sajnálni kezdem, hogy kenyérkereset miatt kelle tanulnia azt, mit más művelődésért tesz sajátjává.

Kamilla pedig, rendkívül érdekes alakjával, rokonszenves viseletével, szerény modorával a főnöknőtől kezdve az utolsó növendékig hódítani kezdett, s nehány óra mulva tökéletes diadalt aratott.

Úgy a tanítónők, mint a növendékek részéről mindenkor és mindenben az elsőség korra és születésre nézve Lucill és Juliet illeté. Ez ellen sohasem vétett senki, az egész intézetben csakis e kettőnek volt külön-külön szobája, mi társnőik előtt nagy tekintélyt szerze nekik.

A zenetanító megérkezvén, Lucill kisasszonyt zongorához kéré, ki negélyes pajkossággal engedett a felhivásnak.

– Gyakorolt valamit? – kérdé a tanító.

– Igen, de nem az ön unalmas dalát.

– Az nem enyém, hanem a halhatatlan Mozarté.

– Akárkié, de olyan, mint egy nagypénteki kintorna, s azt mondom önnek, ha akarja, hogy tanuljak, hát nekem eleven, kedélyes dalokat adjon.

– Ez a tizenharmadik, melyet visszautasít.

– Mert egyik élvezhetlenebb a másiknál.

– Egyik gyönyörűbb a másiknál.

– Izlésünk különbözik.

– Itt nem lehet szó ízlésről, mind elismert remekművek.

– No csak taníttassa be mással, én nem érzek kedvet hozzá.

A tanító elszomorodva nézett végig, ha kiszemelhetne valakit e dal betanítására, már csak azért is, hogy megmutassa, minő nagyszerűn szép, de elcsüggedve susogá: «senki, senki».

Lucill győzelmesen nevetett, s ezt látszék kifejezni: «ha én nem, szeretném, látni, ki más?»

Kamilla megszánta az elszomorodott mæstrot, s szerényen megszólalt:

– Ha szolgálatot tehetek önnek, megkisérlem e dal éneklését.

– Nagyon kérem; ha eleinte gyöngén megy is, nem tesz semmit, majd betanuljuk, s látni fogja, mennyi örömet fog kegyednek, és élvezetet másoknak szerezni. Bátran kisasszony – biztatá egész lelkesülten – majd még Lucill nagysága is kedvet kap. Én kisérjem, vagy…?

– Ha megengedi, csak magam, tán ez könnyebbségre lesz.

– A mint tetszik.

Kamilla zongorához ült, s nehány futam, mit rajta tőn, elég volt, hogy az egész intézetet oda gyüjtse, s a mæstro szemeit megragyogtassa.

Megzendült a dal, az első hangok szívig hatottak, s minél tovább haladt, annál több varázst szült. Mindenki igyekezett lélekzetét visszatartani; a korosabbak meg valának hatva, az ifjabbak szemeiben könnyek ragyogtak, s a gyermekek kis kezeiket melleikre kulcsolák, hogy ez ismeretlen érzéstől megindult szíveiket öntudatlanul gyönyörbe ringassák; a mæstro átszellemült kifejezéssel, meglepetésének mindenféle jeleit adá, s midőn Kamilla a dallamot végzé, elfeledte a jó tanár, hogy növendékleányka van előtte, elragadtással csókolta meg kezét, felkiáltván:

– Kincs, valóságos kincs, a mivel kegyed bir.

Főnöknő és nevelőnők sorba ölelték Kamillát.

Lucill kiderült arczczal lépett hozzá, s szivélyesen kérdé:

– Hogy hivnak te tündér, ki oly rövid idő alatt mindnyájunkat elbűvöltél?

– Nevem Villám Kamilla.

– Villám, mely sziveket gyújt.

– Atyámnál máskép értelmezték. Ő villám volt, ki a harczban sujtott.

– De te nem fogsz engemet sujtani nehezteléseddel.

– Miért?

– Mert érkezésedkor… lásd, pirulok miatta, ez elég bünhődés…

– Feledje, feledje, az nem volt semmi.

– Hát nem akar tegezni?

Kamilla bensőleg, mondhatni hálásan szorítá meg Lucill kezét, ki őt karon öltve, a főnöknőhöz vezeté, e kijelentéssel:

– Asszonyom, kegyed gyakran panaszt emelt ellenem, hogy tanulmányaimban hanyag vagyok, bántalmazom társnőimet, nem engedelmeskedem. Igaza volt, átlátom; de óhajtja, hogy megváltozzam, hogy más legyek? Úgy szobatársamul adja Kamillát. Érzem, ő bűverőt gyakorol rám, s mivel annyi jelességgel bír, reménylem az átbűvölés előnyömre fog kiütni.

– Kérelme legforróbb óhajtásommal találkozott.

Lucill tapsolt örömében, Kamilla nyakába esett, összecsókolá, s aztán szobájába vezeté, hol rendezéshez fogtak.

XII. (Igaz barátság nem mindig hűl el.)

Kázmér egészen ki volt cserélve, midőn szállására ért; örökké vidor tekintete mélázóvá változott, vonásairól eltünt a könnyelmű kifejezés, még arczszine is annyira más lőn, hogy Döme megütődve kérdé:

– Beteg a nagyságos úr?

– Nem, öreg, sohasem éreztem magamat jobban.

– Hála Isten! – sóhajtá Döme, gyanús szemeket vetve urára.

– Döme! Mennyi és miféle boraink vannak itthon?

– Már megint?! Ugyan édes jó uram!…

– Felelj.

– Tudja, hogy harmadnap előtt érkezett egy szállítmány champagnei és bordeauxi.

– Vissza fogod vinni, azzal is kevesbbedik árjegyzékem.

– Sietek a bölcs parancsot teljesítni.

– Aztán barátimnak, vagy ismerősimnek jelentsd, hogy bizonytalan időre elutazom, s így a játékestélyek nálam megszünnek.

– De már hiszem, hogy soha sem érezte magát jobban. Csak adja Isten, hogy ezen egészségi állapot soká tartson.

– Amen! – Kis szünet után folytatá – itt, Döme, tégy eladóvá minden afféle nőtlenlegényi czikket, s egyáltalán mindent, mi fényüzéshez tartozik.

Döme nagy szemeket mereszte.

– Igen, ezután takarékosan élünk.

– Soha sem késő a jót elkezdeni.

– Mától fogva itthon fogunk estelizni.

– De, de – hebegé Döme, ki saját füleinek sem tudott hinni – egyedül?

– Mindig ezentúl.

– De kérem alásan – mond Döme, ki ennyit egyszerre maga is megsokalt – tán jó lesz lassabban hozzá fogni, mert ily hirtelen áttérés egészségének árthatna.

– Ez esetben gondoskodtam gyógyszerről.

– Csak aztán hatása is legyen.

– Biztosítalak, a legjobb, mert itt hordom – mond szívére mutatva.

Döme távozott, s útközben maga elé dörmögé:

– Most, úgy tetszik, igazán szerelmes.

Kázmér az egész estét otthon tölté; írt, olvasott, ábrándozott, s úgy találta, nem kellemetlen dolog éjfél előtt lefeküdni. Döme pedig azzal biztatá, hogy majd meglássa, mily könnyű lesz reggel felkelni.

E naptól fogva Kázmér többé nem ment társaságba, nem látogatott meg senkit, s otthon étkezett; ha szép idő volt, bérkocsiba ült, a városon kívül nagy sétákat tőn, s ismét haza hajtatott.

Ez sok talányra és mende-mondára szolgáltatott okot, míg végre az ismerős körökben azon hír nyert hitelt, hogy Angeliquetől megkosaraztatván, a dolgot igen resteli. Bánta is ő, beszéljen a világ, a mit akar.

Lassanként lakását rendezni kezdé, egy szobával megszaporítá, melyet egész költőiséggel berendezett, s noha semmi értékes tárgy benne felfedezhető nem vala, az egész összeállításban izlés, választékosság és elegantia tünt ki; falak, butorok rámosolyogtak a belépőre, s úgy érzé ott magát az ember, mint egy szép virágkert közepette. Legtöbb idejét e szobában ábrándozá át, annál is inkább, mert zongoráját ide helyezteté.

Egy napon hosszú levelet írt Párisba Villám Elemérnek; lefesté érzelmeit, körülményesen írt Kamilláról, őszintén magáról, s az elhagyatott öreg áldását és megegyezését kérte.

Úgy látszik, nagyon meg volt elégedve levelének fogalmazásával, mert átolvasásakor mindig helybenhagyólag bólintott fejével. Ekkor lépett be Döme, s várt, míg ura kérdi, hogy mit akar? Meglehetős sokáig kellett várakoznia, de ő türelmes volt, s Kázmér csakugyan megszólalt:

– Mit akarsz, Döme?

– Én az öreg nagyságos urat harminczöt évig szolgáltam.

– Reménylem, kikaptad béredet?

– Sokkal többet, mint érdemeltem.

– Szerencse, mert nem tudom, hogy elégíthettelek volna ki?

– Lássa, csak megérdemlem, hogy némi tekintetben többnek nézzen, mint valami közönséges inast. A nagyságos urat én tanítottam járni, én ültettem először lóra, én segítettem mindig a nevelőt megcsalni, hát csak érdemes vagyok rá mai nap, hogy megmondja a nagyságos úr, mi változtatta meg ennyire? Nem kiváncsiságból kérdem; nem vagyok én vénasszony, de kötelességből, mert öreg ember vagyok, akármelyik pillanatban elszólíthat a halál, és én nem akarok készületlen találkozni az öreg nagyságos urammal, számot akarok neki adni fia minden tetteiről.

– Az még sokára lesz, Döme.

– De csak jó rá elkészülni.

– Ha így áll a dolog, tudd meg, hogy szándékom megnősülni.

– Az nagyon épületes dolog, de nem hiszem, hogy csupán ez szülné a nagy változást.

– Nem, édes öregem, de készülnöm kell szegény emberré lenni. Értesz?

– Nagyon homályosan.

– Miután kedves néném kiutasított, valószínű, hogy ki is fog tagadni.

– Az a vén…!

– No – kiálta bele Kázmér – ne merészelj róla tiszteletlen szólni. Én becsülöm és szeretem őt.

– De én nem. Annyiszor csókoltam neki kezet,… dejszen, tudtam volna csak.

Nem fejezheté be elmélkedését, mert az előszobában zaj támadt, s mielőtt kiért volna az ajtón, néhány fiatal ember rontott be.

Kázmér tisztelettel és nyugodtan fogadá őket.

– Eljöttünk – mond az egyik – nézni, mi lett belőled?

– Oly ember – felelé Kázmér – ki nektek többé nem viszonozhat semmit, ki veletek nem versenyezhet semmiben, ki jövőre kénytelen kenyérkereset után látni, következőleg társaságtokba nem való.

Egyik hosszabb képet csinált mint a másik; ki jobbra, ki balra talált valami piszmogni valót, s ki egyebet nem, saját körmein bibelődött.

A társalgás darabig élettelen és szaggatottan folyt. Mihelyt az illem engedé, mindeniket valami foglalkozás elszólítá. Csak Kázmér volt derült, jókedvű, s midőn barátai egyenként eltávoztak elégülten gondolá:

– Ezeket leráztam nyakamról.

Egy érdekes szőke ifjú, kiről elbeszélésünk elején már megemlékeztünk, s kit csak futólag volt alkalmunk látni itt Kázmérnál, társaitól visszamaradt.

Báró Ujfalvy Vilmos, társai és a világ előtt csak mint a társas körök oly tagja, ki mindenben részt vesz, volt ismeretes; ő lovagolt, vívott, tánczolt, játszott és estélyeket adott, mindenütt ott volt, de ha valahol elmaradt, nem hiányza; szerették társaságát, de nem vala nélkülözhetlen; a hölgyek jól mulattak vele, de nem epedtek utána. Lelkének tisztább világításáról, szivének mélyebb érzéséről senki sem tudott, nem is érdekle senkit, pedig e tulajdonok őt ünnepeltté teszik vala, ha azokkal fényleni vagy csak méltánylást aratni akart volna, de ő lelke és szíve nemességét legtöbb esetben szerette a könnyelműség bő palástjába burkolni, s ha valóban a megindításig szép tettet hajta is végre, úgy tünt fel a világ előtt, mintha öntudatlan követné el, s nevetség tárgya lőn. Ezt ő jól tudta, s néha mulatságára szolgált, leggyakrabban pedig fel sem vette.

– És téged, Vilmos – mond Kázmér hallgatag vendégéhez – nem szólít el valami kötelesség?

– Én csak egy kötelességet ismerek, barátomat a bajban el nem hagyni, jó és balsorsában osztozni, s ha erőmtől telik, segítni rajta.

Kázmér melegen szoríta kezet az ifjúval, s megindulással mondá:

– Ismerem jó szivedet, s abban soh’sem kétkedém. Köszönöm, nagyon köszönöm, hogy igazoltad azon szép fogalmakat, mikkel rólad bírtam. És most Isten veled, utaink ezután külön válnak, téged a nagy világ magával sodor, én messze messze elmaradok, de e távolból édes lesz rád gondolnom.

– Kázmér! Én szerettelek, nem azon állásért, melyet a társas körökben elfoglaltál, nem a vagyonért, melynek birtokába jutni még most is tőled függ, de szerettem szellemedet, szívedet, gondolkozásodat; szerettem nemes tulajdonidat, mik téged palotában és gunyhóban tiszteletre méltóvá tesznek. Állásod változhat, de szíved és lelked nem, következőleg szeretetem sem. Én ezentul is barátod maradok, ha bizalmadra méltatsz, azt mondanom sem kell, hogy erszényem rendelkezésedre áll, mihelyt körülményeid úgy kivánják.

– Áldott, jó szív! – kiálta fel Kázmér, s míg két kezével megindulva rázá Vilmos kezeit, szemében könny csillogott. – Hálátlan volnék, ha ily nemes kebel elől elzárkóznám.

Döme belépett, s előre hátra rendezgetéséből látszék, hogy valamit akar.

– Mi lelt öreg – kérdé Kázmér.

– Kérem, itt az ideje.

– Minek?

– Hogy az ebédet elhozzam.

– Úgy hát készítsen két terítéket – mond Vilmos – mert ma Kázmér vendége leszek.

Döme elkészíté az asztalt, s negyed óra után feltálalta az egyszerü ebédet.

Számtalanszor ebédelt együtt e két ifju oly asztaloknál, hol a különösségekben válogattak, s a legnemesb borokat fitymálták, de soha kedélyesben nem találták magukat, szivélyesben nem beszélgettek, s nagyobb étvágygyal nem étkeztek mint ma.

A fekete kávét Kázmér az ujonnan rendezett szobában szolgáltatá fel.

Midőn e kis tündérkertet meglátta Vilmos, tele kellemes meglepetéssel kérdé:

– Mit jelentsen ez?

Kázmér bizalommal vonta maga mellé a pamlagra, s feltárta előtte szivét.

– Hölgyednek – mond Vilmos – felesleg szerencsét kivánni, ő megtalálta a legnagyobbat nemes szívedben, ohajtom, hogy méltó legyen rá.

Kázmér elmondá terveit a jövőről.

Vilmos mindenben segélyét ajánlá.

E szerint a társalgás a legbizalmasbbá vált, s a két ifju azon vette magát észre, hogy az ismeretség köztük, mely a játékasztal, poharazás és estélyek élvei közt szövődött, nem vala pusztán pajtáskodás, hanem kölcsönös rokonszenv kifolyásából támadt őszinte barátság.

A barátság ma-holnap csak szó lesz, melynek értelme van ugyan, de értéke a multra szorítkozik, vagyis elszánt baráti tettet egy költeményben vagy regényben meg fognak csodálni, de gyakorlására képtelennek érzendik magukat; olyan lesz, mint egy görög isten valami régiségtárban, akárki megnézi, mint remeket, de előtte leborulni senki sem fog; vagy középkori lovagöltözet, elismerjük, mily fényes, férfias és tulajdonosát mennyire diszíté, de viselni senkinek sem jut eszébe. – Mióta az anyag a szellemet minden térről leszorítani törekszik, a barátság, sőt még a testvérek közti viszony is – értéktelen semmivé lőn; szívtelen önzéssel siet kincset halmozni a szükkeblű nemzedék, utjában széttép minden köteléket, ragadozó kezét kinyujtja a legszentebb után, s ha legközelebbjei vesznek is bele, ő czélja után tör; siket marad az árvák ‚jaj‘-kiáltására, könyörtelen a szerencsétlenek iránt, megveti a szeretet mennyei érzését, sőt a családi tüzhelyet is hidegvérüen áldozza fel, csak hasznot lásson belőle. – Az anyagi törekvés kiirt a kebelből minden szentet, a lélekből minden költészetet; a barátság, szerelem, vallás, csak üzlet, s minden, a mi szent, az aranyborju. Mióta az emberek mindent gőzgéppel hajtanak végre, maguk is érzéketlen gépekké kezdenek válni.

Annál édesebb jelenet, ha ily uralkodó eszme mellett, mikor még az irodalom tekintélyesb része is a pénzkérdés körül forog, emelkedettebb szívekre akadunk. Igaz, vannak ifju emberek, kiknél a szív még nem kérgesedett úgy meg, de, fájdalom! a ragály ezeknél is annyira elharapódzott, hogy az önzéstelen barátságot, mint ritkaság említjük fel, s ne vegye rosz néven senki e nehány sort, melyet egy elhaló legszebb emberi tulajdonnak szenteltem. Tán lesz még orvos, ki e nagy beteget felgyógyítja, s ezzel az emberiséget az élet legmagasztosb költészetébe visszahelyezi; ha nem, legalább azon kevesek, kiknél eltévedve megmaradt: őrizzék és ápolják, tán eljön az idő, midőn a szeretet drágább lesz a kincsnél, s akkor a megőrzött mag uj, termékeny szívekre találand.

Sok szép eszmét megvitatott a két ifju, s fényesen bebizonyíták egymásnak, hogy egyébhez is értenek, mint lovat hajtani, agárdíjt elitélni, vagy nőt megszólni.

Egyszer csak azon vették észre magukat, hogy alkonyodik; elrepült az idő kártya, poharazás, vagy futtatás nélkül.

Elváltak.

Midőn Vilmos távozott, Dömének a felszolgálásért két aranyat nyomott kezébe e szókkal:

– Aztán Döme! Ura, az én benső barátom, mindig itthon legyen nekem, tudniillik ha itthon van.

XIII. (A nagy világban sok a komédia.)

A bárónő izgatottan gyűrt össze néhány lapot, s türelmetlen pillantásokat vetett az ajtóra, hol egy inas nyitott be ezen jelentéssel:

– A méltóságos úr még sincs itthon.

– Már harmadszor kerestetem. Ha megjön, azonnal ide küldjék.

– Mondtam Jeannak.

– Elmehet.

A szolga visszavonult.

A bárónő Angeliquehez fordulva mondá:

– Atyád rejtélyes kezd lenni előttem. Hol tölti minden idejét? Hova költi a pénzt? Hiszen irányunkban a nevetségig fukar kezd lenni, és még sincs pénz soha.

– Valóban – jegyzé meg egész természetes egyszerüséggel a szende Angelique – oly fordulatot kezd venni minden, de minden házunknál, hogy őszintén bevallva, alig várom az órát, melyben elhagyhatom.

– Jó is lesz, a mennyire lehet, sürgetni az egybekelést, nehogy úgy járjunk, mint Kázmérral.

– És te hiszed – mond büszke pillantást vetve anyjára, s száját kicsinylőleg elgörbítve – hogy Kázmér hagyott el engem? Úgy valóban szánandó volnék. Arra a kis komédiára, mit eljátszottam, szükség volt, hogy Valeria birtokát ki ne szalaszszam, de Kázmérnak magam adtam utat, mert nem szerettem, és ő szeretett, tehát egy nyugtalan életnek, kész boldogtalanságnak néztem elé. Zárait sem szeretem, de ő sem szeret, és így reménylem, szabad és boldog életem lesz. Ha már áruba kell adni kezemet, a vevő ne kivánja lelkemet is bírni, s még kevésbé tartson igényt szívemre.

– Vigyázz, vigyázz, még Záraival is megjárhatod.

– A világért sem, ő ravasz, tudja, mit nyerhet általam, s mit veszthetek én általa. Emelkedésünk és bukásunk csak közös lehet, de ő emelkedni akar, s mivel nem oly ostoba, mint Kázmér, hát engem semmi áron el nem szalaszt.

– Saját történetemet látom a tiedben – mond elérzékenyülve a bárónő – én is így voltam atyáddal.

– Azért nem ártott volna vagyonunkat kissé megőrizni, hogy egyetlen leányodat hasonló szomoruságtól megóvd.

– De ha atyád tékozló volt.

– Miért nem gondoltál leányodra, s tartóztattad volna vissza?

– Gyermekem, gyermekem! Ha te tudnád, mily boldogtalannak érzém magamat az első években!? A világot felforgathatták volna miattam; és midőn kissé ébredezni kezdtem, a fényűzés, zaj, nagyszerű háztartás és örökös vendégség volt, mi szórakoztatott s helyzetemet elviselhetővé tette, s így ez ellen tiltakoznom annyi lett volna, mint saját fejemre kimondani az örökös gyászt.

– De hogy a magadéról e csapást elhárítsd, egy cseppet sem restelted leányod fejére mérni.

– Angelique! Te merészelsz velem így beszélni?

– Én, kinek joga van tőled számon kérni boldogságomat, melyet a ti és az én jövőmért most áruba bocsátottál, holott módodban állt volna, azt örökre megalapítani.

– Tán megőrültél?

– Meglehet, ha többet és régebben gondolkoztam volna felette, de most már késő, átlátom szükségét, és belenyugszom; azonban ezt el akartam mondani, nehogy azt gondoljátok, mintha terveitekbe nem látnék, s nem tudnám, minő méltatlanság történt rajtam.

– Vádold a sorsot, és ne engem – mond elérzékenyedve a bárónő, s leánya nyakába borult, mert érzé, hogy rá fog szorulni.

E pillanatban lépett be Pálmay.

A bárányból egyszerre farkas lett; a bárónő felegyenesedett, s oly magasra nyult, hogy alig lehete szemmel utólérni, vad tekintetet lövelt férjére, és megvetéssel mutatott egy székre.

A szegény méltóságos úr egészen össze volt esve, s úgy nézett ki, mintha sulyos betegségből lábbadozna.

Angelique olyat billentett bájos fejével, mintha egy első rendű szolga üdvözletét fogadná.

Pálmay leányára és nejére bizalmatlan tekintetet vetve, szemeit földre sülyeszté.

– Háromszor kerestettem – mond a bárónő, roppant felsőbbségi hangon férjéhez.

– Meglehet – viszonzá Pálmay – nem voltam itthon.

– Tán megint valami koldus rokonát fedezé fel, kiről gondoskodnia kell, s kinek pénzét oda dugja, mit tőlünk elvon, mint annál a hálátlan Kamillánál tesz.

– Ha még annyit dugnék is Kamillának, mit nem teszek, mert, fájdalom, nem tehetek, ezred részét sem rónám le annak, mivel neki tartozom, mert azon százezrekből, miket kegyed, asszonyom, eltékozolt, a legszentebb igazság szerint nagy rész őt illette volna, de atyám szigora, igazságtalan törvényeink, s az én önzésem, anyját, az én jó nővéremet, mindentől megfosztották; most hát engedjétek meg, hogy leánya iránt, midőn már egyebet nem tehetek, legalább jóindulatomat nyilváníthassam.

– Hahaha! – kaczagott Angelique – milyen megindítón szónokol a papa.

– Ám tegye – mond vállvonítva a bárónő – csak nekünk most pénzt adjon.

– Nincs.

– Teremtsen.

– Nem lehet.

– De itt – hebegé a bárónő indulatosan mutatva az összegyűrt lapokra – ötezer forint árjegyzék kifizetésre vár.

– Nem tehetek róla.

A bárónőt szédelgés környezé, s egész testében reszketve lépett Pálmay elébe e szókkal:

– Hát ez egy férj válasza?

– Igen, oly férjé, kit huszonkét év óta a legtulzóbb kiadásokkal terhelétek, ki soha semmi követelést vissza nem utasított, semmi vágyadat teljesítlen nem hagyá, s most végkép ki van merülve.

– De nyomorult tízezer forintot…

– Még nyomorultabb százat sem.

– Jaj, élhetetlen! – kiálta fel kétségbeesetten a bárónő.

– A papa már nem gondol velünk – sohajtá bele Angelique.

– Tudja-e – mond a bárónő egész aristocratai büszkeségét összeszedve, miről csak imént is oly nagy mértékben elfeledkezett – tudja-e, hogy születésemnél, állásomnál és nevelésemnél fogva nem illik hozzám ily kérdés felett vitázni. Én megmondom: kell, és önnek kötelessége adni.

– Úgy volt, még bírtam.

A bárónő magas állásából megint visszaesett a közönséges perlekedő asszonyok sorába; a méreg elfutotta, s összeszorított fogakkal sziszegé:

– Már tízezer forint ára ékszert zálogítottam el.

– Nincs egyéb hátra asszonyom, – felelé szomoruan Pálmay – mint a többit is elzálogítani.

– És belőle eltartsam önt?

– Nekem mindig kevés kellett, s ezentul még kevesebbre szorítkozom.

– El szemeimből.

– Nagyon szívesen – sóhajtá Pálmay, s kapott az alkalmon távozhatni.

És mindez Angelique előtt folyt le.

Szép példa e leánynak; épületes dolgokat hallott, s a mama lelkiismeretesen előkészíté, hogy hű nő, jó anya és szeretetreméltó asszony váljon belőle.

Ily körülmények közt alig csodálkozhatni a megbotránkozásig nyilt beszédén, melyet Pálmay érkezte előtt édes anyjával folytatott.

Hosszu szünet állt be, melyet a bárónő szakíta meg:

– Most láthattad, édes gyermekem, mily égető szükség Zárait, s illetőleg Valeriát családunkba vonni. Tudom én felfogni, hogy minő áldozat ez; értem én, mit tesz az észnek és nem a szívnek szavára hallgatni, de… de…

– De – esék szavába Angelique – mire az a sok igazolás? A vásár megtörtént, most csak az van hátra, hogy a portékát kifizessék és elvigyék.

– Mindig oly epésen szólsz.

– Még az van hátra, hogy akkor is mézes szavakat válogassak, s boldog arczot hazudjak, midőn négyszem közt beszélünk a dologról.

Valeria érkeztét jelenték.