Part 6

Szolgarov szólni akart. A matrózok azonban, akik eddig csak egy-egy gyors és halk megjegyzést súgtak oda egymásnak, most mozgolódni kezdtek.

– Elég volt Szolgarov – mondta egyikük.

– Éljen a kapitány! – kiáltotta egy másik.

Erre hatalmas éljenzés zendült fel. Szolgarov fanatikus szeme sötéten siklott végig a társain, haragosan összepréselt vékony szája felnyílt, de a nagy zajban nem lehetett hallani, mit mond.

A herceg mosolyogva intett csendet és derülten kérdezte:

– Kinek van még kérdezni valója?

A matrózok halkan lökdösték egymást, de egyik sem mert felállni.

– No, – mondta a herceg – senki sem kiváncsi semmire?

Ekkor szélesen, nehezen, zavart mosolygással felállott Brattlie. A matrózok lökdösték egymást mögötte és mosolyogva néztek fel rá.

– No, mi az Brattlie – mondta a herceg.

– Azt szeretném kérdezni, – szólt nehézkesen Brattlie – hogy abban a… köztársaságban minden közös lesz-e?

– Minden, amit termelünk.

A Brattlie szegletes fejében nyugtalanul forgott két kis szeme.

– Amit termelünk? – mondta habozva.

Várt egy kicsit, azután féloldalra hajtotta a fejét és feszült várakozással kérdezte:

– A nők nem?

A matrózok nevetni kezdtek. A herceg kurtán felelt:

– Nem.

Brattlie felemelte a fejét.

– Nem is ér az akkor semmit – mondta a vállát vonogatva és nyugodtan.

A matrózok hangosan nevettek és zúgva kezdtek el beszélgetni. A herceg felállott.

– Ez ostobaság, Brattlie – mondta hidegen. – Amit maga kíván, nemcsak ocsmányság, hanem lehetetlenség is.

– Dehogy lehetetlenség.

A herceg menni készült. Brattlie ekkor felnézett rá, azután fellökte feléje szegletes, húsos fejét:

– Hát legalább – mondta hangosan – szabad lesz-e több asszonyt tartani?

A herceg nem felelt. A matrózok zúgva állották körül őket.

– A francia katonák Tonkinban, – mondta Brattlie – három-négy barnabőrű kislányt vesznek maguknak pár frankért. Hát ezt szabad lesz e ott?

– Nem – felelte sápadtan és hidegen a herceg.

– No hát nem is ér az akkor semmit – kiáltotta Brattlie megvetően. – Nem is megyek én oda.

Szolgarov hirtelen odalépett melléje.

– Barom – mondta neki megvetően.

A matrózok zúgva kezdtek körülöttük vitatkozni. A herceg megfordult és otthagyta őket.

IX.

A Serpolette haladt előre és a herceg éjszakánként ide-oda bolyongott a fedélzeten. Egy éjjel meglátta, hogy a második lámpa nem ég. Odament az őrtálló matrózhoz:

– Miért nem ég a második lámpa? – kérdezte tőle.

A matróz vállat vont:

– Az úgyse kötelező.

Vállat vont, ásított és készült elfordulni. A hercegnek az az érzése támadt, hogy meg fogja ölni. De azután erőt vett magán.

– Most menjen és gyújtsa meg – mondta. – És ha kikötőbe érünk, maga rögtön partra száll és soha többé nem jön vissza a hajóra.

A matróz nem válaszolt. A herceg otthagyta és folytatta a vándorlását a fedélzeten. Másnap délben két látogatója érkezett: Szolgarov és Brattlie. Szolgarov beszélt. A kapitány – mondta – tegnap éjjel olyan intézkedést helyezett egyik társuknak kilátásba, amelyet ők nagy meghökkenéssel vettek tudomásul. Minthogy a Serpolette matrózai és a Serpolette kapitánya közötti viszony nem olyan, mint más hajók matrózai és kapitánya közötti viszony, ők ezt az intézkedést nem tartják jogosnak és arra kérik a herceget, vonja vissza, mert…

– Mert?

Semmi mert. Arra kérik a herceget, vonja vissza.

A herceg szikrázó szemmel és csattanó hangon kiáltotta a kérdő mertet és mikor választ kapott rá, csendesen, kínosan elkezdett nevetni.

– Mert különben – mondta kacagva és eltorzult arccal – sztrájkba fognak lépni… Ahány hajóval találkozunk, annak mindnek tudtára adjuk ezentúl: itt megy a Serpolette, ennyi meg ennyi tonnás, visz gépet Rioba, a fedélzetén a bizalmiemberek sztrájkkal ijesztgették a kapitányt és a kapitány engedett nekik. Erről értesüljön az egész óceán. Az emberiségnek akarok példát adni.

Szolgarov fanatikus szeme a mély szemüregekből feketén lángolt rá a hercegre. Ő nagyon sajnálja, ha a kapitány úr megbánta azt, hogy bizonyos emberi jogokat adott nekik; ők ezekhez a jogokhoz mindenesetre ragaszkodni fognak, és mindent meg is tesznek, hogy ezeket a jogokat érvényesítsék.

A herceg lázas dühe ekkorra eltűnt. Sápadtan, szinte alázatosan hajtotta le a fejét és halkan mondta:

– Felesleges fáradniok Szolgarov. Ugy lesz, ahogy maguk akarják.

Szolgarov mondani akart valamit, de a herceg felemelte a kezét.

– Hagyjanak magamra – mondta csendesen.

Magára maradt. Másnap délelőtt Annie jött fel hozzá a fedélzetre. Zavarodott volt, szerény és csendesen mosolygó.

– Megengeded, – kérdezte – hogy itt maradjak egy kicsit?

A hercegnek váratlanul dobogni kezdett a szíve.

– Igen – felelte csendesen.

Annie leült melléje.

– Haragszol még rám? – kérdezte alázatosan.

– Nem.

Annie csendesen, szerényen és óvatosan beszélgetett vele. A herceg röviden felelgetett neki, de a szíve egyre nyugtalanabbul dobogott.

– Szeretnék énekelni, – mondta azután Annie – megengednéd, hogy itt… a hajón… énekeljek?

– Ha akarod… – felelte meglepetve a herceg.

– Ugy értem, – mondta Annie – hogy az élet itt… mégis csak olyan egyhangú… ha megengednéd… nekem van itt néhány kosztümöm… közönségem is volna… énekelnék és táncolnék a legénységnek.

A herceg feléje fordult és Annie ijedten hallgatott el.

– Hogy… hogy jut ez eszedbe – kérdezte felindultan a herceg.

– Nézd, – mondta Annie ijedten mosolyogva – ők… nekik olyan egyhangú az életük… hát megkértek rá.

Még ijedtebben hallgatott el, mint az előbb, mert a herceg szeme elsápadó arcából nagyra nyílva világított feléje.

– Megkértek? – mondta akadozva a herceg – Hogyan merték… hogyan próbálták… ki?… ki kért meg?

– Hát istenem… mink Félixkével beszélgettünk erről… Félixke beszélt velük… azután ők megkérték Félixkét nagyon szépen… és Vannonival is beszéltünk róla…

Elakadt, de azután panaszosan folytatta:

– Hát istenkém, hát mi van ezen? Hát mit kell ezen úgy felakadni?

Nem bírt a herceg sápadt arcába nézni, de dacosan vonogatta a vállát:

– Hát istenkém… hiszen én színésznő voltam… és nagyon örültem, ha ők eljöttek a színházba és tapsoltak… hát mi van azon, hogyha most ők is unatkoznak és én is unatkozom…

A herceg felállott és bágyadt kézmozdulattal elintette őt magától. Annie sértődötten elment. A herceg lelkében zúgott a harag. Mit merészelnek itt már körülötte? Mi van még itt hátra?

Szedlákkal később felhozatta az ebédjét az irodájába. Szedlák halkan és nesztelenül hozta be az első fogást. A herceg ekkor felnézett rá.

– Szedlák, – mondta neki remegve – ha kikötőt érünk, kirúgom valamennyit.

Szedlák megrezzenve állott meg. Tisztára borotvált, nyugodt arca kigyulladt. Kinyitotta a száját és szólni akart, de meggondolta a dolgot. Várakozott. Nézte a herceget. A herceg elfordította a fejét és töprengve bámult az ablakon át a messzeségbe. Szedlák bizonytalanul várt, gyanakodva vizsgálta a herceg nemes, fáradt fejét, azután végleg elhallgatott.

Szótlanul hordta a herceg elé a következő fogásokat. A herceg újra felnézett rá egy másodpercre.

– Mintha patkányok szaladgálnának körülöttem, – mondta azután elfordulva. – Százezer patkány. Egy millió patkány. És rágnak… és rágnak… És egyszerre darabokra törik az összerágcsált hajó.

Szedlák furcsa tekintettel, összehúzott szemmel, meglepetten, megindultan és gyanakodva nézte a herceget és nem szólt semmit. De délután három óra tájban újra felsietett hozzá.

– Kérem fenségedet, – mondta – jőjjön velem.

Sietve jött, de nyugodt volt, csendes és tiszta. A herceg elsápadva állott fel és lement vele a szalónba. Szedlák halkan betette a szalónnak a folyosóra néző ajtaját és a hálószoba felé intett.

– Alszik – mondta halkan. – Álmos volt és lefeküdt.

A herceg meglepetve bámult rá. Akkor minek? Akkor mire várhat itt? Szólni akart, de Szedlák felemelte a kezét, egy kérő mozdulattal csendességet kért tőle, azután odahajtotta a fülét a folyosóra nyíló ajtóhoz és hallgatózott. A herceg visszafojtott lélegzettel hallgatózott vele.

Két-három hosszú perc telt így el, a herceg alig bírta már a várakozást, mikor Szedlák egyszerre megmozdult. A folyosón halk nesz hallatszott, futó kis zaj, olyan halk, mintha nem is emberi lábak okozták volna. A halk nesz közeledett, az ajtó előtt megállott és az ajtón két-három halk, gyors koppanás hangzott el.

A herceg megmozdult, de Szedlák egy mozdulattal visszatartotta. Felemelte a kezét és csendesen visszakopogott az ajtón. Egyet, kettőt, hármat. Kint ekkor újra motoszkálás támadt, halk kis nevetés hallatszott, Szedlák lehajolt, és kivülről az ajtó alatt négyszögletes fehér papírlap tolódott be. Szedlák elvette a papírlapot; hallgatózott; amikor kint a kis lépések halkan ismét eltávolodtak, akkor gyors mozdulattal, hogy semmi nyikorgást se adjon, egy vonalnyira kinyitotta az ajtót. A herceg kinézett ezen a vonalon és még meglátta a Félixke gyorsan eltűnő keskeny vállát.

Csodálkozva fordult Szedlákhoz. Szedlák szó nélkül átnyújtotta neki a papírlapot. A herceg átvette a papírlapot és megnézte. A papírlapon kiabáló és szemérmetlen rajz volt: meztelen nő és meztelen férfi összefonódva. A herceg elpirúlva és heves mozdulattal emelte fel a kezét. De Szedlák is megmozdult.

– Még várni kell – mondta. – Még visszajön.

Gyors pillantást vetett a hálószoba felé:

– Ha nem ébred fel, – mondta – akkor kivárhatjuk.

Fájdalmas csendben várakoztak. Tíz hosszú perc telt el, amikor Szedlák gyorsan előrehajolt az ajtó felé.

– Jön – mondta.

A folyosón újra hallatszott a tipegő lábak kis nesze. Az ajtón kis bekopogtatás. Rá Szedlák válasza. Azután halk, gonosz kis nevetés, és az ajtó alatt ismét betolódott egy papírlap.

A herceg ekkor nem bírta tovább. Felrántotta az ajtót és hatalmas keze a rémülten felszökő Félixkének épen a nyakát ragadta meg.

– Patkány! – mondta magánkívül. – Patkány.

Félixke fuldokolva ficánkolt a keze között és az arca elkékült. A herceg undorodva dobta el magától.

– Hogy merted ezt…?

Félixke fuldokolva és tántorogva próbált megszökni. A herceg nyugodtabb lett.

– Megállj – mondta.

Félixke megállott.

– Mióta csinálod ezt? – kérdezte a herceg.

Félixke hazudni készült, de a herceg felemelte a kezét. Félixke rémülten válaszolt:

– Mióta kint vagyunk… A nagy tengeren.

– Azóta minden délután ide jössz!…

Félixke rémülten mondta:

– Nem, nem, néha a matrózokhoz megyek.

A herceg elhülve nézett rá:

– Azoknak is…? – szólt elakadó lélegzettel.

Félixke nem tudta, mit feleljen. Vacogó foggal állott és dideregve húzta össze magát. A herceg nézte és nagy szomorúság jött rá.

– Miért teszed ezt? – kérdezte csendesen és szomorú útálattal.

– Én nem tudom, – felelte didergő gyorsasággal védekezve Félixke – egyszerre eszembe jutott… és… Kellett… Nem tudtam abbahagyni. De előbb csak magamnak csináltam…

– Azután egyszer megpróbáltad itt bedugni.

– Igen…

– És attól fogva mindennap?

– Igen…

– És nevettetek?

– I… igen…

– És a matrózokat is elláttad?

– I… igen…

– Egész nap ezt csináltad… Rajzoltál, azután ide-oda futkároztál.

– I… igen…

A herceg töprengve nézte Félixkét.

– Takarodj be ide – mondta azután neki.

Beküldte a szalónba és mindakét ajtót rácsukta. Azután indult a hálószoba felé. Szedlák halkan utánaszólt:

– A gótikus menyasszonyi ládában.

A herceg belépett a hálószobába. Annie ébredőben volt; félig levetkőzve, álmosan nyújtózkodott az ágyon és bámulva nézett a hercegre. A herceg odalépett a gótikus menyasszonyi ládához és megpróbálta kinyitni. Annie ijedten ült fel az ágyon. A gótikus menyasszonyi láda be volt zárva, de a kulcs benne volt. A herceg kinyitotta és kutatva nézett bele.

Első pillantásra megtalálta azt, amit keresett: húsz-harminc telerajzolt papírlapot egymásra rakva. Kivette őket. Annie rémülten mozdult meg, a herceg azonban hangtalanul végignézte az egész gyüjteményt. Végignézte; a torkát lassan szorongatta az undor, és egyszerre úgy érezte, hogy az ájulás kerülgeti a felindulástól és az iszonyattól. A rajzok tökéletesek voltak a maguk nemében; egy dühödt fantázia gondolta ki őket; és az a nő, aki rajtuk szerepelt, kezdett Annie lenni. A férfi előbb bizonytalanul ingadozott a herceg és Ridarsky között. A nő azután egészen Annie lett; és a férfi egészen Vannoni.

A herceg letette a rajzokat és ájuldozva szorította a szemére és a homlokára a kezét. Annie ekkor megszólalt.

– Kérlek, – mondta bizonytalanul – ez egy kis alávalóság Félixkétől, de tragikusan úgy-e nem kell venni, hiszen olyan tehetséges…

A herceg ekkor elvette a kezét a homlokáról. Annie felnézett beesett szemére, elakadt a szava, elpirult, keservesen sírni kezdett és kétségbeesve dugta el a fejét a párnáiba.

A herceg szótlanul nézte vonagló testét, azután kezébe fogta a rajzokat és kiment. Lement a legénység nagy hálóhelyiségébe. Meglepetve fogadták.

– Hallom, – mondta a herceg – hogy ilyen piszok nálatok is van. Rakjátok most rögtön csomóba és égessétek el.

A matrózok meglepetve néztek össze és egyik-másik lassan megmozdult. De a mozgásuk nagyon lassú volt, közben összenéztek, vonogatták a vállukat és az egyikük végre megszólalt:

– Miért égetnők el tulajdonképen?

A herceg meglepetve nézett rá és nyugodtan felelte:

– Mert piszok.

A matrózok vonogatták a vállukat.

– De mink mulatunk vele – mondta Brattlie.

– Rögtön elégetni! – kiáltott rájuk a herceg.

Ekkor Szolgarov szólalt meg.

– Az igaz, hogy piszok, – mondta csendes fanatizmussal – de ha nekik tetszik a piszok, akkor senkinek sincs joga eltiltani őket tőle.

– Mink nem vagyunk öreg emberek, – mondta Brattlie.

A herceg elsápadva nézett rá.

– Hadd mulassunk mink is, – folytatta kihívóan Brattlie, – nemcsak…

A herceg szemében olyan villámfény gyulladt ki, hogy Brattlienak torkán akadt a szó. A hercegnek az az érzése volt, hogy ezt az embert meg kell ölnie. Ez az ember egy nevet akart mondani. Hadd mulassunk mink is, nemcsak… Nemcsak: ki? Annie, aki a képeken mulat? Vannoni, aki Annieval mulat?

Brattlie zavarodottan és morogva állott előtte, a herceget szörnyű megszégyenülés rohanta meg, sápadtan körűlnézett, bizonytalanul mozdult meg, tétován emelte fel a kezét a rajzokkal és elment.

X.

Ez volt az utazás kilencedik napja. A tizedik napon a herceg forró ingerültséggel ébredt, nyugtalanul ugrott ki az ágyából és lázasan bolyongott ide-oda a hajón. Tíz óra tájban nem bírta ki tovább. Hivatta Szedlákot.

– Szedlák, – mondta neki lesütött szemmel – milyen ember ez a Vannoni?

Szedlák elgondolkozva nézett maga elé, azután gyanakodva tekintett a hercegre és készült rá, hogy közömbösen és tagadóan rázza meg a fejét.

– Én – mondta – nem tudom.

De a herceg beesett szemének egy lázas tekintete felrebbent rá; Szedláknak erre nedves lett a szeme és újra kezdte a mondatot.

– Én ezt tudom róla. Azért állott tengerésznek, hogy kétezer frankot összegyüjtsön. Földet akar venni otthon Dalmáciában. A kétezer frankja már kétszer együtt volt, de a hajó, amelyen szolgált, ekkor nagy kikötőbe ért, és ő mindakétszer elitta, elkártyázta, eldőzsölte a pénzt. A kétezer frankért nyugodtan megölne egy embert. Most se gondol soha másra…

Habozott, tovább mondja-e. De a herceg szeme felrebbent rá, és ő tovább mondta:

– Nem akar ez most se énekelni. Nem kell ennek szinészet…

Lesütötte a szemét és nagyon halkan befejezte:

– Nem kell ennek szinészet. Nem kell ennek asszony. A kétezer frankot szeretné megszerezni valahogyan… Azért jár énekelni.

Lesütött szemmel hallgatott. A herceg elfordított fejjel ült. Sokáig maradtak így hangtalanul, dermedt csendben, a herceg azután bágyadtan mondta:

– Köszönöm Szedlák.

Szedlák elment. A herceg bágyadtan és lázasan bolyongott a hajón. A Serpolette frissen suhant előre a tengeren, de ő fülledtnek érezte a hajó levegőjét és szinte fuldoklott benne.

Tizenegy óra tájban nem bírta tovább és lement az ebédlőbe. Az ebédlőasztalon még ott volt a reggeli; az asztal mellett Annie ült és kártyázott Félixkével. Mikor a herceg belépett, Félixke rózsás arca elsápadt és a kártya remegni kezdett a kezében. Annie is meglepetve és elfogódva nézett a hercegre, de igyekezett nyugodt maradni.

– Kártyázunk, – mondta mosolyogva és zavarodottan.

A herceg hallgatott.

– Durákot játszunk, – folytatta Annie.

A herceg nem szólt.

– A Polarics-házban szoktuk mindig, – mondta Annie mentegetőzve.

A herceg még mindig hallgatva állott. Annie erre letette a kártyát:

– Ez volt az utolsó parti.

Kiküldte Félixkét és felállott. A herceg ekkor egy lépést tett előre.

– Azért jöttem, – mondta remegő hangon – hogy megmondjam neked, hogy te a szabadságodat nekem nem adtad el és hogy…

Lassan közelebb ment hozzá. Meg akart állni azon a helyen, ahol beszélni kezdett, de akarata ellenére megmozdult és lassan odaért az Annie közvetlen közelébe. Itt beletekintett az Annie arcába. Az Annie puha és gödrös arca még zsíros volt az éjszakától, felfelé hajló kis orra fénylett a mosdatlanságtól. A hercegben lángoló düh gyulladt fel. Egy haragos mozdulattal félbeszakította azt a mondatot, amelyet elkezdett és haragos útálattal kérdezte:

– De miért jársz te mindennap délig mosdatlanul és fésületlenül és piszkos pongyolában?

Annie ijedten bámult rá.

– Ez is a Polarics-házban volt szokás? – mondta a herceg.

Annie elpirult.

– Nem kell lenézni a Polarics-házat – felelte harciasan. – Ott is nagyon tisztességes emberek laktak.

Elhallgatott és aztán harciasan hozzátette:

– Igenis a Polarics-házban volt szokás, mert ott dolgozniok kellett az embereknek.

A herceg szótlanul nézte az Annie fejét, a szétomlott szőke haját és a karcsú puha nyakát. Annie feszült figyelemmel vizsgálta a herceg tekintetét és óvatosan előrehajolt feléje. A herceg lázas, szürke szeme azonban lassan elborult. Anniet nézte még, de már nem látta.

… Egy óriási sárga házat látott. Három emelet. Sötét lépcsőház. Rengeteg sok lakás. A nyitott folyosókon gyerekek és asszonyok. Egy nagyvárosi ház: a Polarics-ház. Érezte az ízét és a szagát, és szinte fuldoklott tőle. És belátott a lakásokba, és a szíve riadtan kezdett verni.

– Hány éves korodig voltál otthon a… Polarics-házban? – kérdezte rekedten Annietól.

Annie álmélkodva nézett rá.

– Ti… tizen…

– Az igazat mondd! – kiáltott rá a herceg.

– Tizennyolc éves koromig, – mondta elsápadva Annie.

– És azután rögtön… szerződtél vidékre.

– Igen.

– Ahhoz az igazgatóhoz…?

– Ahhoz.

A herceg vérbeborult szemmel nézett rá.

– De nem igaz, – mondta reszketve – hogy az volt az első.

– De igaz.

– Ne hazudj.

Annie védekezve és tiltakozva emelte fel a kezét. A herceg megragadta a csuklóját. Annienak kibuggyant a könny a szeméből.

– A kezem! – mondta sziszegve. – Fáj.

– Ne hazudj – kiáltott a herceg. – Nem az volt az első.

Annie kétségbeesve igyekezett kiszabadulni. A herceg ekkor a másik kezét rátette a torkára.

– Ne hazudj – kiáltotta. – Nem az volt az első?

– Nem – mondta fuldokolva Annie.

A herceg eleresztette a torkát és lihegve kérdezte:

– Ki…?

Annie levegő után kapkodott és el akart fordulni. A herceg felemelte a kezét.

– Ki…?

– Egy… egy szobaur.

– A Polarics-házban.

– Ott.

– Hogy hívták?

– Nem emlékszem. Egy jogász.

A herceg dühe elmult. A keze bénultan esett le. Mit akart? Mit csinált? Miért tette ezt? Nem ezért jött ide… milyen forró téboly rohanta meg? Miért vájkál a multban? A multjára féltékeny ennek az asszonynak, mikor…!

Megbénulva, sápadtan és szégyenkezve állott. Annie csendesen zokogott előtte. A herceg azután egy zavarodott mozdulatot tett és menni készült. Annie ekkor odavetette magát a mellére.

– Ne bánts engem, – kiáltotta zokogva – mikor én ugyis olyan boldogtalan vagyok.

A herceg felemelte a kezét, hogy lefejtse magáról. De amint a testén érezte az Annie meleg testét, egyszerre tikkadt és esztelen vágy rohanta meg. Felemelt karjával magához szorította Anniet és visszafojtott és felszabadult vággyal remegve kereste az Annie ajkát. Annie szomjasan nyújtotta feléje a száját. A herceg azonban az Annie félig lehunyt szemében ekkor az örömnek és a diadalnak egy villanását látta. Erre a józanságnak egy jéghideg hulláma futott végig a testén, borzongva kibontakozott és ellökte magától Anniet.

XI.

A következő nap a tizedik nap volt, amelyet a Serpolette az óceánon megtett. Ezen a napon Annie lázasan járt-kelt és háromszor is közeledett a herceg felé, hogy megszólítsa. De csak negyedszerre merte megszólítani.

– Arra akarlak megkérni, – mondta alázatosan, – engedd meg, hogy néha veled legyek.

A herceg nem nézett rá.

– Nem hiszem, – felelte lesütött szemmel és fanyarul, – hogy helyes volna, ha… Én nem volnék mulatságos társaság a számodra.

– De igen… de ha én kívánom… ha én kérlek rá.

A herceg fanyarul rázta a fejét.

– De ha én szeretném. Csak melletted akarok lenni. Csak azt engedd meg, hogy néha ideszaladjak.

A herceg megrázta a fejét.

– De miért? – kiáltotta Annie kétségbeesve. – Mikor mondom, hogy nekem kellemes volna.

– De énnekem – felelte fanyarul a herceg – nem.

Annie elsápadt, könnyes szemmel megfordult és elment. Tétovázva és lázasan bolyongott a hajón ide-oda. Néha leült pár percre, azután zaklatottan tovább ment.

Délután a herceg Vannonival találkozott a folyosón.

– Már vége az énekleckének, Vannoni? – kérdezte tőle.

A dalmata a vállát vonogatta:

– Nem lesz több éneklecke – mondta zavarodottan.

– Nem… lesz…?

– Nem. A nagyságos asszony azt mondta… fárasztja… Beszünteti.

– Hm… Jól van Vannoni.

A dalmata elment és a herceg elgondolkozva nézett utána. Egész nap töprengve járt-kelt és éjjel nem tudott aludni. Másnap korán kelt és pihentebbnek és nyugodtabbnak érezte magát, mint az elmult napokban. Korán délelőtt azonban meglátta Félixkét átszáguldani a fedélzeten.

– Hová megy? – kérdezte tőle.

Félixke sápadtan állott meg.

– Vannonit keresem – felelte remegve.

– Miért? Minek?

– Annie küldött…

A herceg meglepetve nézett az órájára.

– Annie már felkelt?

– Már régen.

– No és…?

– És üzeni Vannoninak, hogy jőjjön, mert ma délelőtt is lesz énekóra.

A herceg megdöbbenve bámult Félixkére. Félixke dideregve állott előtte. A herceg azután legyintett, hogy elmehet, és Félixke boldogan elszáguldott.

A Serpolette símán és gyorsan úszott előre a nagy vízen, de a fedélzeten a napok még lassabban teltek, mint eddig. A hajó levegője fülledt volt, és az emberek szorongva és bágyadtan jártak-keltek rajta. Az órák olyan lassan vánszorogtak, mintha fájt volna előrehaladniok. Mindenki úgy érezte, hogy történnie kell valaminek, hogy rögtön történik valami; de az órák vánszorogva haladtak előre, és nem történt semmi.

Eltelt az utazás tizedik napja. Azután eltelt a tizenegyedik nap is. Ekkor estefelé nyugtalan lett a tenger. A herceg tíz óra tájban lefeküdt, de nem tudott aludni. Lüktető homlokkal fetrengett az ágyán és sajgó szemmel próbálta az álmot magára kényszeríteni. Tizenegy óra után halk kopogtatás hallatszott az ajtaján. A herceg felugrott és kinyitotta az ajtót. Szedlák állott az ajtóban és csendreintően emelte fel a kezét.

– Mi az Szedlák? – kérdezte meglepetve a herceg.

– Kérem fenségedet, – mondta suttogva Szedlák, – jőjjön ki ide a folyosóra.

A herceg ruhát vett magára és kiment.

– Miért van itt ilyen sötétség? – kérdezte halkan a herceg.

– Én csavartam le a lámpát, hogy bennünket ne lehessen látni.

Egy negyedóra hosszat vártak meglapulva a folyosón. Ekkor a folyosó végén halk és óvatos mozgás támadt; de a mozgás nemsokára megszünt. Ismét csend lett. A herceg meg akart mozdulni, de Szedlák visszatartotta.

– Megnézem, ki az.

– Még egy kis türelmet kérek, fenség.

Ujabb, hosszú negyedórát vártak, ekkor a folyosó végén megint mozgás támadt. Két meztelen könnyű talp mozgott óvatosan előre. A lépései neszét alig lehetett hallani. De hirtelen két másik lábnak egy dühös toppanása hangzott fel, a két meztelen láb megállott; a folyosó végén felcsavarta valaki a villamoslámpát és a villamoslámpa fényében ott állott a meglepett Vannoni, aki meztelen könnyű lábbal lopózkodott előre és Ridarsky, aki a sötétségben várt rá és most elébe toppant.

Vannoni meg volt lepetve, de nem volt megijedve. Ridarsky sápadt volt és reszketett a dühtől.

– Mit keresel te itt? – rivalt rá recsegve, de halkan Vannonira.

Vannoni vonogatta a vállát.

– Mit keresel itt bitang? – mondta sziszegve Ridarsky.